A római kor (1–5. század) kutatása

Dacia és Pannonia

A trianoni békediktátumig (1920) a mai Románia területét képező Erdély ókori története, azaz a római Dacia kutatását is a magyar régészettudomány – a helyben élők közül pl. Téglás Gábor és Ferenczi Sándor (1894–1945) – végezte. A két római provincia (Pannonia és Dacia) történetének – elcsatolás előtti – utolsó, együttes összefoglalása Kuzsinszky Bálint tanulmánya, amely 1895-ben jelent meg a „millenniumi” A magyar nemzet történetében. A bánáti régészeti leleteket Milleker Bódog foglalta össze (Délmagyarország régiségleletei a honfoglalás előtti időkből. 1–3., 1897–1906). Alföldi András vázolta a gót mozgalom és Dacia összeomlásának kérdéseit (1930, 1931), később pedig megírta Kelet-Magyarország római kori történetét (1943). Rövid, ám eredményekben gazdag intermezzót jelentett a II. bécsi döntést követő néhány év, amelynek terméséből Paulovics István Dacia keleti határvonalát taglaló munkája (1944) mellett Szilágyi Jánosnak (1907–1988) a katonai téglabélyegeket összegyűjtő alapműve (1946), valamint Radnóti Aladár megkésve kiadott, Tóth Endre (1944–) által sajtó alá rendezett Porolissum monográfiája (1978) emelendő ki. Nem mellőzhetők Balla Lajos (1931–1992) – főként debreceni periodikákban közölt – tanulmányai (1965, 1976) sem. Fontos mérföldkövet jelentett a Tabula Imperii Romani – lelőhelyeket felsoroló – L-34 kötete, amelyet 1968-ban {V-376.} Budapesten adtak ki. Dacia történetének (106–271) legújabb összefoglalása – Mócsy András és Tóth Endre tollából – az Erdély története 1. kötetében (1988) olvasható, természetesen a román kutatás tényszerű eredményeinek felhasználásával, de az ideológiai elhajlások (dáko-román kontinuitás) mellőzésével. Az utóbbi kérdésről Vékony Gábor írt kismonográfiát (Dákok, rómaiak, románok, 1989).

A Duna-menti limes

Az Európa és Kis-Ázsia közötti szárazföldi közlekedés legfontosabb ütőere a – lényegében a mai E5-ös nemzetközi főútvonallal azonos – pannoniai limes-út, és ezzel összefüggésben a dunai limes tudományos kutatása gróf Luigi Marsigli 1726-ban megjelent könyvével indult. Dacia északkeleti limese kutatásában Rómer Flóris és Orbán Balázs játszott úttörő szerepet, s Rómer a dunai limes feltérképezését is szorgalmazta. A kb. egy évtized időtartamú limeskutatás tervét (500 km-en 50 castrum vizsgálata) Kuzsinszky Bálint és Finály Gábor (1871–1951) készítette el 1905 májusában. A pannoniai munkálatokat végzők köréből Kuzsinszky aquincumi, valamint Hekler Antal (1882–1940) és Mahler Ede (1857–1945) intercisai tevékenységét kell kiemelni.

Trianon és az 1920-as évek gazdasági nehézségei a limeskutatásra is bénítólag hatottak. Az 1930-as években pl. az ószőnyi (Brigetio) és a Budapest-Eskü téri ásatások az új fellendülés tanúi.

A Duna menti limes magyarországi szakaszának légifotó-anyagáról Visy Zsolt (1944–) jelentetett meg alapvető összefoglalást Németországban (1988), majd itthon (1989).

A limes mentén fekvő települések közül Ad Flexum (Mosonmagyaróvár) és Arrabona (Győr) vizsgálatát alapvetően az nehezíti, hogy a mai települések a római falakra épültek. Ad Flexum katonai kőtáborát Pusztai Rezső ásatta. Quadrata (Lébénymiklós) és Ad Statuas (Ács) katonai táborait Gabler Dénes (1939–) az 1970-es évek elején kutatta meg.

Brigetio (Ó-Szőny) kutatása, Járdányi-Paulovics István 1927. évi ásatása óta, a tábor, a katona- és a polgárváros területén kisebb-nagyobb szünetekkel folyik. Az eredményeket előbb Paulovics (1941), majd Barkóczi László közölte (Brigetio, 1951). Bíró Endre (1930–) kisebb léptékű feltárásait újabban Borhy László (1964–) irányításával folytatják. A tatai várban 1997-től megtekinthető a Bíró Endre által 1970-ben a polgárvárosból leletmentett, több ezer falfestménytöredékből összeállított, egyedülálló rekonstrukció (festett szoba a 2. század első feléből). Brigetio legiotáborát 1927–1928-ban, 1934-ben, 1941–1942-ben és 1959-ben kutatták.

A 4. században épített tokodi erődöt (Gardellaca) Alföldy Géza (1935–) vezetésével kutatták (1959); a munkát Mócsy András fejezte be (1960–1966), s eredményeit könyv alakban is közölte (1981). Azaum (Almásfüzitő) katonai táborát Bíró Endre vizsgálta. Solva (Esztergom-Várhegy) katonai táborát Soproni Sándor ásatta meg. Pone Novata (Visegrád) egyik kis erődjének romjait 1964-ben ugyanő fedezte fel. A Magyarországon egyedülálló típust jelentő burgus feltárását a nagymarosi vízlépcső – azóta leállított – munkálatai során Gróf Péter (1956–) és Gróh Dániel (1951–) végezte el (1988-tól). Visegrád határában egy őrtornyot 1957-ben Soproni Sándor tárt fel, ugyanő vezette a Sibrik-dombi castellum kutatását is (1951–52, 1970). Soproninak köszönhető a Dunakanyar késő római kori történetének megírása (1978). A Verőce-kismarosi erődöt 1934-ben Paulovics István, a leányfaluit 1915-ben Kuzsinszky Bálint, majd – a korábban visszatemetett romok helyreállítása céljából – 1963-ban Soproni Sándor tárta fel. Cirpi (Dunabogdány) katonai táborát 1930-ban ásatta Nagy Lajos. Ulcisia Castra (Szentendre) katonai táborát 1939–1940-ben Nagy Tibor (1910–1995) kutatta. Megemlítendő még egy {V-377.} beszállóvendéglő (villa publica) {V-378.} részleges feltárása (Topál Judit [1943–], 1973-tól) és bemutatása a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.

Az Aquincum (Óbuda) polgárvárosa területén és környékén az I. világháború előtt és után folytatott feltárások eredményeinek összefoglalása Kuzsinszky Bálint nevéhez fűződik (Aquincum. Ausgrabungen und Funde, 1934). Ezt követte Alföldi András és Nagy Lajos tanulmánya Budapest története I. kötetében (1942), majd Póczy Klára (1923–) több könyve (1974, 1985, 1994). Az 1880-ban már kutatott amphiteatrumot 1970-ben, Póczy Klára ásatásait követően kezdték helyreállítani. A ma is látható vízvezeték (aquaeductus) modern kutatását és feldolgozását Póczy Klára és Kaba Melinda (1926–) végezte el. A városfalak, kapuk és védművek kutatása 1947–1949-ben Szilágyi János, 1971–1976-ban Póczy Klára, 1982-től Zsidi Paula (1952–) munkája. A polgárváros nyugati területét Póczy Klára vezetésével kutatták (1963–1971). A késői legiotábor helyének meghatározása, valamint több épületének feltárása Nagy Lajos, Szilágyi János és Nagy Tibor érdeme. Az 1969-ben indult városrekonstrukcióval és az Árpád-híd átépítésével összefüggő, megelőző kutatást Póczy Klára vezetésével többtagú csoport végezte; ennek legfontosabb eredménye a korai legiotábor megismerése. A katonai fürdőépületnek a magyarországi római kori régészet kezdetét (Schoenwiesner István, 1778) jelentő kutatását 1930-tól Nagy Lajos folytatta, majd évtizedekkel később Kaba Melinda fejezte be, s publikálta a két évszázados feltárások anyagát (1991). A lovastábor maradványai a Thermal Hotel Aquincum alapozásakor, az 1980-as évek végén kerültek feltárásra. A katonaváros emlékei az óbudai belvárosban találhatók. A Hajógyári-szigeten a – ma nem látható – helytartói palotát, Rómer 19. századi felmérését követően, 1951–1956 között Szilágyi János vezetésével ásták meg. Az ókeresztény temetőkápolnát (cella trichora) 1927-ben Nagy Lajos, egy lakóépületet 1950–1953 között Póczy Klára, a Hercules-villát 1958-tól Wellner István (1924–1991), a katonai ipartelep részleteit 1966–1975 között Parragi György irányításával tárták fel. A katonák amphiteatrumát 1925-ben Kuzsinszky, majd 1935–1939 között Szilágyi János és Nagy Tibor ásta meg.

Contra Aquincum romjaira ugyan 1898–1904 között, az Erzsébet-híd építésekor már rábukkantak, de csak az 1914. és 1932–1936. évi kutatások irányítója, Nagy Lajos azonosította végérvényesen és helyesen a castrumot, majd publikálta azt (1946). Lovasalakulat kisegítő táborait ismerjük Albertfalváról Nagy Tibor 1948–58 közötti és Szirmai Krisztina (1943–) 1994-től folytatott kutatásainak köszönhetően, valamint Nagytétényről (Campona); itt az 1930-as években Paulovics István, 1949–1957 között Burger Alice (1925–) és Fülep Ferenc (1919–1986) vezetésével folyt feltárás.

Matrica (Százhalombatta) katonai fürdőjét Rómer 1876-ban részben feltárta, majd visszatemette. 1972–1975 között Topál Judit végezte el szakszerű feltárását, és a temető ásatási eredményeit is közölte (1981). A katonai tábort Mócsy András kutatta 1955-ben. Vetus Salina (Adony) katonai táborát Bónis Éva és Barkóczi László az 1950-es években ásatta meg. Intercisa (Dunaújváros, korábban Dunapentele) kutatása a 20. század elején kezdődött Hekler Antal, Mahler Ede és Oroszlán Zoltán (1891–1971) vezetésével. Az 1920-as években Paulovics István, az 1940-es évek végén Barkóczi László és Sági Károly (1919–1997) folytatta az ásatásokat, a szocialista Dunaújváros kiépítése során pedig Mócsy András és B. Vágó Eszter (1928–1970) igyekezett lépést tartani a munkagépekkel. Mindezen feltárások erdményeiről az Intercisa. 1–2. (1954, 1957) című könyv számol be, amelynek szerzői: Barkóczi László, Erdélyi Gizella {V-379.} (1906–1970) és R. Alföldi Mária (1926–). A déli temetőről B. Vágó Eszter és Bóna István készített német nyelven megjelent monográfiát (1976). A löszpart megerősítését célzó tevékenységgel párhuzamosan Visy Zsolt feltáró tevékenységét kell kiemelni. Lussonium (Paks-Dunakömlőd-Sánchegy) katonai táborának első rendszeres ásatásait (1972 és 1987-től) Visy Zsolt irányításával végzik, újabban nemzetközi kutatás keretében. Lugio (Dunaszekcső) és Altinum (Kölked) katonai táborait az 1970-es években kezdték feltárni.

A limes erődjeinek legalaposabb összefoglalásai Soproni Sándor német nyelvű könyvei (1978, 1985).

A Borostyánút melletti települések

A katonai táborként épített, majd városi rangra emelt Salla (Zalalövő) municípiumot 1973–1989 között Mócsy András és Redő Ferenc (1945–) ásatta. Savaria (Szombathely) emlékeinek első 20. századi összefoglalása Fettich Nándor nevéhez fűződik (1943). A várost 1931–1944 között Géfin Gyula (1888–1973) és Paulovics István ásatta. Quirinus bazilikájának értelmezték azokat a mozaikpadlós romokat, amelyeket a kutatók ma már inkább császári aula részleteinek tartanak. A püspöki székesegyház melletti, ma Paulovics nevét viselő Romkert feltárásának új szakasza az 1960-as években indult Szentléleky Tihamér (1919–) és Buócz Terézia (1934–) vezetésével. Buócz megírta a colonia topográfiáját (1967). Tóth Endrének inkább teoretikus tanulmányai (1971, 1973, 1975) adtak impulzusokat a helyi kutatók számára, semmint ásató tevékenysége.

Municípium Flavium Scarbantia (Sopron) kutatása a 20. század elején Bella Lajos, majd Radnóti Aladár, az 1950-es évektől – kisebb-nagyobb szünetekkel – Póczy Klára, Holl Imre (1924–) és Gömöri János (1944–) vezetésével folyt; az ásatásoknak köszönhetően ma európai színvonalú műemléki helyreállításban (1991) gyönyörködhet a városba látogató érdeklődő. A feltárás eredményei pró és kontra szerepeltek az 1960-as években fellángoló római kontinuitás-vitában.

A belső-pannoniai emlékek és erődök

Tác (Gorsium, Herculia) római kori emlékeit 1866-ban Rómer Flóris már említette, de a település kutatása csak 1934-ben kezdődött el Marosi Arnoldnak (1873–1939) köszönhetően. A feltárást 1939-ben és 1954-ben Radnóti Aladár, 1958-tól kezdődően Fitz Jenő (1921–) vezetésével folytatták, s folytatják ma is. A katonai táborból a 2. század elején várossá lett település korabeli jelentőségéről (a tartománygyűlés és a császárkultusz helye) az 1980-as években Tóth Endre kezdeményezett vitát. Tricciana Quadriburgium (Ságvár) erődjét és temetőjét Burger Alice kutatta és közölte (1966). Iovia (Alsóheténypuszta) 4. századi erődjét és temetőjét Tóth Endre ásatta (1981-től). Valcum (Keszthely-Fenékpuszta) kutatása már több mint 100 éve megkezdődött, a rendszeres ásatások azonban csak 1959-ben, Barkóczi László és Sági Károly vezetésével folytatódtak. Később az MTA Régészeti Intézete irányításával, a magyar–szovjet kutatási program keretében dolgoztak itt. A 4. század közepe táján épített katonai erődnek négy kapuja és ókeresztény bazilikája volt. A feltárások eredményeinek összefoglalása máig nem jelent meg.

Sopianae (Pécs) emlékeit először az 1903–1904 és 1920–1927 között, majd az 1939-ben végzett ásatások során (2. sz.-i festett ókeresztény sírkamra) találták meg. A rendszeres, szakember vezette kutatások Dombay János (1954-től), majd Burger Alice (1961-től), Fülep Ferenc és Török Gyula (1911–1997) nevéhez köthetők. A mozaikpadlós villa suburbina és a korai keresztény sírkápolna feltárását 1977–1982 között Burger Alice végezte el; eredményeit 1986-ban publikálta.

{V-380.} A Duna bal parti emlékeinek egyik legfontosabbikát, az Izsa-leányvári katonai tábor szinte teljes belső területét Tóth-Kurucz János tárta fel (1906–1912). A szarmata barbaricum hasonlóan kiemelkedő jelentőségű, katonai felvonulási utat őrző őrtornyát az 1960-as években Soproni Sándor vezetésével ásták meg Hatvan-Gombáspusztán.

A római villaépítészet legkorábban megismert emléke az 1902-ben kutatott kékkúti villa. A legteljesebben feltárt villa (Nemesvámos-Baláca) első emlékei 1904-ben kerültek elő. A rövidesen megkezdődött ásatások során Rhé Gyula a villagazdaság 12 épületét tárta fel (1906–1926). A 9 ha kiterjedésű villa rendszeres feltárását 1976-tól a mai napig Palágyi Sylvia folytatja. A római villagazdaságok és -építészet legjobb összefoglalásai: Thomas Edit (1923–1988): Römische Villen in Pannonien (1964); Bíró Mária (1946–) tanulmánya (1976); Pannonia régészeti kézikönyve (1990).

Utak, templomok, temetők, eszközök

Az első római kori útszakasz feltárása (Savaria – Paulovics István, 1931–1944) óta a mai napig folyamatos a téma kutatása. A Pannoniából a Barbaricumon át Daciába vezető utat a Csörsz-árok kutatása során Garam Éva (1939–), Patay Pál és Soproni Sándor találta meg az 1970-es évek végén. A témáról jó összefoglalást készített 1974-ben Ferenczi István (1921–) és 1975-ben Gabler Dénes. A Borostyánút hazai szakaszáról Tóth Endre és Cserményi Vajk (1948–) írt (1982), s legújabban az összefoglalás szándékával készít monográfiát Tóth Endre.

Pannonia provincia mérföldköveiről egyetemi szakdolgozatként készített összefoglaló tanulmányt Fekete Orsolya (1989). Egyedülálló – Rómától mért távolságadatot közlő – mérföldkő került elő 1998-ban Savariában.

A capitoliumi triásznak a 19. század végén előkerült scarbantiai szentélyét az 1980-as években újra kutatták. A brigetiói és a savariai triász szobormaradványait Paulovics István az 1930–1940-es években tárta fel. Világhírűvé lett Szentléleky Tihamér 1955-ben megkezdett – Pannoniában egyedülálló – Iseum-feltárása, majd a szentélykörzet későbbi kutatása Savariában. A szentély rekonstrukcióját 1963-ban adták át, az ehhez szervesen kapcsolódó múzeumi kiállítást azonban 1998-ban bezárták. Az 1866-ban felfedezett és rekonstruált fertőrákosi Mithras-szentély hitelesítő ásatása (1990–1991) Gabrielli Gabriella (1958–) munkája. A szentélyekkel kapcsolatos alapkutatásokban és epigráfiai feldolgozásokban Tóth István (1944–) végzett fontos munkát.

A korai, hamvasztásos sírok a 20. század első felében – nyilván a módszerek kiforratlansága miatt – elkerülték az ásatók figyelmét. A kocsitemetkezés kérdése ma sem lezárt; a kelta őslakosság kedvelt temetkezési formája csak a 2. századtól adatolható. A 20. század elején a kozári I. kocsit (1902), legújabban (1989) a kozármislenyit publikálták. A 4. század csontvázas (korhasztásos) temetkezéseinek összefoglaló feldolgozását Lányi Vera (1940–1997) készítette el (1972). A korszak egyik legnagyobb, feltárt temetőjének (Keszthely-Dobogó) a feldolgozását Sági Károly németül megjelent könyve tartalmazza (1981). A síremlékekről Oroszlán Zoltán írt összefoglaló munkát (1918), az utóbbi évizedekből Erdélyi Gizella A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon (1976) című monográfiája érdemel említést. A nagy kiterjedésű keresztény temetők változatos építményei közül kiemelkednek Sopianae, Aquincum és Ulcisia Castra – századunk első évtizedeitől feltárt – kápolnái. Az 1. század közepe táján a provincia egyes területein felbukkant halmok alá temetkezés problémáját először Sági Károly taglalta (1943), később Bónis Éva (1957) és Fitz Jenő (1958), újabban (1971) Müller Róbert (1944–), majd Palágyi Sylvia vizsgálta. Palágyi tárta fel a Balácát birtokló család {V-381.} bejárati folyosós halomsírját (ún. Likas-domb, 1985–1987). Ugyanő Inota határában két halmot (1973–1975; 1988-tól látogathatók), Kemenesszentpéter határában pedig több halomsírt tárt fel (1969, 1990–1991). Iránymutató vállalkozásként Horváth László nem csak a zalai halmok kataszterét (66 helyen 383 halom) készítette el és közölte (1988, 1998), hanem több sírmezőt teljesen fel is tárt (pl. Söjtör, Gelsesziget).

Az interpretált helyi istenségek kutatása nem vezetett biztos eredményre, ahogy a témával foglalkozó Dobrovits Aladár (1909–1970) megállapította (1941, 1943). A kereszténység sírfeliratainak első történeti elemzését Nagy Tibor végezte el (1939), az első összegzést pedig Nagy Lajos közölte a Szent István Emlékkönyvben (1938). Az első ikonográfiai összefoglalás Kádár Zoltán monográfiája (1939).

A pannoniai művészetről összefoglaló, monografikus feldolgozás a 20. században nem készült. A kor edényművességének máig legjobb összefoglalása Bónis Éva munkájaként a Dissertationes Pannonicae sorozatban (1942) és Pannonia régészeti kézikönyvében (1990) jelent meg. A közel 200 fazekaskemence zömét a 20. században tárta fel a kutatás. A téglaégető kemencék egyik legkorábban feltárt, aquincumi példányát Kuzsinszky Bálint 1932-ben, míg az egyik legújabbat, a fertőrákosit Gömöri János közölte (1981). A terra sigillaták feldolgozásában nemzetközi összehasonlításban is komoly erdményeket ért el az 1960-as évek vége óta Gabler Dénes, ugyanígy az amforák esetében az 1980-as évek óta Bezeczky Tamás (1949–). A mécsesekről és lámpákról Iványi Dóra írt monográfiát (1935). A hadsereg bélyeges tégláinak első corpusát Szilágyi János állította össze (1933), amelyet Lőrincz Barnabás (1951–) sorozata követett (1976, 1979, 1981).

A provincia császárkori pénzforgalmának részletes feldolgozása máig nem történt meg. Ugyanakkor e században közölték Győr (Börzsönyi Arnold, 1903) és Pápa környéke (Borsos István, 1911), valamint Sopianae (Fejes Gy. 1930) érméit. Az ásatások anyagainak publikálása mellett a legfontosabb kiadványok az 1975-től megjelenő Fundmünsenbericht sorozat kötetei. A 20. század végének római koros numizmatikusai közül Lányi Vera, B. Sey Katalin (1934–) és Torbágyi Melinda nevét kell kiemelni.

A legnagyobb hazai bronzműves műhely részletét (19 olvasztókemencével) Intercisában B. Vágó Eszter és Visy Zsolt tárta fel. A bronzedényekről Radnóti Aladár készített összefoglalást (1938). Újabban Szabó Klára feldolgozásaira (1980, 1981, 1987, 1990) figyel külföldön is a kutatás. A fibulák típusait Patek Erzsébet foglalta össze (1942). Az üvegekről Barkóczi László írt (1987) monográfiát. A csonttárgyak első komoly feldolgozásaként 1994-ben jelent meg Bíró Mária angol nyelvű könyve. A világhírű aquincumi víziorgonáról az első alapos értekezést Nagy Lajos tette közzé (1934), újabb tanulmány Kaba Melinda munkájaként jelent meg (1976).

A római kori régészet bemutatásánál nem hagyható említés nélkül a feliratokat közlő sorozat (Die Römischen Inschriften Ungarns. Szerkesztette Barkóczi László–Fitz Jenő–Mócsy András–Soproni Sándor, 1972–1991) és egy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő jelentőségű, újszerű vállalkozás (Mócsy András: A római név mint társadalomtörténeti forrás, 1985), amelynek alapja, az ún. Nomenclator 1983-ban jelent meg.