Ősrégészet

Az újkőkor és a rézkor (kb. Kr. e. 6000–2500) kutatása

A tudomány mai állása szerint a magyarországi s ezzel a Kárpát-medencei újkőkor (neolitikum) kezdetét, a korai újkőkort az Alföldön a Körös (Criš)-Starčevo kultúra megjelenése képviseli. C-14 dátuma az egyik korai telephely, Gyálarét-Szilágyi major mintája alapján 7090 ± 80 BP. A korszak korai, „népi” alapja a helyi mezolitikus előnép és a Körös-Starčevo kultúra népessége. Az újonnan kialakult egység kb. 500 évig létezhetett. Idővel, kis késéssel a Kárpát-medence nyugati térségében, a Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája alakult ki. Az időszakot a Sopot-Bicske kultúra zárja. Az Alföldön ekkor az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája késői csoportjai (bükki és szakálháti) és a bánáti Vinča-Tordos kultúra éltek. A késői újkőkort a Dunántúlon a rézkorba is átnyúló lengyeli, az Alföldön pedig a Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúrkomplexum képviselik. A legújabb (1994) mérési mintasorozatok szerint a korai neolitikum 6100/6000–5600/5500, a középső 5600/5500–4900/ 4800 BC között létezett.

A neolitikum és a rézkor közötti lassú váltás valamikor a Kr. e. 4. évezred közepe táján következett be. Megszűnt az élet az alföldi telleken, s ezzel párhuzamosan {V-361.} embertanilag is keletiként meghatározott, a lovat, majd később a négykerekű szekeret ismerő elemek beszivárgása figyelhető meg. A korszak második felétől a réz hidegen történő (kalapált) feldolgozásáról áttértek az öntésre (Balaton–Lasinja kultúra). A korai rézkort a Dunántúlon a továbbra is a neolitikus életmódot folytató lengyeli kultúra népe, az Alföldön a tiszapolgári kultúra képviseli. A Dunántúl valódi – az Alföldhöz képest fáziskéséssel kialakuló – rézkora megjelenésének újabb magyarázata a földrajzi tagoltság. A középső vagy java rézkor a Dunántúlon a Balaton–Lasinja és a ludenicei csoportokkal, az Alföldön a bodrogkeresztúri kultúra hatalmával írható le. A késő rézkort a bolerázi csoporttal jelentkező, majd az egész Kárpát-medencében elterjedő, az egységesülést jelentő badeni/péceli kultúra uralja. A rézkor időrendjének problémáit tárgyaló tanulmánykötetet jelentetett meg az Inventaria sorozatban 1995-ben a Magyar Nemzeti Múzeum.

A két korszak kutatásának együttes tárgyalása talán azzal indokolható, hogy Európa nagy részén – főként tőlünk nyugatra – a rézkort nem önálló szakaszként határozzák meg; kőrézkornak (chalkolitikum, aeneolitikum) nevezik, ahogy még e század első felének hazai kutatói is a kőkor záró szakaszának tekintették, mondván, hogy az új nyersanyag – a réz (Cu) – alkalmazása nem hozott nagy horderejű változásokat a társadalomban. Kicsit más a helyzet a Balkán térségében és a Kárpát-medencében. Az itt található rézbányákat (Erdély, Felvidék) ugyanis – a Balkánon át érkező impulzusok hatására – a neolitikum végétől intenzíven művelni kezdték, s megindult az érc feldolgozása. Ezzel magyarázható tehát, hogy az európai összehasonlításban is nagyszámú és nagy méretű, feltűnő réztárgyak alapján írta meg Pulszky Ferenc monográfiáját (A rézkor Magyarországon, 1883), és bevezette a rézkor fogalmát. A rézkor kutatásában kiemelkedő munkát végzett Hillebrand Jenő, Banner János (1888–1971), Bognárné Kutzián Ida (1918–) és Patay Pál.

A hazai őskor – s benne a neolitikum – kutatása szempontjából nagy fontosságú, új, az 1990-es években kiteljesedő eredmény köszönhető a palinológiának (a pollenekkel foglalkozó tudománynak). A balkáni klímához és növényvilághoz hasonló mutatható ki az Alföld és Erdély határán, amelyet Sümegi Pál (1960–) Transsylvaniai-ösvény elnevezéssel (1999) vezetett be a régészeti irodalomba. Hasonló körülmények jellemzik a Dél-Dunántúlt. Ennek köszönhetően e tájakra nyomultak előre a délről érkező újkőkori hatások (innovációk) és népcsoportok. A kérdés első, modern összefoglalását Makkay János adta A magyarországi neolitikum kutatásának új eredményei (1982) című könyvében.

A Körös/Criš–Starčevo kultúra országunk mai területén a Duna mentén, a Sió-torkolat magasságáig, a Tisza-vidéken pedig a Körösöktől északra is elterjedt. E kultúra népessége hozta, közvetítette a Balkán-félsziget déli-délkeleti részéről a neolitikum vívmányait (növénytermesztés, állattartás, kerámia). Hatására alakult ki Közép- és Kelet-Európában az ún. vonaldíszes (a század első évtizedeiben még szalagdíszesnek nevezett) kerámia kultúrája. A kultúra felismerése, első leírása és elnevezése az 1930-as években Banner János érdeme, akinek Hódmezővásárhely-kopáncsi ásatása (1931) a maga nemében és méretében akkor a világ egyik legnagyobb szabású feltárása volt. A kultúra első összefoglalását Kutzián Ida jelentette meg (A Körös-kultúra, 1944). Új, belső időrendjét az 1960-as évek második felében – kisebb módosításokkal máig helytállóan – Trogmayer Ottó (1934–) dolgozta ki, s eredményeit magyar (1964) és német nyelven (1968, 1969, 1972) is publikálta.

Szerbiának a Kárpát-medence történetét is meghatározó régészeti kultúrája a Vinča kultúra, amely a korai/középső újkőkor határától (C-14 dátuma: kb. Kr. e. 5800 év) {V-362.} a kora rézkorig élt. Egyik világhírű telepét 1906-ban Alsótatárlakán fedezték fel. Ugyanitt 1961-ben három, jelekkel ellátott agyagtáblát találtak; a világ őstörténeti kutatásában egységesnek látszó vélemény alakult ki, hogy ezek a táblák az ókori Közel-Kelet és a Kárpát-medence valamilyen szintű kapcsolatára (ércek beszerzése, kereskedelme?) utalnak.

A Belgiumtól a Dnyeszter vidékéig terjedő újkőkori műveltségnek a tágan értelmezett Dunántúlon megtalálható emlékanyagát 1966-tól (Kalicz Nándor és Makkay János tanulmányának megjelenési évétől) illeti a magyar kutatás a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája névvel. Nevét edényeinek jellegzetes díszítéséről (karcolt vonalak) kapta. Idővel észak-északkeleti és keleti irányban is átlépte a Duna vonalát. Létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti, s a késő neolitikum elején még élt. A hagyományos régészeti-történeti rövid kronológia szerint ez a Kr. e. 3600–2800, a legújabb calibrált C-14 adatok (hosszú kronológia) szerint az 5800/5600–4900/4800 közötti évszázadokat jelenti. Tompa Ferenc még úgy vélte, hogy közép-európai eredetű. Ma már tudjuk, hogy dél felől érkező impulzusokra (Körös-Starčevo kultúra) jött létre, de vita tárgya, hogy a Dunántúl melyik részén, s az is, hogy milyen módon terjedt tovább nyugat felé. Korai időszaka a Kalicz Nándor által elnevezett keszthelyi kultúra. A klasszikus fázist kottafejes, a későit zselizi csoportként aposztrofálta a kutatás. Létalapjukat az irtásos-égetéses, kapás földművelésre és az állattartásra (juh, kecske) épülő élelemtermelő gazdaság képezte.

A Dunántúlon a középső neolitikumot záró, a vonaldíszes kerámia kultúráját követő déli eredetű régészeti kultúra elnevezése: Sopot–Bicske kultúra, mely a balkáni Vinča kultúra nyugati ágának egyik népcsoportja. Hazai névadó lelőhelyén, a Fejér megyei Bicskén telepük részleteit és néhány temetkezésüket is feltárta az 1960-as években Makkay János. A nemzetközileg elfogadott elnevezés (Sopot kultúra) kiegészítése az ő érdeme.

A középső neolitikus alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája elnevezését elterjedési területéről és edényeinek díszítésmódjáról (karcolt vonal), Korek József (1920–1992) és Patay Pál jóvoltából, 1958-ban kapta. Legkorábban a késői szakasz emlékeit találták meg az 1876-ban feltárt aggteleki Baradla-barlangban. Ennek elnevezését (Bükk-Szilmeg-Esztár fázis) Bella Lajos (1850–1937) vezette be (1921). Korai fázisát a kutatás ma a Szatmár névvel illeti. A középső, szakálháti-tiszadobi periódus Banner Jánosnak és Bálint Alajosnak (1902–1983) a Hódmezővásárhely-Szakálhát-Diószegi-tanyán, az 1930-as évek elején végzett feltárása óta ismeretes. A vonaldíszes műveltségek első monográfiáját Tompa Ferenc írta meg (Die Bandkeramik in Ungarn, 1929), s az alföldi anyagot még protobükkinek nevezte. Újabban Kalicz Nándor és Makkay János írt összefoglaló művet (Die Linienbandkeramik in der Grossen Ungarischen Tiefebene, 1977). A legújabb áttekintések Makkay monográfiájában (Az indoeurópai népek őstörténete, 1991) és Kalicz tanulmányaiban (1990, 1994) olvashatók.

A késő újkőkori Alföld régészeti csoportjait fedi a Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúra elnevezés. A tiszai kultúra nevet az 1930-as években Banner János adta, amelyet a nemzetközi kutatás is átvett. Az új kultúra az alföldi vonaldíszes kerámia szakálháti csoportjának helyén alakult ki. Elterjedési területe később a Dél-Alföldtől a Felső-Tisza-vidékig terjedt. Kezdetei Kr. e. 4000 és 3800 körül sejthetők. Ekkor a települések száma az ötödére csökkent, nagy létszámú települések (tellek) alakultak ki, vagyis népességkoncentráció zajlott le. A kérdéssel részletesen Makkay János foglalkozott már idézett, 1982-ben megjelent könyvében. A kultúra legújabb összefoglalását Korek József írta meg (1989). Vezérlelőhelyei: a Hódmezővásárhely-kökénydombi tell (Banner János, {V-363.} Foltiny István [1918–] és Korek József ásatása) 28 feltárt házalapjával és szenzációs kultusztárgyaival, valamint Berettyóújfalu-Herpály és Tiszapolgár-Csőszhalom telljei (kutatása: 1950-es évek és 1977-től). Gazdálkodásuk a talajváltó földművelés és az állattartás kombinációjára épült. Különleges státusú, nem igazi telepük, kultuszhelyük Tiszapolgár-Csőszhalmon volt. A tell feltárására Raczky Pál (1950–) irányításával, az M3 autópálya építésével párhuzamosan, nemzetközi kutatás keretében került sor. A tell középponti épületében áldozhattak isteneiknek; a női „főisten” (ún. Kökénydombi Vénusz) mellett a Kárpát-medencében először itt megjelenő férfi „főistennek”, talán a sumer Enlillel vagy a korai görög Kronosszal párhuzamosítható a Szegvár-tűzkövesi „sarlós istennek”.

A késő neolitikum és a korai rézkor évszázadaiban létezett az ún. lengyeli kultúra. Névadó lelőhelyét Lengyel község (Tolna megye) határában tárták fel; felfedezése Wosinsky Mór érdeme. Elterjedési területe: a Dunántúl, észak felé a Morva-medencéig terjedő terület, kelet felé a gödöllői és a nógrádi dombvidék. Legkeletebbi, egyúttal legnagyobb és leginkább kutatott (Kalicz Nándor, 1960-tól) településük és temetőjük Aszódon került elő. Központi kovabányáik egyike a Szentgál (Veszprém megye) határában magasodó Tűzköveshegy, amelynek kutatását több mint egy évtizede T. Biró Katalin (1956–) és Regenye Judit (1955–) végzi; nagyobb, összefoglaló beszámolójuk az Acta Archaeologica 1991. évi kötetében jelent meg. További nagy telepeiket (Zengővárkony, Pécsvárad-Aranyhegy, Villánykövesd) a 20. század második harmadában többen is kutatták, pl. Dombay János (1900–1961).

A kora rézkori tiszapolgári kultúra nemzetközileg is nagyra becsült monográfiáját Bognárné Kutzián Ida írta meg (The Early Copper Age Tiszapolgár Culture in the Carpathian Basin (1972). A névadó lelőhelynek, a Tiszapolgár-basatanyai temetőnek a leletmentése 1929-ben kezdődött. A tiszapolgárit követő bodrogkeresztúri kultúra névadó lelőhelyének, egy temetőnek az anyagát Bella Lajos közölte (1922). A kultúra temetőinek első összefoglalását Patay Pál készítette el (1961), ugyanő 1974-ben Németországban publikált összegző tanulmányt. Kronológiájával és déli kapcsolataival Raczky Pál foglalkozott (1982). A késő rézkori badeni kultúra első alföldi lelőhelyét 1934–1938 között Banner János kutatta meg a hódmezővásárhelyi Bodzásparton. Mivel későbbi gyűjtései során kiderült, hogy a kultúra törzsterülete Magyarországon van, a Baden-péceli kultúra elnevezést vezette be; a téma nemzetközileg jegyzett nagymonográfiáját Die Péceler Kultur (1956) címmel publikálta. Banner tanítványa, Kalicz Nándor a kultúra anatóliai kapcsolatait vizsgálta (Die Péceler [Badener] Kultur und Anatolien, 1963), 1961-ben, a kultúra Mezőcsát-Hörcsögös-halomi temetője feltárásakor találták meg a Kárpát-medence legkorábbi sírkövét. Legnagyobb temetkezőhelyük (439 sírral) az 1950-es évek elején feltárt budakalászi temető. Különlegesek a kultúra legfiatalabb fázisának a Sajó-völgyben már négy helyről (pl. Center, Szentsimon) ismert temetkezései, ahol a hamvakat ember alakú (antropomorf) urnába helyezték. A kultúra bolerázi csoportjának magyarországi elterjedését Torma István (1940–) foglalta össze (1968, 1973). A Baden-péceli kultúra kutatásával napjainkban a legintenzívebben Bondár Mária (1953–) foglalkozik. Ugyancsak Kalicz volt az, aki a Dunántúlon elterjedt középső rézkori kultúra, a balatoni csoport anyagát elkülönítette (1969), és lett annak névadója. A késő rézkorban és a kora bronzkorban keletről érkező sztyeppi népességről, a gödörsíros (jamnaja) kultúráról Ecsedy István (1947–) írt könyvet (The People of the Pit-Grave Kurgans in Eastern Hungary, 1979). Különösen fontos Patay Pál munkássága e korszak kutatásában, mind terepmunkáival (Szerencs, {V-366.} 1956; Tiszakeszi, 1957; Magyarhomorog, 1965; Fényeslitke, 1968), mind publikációival (pl. Kupferzeitliche Meissel, Beile und Äxte in Ungarn. München, 1984). Erdélyi tevékenységével kimagasló érdemeket szerzett Roska Márton (1880–1961), akinek a fajszi típusú rézbaltákról (1956), a tordosi andezitfokosról (1958) és a bányabükki rézkincsről (1959) szóló tanulmányai máig közép-európai jelentőségűek. A korszak világhírű leletét, az első európai kocsiábrázolást, a budakalászi agyagkocsimodellt Soproni Sándor publikálta (1954).

A bronzkor (Kr. e. 2600–800/700) kutatása

A bronzkor fogalmát is a dán Christian Thomsen vezette be (1836). Az európai és benne a magyar kutatás a 19. század végén–20. század elején vette át, és használja máig a német Paul Reinecke (1872–1958) felosztását (1899), aki a bronzkort A, B, C és D fázisokra bontotta. A 20. század kezdetén az európai kutatók – így a magyarok is – még úgy gondolták, hogy a bronzkor végét a kelták megjelenése (Kr. e. 5. század) jelentette. A ma elterjedt felosztás szerint korai, középső és késő bronzkorról beszélnek a kutatók, amelyek további szakaszokra bonthatók. A korszak közepéig igen kis mennyiségű bronztárgy került elő a lelőhelyeken, a tömeges használat és az iparszerű termelés csak a késő bronzkor sajátja.

Hampel József nagy munkáját (A bronzkor emlékei Magyarhonban. 1–3, 1886–1896) a 20. század elején Wosinsky Mórnak (1854–1907) a középső bronzkori mészbetétes kerámia kultúrájáról (1904) és Milleker Bódognak (1858–?) a dél-magyarországi emlékekről (1–3, 1897–1906) írt monográfiája, valamint Kuzsinszky Bálint (1864–1938) könyve, A Balaton környékének archaeológiája (1920) követte. Meglehetősen zavaros bronzkorunk problémáinak tisztázása érdekében Miske Kálmán (1860–1943) 1912-ben bronzkori „typológiát” készített, Márton Lajos (1867–1934) pedig osztályozta a „magyarhoni fibulák”-at. Miske 1911-ben rétegtanilag biztos leletek kiásásának fontosságát hangsúlyozta. Tószeg-Laposhalmon Márton Lajos vezetésével 1902–1928 között a bronzkor európai hírű mintaásatása folyt; Tompa Ferenc ennek eredményei alapján, a teljesség igényével készítette el a hazai bronzkor kronológiáját is felállító tanulmányát (25 Jahre Urgesichtsforschung in Ungarn 1912–1936). Tompa a korszakot négy szakaszra bontotta, és a Márton által kutatott tószegi tell egy-egy fázisával párhuzamosította. Ehhez a beosztásához igazodott a későbbiekben a magyar kutatás, és születtek meg a monografikus igényű feldolgozások (pl. Patay Pál: Korai bronzkori kultúrák Magyarországon, 1938; Mithay Sándornak [1916–1995] a Kisalföld bronzkorát tárgyaló könyve [1942]; Mozsolics Amáliának [1910–1997] a kisapostagi kora bronzkori temetőt közreadó műve [1942]; Roska Márton erdélyi régészeti repertóriuma [1942]). A hatvani kultúra önállóságának felismerése is Tompa Ferenc nevéhez köthető. Tudománytörténeti jelentőségű Foltiny István ekkoriban írott, de csak 1957-ben kiadott, a halomsíros kultúra Szeged környéki emlékeit feldolgozó könyve, amelynek hátterében fontos szerepet játszott mestere, Banner János és szegedi tanítványainak kutató tevékenysége. Foltiny elsőként bizonyította a hazai és a közép-európai halomsíros kultúra közvetlen kapcsolatát. A kutatástörténet újabb mérföldkövét Tompa Ferencnek a Budapest története 1. kötetében (1942) megjelent összegzése és Mozsolics Amália rendszerező munkája (1943) jelentették. Csalog József (1908–1978) és Mozsolics Amália – 1948. évi tószegi ásatásuk közlésekor – az interdiszciplináris feldolgozás első hazai példáját adták (1952, 1961). A kutatás nagy adósságát törlesztették Márton ásatási anyagának publikálásával (1957).

A Dunaújváros-koszideri tell ekkoriban megkezdett, nagy felületű ásatása sajnos {V-367.} máig közöletlen, s a Békés-Várdombon végzett feltárás monográfiája is másfél évtizedes késéssel jelent meg (1974).

Foltiny István Zur Chronologie der Bronzezeit des Karpatenbeckens (Bonn, 1955) című műve, valamint Mozsolics Amáliának a történeti eseményeket a régészeti leletekből rekonstruáló tanulmánya (Archäologische Beiträge zur Gesichte der Grossen Wanderung. Acta Archaeologica, 1957) zárta le azt a kutatástörténeti korszakot, amellyel nagyjából véget ért a tiszta tipológia és az ásónyomos telepfeltárás módszerével jellemezhető időszak, nem csak a bronzkor, hanem általában a régészeti kutatásban.

Az 1960-as évek elejének szervezeti változásai – pl. a múzeumok tanácsi kezelésbe kerülése, vagyis a decentralizálás – a bronzkor kutatására is kedvező hatással voltak. Megszaporodtak a tervszerű telep- és temetőásatások (a publikáltak közül pl. Nyergesújfalu, Nagyárpád, Tiszaluc, Gelej, Tiszafüred, Jászdózsa, Jánoshida, Budapest-Békásmegyer, Szent Vid), munkaközösségek alakultak pl. a középső bronzkori vatyai kultúra magaslati, ill. erődített helyeinek (Lovasberény, Százhalombatta, Mende) és az alföldi tellek (Berettyóújfalu, Füzesabony, Tiszaalpár, Tiszaug, Tószeg, Törökszentmiklós, Túrkeve, Vésztő) kutatására (ezek ásatása az 1980-as évek közepéig, publikálásuk az 1990-es évekig megtörtént).

Az imponáló fejlődés ellenére a nagy felületekre kiterjedő telepfeltárások lehetősége az anyagiak hiányában elmaradt, a kivételek (Nagyárpád, Békés-Várdomb, Berettyóújfalu, Zók) zöme is csak ún. rétegtisztázó ásatás volt. Miközben a nemzetközi kutatás igényeihez képest a többrétegtű tellek feltárási módszerében (ún. szintkövetés) felzárkózott a magyar régészet, a települések szerkezetéről, ill. azok történeti változásairól alig sikerült új ismeretekre szert tenni. Napjainkban a nagy infrastrukturális beruházások megelőző ásatásai jelentenek a bronzkor kutatójának lehetőséget. A tervásatások közben szinte teljesen megszűntek, részben azért is, mert a megyei múzeumi szervezetek többségét a forráshiány jellemzi.

A bronzkor hazai tudományos kutatása a nemzetközihez hasonló pályát futott be. Az első szakasz (19. század–20. század első fele) érthető módon a tipológia árnyékában zajlott. A második, ún. romantikus szakaszban az ausztrál születésű V. G. Childe nyomán és Banner János hatására a kutatók – Magyarországon elsősorban Bóna István – életformát és történeti eseményeket igyekeztek rekonstruálni. A harmadik, napjainkban is tartó szakaszban a tudósok már maximálisan figyelembe veszik a természettudományos társtudományok eredményeit, a számítógépes technikát alkalmazzák, s a tipológia és a történeti rekonstrukció sem sikkad el. Ugyanakkor egyre jobban terjed az a megközelítés, hogy a különböző kultúrák magyarországi megjelenése az esetek többségében inkább kultúrdiffúzió, semmint embercsoportok nagy tömegű vándorlásának eredménye.

Az utóbbi évtizedekben is több jelentős monográfia jelent meg a bronzkorkutatás új eredményeiről. A kora bronzkor nagymonográfiáját Kalicz Nándor jegyzi (Die Frühbronzezeit in Nordostungarn, 1968). Az 1960-as évek végén ugyanő adott nevet a kora bronzkori Dunántúl anyagi kultúrájának (zóki kultúra), amelyet a nagyjából egykorú makói, nyírségi és vučedoli csoportra bontott. (Ma a leletanyag nemzetközileg és általánosan használt elnevezése vučedoli kultúra.) Egy szintén kora bronzkori és a Dunántúlon is elterjedt, az említett vučedoli kultúrát követő régészeti egységet (somogyvári kultúra) Bóna István azonosított (1964). Kronológiai helyzetéről, elterjedéséről a hazai szaktudományban komoly vita folyt az 1960–1970-es években, amely mára nyugvópontra jutott: a „jugoszláviai” Vinkovci kultúrával történt azonosítás miatt a szaktudomány ma a Somogyvár-vinkovci kultúra elnevezést {V-368.} alkalmazza. A dunántúli korai és középső bronzkor átmenetével (kisapostagi és mészbetétes kultúra) kapcsolatosan Torma István közölt alapvető tanulmányokat (1973, 1981).

A virágzó alföldi tell-kultúrák és a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrája békés életét a Kr. e. 15–14. század táján a közép-európai halomsíros kultúra hosszú kardokkal felszerelt népességének több hullámra bontható inváziója törte meg. A klasszikus középső bronzkor időszakát felölelő kultúrák monográfiáját Bóna István írta meg (Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südlichen Beziehungen, 1975). A mészbetétes kultúra újabb és a tokodi csoport első feldolgozása Bándi Gábor érdeme. Fontos hiányt pótol a Magyar Nemzeti Múzeum Inventaria sorozata, amelyben néhány alföldi tell anyaga részleteiben megjelent (1988). A középső bronzkor legújabb összefoglalásának koncepcióját ugyancsak Bóna István dolgozta ki, amikor tanítványaival közösen, külföldi kiállításokra elkészítette a Bronzezeit in Ungarn. Forschungen in Tell-Siedlungen an Donau und Theiss (1992) című vaskos katalógust.

A halomsírosok helyiekkel történő keveredésének, a Kárpát-medencei viszonyok átrendeződésének évszázadában, az ún. koszideri időszakban kincsleletek kerültek a földbe. A korszaknak a dunaújvárosi Koszider alapján történő elnevezését Mozsolics Amália vezette be a nemzetközi tudományosság szakszókincsébe. A halomsírosok beolvadása után kezdődött a késő bronzkor. A Kárpát-medence nyugati részén az urnamezős műveltség élt. Ezen átmeneti időszaknak a Dunántúlon egyedülálló (tell vagy pseudo-tell) települését Ilon Gábor (1956–) kutatta, s elsőként dolgozta fel számítógépes adatbázisban, majd közölte (1996) a teljes kerámiaanyagot. Az urnamezős kultúra hazai anyagának nagymonográfiáját Patek Erzsébet publikálta (Die Urnenfelderkultur Transdanubiens, 1968). Kőszegi Frigyes munkája, a késő bronzkori Dunántúl teljességre törekvő anyagfeldolgozása (1988) nélkülözhetetlen alapmű.

Ugyanekkor a Dunától keletre – a preszkíták megjelenéséig, a vaskor kezdetéig – az őslakosság és a késői halomsírosok keveredéséből létrejövő új kultúrák (Csorva, Gáva) éltek. Az előbbi elnevezését Trogmayer Ottónak, az utóbbiét Mozsolics Amáliának köszönheti a régészettudomány. A két kultúra áttekintését és új összefoglalását a Csongrád megyei leletanyag alapján Szabó Gábor (1969–) végezte el. A késő bronzkor északkelet-magyarországi emlékeit Kemenczei Tibor (1939–) dolgozta fel német nyelvű monográfiájában (1984). A 20. század elején Jósa András (1834–1918) már felfigyelt e terület és ezen időszak sajátos leleteire (1910), és felvetette a hallstatti vagy nyíri kultúra elnevezés szükségességét. Miske Kálmán azonban a „bronz-Hallstatt” kifejezést javasolta (1911). Ma már világos, hogy a korszak végére megjelentek a nagy, integrált kulturális egységek, amelyeknek természetesen helyi színezete volt.

Teljesen egyedi utat járt a kutatásban Mozsolics Amália. Történeti eseményekkel magyarázta a kincsleletek (depot) elrejtését; több évtizedes munkássága során ezek összegyűjtésére és történeti összefüggéseikbe való ágyazásukra helyezte a hangsúlyt, miközben nemzetközi szempontból is egyedülálló és elismert monográfiasorozatot írt. Az arany- és bronzkincseket hat periódusba sorolta. A depotokat – a zárószakasz kivételével, amelynek kéziratát a kiadás előtt lopták el – három monográfiában (1967, 1973, 1985) közölte.

A korszakról a nagyközönségnek szóló, de a szakemberek számára is tanulságos kismonográfiát (A bronzkor Magyarországon, 1977) írt Kovács Tibor (1940–), a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója (1999-től), a koszideri időszak és a vatyai, valamint a halomsíros kultúra külföldön is jól ismert kutatója. Az európai őskorkutatás {V-369.} egyik legnagyobb vállalkozása keretében (Prähistorische Bronzefunde sorozat, München), évtizedes gyűjtőmunka és előkészületek után jelent meg Patay Pál Die Bronzegefäße in Ungarn (1990) és Kemenczei Tibor Die Schwerter in Ungarn. 1–2. (1988, 1991) című munkája.

A következő időszakhoz átvezető leletek, amelyek azt sejtetik, hogy a késő bronzkor hagyatéka szervesen beépült a kora vaskor kultúráiba, már a 20. század elején előkerültek. Ilyen pl. a dályai urnatemető, ahonnan Darnay Kálmán (1864–1945) már 1902-ben közölt leleteket, s ilyenek a somlói késő bronzkori (romándi típusú antennás markolatú kések) és kora vaskori leletek (szíjelosztók, zablák), amelyeket ugyanő 1904-ben publikált. E problémakörrel legújabban és a legintenzívebben Kemenczei Tibor foglalkozik.

A vaskor (Kr. e. 8. század–1. század közepe) kutatása

A vaskort – amelynek fogalmát ugyancsak Christian Thomsen vezetette be (1836) – ma már szintén korai, középső és késői szakaszra bontja a régészettudomány. A korai vaskort az ausztriai Hallstattról, a késői vaskor régészeti kultúráját a svájci La Tène-ről nevezték el. A korai vaskort Ha(llstatt) B3, C és D periódusokra tagolják. A vaskor népei már ismerték az írást, bár ennek emlékeit hazánk területén még nem találták meg. A Kárpát-medencei vaskor kezdetét Márton Lajos 1906-ban még 1000 körülre keltezte. Mai tudásunk szerint a Kr. e. 8. század második felében alakult ki, úgy, hogy a legkorábbi vastárgyak már a bronzkor záró szakaszában (Kr. e. 9. század) megjelentek. A vas ismerete feltételezhetően két úton kerülhetett a Kárpát-medence területére: 1. a kelet-európai síkságon át, az Al-Duna mentén, a balkáni kultúrák közvetítésével; 2. a balkáni és itáliai kultúrák közvetítésével (fáziskéséssel?) nyugat felől.

A keletről érkező, a Hallstatt B periódus végét és részben a C korszakot kitöltő – Borsod és Heves megyét, valamint a Közép-Tiszavidéket és az erdélyi Maros-völgyet megszálló – lovasnépet, a preszkítákat a hazai régészeti kutatás ma a mezőcsáti kultúra névvel illeti. Van olyan felfogás is (Patek Erzsébet, 1991), amely szerint ez az Alföldön a bronzkor zárószakasza (Kr. e. 9. század). A témát 1993-ban akadémiai doktori disszertációjában feldolgozó Kemenczei Tibor felfogása szerint a mezőcsáti típusú kincsek (pl. Prügy) és temetkezések a 8. század eleje–7. század közepe közötti évszázadra datálhatók. A kultúra névadó lelőhelye Mezőcsát-Hörcsögös, ahol csontvázas (korhasztásos) temetőt tárt fel Patek Erzsébet (1958–1962) és Fettich Nándor (1970–1971). A kultúrához tartozó további temetők zömét Szabó János Győző (1929–1986) ásta meg (pl. Maklár, 1959–1962; Füzesabony, 1960–1971; Sirok, 1969–1970); Szabó korai halála miatt eredményeit Patek Erzsébet publikálta (1991). Településeiket még nem sikerült megtalálni. Kutatástörténeti előzmény, hogy pl. a Gyoma határában 1903-ban előkerült fejedelmi halomtemetkezést a publikáló (1905) Márton Lajos feltételesen a szkítákhoz sorolta, Párducz Mihály viszont a mezőcsáti csoport és a szkíta kor kezdete közé keltezte, és kései kimmer bevándorlókhoz kötötte. A részletező hazai kutatást Paul Reinecke trák–kimmer kultúrkört felvető elmélete indította el a 19. század végén. Az ide sorolt Kárpát-medencei bronz és vas lószerszámleletekre (pl. Biharugra) a nemzetközi kutatás figyelmét Gallus Sándor és Horváth Tibor (1910–1972) hívta fel (Un peuple cavalier prescythique en Hongrie, 1939).

A szkíta kor (kb. Kr. e. 6–5/4. század) újabb, keletről (Erdélyből, a Kárpátok szomszédságából és Északkelet-Balkánról) érkező, kocsizó, pikkelypáncélos csoportok megjelenésével hozható összefüggésbe. A hazai régészetben használatos nevük a magyarországi Szentes határában feltárt vekerzugi temető alapján: vekerzugi {V-370.} kultúra vagy csoport. A beköltözők és a helyi lakosság keveredéséből idővel a Vekerzug-Hetény csoport alakult ki. Világhírű hazai emlékei: a tápiószentmártoni elektron (Bella Lajos és Hillebrand Jenő ásatása, 1923), a Mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (1928). A két pajzsdíszt először közlő Fettich Nándor mindkét ötvösremeket görög mestereknek tulajdonította (1927–1928, 1934), s a 4., illetve az 5. század közepére keltezte. Vele szemben Párducz Mihály a 6. század közepére datálta, és keleti eredetűnek tartotta (1965), ahogy akkoriban Kádár Zoltán (1915–) is. Vékony Gábor előbb kis-ázsiai jón mesterek munkájának feltételezte a 6–5. század fordulóján (1972), majd megkérdőjelezte, hogy kelet-európai szkíta behatolásra utalnának (1986), s felvetette a helyi gyártás lehetőségét, amire szerinte az ártándi aranygyöngyök szarvasábrázolása és a törökszentmiklósi csontból faragott példány utal. Legújabban (1999) Kemenczei Tibor az iráni-szkíta ötvösség remekeiként határozta meg az aranyszarvasokat, és földbekerülésüket a korai szkíta időszakra, a 6. századra vagy az elé helyezte. A vezérleletek eredete és datálása körüli viták szemléletesen jelzik a szkíta kor kutatási problémáit, s azok változását. A bronz tegezveretek teljes hazai felgyűjtését Kemenczei Tibor (1986), az égetett agyag testpecsételőket Kisfaludi Júlia publikálta (1997). Egy másik különleges leletcsoportot alkotnak a bronzcsörgők és a bronzcsengők. Elsőként a sümegi múzeumalapító Darnay Kálmán Zalamihályfáról származó szkíta csörgőket ismertetett (1900). A „zenélő” sámánbotvég-díszeknek tartott tárgyak monografikus feldolgozása Bakay Kornél érdeme (1971).

A szkíták magyarországi jelenlétének felismerése a 20. század elején történt meg. Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1893. évi egyik füzetében közölte az első tárgyakat. Supka Géza (1883–1956) e témában tartotta akadémiai székfoglalóját (A skyták, megjelenése: 1909). A szkítáknak tulajdonított emlékanyagot Bottyán Árpád (?–1943) rendszerezte először (Szkíták a magyar Alföldön, 1955). Párducz Mihály (1908–1974) az 1940-es években rendkívül nagy intenzitással kezdte meg a szkíta települések és temetők kutatását. A Szentes-vekerzugi temetőben (az ásató 1937-től Csallány Gábor) egy vasalt kocsi maradványait is megtalálta az eléfogott és leölt két lóval együtt. Az „in situ” kiemelt leletegyüttes a Nemzeti Múzeumba került. A Párducz által 1950-től megásott temető teljes közlése: Le cimetierie Hallstattien de Szentes-Vekerzug. 1–3. (Acta Archaeologica, 1953–1955). Világhírűvé vált tárgy az ártándi sírból 1953 őszén előkerült aranydiadém és a valószínűleg Spártában készült bronzhüdria (italkeverő) edény; Párducz 1965-ben angol, 1973-ban német nyelven tette közzé a két leletet. Ugyanő gyűjtötte össze újra (1958) – Téglás Gábor (1848–1916) erdélyi gyűjtését (1913) követően – a másik jellegzetes tárgytípust, a tükröket. Kardjaikkal Fodor István (1943–) foglalkozott egy tanulmányban (1969), a korai típusú nyílcsúcsokat pedig Kemenczei Tibor dolgozta fel (1994). A csanyteleki nagy (eddig 132 síros) temető kutatását Galántha Márta vezetésével végezték el (1979-től).

A korszak első, teljességre törekvő időrendjét Párducz Mihály dolgozta ki; eszerint a magyarországi szkíta kor 560 körül, az északkeleti-Kárpátok hágóin történő bevándorlással kezdődött. Kapcsolataik az 5. század első negyedének végén megszűntek volna Kelettel. E belső és önálló fejlődésre, több tárgytípus korábbi, helyi előzményére helyezi a hangsúlyt Vékony Gábor. Az utóbbi két évtizedben az is felmerült (pl. Vékony, 1983), hogy egyes csoportjaik a Dunántúl stratégiai pontjait is megszállták.

A Hallstatt kultúra elnevezése egy ausztriai helynévből (Salzburgtól 15 km), lelőhelyből ered. A Dunántúlon a Hallstatt C (7. század) és D (6. század) időszak a kora vaskort fedi. Anyagi kultúrájukban keleti {V-371.} és déli (balkáni és itáliai Villanova kultúra), valamint nyugati hatások mutathatók ki. Az elhunytakat hamvasztást követően temették el (a Somló, illetve a Ság hegy körüli, a Pécs-jakabhegyi és a soproni halmokba; Fehérvárcsurgó, Lovászpatona, Nagyberki, Süttő, Százhalombatta, Vaszar és Vaskeresztes vezető réteghez tartozóit is halomsírok – tumulus – alá). A halomsírmezők kutatása a 19. század utolsó évtizedeitől és a 20. század elejétől napjainkig folyik. Egyik első topográfiájukat Felvinczi Takács Zoltán készítette el (Archaeologiai Értesítő, 1914). A legjelentősebb ásatók: Bella Lajos, Darnay Kálmán, Fekete Mária, Holport Ágnes (1950–), Jerem Erzsébet (1942–), Lázár Jenő, Márton Lajos, Mithay Sándor, Nagy László (1904–1978), Patek Erzsébet, Petres Éva (1927–), Rhé Gyula (1871–1936) és Vékonyné Vadász Éva (1944–). A Sopron-várhelyi halmok egyikéből származik az a világhírű urna, amelyen – többek között – szövésábrázolás és valamilyen ünnepi „körmenet” látható. A halmok sírkamrái fából (pl. Csönge, Fehérvárcsurgó, Százhalombatta) vagy kőfallal, fa födémmel (pl. Mesteri, Süttő, Vaskeresztes), illetve kőből (pl. Kismező) készültek. A temetkezési szertartás részleteit Süttőn (Vadász Éva, 1983) és Vaskeresztesen (Fekete Mária, 1985) sikerült a legjobban megfigyelni és rekonstruálni. Néha előfordul a kocsival történő eltemetés (pl. Somlóvásárhely I. halom), gyakrabban a lószerszámok, különleges mellékletként a bikafejjel díszített agyagedény és bronz situla (italkeverő edény), valamint az agyagból készített napszimbólumok, holdidolok. Az ún. „köznépet” jóval szegényesebb, ún. lapossíros temetőkben találták meg (Halimba, Nagydém, Süttő).

Magaslati, több esetben erődített, kő vagy fa és föld felhasználásával épített sáncokkal épített településeik Sopron-Várhelyen, Süttő-Nagysáncon, Tihany-Óváron és a velemi Szent Viden kerültek elő. Legjobban a soproni Várhely kutatott (Patek Erzsébet, 1982). Ezek mellett ismertek folyóvíz melletti erődített telepeik (pl. a Duna melletti Süttő-Nagysánctető), illetve a köznép kis telepei (pl. Csönge, Pilismarót-Szobi rév). A településeken felszínre épített boronaházak és földbe mélyített építmények álltak.

A kultúra helyi időrendjének kidolgozására Miske Kálmán tett kísérletet (Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1910), amikor a korszak kapcsolótűit (fibuláit) tipológiai alapon rendszerezte. Munkásságát Fekete Mária folytatta (Archaeologiai Értesítő, 1985). Bronz kisplasztikáikkal Miske (1908), Darnay (1913) és Horváth László (1945–) foglalkozott (1972). A kérdést, összegző módon, Kemenczei Tibor tárgyalta, amikor a sarkadi bronzszobrocskát publikálta (1990). Festett, fényezett, grafitsávos (?), buccherós és fémfólia-rátétes díszkerámiájával szinte minden – a témában publikáló – kutató foglalkozott. Patek Erzsébet Westungarn in der Hallstattzeit (Weinheim, 1993) című könyve a Dunántúl Hallstatt-kori anyagának egy helyen történő újraközlése és összefoglalása, de tartalmazza a mezőcsáti kultúra emlékeit is. A korszak dél-dunántúli lakosságát az illyrekkel, pannonokkal és venétekkel szokás azonosítani.

Az 1853-tól létező keltológia tudományának része a régészetnek a keltákkal foglalkozó ága. Hazai emlékanyagukat elsőként Pulszky Ferenc közölte (1879). A német Paul Reinecke tanulmánya (Archaeologiai Értesítő, 1898) szerint a kelták (Franciaországban gallok, Kis-Ázsiában galaták) civilizációja az 5. század végén jelent meg a Kárpát-medencében. A római hódításig (1. század) tartó időszakot a kutatás nálunk is négy periódusra osztotta. A Dél-Dunántúlon élő venétek(?), a pannonok, az illyrek és a kelták képezték később a római kori Pannonia őslakosságának zömét. A Kárpát-medencei kelták északról és nyugatról érkeztek, és innen vezettek hadjáratokat délre, a Balkán felé. Ugyanakkor itáliai kapcsolataik is voltak {V-372.} (erre utal a Keszthely-dobogói bronzszobrocska). Az ide érkező kelták halottaikat először korhasztással (csontvázas rítus), majd – a helyi lakossággal történő keveredést követően – hamvasztással temették el. A sírok némelyikét körárok határolta (pl. Ménfőcsanak, Vác/Kosd), s néhány esetben a sírgödröt fával bélelték (pl. Nagymánya, Tótmegyer).

Kovács István (1880–1955) 1900-ban Erdélyben megásta az apahidai kelta temetőt, s 1911-ben mind a 22 sírt ismertette. E korszak kutatásában hazai szenzációnak számít az 1906-tól éveken át kutatott szalacskai pénzverő- és öntőműhely (feltárója és publikálója [1906–1911] Darnay Kálmán). A 20. század első felében Horváth Adolf János amatőr kutató által feltárt, kb. 100 síros szobi temető anyaga sajnos máig sincs részleteiben publikálva. A kosdi temetőből, amelyet az 1920-as évek második felétől amatőrök ástak, illetve 1926-ban Bella Lajos és Fettich Nándor kutatta, rengeteg tárgy került a Magyar Nemzeti Múzeumba – és külföldre.

Mintegy három évtizedes gyűjtőmunkát követően születtek meg azok a feldolgozások, amelyeket máig alapirodalomként használ minden, a Kárpát-medence kelta korával foglalkozó kutató. Márton Lajosnak A korai La Tène kultúra Magyarországon (1933) című műve és az akkor ismert teljes leletanyag közlése (1934) az információk első, teljességre törekvő összefoglalása. Újabb mérföldkövet jelentettek Hunyady Ilona Kelták a Kárpát-medencében. 1–2. (1942–1944) és Kelták a Kárpát-medencében. Leletanyag (1957) című kötetei.

Az 1950-es évek végétől az 1970-es évekig terjedő időszakban újabb nagy feltárások kezdődtek. Kaposvári Gyula (1916–1998) szolnoki múzeumigazgató leletmentése során került sor a jászberényi Cserőhalmon a kelta temető feltárására és publikálására (1969); itt találták meg a hazai anyagban egyedülálló, sárkánydíszű, bronz ivókürtöt. Nagy és fontos dunántúli temetőiket Ménfőcsanak, Magyarszerdahely és Rezi határában, továbbá Szomódon, Borsosgyőrött és Vácon (valójában Kosd határában) találtak meg. Észak-magyarországi emlékeiket (Csobaj, Vác/Kosd stb.) Hellebrandt Magdolna közölte és foglalta össze (1989, 1991, 1994). A kelet- és délkelet-magyarországi kelta emlékanyagot Maráz Borbála értékelte (1982).

Településeik két nagy típusba sorolhatók: magaslati erődített és síkvidéki telepek. Föld-fa vagy föld-kő-fa sáncú erődített telepeket nem csak hegyre (Balatonföldvár, Sopron, Velem, Gellérthegy), hanem folyóvíz mellé, sík területre is (Ostffyasszonyfa, Károlyi Mária, 1985; Gór, Ilon Gábor, 1998) építettek. Ezek egy részének (pl. Velem, Gellérthegy) kutatása már a 20. század elején megindult, de a sáncok alapos vizsgálatára csak az 1960-as évektől került sor, legújabban magyar–francia program (Szabó Miklós [1940–] vezetésével, 1990, 1994) és a góri leletmentés keretében. Góron 30 m hosszúságban sikerült dokumentálni a sánc szerkezetét. Kisebb-nagyobb telepkutatásokat Acsán (Patay Pál, 1959), Ivánban (Nováki Gyula, 1961), Lébényben (Pusztai Rezső, 1967), Balatongyörök és Keszthely (Horváth, 1987, 1972), valamint Sé határában végeztek. A késő kelta (LT D) telepek legteljesebb összegyűjtését B. Bónis Éva (1919–1999) végezte el (1971), ugyancsak az ő nevéhez köthető a legteljesebben feltárt és legjobban publikált (1969) telepük, a Gellérthegy–tabáni is. A környezetrekonstrukció nemzetközileg számon tartott, komplex példája a soproni Krautacker településéről készült (Jerem Erzsébet és mások, 1984–1985).

A nagy mennyiségű leletanyag közreadásának céljával indult az ún. kelta-corpus, amelynek azonban eddig mindössze egyetlen, a dunántúli leletek töredékét tartalmazó kötete jelent meg (Corpus of Celtic Finds in Hungary. Transdanubia. 1. 1987). Fejér megye kelta emlékeit Petres Éva adta közre (1971).

{V-373.} A vas feldolgozását a kelták tömegméretekben, iparszerűen végezték, és új tárgytípusokat (pl. juhnyíró olló, eke, kasza) honosítottak meg a Kárpát-medencében. Díszített kardjaikról (ún. „szép kard” vagy „magyar kard stílus”) Szabó Miklós és Petres Éva jelentetett meg monográfiát (1992). Az első kelta pajzsot, a ménfőcsanakit Uzsoki András (1925–) rekonstruálta (1970). A Badacsony-lábdihegyi kettősfej a kelta koponyakultusz egyetlen olyan hazai emléke, amely egyúttal helyi, fejlett kőszobrászatukra utal. Edényeiket zömmel korongon készítették, és gyakran bepecsételt díszítéssel (állatküzdelem, koncentrikus kör) látták el. A fazekasok égetőkemencéit az alábbi helyeken tárta fel a kutatás: Békásmegyer (Nagy Lajos [1897–1946], 1942), Sopron (Jerem Erzsébet, 1984), Esztergom (Kelemen Márta, 1987) és Gór (Ilon Gábor, 1998). Jellegzetes ékszerük volt a sokszor az övet díszítő, maszkos üveggyöngy; első példányát Lehóczky Tivadar 1906-ban Munkácsról közölte. Textilmaradványt Rezi 59. sírjából sikerült megmenteni.

A hazai kelta régészet emlékeit népszerűsítő kötetben (A kelták nyomában Magyarországon, 1971) Szabó Miklós foglalta össze.