Európai és magyar nyelvtudomány

I. korszak (1920-ig)

A fényes kezdet után a 19. század első felében igazi nyelvtudomány nem volt Magyarországon – amit a délibábos nyelvészkedés ekkorra eső első fénykora is mutat; a magyar nyelv finnugor származása, egyáltalán a nyelvrokonság mibenléte ekkor még egyáltalán nem volt „műveltségi anyag”. A nyelvészeti oktatás és kutatás fórumai (tanszék, folyóirat) a század második felére alakultak ki, illetve szilárdultak meg, s a német származású Budenz József magyarországi működésével, majd tanítványainak németországi iskolázásával a magyar nyelvtudomány bekapcsolódott a világ akkori nyelvészeti központjának munkájába. Azonban a németországi fejlődés sem volt töretlen és egyenes vonalú (eltekintve attól, hogy a történeti nyelvmagyarázat tudományos primátusa alapelv maradt): az ún. újgrammatikus iskola (legfőbb képviselője Hermann Paul [1846–1921]) az egyéni lelki működésben találta meg a nyelv székhelyét (elődeik – a nyelvet a nép szelleméből levezetve – egyfajta társadalmi nyelvészetet hangsúlyoztak), illetve e működés mechanikusnak vélt alapelemeiben (asszociációkban) a nyelv működésének kulcsát. Az ennek megfelelő tudományossági követelményeket a kivétel nélkülinek tartott hangtörvények biztosították; ellenfeleik ezeknek és a tapasztalati valóságnak az ellentétére hivatkozva támadták őket (pl. a nyelv társadalmi valósága iránt különlegesen fogékony Hugo Schuchardt [1842–1927]). Tanítványuk s egyben utódjuk, Saussure a mechanikus hangtörvények világába már fiatalon becsempészte a hangrendszer egészét, a módszertárba pedig a merész és még hosszú ideig bizonyíthatatlan hipotézisek megalkotását, míg Wilhelm Wundt (1832–1920), a pszichológia megteremtője az {V-213.} egyének helyett a népek pszichológiáját (Völkerpsychologie) kezdte kutatni. A magyar nyelvészet ebből a paradigmaváltás előtti hangulatból már kimaradt, s a még egységes és diadalmas újgrammatikus tanítás szellemében látott neki a – finnugor nyelvek keretében vizsgált – magyar nyelvvel kapcsolatos feladatoknak. Budenz, Simonyi Zsigmond (1853–1919) és a tanítványok munkássága nyomán a magyar nyelvtudomány virágzott, és a századfordulóra olyan jelentős munkákat tudhatott maga mögött, mint a Magyar nyelvtörténeti szótárt, a Magyar Tájszótárt, A Magyar oklevél-szótárt, A magyar nyelvújítás szótárát, valamint az első magyar történeti nyelvtant. A szókincs, a nyelvjárások (Magyar Tájszótár), a hangtan, a névtan és a stilisztika vizsgálata, valamint egy sor nyelvemlék kiadása teljesíti ki a ragyogó képet. 1904-től működik a Magyar Nyelvtudományi Társaság, egy évvel később pedig elindult folyóirata, a Magyar Nyelv. A Budenz kezdeményezésére alakult nyelvésztársaság, a „Kruzsok” (‚Kör’) tagjai az 1870-es évektől rendszeresen találkoztak (a társaság azért kapott orosz nevet, mert tagjainak eredeti célja az orosztanulás volt).

Az indoeurópai nyelvészet kiemelkedő képviselője volt Schmidt József (1868–1933); a később szlavisztikára szakosodott Asbóth Oszkár (1852–1920) és Benigny Gyula (1890–1966), a balti nyelvek – azóta is kisszámú – ismerőinek egyike. Fő fórumuk a csak hét évfolyamot megért Nyelvtudomány volt (1915–1919).

A magyar orientalisztika mindenekelőtt Vámbéry Ármin (1832–1913), Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), Goldziher Ignác (1850–1921) és Stein Aurél (1862–1943) munkássága révén folytatta azt a hagyományt, amely Kőrösi Csoma Sándor romantikus őshazakutatásnak indult, de tudományossá lett vállalkozásával kezdődött, s még ma is tart.

A kor tudományának szakmai szintjén készültek az iskolai nyelvtanok is (sajnos egyben háromnegyed évszázadra rögzítve is ezt a szintet).

A nyelvtudományos ismeretterjesztés három jellegzetes dokumentuma származik ebből a korszakból: Simonyi Zsigmond A magyar nyelv (2. kiad. 1905), Rubinyi Mózes (1881–1965) Általános nyelvtudomány (1907; ez a kis könyv arról nevezetes, hogy a nagyközönség számára többet közölt az újgrammatikusokat ért kritikákról, mint amennyit a szakma átvett), valamint Horger Antal A nyelvtudomány alapelvei (1914) c. könyve.

Ezt az időszakot még alig jellemzi magyar nyelvészek külföldi tevékenysége; Riedl Szende (1831–1873) prágai vendégtanárkodása, Újfalvy Károly (1842–1904) párizsi tevékenysége és a végig külföldön működő Stein Aurél munkássága említendő.

A külföldiek közül mindenekelőtt az Ausztriában élt német Hugo Schuchardt kapcsolódott a magyar nyelvészethez.

II. korszak (1920–1945)

Az I. világháború után a politika – közvetlenül és közvetve egyaránt – beleszólt a tudomány életébe. Megszűnt a kolozsvári magyar egyetem (igaz, később létrejött a debreceni, a pécsi és a szegedi), a Tanácsköztársaság apparátusában való részvételért sok nyelvész mellőzésben részesült. A szellemi horizont beszűkült, egyre kevesebb pénz jutott könyvekre és folyóiratokra. Pedig a magyaron (és a németen) kívüli nyelvtudomány nagy léptekkel haladt: Saussure tanítása szélesebb körben csak ekkor vált ismertté, a prágai nyelvészkörben cseh és orosz nyelvészek továbbfejlesztették (fonológia és jelentéstan); a pszichoanalízis hatást gyakorolt a nyelvészetre is; a Bécsi Kör neopozitivista tudományelmélete a társadalomtudományok tudományeszményét is befolyásolta stb. Ezek a hatások – néhány nagy és fontos nyelvész kivételével – szinte érintetlenül hagyták a magyar nyelvtudományt. Pedig a szakma a Saussure előtti {V-214.} időkben azonos ritmusban fejlődött az európaival, eredményesen alkalmazva az újgrammatikus nyelvészet módszereit a magyar (és más, elsősorban finnugor) nyelvekre, elsősorban természetesen történetükre. Ez a nyelvtudományi eszmény (paradigma) tulajdonképpen máig is él a magyar nyelvtudomány aránylag nagy részében, és alapjául szolgál az ún. budapesti iskolának, amelyről a Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. (szerkesztette Kiss Jenő, Szűts László [1991]) című kötetben Benkő Loránd írt tanulmányt: A „budapesti iskola” a magyar nyelvtudomány történetében.

A modern és legmodernebb nyelvtudomány befogadása a 20. században nagyon sokáig lassan és általában kelletlenül folyt (amit már a saussure-i alapmunka fordításával való fél évszázados késlekedés ténye is mutat). 1992-ben Hajdú Péter így fogalmazott: „A magyarországi nyelvészet […] befogadó készsége korlátozott volt. Nemcsak a külföldi nyelvészek irányában, hanem olykor-olykor egyes jelentős hazai alkotókkal szemben is, akik a megszokott utaktól eltértek. […] akiknek a munkássága éppen másságuk miatt nem állott az érdeklődés középpontjában. […] A magyarországi nyelvészet kifelé tekintése, módszereket felszívó és adaptáló készsége minimális volt hosszú időn át. […] Ez a tendencia összefügg a magyarországi nyelvészet pragmatizmusával, a filológiai módszer tényekre összpontosító és a magyart a középpontba helyező egyeduralmával, azaz végső soron magába zárkózó természetével.” Kérdés, mivel magyarázható ez az attitűd? Nyilvánvalóan egy sor nyelvtudományon belüli, és egy sor azon kívüli körülménnyel.

1961-ben Kniezsa István a saját maga által feltett kérdésre – „miért nem lettünk mi sem fonológusok, sem strukturalisták” – azzal válaszolt, hogy a világ nyelvtudománya „olyan népek tudósainál [haladt tovább], ahol a történeti nyelvvizsgálat tulajdonképpen minden komolyabb problémát megoldott. […] Nálunk […] a mai napig sincs elvégezve az a munka, amelyet az újgrammatikus iskola más nyelvterületeken ragyogóan elvégzett. Nincs megírva a magyar nyelvtörténet, etimológiai vizsgálataink nincsenek befejezve, nyelvjárásaink nincsenek feldolgozva […]”. Ezt a szakmai adósságot, a részben kényszerű begubózás negatívumait aztán egy pozitív, szinte küldetéses programmal próbálták ellensúlyozni, sőt hellyel-közzel erénynek beállítani. Ezt, utólag visszatekintve, Benkő Loránd így fogalmazta meg: „Nyelvünk státusa mind a történeti viszonylatokat, mind jellegét, struktúráját tekintve meglehetősen különleges Európában. […] Következésképpen a vele foglalkozó tudomány is erősen önálló és különleges jelleget hordoz […]”. Anélkül, hogy teljes elemzését adhatnánk a később „budapesti iskolá”-nak nevezett nyelvészek módszertani hitvallásának, csak utalunk arra, hogy az adat és szöveg középpontba helyezése, a rendszerszemlélet és az elméletalkotás követelményétől való tudatos elzárkózás állította szembe a magyar nyelvtudomány nagy részét egy fél évszázadra a világ nyelvtudományának haladásával. A nyelvtudomány 20. századi irányzatai egyre kevésbé állítottak a középpontba egy nyelvet, egyre távolabbra törekedtek és jutottak az autokulturális, sőt autotelikus (célját önnön nyelvében kereső) tudományos eszménytől. Egy szemléletes megfogalmazás szerint a magyar nyelvészek ebben az időben elmélettel szinte „csak szabadidejükben foglalkoztak”.

A nemcsak a külföldi hatások, hanem a hazai kezdeményezések iránt is gyakran közömbös vagy elutasító viselkedésnek sok nyoma van. Már az I. világháború előtti nyelvtudományt is a – részben a „normál tudomány”-t (Thomas S. Kuhn) jellemző kommunikáció helyetti – nagy és végül is csak abbamaradt, de be nem fejezett viták jellemezték (pl. az „ugor-török háború” azóta is újra és újra fellángol, ha {V-215.} más keretben is); sok a torzóban vagy legalábbis kül- és belföldön egyaránt visszhangtalanul maradt életmű (pl. Brassai Sámuelé); nagy sértődések történtek (pl. Szentkatolnai Bálint Gábort, a valaha élt legnagyobb nyelvtudású magyar nyelvészt teljes önkéntes száműzetésből kellett visszahívni; Goldziher Ignác naplója pedig arról tanuskodik, mennyire nem találta a helyét az iszlám tudományoknak ez az egyik első nagysága); a szakma sok óriása, akik pedig színes egyéniségek voltak és sok szakterületen jártasak, iskola, sőt tanítványok nélkül működött stb. A legújabb, differenciáltabb szemléletű nyelvtudomány-történet mutatja csak be sokoldalúságukban és mélységükben ezeket a sokszor már saját korukban „eltemetett” tudósokat; igaz, nemcsak nálunk (erre példa az újgrammatikusok nagy ellenfelének, a magyar nyelvhez és nyelvészethez is sok szállal kötődő Schuchardtnak az esete, akiben egy sor későbbi nyelvészeti szakma most fedezi fel elődjét és egyben egyik legjobbikát).

Négy olyan nagy és eredeti alkotó nyelvész működött ebben a korban, akik lépést tartottak a világ nyelvtudományával; hárman itthon, egyikük külföldön. Gombocz Zoltán (1877–1935), Saussure tanításainak továbbfejlesztője, az Eötvös Collegium legendás igazgatója, a kolozsvári, majd a berlini egyetem sikeres vendégprofesszora nem hagyott hátra teljes életművet. Karácsony Sándor (1891–1952), aki Németországban Wundt, Svájcban pedig Saussure közvetlen tanítványait hallgatta, pedagógus és szociálpszichológus volt; igen nagy hatású nyelvészeti főműve a Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon (1938; hasonmás kiadásban újra megjelent). Laziczius Gyula (1896–1957), a prágai fonológia kitűnő ismerője és továbbfejlesztője, a világ legelső fonológiai tankönyvének szerzője (1932) csak későn kapcsolódhatott be a nyelvtudományos közéletbe, s nagyon korán el is távolították onnan. A háború előtt is mérsékelt volt a hatása, bár Általános nyelvészetén (1942) nemzedékek nőttek fel.

A hazai iskolázottságú, de külföldön működő nyelvész, Lotz János (1913–1973), aki Gombocz-tanítványként megismerkedett a Saussure-tanításokkal, majd svédországi professzorsága alatt a strukturalizmussal (részben közvetlenül a svédországi emigrációban élő orosz Roman Jakobsontól [1896–1982]), megírta az első strukturális szemléletű magyar nyelvtant (németül, 1939).

E korszak nagy nyelvészei, akik a magyarral és más (pl. szláv, török) nyelvekkel foglalkoztak (a finnugor nyelvészek nagy nemzedékén kívül): Balassa József (1864–1945), Melich János (1872–1963), Mészöly Gedeon (1880–1960), Kertész Manó (1881–1942), Horger Antal (1872–1946), Klemm Imre Antal (1883–1963), Csűry Bálint (1886–1941) és Pais Dezső (1886–1973).

Karácsony Sándor köréhez tartozott Sebestyén Géza (1912–1976), akinek Nyelv és nyelvtudomány (1939) című könyve a magyar nyelvfilozófiai irodalom kevés munkájának egyike.

Nemcsak tudósi életművek, hanem nagy szakmai vállalkozások is torzóban maradtak: Gombocz Zoltán és Melich János közös Magyar Etymológiai Szótára a g betűnél megakadt, a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyvének tervezett 27 kötetéből pedig csak kb. a fele készült el; igaz, ezek jelentősége igen nagy.

A nyelvészet filológiai-néprajzi-irodalmi-történelmi irányultsága folytán a társadalmi nyelvészet, a nyelv földrajzi és társadalmi tagoltsága nagyon fontos téma volt. A dialektológia virágzása mellett (ennek a Kolozsváron tanult, majd először ott műhelyt alapító Csűry Bálint vezetésével legfőbb műhelye a debreceni egyetem lett; többek között a volt Jugoszláviában élő magyarok nyelvjárásainak kutatója, Penavin Olga (1916–) is ott kezdte pályáját) a társadalmi nyelvészetnek olyan eredményei is voltak, mint Kertész Manó {V-218.} művelődéstörténetként besorolt, munkássága, mely a később a formális nyelvészettel összekapcsolódó szociolingvisztikát vetítette előre (Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei, 1922 és 1985; Szállok az úrnak, 1933 és 1996).

Elődeikhez hasonlóan a nyelvészek ekkor is fontosnak tartották, hogy tudományuk eredményeit a művelt nagyközönség számára közzétegyék; az ismeretterjesztés fontosságát jelzi az ilyen könyvek nagy száma is: Schmidt József: A nyelv és a nyelvek. Bevezetés a nyelvtudományba (1923); Szinnyei József: A magyar nyelv (1929); Kosztolányi Dezső: A Pesti Hírlap Nyelvőre (1933); Balassa József: Kis magyar nyelvtan a nagyközönség számára (é. n.); A magyar nyelv életrajza (1937); A nyelvek élete. A nagyközönség számára (1938); A magyar nyelv könyve. A magyar nyelv múltja és jelene. Helyes magyarság (1943). Szinnyei József német nyelvű Magyar nyelvtana és Németh Gyula (1890–1976) szintén német nyelvű Török nyelvkönyve a világ sok nyelvészének lett munkaeszköze.

Ebben a korszakban már kétféle „külhoni” nyelvészről lehet beszélni: az utódállamokban élőkről és emigránsokról. Az utódállamok közül egyedül Romániában voltak meg bizonyos, bár igen szegényes feltételek (a kolozsvári – román – egyetem magyar tanszéke, az Erdélyi Múzeum-Egyesület). A mostoha körülmények ellenére is elvégzett munkáról, mivel a nyelvészek munkássága nagyrészt áthúzódik a III. korszakba, ott lesz szó.

A II. világháború előtt és alatt már több magyar nyelvész került külföldre, így Ullmann István (1914–1976), a stilisztika és a szemantika kutatója Angliába, Sinor Dénes (1916–) orientalista az USA-ba, Révész Géza (1878–1955) pszichológus (aki nyelvpszichológiával is foglalkozott) Hollandiába. Meg kell még említeni, hogy mind a török nyelvújításban, mind pedig az izraeliben itthoni tapasztalataikkal tevőlegesen részt vettek magyar nyelvészek is.

A magyar nyelvtudománynak már ebben a korszakában is nagyon fontos szerepet játszanak azok a külföldiek, akik nemcsak megtanultak magyarul, de aktívan közreműködtek nyelvünk vizsgálatában, más nyelvekkel való egybevetésében, és használták nyelvünk ismeretét a szélesebben megalapozott nyelvészeti kutatásban. Közülük megemlítendő Hugo Schuchardt (1842–1927) és a németországi finnugrisztika megalapítója, az általános nyelvész Ernst Lewy (1881–1966), aki a háború elől Írországba menekült, valamint a később Amerikába került kitűnő stiliszta, Leo Spitzer (1887–1960).

Nemcsak a nyelvtudomány, hanem az egész magyar művelődéstörténet szempontjából jelentős volt a francia Aurélien Sauvageot (1897–1988) magyarországi tanári működése, amelyről önéletrajzi írásában (Magyarországi életutam, 1988) is beszámolt. Nem gyakori eset, hogy egy nyelvész nevéből köznév lesz: „a Sauvageot”, mint később „az Országh”, a francia, illetve az angol szótár neve lett; ez külföldieknél gyakran mulatságos félreértésre vezetett, mert a magyarul nem tudók azt hitték, ezek jelentése „a szótár”. Ugyancsak lektorként működött Magyarországon a nagy olasz nyelvész, Carlo Tagliavini (1903–1982).

III. korszak (1945 után)

Az 1945 utáni nagy változások a nyelvtudományban egyrészt a szélesebb tájékozódás lehetőségét jelentették, másrészt a gyakorlati élet követelményeit állították előtérbe. Ennek az egyetemeken az lett a következménye, hogy az addig megszokott egyetemi kutatás és képzés szerkezete lényegesen megváltozott: 1949-től az akadémiai kutatóintézeti hálózaton belül nagy létszámú és jól felszerelt külön nyelvtudományi intézet működött (még ha a magyar, a finnugor, az általános és alkalmazott nyelvészeten kívüli területek, pl. a szlavisztika, romanisztika stb., csak néhány évig voltak is képviselve az {V-219.} „Idegennyelvi Osztály”-ban, ezután már csak egyes kutatók egyéni munkájával), a régi, immár rendszeresen megjelenő folyóiratok mellett újabb – köztük idegen nyelvű – folyóiratok váltak a szakma fórumaivá (Acta Linguistica, 1951-től; Acta Orientalia, 1950-től; Studia Slavica, 1955-től; Filológiai Közlöny, 1955-től), valamint egyetemek és főiskolák szakmai évkönyvei).

Ekkor kezdték meg működésüket a pedagógiai (tanárképző) főiskolák, valamint az Idegen Nyelvek Főiskolája (1951–1955); a tanárok között ezekben egy sor kiváló nyelvész is volt.

Az egyetemi ifjúság társadalmi háttere, a fényes szelek nemzedékének diáksága lényegesen különbözött a korábbi korszakokétól; a hagyományos nyelvészeti oktatási formákhoz képest radikális óraszámcsökkenés és oktatásiforma-váltás következett be, és ez, valamint a szélesebb nemzetközi tájékozódás elbizonytalanította a nyelvészeket. A fordulat évével (1948) Magyarországot is elérte is a Szovjetunión és minden népi demokrácián végighaladó Marr-vita, ami természetesen a más tudományokat is jellemző, sajátos „viták” között csak az egyik volt, s a társadalom, illetve a politika és a tudomány – mindig bonyolult – viszonyában új jelenségeket hozott.

Nyikolaj J. Marr (1865–1934) az uralkodó történeti-összehasonlító nyelvészettel igen sok szempontból szembenálló, a társadalmi nyelvészet Humboldtig visszanyúló hagyományába illeszkedő, és ugyanakkor a marxista nyelvészet rangjára is számot tartó elméletet dolgozott ki. Kezdetben, az 1920-as évek lelkes hangulatában (ekkor dolgozták ki pl. a legjobb nyelvészek az addig írásbeliség nélküli népek számára írástervezeteiket) sok nagy nyelvész osztotta nézeteit. Később azonban, Marr halála után egyes követői a marxista nyelvtudomány jelszavával a szakmát Marr tanításának – és magának a marxizmusnak – a vulgarizálásával és erőszakos terjesztésével monopolizálni akarták. Magyarországon is terjedtek Marr eszméi, s ez a terjedés – ahogy ez akkor jellemző volt – az önkéntesség és a kényszer keveréke volt. A szovjet nyelvésztársadalmat ráadásul a leningrádi és a moszkvai nyelvészeti iskolák immár hagyományos szakmai vitája (és vetélkedése) is megosztotta. Tragikus helyzet állt elő. Végül vitairataival Sztálin megsemmisítő bírálatban részesítette Marr tanítását (1950), s a nyelvészek megkönnyebbültek. (Sztálin ugyanilyen voluntarista módon pl. a biológia vagy az ún. pedológia esetében éppenhogy a sarlatánok pártját fogta, mérhetetlen kárt okozva a szovjet tudománynak, sokszor fizikailag is megsemmisítve világszínvonalú képviselőit.) A vitának ez a fajta befejezése bizonyos értelemben „túl jól sikerült”: a hatalom, ahogy a Szovjetunióban, úgy nálunk is megerősítette a hagyományos történeti-összehasonlító nyelvészet pozícióit. Ezeket azonban igazából nem annyira a marrizmus fenyegette, hanem a strukturális nyelvészet; ez nálunk addig csak Gombocz Zoltán és Laziczius Gyula, vagy a Csehszlovákiában élő Arany A. László (1909–1967) munkásságára hatott, rajtuk túl azonban nem. A világban azonban már diadalútját járta (jellemző, hogy 1945-ben Ernst Cassirer [1874–1945] német filozófus az új nyelvészet állapotát a fizika Galilei nevéhez fűződő forradalmával hasonlította össze!). A már a Marr-vita előtt is, de abban végleg elbizonytalanodott hagyományos nyelvészet úgy vélte, mindenféle gyökeres változás fenyegetése elmúlt, és a hagyomány folytatódott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bár a marri túlkapások és a Marrt erőltető (majd elsodró) voluntarizmus elmúltak anélkül, hogy a nyelvészet gondolkodásmódját lényegesen befolyásolták volna; a szakmai közéletben általa (és az egész politikai rendszer által) okozott károk felmérhetetlenek voltak. Két óriási jelentőségű magyar nyelvész, Laziczius Gyula és Karácsony Sándor lehetetlenült el annyira {V-220.} az 1950-es évek elején, hogy nemcsak nyugdíjazták őket, hanem Karácsony gyakorlatilag éhen halt, Laziczius pedig teljes szellemi elszigeteltségre kényszerült (ez, érthetetlen módon, sok szempontból máig sem oldódott fel: bár nagyságát mindenki elismeri, három nagy hatást gyakorló könyve közül csak egy jelent meg újra halála után, tanszékét pedig egy évtizedig nem is töltötték be).

Ha a szakmai tájékozódás a politikai viszonyok miatt egyoldalú volt is, az 1950-es évek második felében Magyarországot is elérte az a nyelvészeti paradigmaváltás, amely a 20. századi strukturalizmusokat és egyben az őket tagadó, illetve továbbfejlesztő generatív nyelvészetet hozta magával. Az amerikai nyelvészettel párhuzamosan ismertté vált azoknak az európai nyelvészeknek, pl. André Martinet-nek (1908–) a munkássága is, akik a háború alatt Amerikában dolgoztak; ebbe a körbe tartozott Roman Jakobson és Claude Lévi-Strauss (1908–) is. Érdekes, hogy ennek a fordulatnak a kontextusa elsősorban a gépi fordítás és általában a terjedni kezdő számítógépekkel folyó nyelvészeti kísérletezés volt, ami természetesen egzakt leíró nyelvészeti előmunkálatokat követelt. Az is érdekes, hogy ezek a – nyugati típusú – tervek és módszerek a Szovjetunióban körvonalazódtak, ahol erről az új típusú (nálunk hamarosan „nejlonnyelvészet”-nek nevezett) irányzatról, a hagyományos nyelvészethez és a marxista elvárásokhoz való viszonyukról 1959-ben vitát rendeztek. Ennek nyomán 1961-ben nálunk is végbement a Vita a nyelvtudomány elvi kérdéseiről (írásban megjelent az MTA I. Osztályának Közleményeiben). A vitában igen sok szempont vetődött fel, pl. az, hogy differenciáltan kell szemlélni a Saussure utáni nyelvészetet és a végletekig pozitivista amerikai strukturalizmust, illetve az ezt tagadó (helyesebben ennek módszereit magában feloldó, de gyökeresen más tudományelméleti kiindulású) generatív grammatikát; általában a strukturalista filozófiát (sőt divatot) és az olyan tényleges eredményeket, mint a fonológia. A modernisták álláspontját Szépe György így fogalmazta meg: „Hasznosnak tartom ezt a vitát. […] A vita azonban nem pótolja bizonyos művek elolvasását; az elolvasás pedig nem pótolja a konkrét munkát.”

Ezen a konferencián hangzott el a modern nyelvészeknek az a még sokáig emlegetett, jelszószerű követelése is, hogy az eljövendő magyar strukturális nyelvtan „következetesen szinkronikus síkon mozogjon, és ne tegyen jottányi engedményt sem a maga helyén oly értékes történetiségnek” és hogy „a formális elemzésen alapuljon, és ne tegyen jottányi engedményt sem a jelentésnek” (Antal László). A 20. század végére készültek el ennek a „strukturális nyelvtan”-nak az első kötetei (Kiefer Ferenc: Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan, 1992; II. Fonológia, 1995; népszerűbb változata: É. Kiss Katalin–Siptár Péter–Kiefer Ferenc: Új magyar nyelvtan, 1998).

A nyitás jól követhető az egyetemi tankönyvek példáján. Bárczi Géza (1894–1975) Bevezetés a nyelvtudományba (1953) című tankönyvében (amelyen tanárévfolyamok nőttek fel) még ez olvasható: „A funkcionális nyelvészet egy eltorzult hajtása az úgynevezett strukturális nyelvészet is.” Telegdi Zsigmond Bevezetés a nyelvtudományba c. jegyzete 10 évvel később már így ír: „A szép hagyományokkal rendelkező történeti és összehasonlító nyelvtudomány mellett egyre nagyobb szerepet kap a régebben elhanyagolt leíró nyelvtan […] főképp a fiatalabb kutatók igyekeznek pótolni a külföldi általános nyelvészeti irodalom ismerete terén mutatkozó hiányokat. Egyre több cikk jelenik meg, amely a strukturalizmus különböző irányzatait és eredményeit ismerteti, s új módszerekkel dolgoz fel magyar nyelvi anyagot.”

Tanulságos összehasonlítani két ismeretterjesztő könyvet is: a Hasznos Mulatságok {V-221.} sorozatban megjelent A nyelvek világában (1959) c. kis könyvet a 12 évvel később megjelent Anyanyelvi őrjárattal. Az előbbi kötet tudós szerzői közül egyetlen egy sem érintett tudományos módszertani kérdéseket, a második kötetben viszont (félrevezető, militáns címe ellenére) már a struktúra fogalmáról, a matematikai nyelvészetről, s általában az újabb nyelvészeti irányzatokról is írtak – nagyrészt ugyanazok – a szerzők.

Az egyetemi oktatásban 1958-től – először csak speciális szemináriumokon – tananyag lett a legmodernebb nyelvészet; a neve ekkor még általában matematikai nyelvészet volt és magába foglalta a formális és a kvantitatív nyelvészetet is; Budapesten Telegdi Zsigmond (1909–1994), Fónagy Iván (1920–), Antal László (1930 –1993), Kiefer Ferenc (1931–), Szépe György (1931–), Debrecenben Papp Ferenc (1931–), Szegeden Kalmár László (1905–1976) voltak első tanárai. 1959-től ismét működött az ELTE Általános Nyelvészeti (akkor még egyben Fonetikai) Tanszéke. Ennek keretében hamarosan megindult az első általános és alkalmazott nyelvészet szak is, ami műhelymunkát, vendégelőadók (nemcsak modernisták) meghívását, tankönyvek kiadását hozta magával. Az itt végzettek, valamint a külföldön ösztöndíjjal tanultak részben a Nyelvtudományi Intézetben, részben más egyetemeken (pl. az ott is elindult általános nyelvészeti tanszékeken) dolgoztak tanárként, kutatóként. Az általános nyelvészeti tanszékek a magyar szakosok számára az első évben kötelező Bevezetés a nyelvtudományba tárgy óráit tartották; egyes egyetemeken ez kötelező volt az idegennyelv-szakosoknak is, másutt az idegennyelvi tanszékek maguk gondoskodtak erről és a hasonló órákról.

Az első konkrét strukturális nyelvészeti munka, a modernista irányok próbaköve Antal László A magyar esetrendszer (1961) című könyve volt. 1963-ban elindult a rendkívül nagy jelentőségű és hatású Általános Nyelvészeti Tanulmányok sorozat (főszerkesztője – haláláig – Telegdi Zsigmond volt), amely 1999-ben már a 19. köteténél tart. A magyar kutatók szorosan együttműködtek külföldi kollégáikkal, kezdetben elsősorban az NDK Nyelvtudományi Intézetében, a Strukturális Grammatikai Műhelyben működőkkel, akiknek szellemi vezetője Manfred Bierwisch (1930–) volt; az ő Studia Grammatica c. sorozatuk 1962-ben indult meg. 1964-ben egyszerre jelent meg Kiefer Ferenc Matematikai nyelvészeti tanulmányok és Antal László A formális nyelvi elemzés c. kötete; utóbbi a Chomsky előtti (és általa bírált, sőt elvetett) amerikai strukturalizmus, a deszkriptív nyelvészet keretében, de az egész Saussure utáni nyelvészeti gondolkodás nevében érvelt – egy tulajdonképpen népszerűsítő könyvben – a formális nyelvészeti módszerek mellett. Az 1965/66. tanévben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) József Attila Szabadegyetemén Matematikai (kibernetikai) nyelvészet címen egyetemi szintű előadássorozat zajlott a modern gondolkodású nyelvészek szinte mindegyikének bevonásával. Részben ott tartott előadásain alapul Petőfi S. János (1931–) Modern nyelvészet. Tájékoztató összefoglalás (1967) című könyve; ezt követte Kiefer Ferenc Bevezetés a generatív nyelvelméletbe (1969) című könyve (mindkettőt a TIT adta ki). A TIT idegennyelv-oktatási választmánya a nyelvoktatás megújításán fáradozó tanárokat folyóiratával (Modern nyelvoktatás, 1963–1989; ismét megjelenik 1995-től) és műhelymunkával (konferenciák, tapasztalatcserék) igyekszik megismertetni a modern nyelvészettel mint alaptudománnyal (a műhely szervezője-vezetője Simon Józsefné [1921–1970]).

1970-ben a Nyelvtudományi Közleményekben Kovács Ferenc (1921–), aki az 1950-es évek elején a nyelvészet egyik hivatalos irányítója volt, Irányzatok, tanulságok címen dolgozatot tett közzé. Ez a – részben {V-222.} érintett – nyelvészek körében szenvedélyes, részben politikai töltésű vitát váltott ki (az egyik téma Laziczius munkássága és sorsa volt), ami azt mutatta, hogy akkoriban nemcsak elvi-módszertani törésvonalak osztották meg a nyelvésztársadalmat.

1972-ben a (hagyományos) nyelvész fiatalok és baráti körük társasága, a „Bokor” Galasy Magdolna szervezésében saját tagságán kívül 50 nyelvészt kért fel véleménnyilvánításra A nyelvtudomány jövőjéről (írásban megjelent: 1976). A felkértek több mint fele elmondta véleményét, amelyek – mint várható volt – a következő két idézettel jellemezhető pontok között helyezkedtek el: „[…] a különféle tudományok történetének közismert tanúsága szerint igazán új eredmények, új módszerek általában a hagyományos munkálkodásból születnek, nem pedig abból, hogy újat keresnek a régi helyett. […] Vagyis a tovább-, az előrelépés a modern, nem az el-, félre- vagy visszakanyarodás, sem a hátatfordítás” (Kubinyi László) és „[…] abban bízom, hogy egy generáció távlatában értelmetlen és felesleges lesz az a kérdés, hogy kell-e külön nyelvtudományról és hazai nyelvtudományról beszélni. Remélhetőleg a hazai nyelvészeti elméletek és módszerek a tudomány akkori állapotával szinkronban lesznek. Ez persze nem jelent feltétlenül döntést egyetlen elmélet mellett […]” (Hajdú Péter).

A következő vita 1973–1974-ben a Magyar Tudomány hasábjain folyt. Herman József (1924–) és Szépe György vitaindítójára, amely Újítás és hagyomány a nyelvészetben alcímmel jelent meg, 11 nyelvész válaszolt, majd a vitaindító szerzői foglalták össze a vitát. Véleményük szerint reális követelmény „a szakmán belüli kommunikáció egységének helyreállítása, […] a relatív módszertani egység kialakítása”.

Az 1970-es években ez a szakmaközi kommunikáció egy más körben már kiválóan megvalósult; különféle társadalomtudományok képviselői – kiegészülve sok természettudományos vagy műszaki kutatóval – azelőtt sohasem tapasztalt élénk és termékeny együttműködésben dolgoztak. Nyelvészeti, kibernetikai, rendszerelméleti és szemiotikai konferenciák, kerekasztal-megbeszélések sora zajlott ezekben az években (a legnagyobb szabású ilyen rendezvény az 1974. évi tihanyi szemiotikai kongresszus volt). Ez a pezsgés részben szakmai, rendszerint kollektív munkákat eredményezett (ilyen volt pl. az 1973-ban megjelent, ötkötetes Minerva Nagy Képes Enciklopédia, amelyben hosszú fejezeteket szenteltek a kommunikációnak, a nyelvnek, az írásnak); részben a modern nyelvészet szélesebb megalapozását szolgáló, bevezető könyvek jelentek meg az említett, a nyelvészettel szoros kapcsolatban álló társadalomtudósok tollából (Kelemen János: Mi a strukturalizmus? 1969; Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába, 1977). A nyelvészetet is érintő interdiszciplináris kutatás és könyvkiadás egyik műhelye a Magyar Rádió Tömegkommunikációs Kutatóközpontja volt, ahol Antal László, Balogh László, Buda Béla, Horányi Özséb, László János, Pléh Csaba, Radics Katalin, Szecskő Tamás, Terestyéni Tamás, Wacha Imre tollából, illetve szerkesztésében egy sor alapvető szakkönyv jelent meg, köztük sikeres könyvek fordításai is (pl. Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve, 1984; Kornyej Csukovszkij: Járni tanul a szó, 1979).

A minden oldalról jelentkező érdeklődés kiszolgálására hazai és külföldi szerzők nyelvészeti és a nyelvészettel kapcsolatos határtudományi munkáinak egész sora jelent meg, elsősorban a Gondolat Kiadónál (ezek a kiadó profilja szerint ismeretterjesztőnek számítottak, de a valóságban egyetemi tankönyv, illetve segédkönyv színvonalúak voltak), esetenként más kiadóknál (MRT–Minerva, Kossuth, MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont) is. Az 1960-as évekig – szemben a II. világháború előtti gazdagsággal – alig jelent {V-223.} meg nyelvészeti ismeretterjesztő könyv: csak Tompa József Magyar nyelvismerete (1948), a Bélley Pál szerkesztette Hasznos Mulatságok című sorozatban A nyelvek világában (1959) című, vékony könyv; Zsirai Miklós 1947–1951 közötti, elsősorban nem nyelvművelő, hanem tudományos ismeretterjesztő rádió-előadásai csak később jelentek meg Nyelv és rádió (1995) címen. E művek között sokféle, eltérő jellegű munkák voltak:

1. Monográfiák, illetve tankönyvek, ismeretterjesztő könyvek: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza (1963; újabb kiadásokban is); Mario Pei: Szabálytalan nyelvtörténet (1966); Herman József: A francia nyelv története (1968); Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe (1967); Fodor István (1920–): Mire jó a nyelvtudomány? (1968); Róna-Tas András (1931–): A nyelvrokonság (1978); Papp Ferenc: Könyv az orosz nyelvről (1979); Temesi Mihály (1914–1988): A magyar nyelvtudomány (1980).

2. Hazai vagy külföldi szerző tanulmányaiból, könyvrészletekből válogatott kötetek: (2.a.) hazaiak: Zolnai Béla (1890–1969): Nyelv és stílus (1957); Nyelv és hangulat (1964); Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene (1980); Mészöly Gedeon: Népünk és nyelvünk (1982); (2.b.) külföldiek: Lev Vigotszkij: Gondolkodás és nyelv (1967); Roman Jakobson: Hang, jel, vers (1969; 1972); Edward Sapir: Az ember és a nyelv (1971); Jurij Lotman: Szöveg, modell, típus (1973); Franz Boas: Népek, nyelvek, kultúrák (1975); Salomon Marcus: A nyelvi szépség matematikája (1977); Viktor Zsirmunszkij: Irodalom, poétika (1981); Roman Jakobson: A költészet grammatikája (982); Vjacseszlav Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra (1984)

3. Sokszerzős, tematikus tanulmánykötetek: Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Szerkesztette Telegdi Zsigmond (1968); Strukturalizmus. 1–2. Szerkesztette Hankiss Elemér (1971); A nyelvtudomány ma. Szerkesztette Szépe György (1973); Társadalom és nyelv. Szerkesztette Pap Mária, Szépe György (1975); A jel tudománya. Szerkesztette Horányi Özséb, Szépe György (1975); Kommunikáció. 1–2. Szerkesztette Horányi Özséb (1977–1978); Körkép. Szemelvények a hetvenes évek nyelvelméleti irodalmából. Szerkesztette Siptár Péter (1981).

Monumentális vállalkozásként jelent meg (a részköteteket is beleszámítva) 11 hatalmas kötetben – sajnos csak egyetemi jegyzetként, vagyis a nyilvános terjesztés lehetősége nélkül – a Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény (szerkesztette Antal László, 1981–1986), amely a legfontosabb modern nyelvészeti iskolák (prágai, genfi, koppenhágai stb.) reprezentatív anyagát, köztük teljes könyvek magyar fordítását is tartalmazzák.

Megjelentek tematikus tanulmánykötetek és szöveggyűjtemények is: Szecskő Tamás–Szépe György: Nyelv és kommunikáció. 1–2. (1969); Telegdi Zsigmond: Hagyományos nyelvtan – modern nyelvészet (1972); Balázs János: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat (1980); Areális nyelvészeti tanulmányok (1983); Nyelvünk a Duna-tájon (1989); Szépe György: Nyelvészeti ismeretek szociológusok számára (1977); Havas Ferenc: Nyelvtipológiai szöveggyűjtemény. I. (1977); II. (1988); Pléh Csaba: Szöveggyűjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához (1980); Havas Ferenc: Szemantika a generatív grammatikában (1982); Siptár Péter: Modern fonológiai szöveggyűjtemény (1989); Pléh Csaba: A beszédmegértés és a beszédprodukció pszichológiája (1989); egy sor egyetemi tankönyv, pl. Telegdi Zsigmond: Bevezetés a nyelvtudományba. 1–2. (1967); Bevezetés az általános nyelvészetbe (1977). 1986-ban egy szovjet munkaközösség háromkötetes általános nyelvészeti kézikönyvéből megjelent egy egykötetes magyar nyelvű kiadás (Általános nyelvészet). A felsorolt munkák szerzői, szerkesztői és fordítói között szinte az egész magyar nyelvésztársadalom képviselve van.

{V-224.} A magyar nyelvtudomány hagyományai és adósságai miatt a szótárak, grammatikák, kézi- és segédkönyvek jelentősége különösen nagy. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára. 1–7. (1959–1962); a Magyar Nyelvjárások Atlasza (1968–1977); A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–3. (1967–1976); A magyar nyelv szóvégmutató szótára. (1969); Magyar Értelmező Kéziszótár (1972); Petőfi-szótár (1973–1987); Új Magyar Tájszótár (1979-től); A magyar nyelv történeti nyelvtana. (1991–1995); Nyelvművelő Kézikönyv. 1–2. (1980–1985).

A kétnyelvű szótárak készítésének nagy hagyományai vannak ugyan, de a szerkesztésben felhasznált számítógépes technikában a legutóbbi időkig igen nagyok voltak a lemaradások. Ez az újabb, javított kiadások lehetőségét erősen korlátozta.

Kevésbé a tudomány módszerére, inkább az elért eredményekre koncentráló, hagyományos stílusú ismeretterjesztő könyvek sorát írta pl. Szilágyi Ferenc (1928–) (A magyar szó regénye, 1972; A magyar szó költészete, 1978; A magyar mondat regénye, 1983; Sokféle neveknek magyarázatja, 1987). Nem az elméleti nyelvészet, hanem a kommunikáció irányában tájékozódnak Szende Tamás (1940–) könyvei (pl. Megérthetjük-e egymást? 1987), s az egészen tágan értett retorika felé mutat Wacha Imre Beszélgessünk a beszédről! (1978) című könyve. A szorosabban vett retorika tudományáról tankönyvet írt Szabó G. Zoltán és Szörényi László (Kis magyar retorika, 1988), valamint Vígh Árpád (Retorika és történelem, 1981). A szociológus Hernádi Miklós elméletibb jellegű munkája, A közhely természetrajza (1973), majd ennek példatára, a Közhelyszótár (1976; 1985). A névadás gyakorlati feladatát megkönnyítendő (és részben szabályozandó) jelent meg újra és újra Ladó János (1918–) Magyar utónévkönyve (1971), Kálmán Béla (1913–1997) A nevek világa (1967; több kiadásban és angol fordításban is megjelent). A névtan elméleti vizsgálatát végezte el J. Soltész Katalin A tulajdonnév funkciója és jelentése (1979) című könyvében.

Egyes speciális nyelvészeti kérdésekről hazai szakemberek tollából származó, valamint idegen nyelvből fordított monográfiák és szöveggyűjtemények jelentek meg; ilyen témakör a nyelv keletkezése (Bence György–Kis János: Munka és emberréválás, 1972; Pap Mária: A nyelv keletkezése, 1974) vagy a gyermeknyelv (Ódor László: Balázs beszélni tanul, 1980; Lengyel Zsolt: A gyermeknyelv, 1981; Réger Zita: Utak a nyelvhez, 1990).

A nyelvfilozófia kérdéseivel elsősorban Kelemen János, Altrichter Ferenc, Nyíri Kristóf és Szende Tamás (A szó válsága, 1979; Megérthetjük-e egymást? Korunk kommunikációs zavarai, 1987) foglalkozik.

A magyar nyelvészet az utóbbi évtizedekben sikerrel foglalkozik a modern stilisztika, az esztétikai nyelvhasználat kérdéskörével. Erről tanúskodik a Világirodalmi Lexikon nyelvészeti cikkeinek sora, a Párizsban élő Fónagy Iván könyveinek sora (pl. A költői nyelvről, 1999) vagy Péter Mihály (1928–) munkássága (A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai, 1991). Zolnai Béla (1890–1969) hatalmas műveltséganyagot közlő írásaiból két kötet is megjelent (Nyelv és stílus, 1957; Nyelv és hangulat. A nyelv akusztikája, 1964), amelyek a stilisztikán túl nyelvfilozófiai kérdéseket is érintenek. Tankönyvként jelent meg: Fábián Pál–Szathmári István–Terestyéni Ferenc A magyar stilisztika vázlata (1958), Szathmári István szerkesztésében A magyar stilisztika útja (1961) és a Helikon Világirodalmi Figyelő Modern stilisztika című, tematikus száma (1970. 3–4.).

Az olyan alkalmazott nyelvészeti területek, mint a fordítástudomány, szintén képviselve vannak nemcsak a felsőoktatásban, hanem a könyvkiadásban is (Tarnóczi Lóránt: Fordítókalauz, 1966; Dániel Ágnes: A fordítói gondolkodás iskolája, 1983; Bart István–Klaudy Kinga: A fordítás tudománya, 1986). A kvantitatív nyelvészet és a nyelvstatisztika (Kelemen József, Nagy {V-225.} Ferenc, Szende Tamás, Papp Ferenc munkái), az igazságügyi nyelvészet (Nagy Ferenc) és a számítógépes nyelvészet (Prószéky Gábor) is fontos szerepet játszik az újabb magyar nyelvészetben.

A modern elméleteket nem követő, de „a modern nyelvtudomány szilárdabb eredeményeit felhasználó” (Szathmári István) magyar leíró nyelvtani munka eredménye négy tudományos segédkönyv: Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből (1974); Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből (1977); Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlete és jelentéstana köréből (1980); Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből (1983).

A fentieken kívül szinte teljes a magyar egyetemi tankönyvsorozat: a leíró (Bencédy József, Fábián Pál, Rácz Endre, Velcsov Mártonné), illetve a történeti nyelvtan (Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története), a leíró hangtan (Papp István), a nyelvjárástan (Kálmán Béla), a szövegtan (Nagy Ferenc), a kvantitatív nyelvészet (Nagy Ferenc), az alkalmazott nyelvészet (Szerdahelyi István).

A magyar történeti nyelvészet fontos eredménye a Magyar nyelv történeti nyelvtana, valamint Benkő Loránd A történeti nyelvtudomány alapjai (1988) című tankönyve. Az idegennyelv szakosok számára is folytatódott a tan- és segédkönyvek készítése, bár itt már egyre inkább külföldi könyvek is rendelkezésre állnak.

A magyar nyelvészek 1966 előtt is rendeztek kongresszusokat, de csak ettől az évtől kezdve indult meg azoknak a nemzetközi kongresszusoknak a sora, amelyek – irányzattól függetlenül – a teljes magyar nyelvésztársadalmat, sok külföldön élő magyar nyelvészt és külföldieket is mozgósítottak (a kongresszusok anyaga később írásban is megjelent). Hasonlóan fontos fórum volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (alapítva 1977-ben), amelynek eddig négy kongresszusa volt (1. Budapest, 1981; 2. Bécs, 1986; 3. Szeged, 1991; 4. Róma-Nápoly, 1996); ezek anyaga (így a nyelvészeti szekcióké is) írásban is hozzáférhető.

Nyelvtudomány és iskola

Mindenkiben érlelődött a gondolat, hogy az iskola lehet az új tudományos eredmények meghonosításának és továbbfejlesztésének színtere. A nyelvészek azt gondolták, hogy az iskolai nyelvtan és a modern tudomány között tátongó szakadékot csak új szemlélettel és ennek megfelelő tananyaggal lehet áthidalni (példájuk a 19. század végi nyelvészet volt, amely szintén a kor tudományát vitte be az iskolába). 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia szervezeti keretében, Szende Aladár és Szépe György irányításával megindult az iskolai anyanyelvtanítás reformját megalapozó munka. Ennek dokumentumai: Szépe György: Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért. Tanulmányok, szakvélemények, javaslatok. (1976; 1979); Szende Aladár: Az anyanyelvi oktatás korszerűsítésének változatai. Tanulmányok, tervezetek, szakvélemények, javaslatok (1981; hivatalos dokumentumok, kísérleti beszámolók, a tanári továbbképzést szolgáló bibliográfia gyűjteménye); Szépe György: Az anyanyelvi nevelés fejlesztésének nemzetközi tapasztalatai. Tanulmányok (1985; szovjet, finn, francia, kanadai, csehszlovák, nyugatnémet, angol és amerikai szakértők beszámolói az országukbeli tapasztalatokról). Az 1970-es évek elejétől a Nyelvtudományi Intézetben a Fiatal Nyelvészek Munkaközössége előbb elviekben tisztázta és közreadta elképzeléseit e reformról (Magyar Nyelvőr, 1972), majd széles körű országos tevékenység indult az általuk elkészített kísérleti tankönyvsorozat kipróbálására (az ezt használó tanárok számára kézikönyv készült, amely 1973-ban Ember és nyelv címen sokszorosítva, majd 1984-ben és két újabb, bővített és átdolgozott kiadásban, Kenesei István szerkesztésében, A nyelv és a nyelvek címen könyv {V-226.} alakban is megjelent). Ezzel párhuzamosan indult meg Zsolnai József általános iskola alsó tagozati és Bánréti Zoltán (Gyerek és anyanyelv, 1979; Kamasz és anyanyelv, 1981) felső tagozati alternatív tanítási programja. Az MTA a távlati műveltség tartalmára vonatkozó állásfoglalásában (Fehér Könyv, 1976) hét műveltségi területet fogalmazott meg, s ezeken belül körvonalazta a nyelvi-kommunikációs nevelés szaktudományos és pedagógiai megalapozását. A tervek szerint mind az iskolai tantárgyszerkezet, mind az ezt szolgáló tanárképzés szerkezete ezt követte volna (a pécsi egyetemi reform ennek szellemében el is indult). Akármilyen nagy szellemi erőfeszítést és együttműködést jelentett is ez a korszerű pedagógiai munka az anya- és idegennyelv területén, folytatása, illetve megvalósulása elmaradt, az elméleti és a gyakorlati szakemberekre gyakorolt hatása azonban máig él.

A megjelent számtalan külföldi és magyar könyv műfajában szinte szétválaszthatatlanul keveredik a szakkönyv, a tankönyv és az ismeretterjesztő jelleg. Külön is érdemes megemlíteni a – különféle szintű – kifejezetten ismeretterjesztő könyvek műfaját. A Magvető Kiadó Gyorsuló idő sorozatában 1975-től egész sor nyelvi témájú könyv jelent meg (Antal László, Bárdos Jenő, Horányi Özséb, Illyés Gyula, Kolozsvári Grandpierre Emil, H. Tóth Imre, Komoróczy Géza, Pusztay János, Terts István munkái). Elsősorban a Gondolat Kiadónál jelentek meg azok a nyelvművelő jellegű könyvek, amelyek ugyanakkor a nyelvtudományi ismeretterjesztés fórumai és eszközei is voltak: Ferenczy Géza: Anyanyelvi őrjárat (1971); Kovalovszky Miklós: Nyelvünk világa (1978); Ferenczy Géza: Magyarán (1980); Grétsy László: Anyanyelvi kaleidoszkóp (1973); Felde Györgyi–Grétsy László: Új anyanyelvi kaleidoszkóp (1980).

Szakmai kérdéseket tárgyaltak a szakfolyóiratokon túl esetenként a Valóság és a Világosság; az Élet és Tudomány pedig rövid, népszerű cikkekben foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel (ezenfelül volt külön nyelvművelő rovata is).

A továbbra is fontos nyelvészeti tevékenységnek számító nyelvművelésnek (amely szükségképpen részben nyelvtudományos ismeretterjesztés is) a fóruma elsősorban a nyelvészeti folyóiratok (pl. a Magyar Nyelvőr kérdésekre válaszoló rovata, vagy az 1979-ben indult Édes anyanyelvünk című nyelvművelő folyóirat). A nyelvművelésnek új működési területei (az újságok után a rádió és a televízió) és újabb témái is kialakultak az utóbbi évtizedekben. Rádiós nyelvművelés-ismeretterjesztés az 1930-as évek óta folyt (Halász Gyula [1881–1947], az Édes anyanyelvünk kitalálója műsorának könyvváltozata újra megjelent: Tudd, hogy mit beszélsz! [1991]), ezt az 1940-es évek második felében Zsirai Miklós, majd az 1950-es évek elejétől Lőrincze Lajos (1915–1993) folytatta (műsorában gyakran szerepeltek vendégként más nyelvészek is). Később újabb nyelvésznemzedékek, új arcok és új típusú (többszereplős, rádiószerűbb, kevésbé előadás jellegű) műsorok jelentek meg Grétsy László (1932–), Montágh Imre (1931–1986), Szűts László (1937–) vezetésével.

A tematika azáltal is bővült, hogy míg korábban elsősorban az írásbeliség és az azzal kapcsolatos helyesírási és stilisztikai kérdések voltak a középpontban, addig most már jelentkeztek a rádió és a televízió hangzó nyelvhasználatának kérdései (pl. Wacha Imre: A rádióbemondó beszéde, 1973), a filmművészet (Lohr Ferenc: A film hangkultúrája, 1968), a filmszinkronizálás is (Karcsai Kulcsár István: Tanulmányok a magyar szinkronról, 1976, továbbá Fodor István és Papp Ferenc tanulmányai). Az írásbeli közlés olyan eszközei – és az ezekkel kapcsolatos, a nyelvészeket foglalkoztató kérdések is – kerültek a középpontba, mint a gyorsírás (ennek szakértői Radnai Béla [1891–1962] és Nosz Gyula {V-227.} [1897–1967] voltak), a gépírás (pl. a teljes magyar betűkészlet ügye), majd pedig a számítógépes szövegszerkesztés és az elektronikus posta.

Itt említjük meg az interlingvisztikát, a mesterséges (vagy nemzetközi segéd-) nyelvek létrehozását és vizsgálatát. Magyar Zoltán (1906–1992) „Romanid”-ja az egyetlen magyar nyelvtervezet. A hivatásos nyelvészek közül sokan foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, pl. Szentkatolnai Bálint Gábor, Schmidt József, Bárczi Géza, Antal László, Szerdahelyi István (1924–1987).

Szilágyi János vezetésével és Fülei-Szántó Endre (1924–1995) szakértői közreműködésével nagy sikerű, többször megismételt sorozatot közvetített a rádió, amely könyv alakban is megjelent (A nyelvtanulásról, 1975). A nyelvművelés és az ismeretterjesztés játékos módját választotta rádiós és televíziós műsoraiban és könyveiben Vargha Balázs (1928–1996), Hernádi Sándor (1927–), Grétsy László és Hársing Lajos (1925–). Vargha Balázs és szerzőtársai, Dimény Judit és Loparits Éva Nyelv – zene – matematika című rádiósorozatukban, amely 1973-ban nyomtatásban is megjelent, e három terület közös szerkezeti sajátosságait elemezték népszerűen.

A tudományos ismeretterjesztésben három „céhen kívüli” is érdemeket szerzett. Lomb Kató (1909–) soknyelvű szinkrontolmács szakmáját és nyelvtanulási módszerét ismertette könyveiben (Így tanulok nyelveket. Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései, 1970; Egy tolmács a világ körül, 1979; Nyelvekről jut eszembe…, 1983; Bábeli harmónia. Interjú Európa híres soknyelvű embereivel, 1988). Németh Zsigmond (1932–) Miatyánk 121 európai nyelven című munkájában (1990) az egyes nyelvekről is információval szolgál. Tótfalusi István (1936–) író, költő, szerkesztő Bábel örökében (1972; 1976) című ismeretterjesztő munkája, majd a szókinccsel foglalkozó könyvei (Vademecum. Szokatlan szavak szótára, 1983; A forró kutya, 1988) után Nyelvi vademecumával (1994) olyan nyelvészeti Mi micsodá?-t állított össze, amilyen még a szakmának sincsen.

Az 1990-es években az intézményhálózatban komoly változások következtek be: több új egyetem jött létre, a nyelvészeti tanszékek sorra kiváltak a korábbi filológiai keretből, egy sor könyvkiadó foglalkozik szak- és tankönyvkiadással stb. A könyvpiac korábban elképzelhetetlen bőséget mutat: sorra jelennek meg tanulmánykötetek (pl. Robert Austerlitz: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában, 1992) és a nyugati nyelvtudomány sikeres, bevált tan- és kézikönyvei (pl. Ronald Wardhaugh: Szociolingvisztika, 1955; Theodora Bynon: Történeti nyelvészet, 1997; Jacques Durand–Siptár Péter: Bevezetés a fonológiába, 1997; Max Black: A nyelv labirintusa, 1998), köztük egy nálunk nagyon nélkülözött műfaj, a nyelvészeti enciklopédia (David Crystal: A nyelv enciklopédiája, 1998); megjelent egy nálunk még alig művelt műfaj, a szakmailag megbízható, ismeretterjesztő, de nem „gügyögő”, hanem ellenkezőleg, leginkább esszé-stílusúnak nevezhető, a polémiát és a humort sem kerülő könyveké (Steven Pinker: A nyelvi ösztön, 1999; Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése, 1998). Az itthon készült egyetemi tankönyvek kínálata is egyre szélesebb lett: a generatív nyelvészettől (Alberti Gábor [1963–]) a szociolingvisztikán és a dialektológián át (Kiss Jenő [1943–]) a magyar névtanig (Hajdú Mihály [1931–]) tart a már megjelent vagy megjelenés előtt álló könyvek skálája.

A legutóbbi évtizedek többek között a generatív grammatika többfelé ágazását, a világ nyelveinek tipológiai feltérképezését, a kontaktusnyelvészetet, az olyan nyelvi határterületek (újra) vizsgálatát, mint a pidzsin és kreol nyelvek, a szocio- és a pszicholingvisztika kiteljesedését, az afáziakutatás és általában a neurolingvisztika fellendülését hozták magukkal, és ebben aktív részt vállaltak a magyar kutatók újabb nemzedékei is. A szorosabban {V-228.} vett nyelvészeten túllépő, szélesebb keretet jelent a kognitív szemléletű, integrált kutatás (ennek bemutatása: Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba, 1998; Pléh Csaba–Győri Miklós: A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása, 1998).

Gyakran szerepelnek témaként a „művelt nagyközönség” számára készülő folyóiratokban is a modern társadalomtudományok kérdései, a nyelvészeti és a nyelvvel kapcsolatos filozófiai, etológiai és más tudományokkal közös kutatások, s nemcsak a szilárdnak számító eredmények, hanem a kérdések, viták ismertetése is. Ez azt mutatja, hogy a nyelv kérdései iránti fogékonyság mellett a tudományos eredmények és gondolkodásmód ismeretére is számíthatnak a szerzők.

Összefoglalva a személyeket, és megismételve, hogy sokszor milyen nehéz a nyelvészeten belül is valamelyik szakmába besorolni a szívesen és eredményesen munkálkodókat, megemlítjük a következő tudósokat: a magyar nyelv nyelvészeinél: Abaffy Erzsébet (1928–), Balázs János (1914–1989), Bárczi Géza (1894–1975), Bartha Csilla (1965–), Bartha Katalin (1914–), Bencédy József (1921–), Bencze Lóránt (1939–), Benkő Loránd (1921), Berrár Jolán (1925–1985), Deme László (1921–), Elekfi László (1920–), Éder Zoltán (1931–), Fábián Pál (1922–), Gergely János (1930–), B. Gergely Piroska (1932–), Grétsy László (1932–), Hajdú Mihály (1933–), Hegyi Endre (1916–1995), Hernádi Sándor (1927–), Hoffmann Ottó (1925–), Imre Samu (1917–1990), Kelemen József (1910–1982), Keszler Borbála (1939), Sz. Kispál Magdolna (1910–1984), Kiss Jenő (1943–), Klemm Imre Antal (1883–1963), Kovalovszky Miklós (1910–1997), Kövesi Magdolna (1910–), Ladó János (1918–), T. Lovas Róza (1903–1981), B. Lőrinczy Éva (1926–), Mészöly Gedeon (1880–1960), Mikesy Sándor (1917–1975), H. Molnár Ilona (1930–1999), Nagy Ferenc (1941–1984), Nagy J. József (1884–1967), Nyíri Antal (1907–), O. Nagy Gábor (1915–1973), Pais Dezső (1886–1973), Papp István (1901–1972), Papp László (1924–1996), P. Balázs János (1910–1990), Pásztor Emil (1925–), Pesti János (1938–), Rácz Endre (1922–1992), Rónai Béla (1923–), Sebestyén Árpád (1929–), Szabó Dénes (1913–1994), Szathmári István (1925–), Szemere Gyula (1911–1992), Szende Aladár (1914–), Szepesy Gyula (1913–), Szilágyi Ferenc (1928–), Takács Etel (1914–1992), Temesi Mihály (1914–1988), Terestyéni Ferenc (1913–1971), Tompa József (1905–1990), G. Varga Györgyi (1923–1996), Végh József (1912–1997), Zelliger Erzsébet (1945–), Zolnai Béla (1890–1969), Zsoldos Jenő (1896–1972); a fonetikusok között Bolla Kálmán (1930–), Fónagy Iván (1920–), Gósy Mária (1952–), Hegedűs Lajos (1908–1958), Kassai Ilona (1945–), Magdics Klára, Molnár József (1927–1987), Siptár Péter (1958–), Szende Tamás (1940–), Vértes O. András (1911 –1997); az általános nyelvészet, a pszicho- és szociolingvisztika képviselői között Alberti Gábor (1963–), Antal László (1930–1993), Bakos Ferenc (1922–1996), Bakos József (1912–1997), Békési Imre (1936–), Büky Béla (1928–1998), Dezső László (1927–), É. Kiss Katalin (1949–), Fabriczius-Kovács Ferenc (1919–1977), Fodor István (1920–), Fülei-Szántó Endre (1924–1995), Havas Ferenc (1948–), Károly Sándor (1920–1994), Kenesei István (1947–), Kiefer Ferenc (1931–), Komlósy András (1946–), Kovács Ferenc (1921–), Lengyel Zsolt (1944–), Nádasdy Ádám (1947–), Pap Mária (1942–), Petőfi S. János (1931–), Pléh Csaba (1945–), Radics Katalin (1947–), Réger Zita (1944–), Rubinyi Mózes (1881–1965), Szabolcsi Anna (1953–), Szépe György (1931–), Telegdi Zsigmond (1909–1994), Terts István (1948–), Zsilka János (1930–1999); a germanisztikában (ideértve az anglisztikát) Bassola Péter (1947–), Bihari József (1908–1997), Bognár József (1933–), Gárdonyi Sándor (1928–1988), Hutterer Miklós (1930–1997), Kertész András (1956–), {V-229.} Kocsány Piroska (1941–), Korponay Béla (1928–), Kövecses Zoltán (1946–), Krammer Jenő (1900–1973), Manherz Károly (1942–), Mollay Károly (1913–1997), Országh László (1907–1984), Schwartz Elemér (1890–1962), Thienemann Tivadar (1890–1985), Vargha Károly (1914–1993); a romanisták között Bárdosi Vilmos (1952–), Gáldi László (1910–1974), Herczeg Gyula (1920–1994), Herman József (1924–), Kelemen Jolán (1923–), Kiss Sándor (1941–), Sőrés Anna (1956–), Tamás Lajos (1904–1984); az orientalisták között Czeglédy Károly (1914–1996), Harmatta János (1917–), Hidasi Judit (1948–), Komoróczy Géza (1937–), Ligeti Lajos (1902–1987), Mártonfi Ferenc (1945–1991), Róna-Tas András (1931–), Töttössy Csaba (1931–), Vekerdi József (1927–); a szlavisták között Baleczky Emil (1919–1981), Bihari József (1908–1997), Hadrovics László (1910–1881), H. Tóth Imre (1932–), Király Péter (1917–), Kiss Lajos (1922–), Kniezsa István (1898–1965), Melich János (1872–1972), Nyomárkay István (1937–), Péter Mihály (1928–), Sulán Béla (1916–1968); az idegennyelv-oktatás és az alkalmazott nyelvészet sokféle ágaiban működők között Hegedűs József (1926–), Hell György (1921–), Magay Tamás (1928–).

Ahogyan 1945 előtt, azután is sok magyar nyelvész működött az ország határain kívül. Ausztriában, ha nem is közvetlenül nyelvészek, de a magyar nyelvközösség fennmaradásáért, anyanyelv tanulásáért felmérhetetlenül sokat tett Galambos Ferenc Ireneus (1920–) katolikus pap (bencés szerzetes), tanár, könyvtáros és szerkesztő, valamint Szépfalusi István (1932–) evangélikus pap és író. Az egykori Jugoszláviában a magyar nyelv felsőfokú tanításának és kutatásának műhelye a két magyar tannyelvű tanítóképző (Szabadka, 1945 óta; Újvidék, 1946–1952), és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, továbbá a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület (alapítva 1964-ben). Penavin Olga a nyelvjárások, Göncz Lajos a pszicholingvisztika, Matijevics Lajos a névtan, Rehák László a nyelvpolitika, Szeli István a nyelvtudomány története, Dávid András és Kossa János a nyelvművelés területén működött, illetve működik. Az egykori Csehszlovákiában Rákos Péter, a prágai magyar tanszék (irodalmár) vezetője, Arany A. László, a súlyos politikai üldöztetést szenvedett nagy fonológus, továbbá Lanstyák István, Jakab István és Mayer Judit említendő meg. Romániában 1919-ig, majd 1945 után rövid ideig működött az 1872-ben alapított kolozsvári magyar egyetem (jelenleg a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelvű szakok, illetve tanszékek vannak), és mind a felsőfokú oktatásnak, mind a nyelvtudomány művelésének ez volt a központja. A nagy hagyományú kolozsvári nyelvészkör a nyelvtörténet, a nyelvjárástan, a nyelvi kontaktusok, a stilisztika vizsgálatában ért el – a mostoha körülmények ellenére – kiváló eredményeket, és produkált egy sor monográfiát, szótárt, kézikönyvet, tankönyvet és ismeretterjesztő munkát (ezek felsorolása egymaga cikk terjedelmű volna!). A romániai magyar nyelvészek egy része áttelepült Magyarországra (Gergely Piroska [1932–], Máté Jakab [1926–]) vagy más országba (Paul Schveiger [1932–]). A legnagyobb teljesítményű és tekintélyű Szabó T. Attila (1906–1987) Erdélyi magyar szótörténeti tára párját ritkító egyéni teljesítmény a világ nyelvészetében. Kiemelkedő munkát végzett, illetve végez Szabédi László (1907–1959), Kelemen Béla (1913–1982), Gálffy Mózes (1915–1988), Márton Gyula (1916–1976), Nagy Jenő (1916–1996), Vámszer Márta (1927–), Szabó Zoltán (1927–), Teiszler Pál (1930–1988), Nagy Kálmán (1939–1971), Péntek János (1941–), Szilágyi N. Sándor (1948–).

A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények című folyóirat (1957-től) egyedüli orgánuma volt az itteni nyelvészeknek. A politikai fordulat újabb (illetve ismét működő) {V-230.} publikációs fórumokkal, az oktatás és a kutatás viszonylag szabadabbá válásával új lehetőségeket hozott a tudományok és így a nyelvészet számára is; csak egy példa: 1993-tól ismét van önálló nyelvtudományi tanszék a kolozsvári egyetemen.

A nem az utódállamokban élő (vagy tartósan ott dolgozó) nyelvészek száma 1956 után az emigráció, majd a legális külszolgálat lehetősége révén erősen megnövekedett. A már régebb óta külföldön élők (pl. Lotz János vagy Ullmann István) mellett megemlítendő Bakó Elemér, Décsy Gyula, Hanzeli Viktor, Hetzron Róbert, Kerék András, Makkai Ádám, Moravcsik Edit, Sebők Tamás az USA-ban, Fónagy Iván Franciaországban, Fodor István, Gulya János Németországban, Rédei Károly Ausztriában, Mervel Ferenc Svédországban, Káldor Zsuzsa, Vászoly Erik és Wurm István Ausztráliában, s természetesen még nagyon sokan mások is szerte a világban. Legtöbbjük hazai folyóiratokban is publikált, hazajárt konferenciákra, előadásokra. Írásaikból most készül Magyarországon egy reprezentatív válogatás.

Ebben a korszakban is sok külföldi nyelvész került kapcsolatba a magyar nyelvtudománnyal, és közöttük sokan a magyar nyelvvel is. A már említett Ernst Lewyn kívül ilyen a Kanadába került orosz elméleti nyelvész, Igor Melcsuk, aki többször írt a magyar nyelvtanról és a magyar–orosz gépi fordítóprogramon dolgozott, vagy a Londonban működő Daniel Abondolo, a magyar morfológia kutatója. A szovjet nyelvészek közül megemlítendő még Pjotr Lizanec, az ungvári magyar tanszék vezetője, és a Magyarországra áttelepült poliglott anglista és szociolingvista, Rot Sándor. Itt említhető egy (kelet)német író, Franz Fühmann (1922–1984) munkássága, aki sok magyar művet fordított németre, s akinek magyarul is megjelent magyarországi útinaplója (Huszonkét nap, vagy az élet útjának felén, 1976) tele van a magyar nyelvre és általában a nyelvek különbségére vonatkozó érzékeny és tanulságos megfigyelésekkel. Kifejezetten nyelvi témájú (és szinte tankönyvként használható) külföldi szépirodalmi munkák is megjelentek: pl. Kornyej Csukovszkij: Járni tanul a szó (1979), Siegfried Lenz: A veszteség (1983), Peter Handke: Az ismétlés (1990), Jerzy Kosinski: A festett madár (1990), Gavino Ledda: Apámuram (1979), Elias Canetti: A megőrzött nyelv (1982), Ugo Pirro: A fiam nem tud olvasni (1986).

A szépirodalom képviselői közül sokan foglalkoztak általában is a nyelvvel, így Illyés Gyula és Németh László több tanulmányában, Karinthy Ferenc Nyelvelés címen összegyűjtött kis írásaiban (1964). Egész sor olyan szöveggyűjtemény is megjelent, amelyek a nyelvre való művészi reflexió dokumentumait gyűjtötték egybe, pl. Grétsy László–Gulya János: Nyelv, sugárzó anyanyelvem… Költőink és íróink a magyar nyelvről (1970); Z. Szabó László–Wacha Imre: A szó becsülete. Íróink az anyanyelvről 1541–1980 (1985); Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban (1990; 1999); Graf Rezső: Koszorú (1994); Zalabai Zsigmond: A hűség nyelve. Csehszlovákiai írók az anyanyelvről (1987). Lukácsy Sándor: Nemzeti olvasókönyve (1988) is tartalmaz egy fejezetet a nyelvről. Érdemes megjegyezni, hogy az ezekbe beválogatott szövegek általában nem tárgyalják a nyelv egymástól különböző, de egymásra utalt hármas (laikus, művészi és tudományos) megközelítésének viszonyát, legfeljebb az iskolai nyelvtan – rendszerint negatív – élményét, s a nyelvhez való viszonyulás egyes aspektusai (pl. a humor) is elsikkadnak. Érdekességként említhető meg, hogy néhány nyelvész, pl. Szabédi László, az USA-ban élő Makkai Ádám (1935–), valamint Nádasdy Ádám (1947–) költőként is nevet szerzett magának.

A nyelvvel való laikus foglalkozás egyik fő fóruma a nyelvművelés volt; Lőrincze {V-231.} Lajos és később mások rádiós műsorai részben hallgatói kérdésekre adott válaszok voltak, Péchy Blanka (1894–1988) és Deme László Beszélni nehéz című rádióműsora – általában iskolai – Beszélni nehéz klubok egész sorát segítette életre (mindketten több könyvet is írtak). Ezek a műsorok, valamint az Édes anyanyelvünk című nyelvművelő folyóirat (1979 óta), s mindenekelőtt a Magyar Nyelvőr (olvasói levelekre adott válaszaival, de egyre több nyelvtudományi ismeretterjesztő célú cikkével is) gondoskodtak róla, hogy a laikus nyelvművelők türelmetlensége ne álljon szemben a tudományos tanítással, és főleg ne tekintsen a nyelvre úgy, mint egy racionális (vagy éppen ideológiai) szempontból tetszés szerint alakítható, szabályozható intézményre. (Zolnai Béla már 1940-ben elemezte A műkedvelő purista lelki alkatát, s Szepesy Gyula 1986-ban megjelent Nyelvi babonák című könyve is ezzel a jelenséggel foglalkozik). Magyarországon sajnos nem alakultak ki az amatőr nyelvészkedés fórumai; ilyenek lehettek volna az iskolai szakkörök, az eszperantó körök, a televíziós nyelvészeti Ki miben tudós? versenyek stb.

Ugyanakkor meglepően nagy népszerűségre tettek szert (elsősorban a nem humán területeken működők között, bár egyes humán érdeklődésű rétegekben is) azok a külföldön publikált, itthon másolatban terjesztett írások, amelyek a „hivatalos” nyelvtudomány tanítását vitatva merész és tudományosan igazolhatatlan őstörténeti elképzeléseket propagáltak. A hidegháborús évek, az 1956. évi forradalmat követő emigrációs hullám felerősítette e vita politikai töltését; azzal vádolták pl. a „hivatalos” finnugor nyelvészetet, hogy elindítóját, Budenz Józsefet az osztrák hatalom küldte ide és bízta meg tanainak hirdetésével, hogy ezzel mintegy megalázza a büszke nemzetet.

A nyelvészet és laikus bírálói között azért van konfliktus, mert a nyelvtudomány bizonyos kérdésekben nem tud felelősséggel állást foglalni. Ezek a laikusok pl. (akik között azért van nyelvész végzettségű is) gyakran vállalkoznak a nyelvek értékelésére (a világ „legjobb” nyelvének minősítve a magyart), a tudomány viszont ezt eleve elutasítja, mivel nem tartja racionális módon megalapozhatónak (a magyar nyelv ősiségének és értékének hirdetése sokszor összekapcsolódik). A konfliktus eleve áthidalhatatlanul mélynek tűnik, mert a tudományosság kérdésében minimális egyetértés sincs. Ezért hiábavaló a nagy szakmai apparátussal végzett bírálat (Erdélyi István, Hajdú Péter, Komoróczy Géza, László Gyula, Papp László, Pusztay János, Zsirai Miklós), sikerre aligha számíthatnak. A modern kori „délibábos nyelvészet” jelensége nem egyedi, hiszen a parapszichológia és más, szintén népszerű nem-tudományos vagy nyíltan tudományellenes mozgalmak sorában működik, amelyek okát lehet és érdemes vizsgálni. Ez nemcsak (mint Komoróczy írja) a történelmi tudat zavaraira utal, hanem azt is mutatja, hogy a nyelvészet mint tudomány kialakulásának és megerősödésének lassan kétszáz éve alatt mennyire nem volt képes tudatosulni a laikusokban; s ez az iskolai nyelvtan és a tudományos ismeretterjesztés sikertelenségéről is tanúskodik.

Egy szakma önértelmezésének, önreflexiójának a fóruma a szakmatörténet és -kritika. A nyelvtudomány története a nyelvészeti szakmának hagyományosan erőssége, hiszen a Karinthy-kigúnyolta „már a régi görögök” megközelítés, az elmúlt korok nyelvészeivel való „kommunikáció” a konkrét nyelvészeti munkában szinte természetes. Ennek azonban feltétele a források közzététele (ami sok esetben nemcsak kiadást, hanem – általában latinból való – fordítást is jelent), a monografikus (kritikai) és a hosszmetszeti feldolgozás, a tankönyvek, népszerűsítő könyvek megjelentetése, valamint a tudomány történetének az iskolai anyagba való beépítése.

{V-232.} Többek között az alább felsorolt kutatók munkássága gazdagította még a magyar nyelvtudomány tudománytörténetét: Balassa Iván (1917–), Balázs János (1914–1989), Bakos József (1912–1997), Bán Imre (1905–1990), Békés Vera (1951–), Benkő Loránd (1921–), Benkő Samu (1928–), Domokos Péter (1932–), Dümmerth Dezső (1925–1997), Éder Zoltán (1931–), É. Kiss Katalin (1949–), Fábián Pál (1922–), Gáldi László (1910–1974), Gulya János (1933–), Hazai György (1933–), Hegedűs József (1926–), Jancsó Benedek (1854–1930), Kálmán Béla (1913–1997), Kiss Jenő (1943–), Kiss Lajos (1922–), Kovács Ferenc (1921–), Lakó György (1908–1996), Láncz Irén (1952–), Máté Jakab (1926–), Mikó Imre (1911–1977), Mikó Pálné (1910–1999), Molnár József (1927–1987), Németh Gyula (1890–1976), Pápay József (1873–1931), Pusztay János (1948–), Szathmári István (1925–), Szépe György (1931–), Szilágyi Ferenc (1928–), Temesi Mihály (1914–1988), Tompa József (1905–1990), Turóczi-Trostler József (1888–1962), Vértes O. András (1911–1997), Zsirai Miklós (1892–1955). E kutatók hatalmas teljesítménye ellenére is nagyon egyenetlen az eredmény.

Ami a fontos tudománytörténeti dokumentumok, köztük fordítások megjelentetését illeti, a kép nem megnyugtató. Először fakszimilében (1977), majd magyar fordításban (1989) megjelent Sylvester János először 1539-ben kiadott nyelvtana, 1990-ben kiadták Sajnovics János 1768–1769–1770. évi naplóját, majd 1770-ben megjelent Demonstratioját; csak megjelenésének 200. évfordulójára, 1999-re készült el Gyarmathi Sámuel Affinitasának magyar fordítása. (Sylvester, Sajnovics és Gyarmati munkájának lefordítása egyaránt C. Vladár Zsuzsa kitűnő munkája.) Megjelent Benkő József nagy munkája és levelezése (kéziratból), 1989 óta magyarul is elolvasható Kempelen Farkas (1734–1804) Az emberi beszéd mechanizmusa… című munkája (1791). Aranka Györgytől, Bél Mátyástól, Földi Jánostól, Révai Miklóstól, Teleki Józseftől, Verseghy Ferenctől megjelentek ugyan szövegek, de újabb kiadásra vár a legrégebbi magyar nyelvtanokat tartalmazó kötet, Toldy Ferenc 1866. évi kiadása (benne Sylvester nyelvtanával); a kötetet alighanem úgy volna érdemes kiadni, hogy a latinul készült szövegek mindkét nyelven olvashatók legyenek, ez a latin (szak-) nyelvoktatást is jól szolgálná. Bolyai János kéziratos Üdvtana (melynek kiadása Benkő Samu 1968-ban megjelent Bolyai János vallomásai című, figyelemfelkeltő monográfiája óta is várat magára), szintén fontos adósság. Brassai Sámuel, az utókor (modern) nyelvészete által legtöbbször idézett régi nyelvész írásaiból halála (1897) óta semmi sem jelent meg újra. Az 1957-ben meghalt Laziczius Gyulától tanulmánykötet csak külföldön jelent meg, munkái közül itthon csak a Fonetikát adták ki második kiadásban. A magyar nyelvtudomány-történet máig adós nehezen hozzáférhető cikkeinek és hagyatékának feldolgozásával és méltó közzétételével, valamint a Fonetikán kívüli könyveinek új megjelentetésével (az Általános nyelvészet, a Bevezetés a fonológiába és a Magyar nyelvjárások egyetlen kötetben elférnek!). Örvendetes viszont, hogy az utóbbi években megindult Gombocz Zoltán és Karácsony Sándor munkáinak közreadása. Lotz János 1939-ben írt, A magyar nyelvrendszer című könyve viszont továbbra is csak a – külföldön újra megjelentetett – német kiadásban olvasható. A korábban említett nagy számú szöveggyűjtemény ellenére is szinte fekete folt a 19. századi nagy német nyelvészek működése, kivéve Wilhelm von Humboldt munkáit (magyar nyelvű válogatás megjelent 1985-ben).

Ami a monografikus feldolgozásokat illeti: egyetlen valóban méltó terjedelmű és színvonalú szakmunka készült: Balázs János Sylvester Jánosról írt kötete (1957). Az Akadémiai Kiadó A Múlt Magyar Tudósai {V-233.} sorozata sem terjedelme, sem szándéka szerint nem törekszik többre, mint – magas szintű – ismeretterjesztésre. Megjelent a sorozatban Asbóth Oszkár, Bárczi Géza, Bolyai János, Budenz József, Csűry Bálint, Gegő Elek, Gombocz Zoltán, Herman Ottó, Hunfalvy Pál, Kőrösi Csoma Sándor, Kniezsa István, Melich János, Munkácsi Bernát, Pais Dezső, Ponori Thewrewk Emil, Révai Miklós, Sajnovics János, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Vámbéry Ármin, Zsirai Miklós életrajza is. Hasonló jellegű és terjedelmű, de nem ebben a sorozatban jelent meg Balassa Iván könyve Szabó T. Attiláról (1996) és Láncz Iréné Szarvas Gáborról (1982), utóbbi Újvidéken. Sem Brassai Sámuel, sem Laziczius Gyula, sem Karácsony Sándor, sem Lotz János nem kapott kötetet, de még ha kaptak is volna, ez akkor sem tenné fölöslegessé komoly nagy monográfia megírását munkásságukról, mivel ők négyen (illetve Gombocz Zoltánnal együtt öten) számítanak a Révai Miklós utáni magyar nyelvészet legalkotóbb, legeredetibb képviselőinek, akiknek sorsa, életútja fontos tanulságokkal is szolgálhat.

A közelmúlt és a jelen nyelvtudományáról ad bio- és bibliográfiai adatokat az ELTE Fonetikai Tanszékének Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások (kezdeti címén A hetvenes évek magyar nyelvészei) című sorozata (1994-től), amelynek alapját immár több mint 50, videón rögzített interjú képezi; mintegy 20 portré írásban is megjelent. Ezek a kb. 1 ívnyi terjedelmű füzetek az illető fényképét, önvallomását, bibliográfiáját és méltatásokból származó szemelvényeket tartalmaznak. Ezzel a sorozattal szemben mindenekelőtt az a kifogás merül fel, hogy – csak a már meghaltak között szemlézve – sokan hiányoznak (Antal, Fülei-Szántó, Hutterer), továbbá az, hogy a nem Magyarországon élő és működő nyelvészek eleve hiányoznak (kivéve Szabó T. Attilát). Mindenképpen esedékes volna tehát egy portré a külföldön működött, illetve működő kutatókról, valamint a magyar nyelvhez kapcsolódókról (Humboldt, Schuchardt, Lewy, Baudouin de Courtenay). Ha sok nyelvész hiánya miatt nem is tekinthető reprezentatívnak, fontos munka a Bakró-Nagy Marianne és Kontra Miklós szerkesztette A nyelvészetről egyes szám, első személyben című kötet (1991), 30 itthon és külföldön élő nyelvész önmagáról és a nyelvészetről szóló „vallomás”-a. Egy Ki kicsoda a magyar nyelvészetben jellegű könyv is hiányzik; Domokos Péter egyetemi jegyzet formájában kiadott és sok kritikát kapott, finnugristákat tartalmazó lexikona nem talált még utódra.

A nyelvtudomány-történet műfaja az életregény, önéletrajz is. Sajnovicsról, Kempelenről, Kőrösi Csoma Sándorról, Reguly Antalról regényes (ifjúsági) életrajz jelent meg; Munkácsi Bernát életrajzát leánya, Munkácsi Noémi írta meg (1943). Goldziher Ignác naplója (1984), Sauvageot már említett önéletrajza ugyancsak kiadóra talált.

Ami a hosszmetszeteket illeti: újra megjelent Fináczy Ernő hatalmas, négykötetes (ókor, középkor, reneszánsz, újkor) neveléstörténete, rengeteg, a nyelvtudományt is érintő adattal és szöveggel. Részben külföldi munka fordításaként, részben saját erőből megjelent három nyelvtudomány-történeti kézikönyv: H. Tóth Imre: A nyelvtudomány története a XX. század elejéig (1996); Máté Jakab: A 19. századi nyelvtudomány rövid története (1997) és A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai (1998); Robert Henry Robins: A nyelvészet rövid története (1999; Cser Andrásnak a magyar nyelvtudomány útját a 20. század közepéig tárgyaló írásával kiegészítve). Egy-egy részterület történetének átfogó feldolgozása is megtörtént:

Gáldi László (szótárirodalom), Vértes O. András (a magyar hangtan története), Hegedűs József (a magyar nyelvhasonlítás története), Tolnai Vilmos (a nyelvújítás története).

{V-234.} Tudománytörténeti konferenciák írásban megjelentetett anyagát tartalmazza három kötet: Szathmári István: Tanulmányok a magyar és a finnugor nyelvtudomány történetéből (1850–1920) (1970); Gulya János–Szathmári István: Sajnovics János. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténeti szimpozion… (1974); Kiss Jenő–Szűts László: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány témaköréből (1991). A nyelvről való gondolkodás történetét tárgyalja az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 13. és 14. kötete (1982, 1983).

A nyelvtudomány története a tekintélyes termés ellenére sem vált nálunk még azzá a modern szakmává, aminek külföldön olyan nagy a keletje az utóbbi évtizedekben. Az utóbb említett négy kötet elméleti vizsgálódásokat is tartalmaz, de az elméletileg is megalapozott, ugyanakkor esettanulmányokat tartalmazó vizsgálódásra alig van példa. Békés Vera könyve (A hiányzó paradigma, 1997) mutatja a feladatok jellegét; az elsődleges források hozzáférhetővé tétele (vagy meglétük esetében helyes olvasása) és a megfelelő értelmezési keret (vagy – mint a Kuhn-féle paradigma-elmélet esetében – továbbfejlesztése) egyszerre szükséges. Egy így megalapozott tudománytörténetnek szükségképpen van kritikai éle és ereje, nemcsak más történeti interpretációkkal szemben, hanem az egész tudományt illetően.