A magyar régészet korszakai a 20. században

A századelő és a két világháború közötti korszak

A régészettudomány történetének, egyúttal fejlődésének második szakasza a millenniumi (1896) készülődéssel együtt indult. A régészet tárgyi emlékeit is felvonultató országos kiállítás tervezése és a vármegye-monográfiák archeológiai fejezeteinek megírása a szaktudomány alapjainak megerősödését eredményezte.

1891 nyarán, a Miskolcon, Bársony János ügyvéd házának alapozásakor (ma Kálvin J. u. 2–4.) előkerült kőeszközök körül kibontakozó tudományos vita kapcsán (más nézet szerint 1864–1867-ben, a morovani, váci paleolitikus leletek előkerülésekor) született meg a hazai {V-355.} paleolitikum-kutatás. A Miskolcon előkerült leletanyagot (két babérlevél alakú „lándzsahegy” és egy szakóca) Herman Ottó (1835–1914) tipológiai megfontolásból Chelles típusúnak, azaz alsó paleolit korúnak határozott meg. Megállapítását másfél évtizedig megkérdőjelezték. Ma már tudjuk, hogy a löszréteg kora, amelyből a tárgyak előkerültek, az 1990. évi hitelesítő kutatófúrás és a Szinva-völgy modern geológiai vizsgálata alapján kb. 60–70 000 évesre tehető.

A kolozsvári egyetemen Pósta Béla (1862–1919) megszervezte az önálló régészeti tanszéket (1899), amely néhány évtizedig a hazai régészképzés első számú bázisává vált.

Wosinsky Mór (1854–1907) 1904-ben megjelentette az első monográfiát egy hazai őskori leletcsoportról (a bronzkori mészbetétes kerámia kultúrájáról). Ásatásokon előkerült állatcsontokra alapozva tartotta meg akadémiai székfoglaló előadását 1907-ben Ortvay Tivadar (1843–1916), s ezzel az archeozoológia végleg a régészeti társtudományok sorába lépett. A régészeti lelőhely térképi rögzítésére az 1920-as évek végén Szalay Ákost (1894–1930) alkalmazta először a hazai archeológia történetében a Magyar Nemzeti Múzeum; ezt a tevékenységet Seitl Kornél (1910–1967) folytatta. Az 1920–1930-as években Tompa Ferenc (1893–1945) tollából születtek meg a hazai őstörténet első szintézisei.

A két világháború közötti szakmai színvonalat jelzi többek között, hogy még mindenki ásónyomonként mélyítve tárta fel a településeket, csak kevesen készítettek a megásott temetőkről térképet, sokan csak a feltárt koponyát vették fel embertani vizsgálatra, s a középkori régészet is csak születőben volt. Ugyanakkor a légirégészet terén, Neogrády Sándornak (1894–1966) köszönhetően, lépést tartottunk a nemzetközi kutatással. Radnóti Aladár (1913–1972) pl. katonai felvételek segítségével igazolta, hogy a római kori limes az erdélyi Meszesen teljes egészében ki volt építve.

A 20. század második fele

A magyar régészettudomány harmadik, ma is tartó szakaszában fokozatosan teret hódított a más tudományokkal, elsősorban a társadalomtudományokkal, majd egyre hangsúlyozottabban a természettudományokkal való igen intenzív együttműködés, az új módszerek elterjedése.

A szakma színvonalát azonban az ideológián alapuló politika, pontosabban a tudománypolitika természetesen determinálta. A 20. század – ilyen szempontból – legszélsőségesebb évtizedeit a szocializmus jelentette. Különösen ennek kezdeti fázisában (kb. 1963-ig) a magyar kutatók alig juthattak el nyugatra, s onnan is csak néhányan utazhattak be Magyarországra. A korábbi periodikák szinte teljesen megszűntek, így a nemzetközi kiadványcsere sem működött. A változó és fejlődő nyugati archeológiával való kommunikációra, az információk cseréjére csak szűk lehetőség volt. Ráadásul a régészet a „nemszeretem” szakmák közé soroltatott. Mindezek következtében a korábban a nyugatiakkal egyenrangú részdiszciplínák visszafejlődtek, az agyonszabályozott eljárások miatt ellehetetlenültek. A szerves fejlődés – összességében – lelassult, sokáig nem alakulhattak ki a tudomány működéséhez feltétlenül szükséges, s ma is hiányzó központi intézmények.

A korábban már jól bevált, régi módszereket, pl. a légifelvételezést az 1950-es években nem, csak az 1960-as évek konszolidációja után lehetett ismét alkalmazni. A római korban az Alföldön épített hosszanti földsáncok (Csörsz-árok, másként szarmata sánc) és a Tisza-II. vízlépcső kutatásánál Patay Pál (1914–) és Soproni Sándor (1926–1995) régészek irányították a repüléseket (1968, 1971). A következő évtizedek legjelentősebb kezdeményezése Vas megyében Bándi Gábor (1949–1988) {V-356.} nevéhez kapcsolható; nem régészeti célú felvételek segítségével először sikerült 130 km2-nyi területet feldolgozni. 1977-ben készült az első fekete-fehér, 1983-ban az első színes, régészeti célú infrafelvétel hazai lelőhelyről.

Az új módszerek egy részének alkalmazására már a kirekesztettség évtizedében is sor került; ilyen volt pl. a leletek előkerülési helyének bekötése az országos koordinátarendszerbe [először a II. világháborút követő budai várásatáson, amelyet Seitl Kornél mérnök és Gerevich László (1911–1997) régész neve fémjelez], az archeozoológiai leletek szervezett, Bökönyi Sándor (1926–1994) nevéhez fűződő begyűjtése a Magyar Nemzeti Múzeumba (1951-től), az ásónyom helyett a szintkövetéses bontás alkalmazása [Bóna István (1930–) és Makkay János (1933–)] Békés-Városerdő feltárásánál (1954-től); az utóbbi módszer az 1980-as évek végére, Stanczik Ilona (1943–1991) és Horváth Ferenc (1948–) munkásságában teljesedett ki. Az 1970-es években újabb módszerek is előtérbe kerültek, pl. a lyukkártyás (1970-es évek), majd a számítógépes nyilvántartás bevezetésének kísérlete (1980-as évek), a régészeti célú radiocarbon (14C) kormeghatározás rendszeres alkalmazása az MTA Debreceni Atommagkutató Intézetében [Hertelendi Ede (1950–1999) és munkatársai, az 1980-as évektől], a víz alatti régészeti feltárás (először 1986-ban a Duna bölcskei szakaszán), az aminosav racemizációs kormeghatározás kifejlesztése a 20. század utolsó évtizedében a kaposvári Pannon Agrártudományi Egyetemen [Csapó János (1950–)], valamint a dendrokronológiai (a fák évgyűrűinek segítségével történő) kormeghatározás – igencsak megkésett – hazai alkalmazása az ELTE Régészeti Tanszékén az 1990-es évektől (Grynaeus András [1968–]). Megjelentek az első régészeti parkok (Velem, Százhalombatta), bemutatóhelyek (Ópusztaszer, Szarvasgede). A magyar régészet nemzetközileg is értékelt színvonalát jelzi, hogy 1998 májusában Budapest adott otthont a 31. Nemzetközi Archaeometriai Konferenciának.

A továbbiakban a magyar régészet 20. századi történetét az egyes kutatási és tudományterületek szerint tárgyaljuk. Ezek a következők: ősrégészet, klasszika-archeológia (hazai földön a római korral foglalkozó régészek kutatják), népvándorlás- és honfoglaláskori régészet, közép- és (újabban) kora újkori régészet.