| Kultúrpolitika és közoktatásügy a két világháború között | TARTALOM | A rendszerváltozás utáni évek útkeresése (1989–1999) |
FEJEZETEK
A II. világháború befejeződése után jelentős változások következtek be a magyar oktatásügyben. 1945–1948 között még demokratikus keretek között folyt az oktatásügy átalakítása. 1945 augusztusában létrejött a nyolcosztályos általános iskola, miniszterelnöki rendelet jelent meg a tankötelezettségnek a hatodiktól a 14. életévig tartó idejére, 1946-ban megindult az állami tankönyvkiadás (a legtöbb tankönyvet az 1949 márciusában alapított Tankönyvkiadó Vállalat adta ki), megalakultak a dolgozók iskolái.
Az első politikai szűrés eltávolította az oktatásügyi irányítás területéről, az egyetemekről és főiskolákról, de az iskolarendszer alsóbb szintjeiről is az előző rendszer politikailag elkötelezett híveit és kiszolgálóit, tekintet nélkül tudományos és szakmai rátermettségükre. Ugyanakkor katedrához jutottak olyan kiváló tudósok, akiket az előző rendszer mellőzött.
Ezekben az években a magyar iskolarendszer többségében még felekezeti iskolákból állt. Az egyházi iskolák fenntartói erőfeszítéseket tettek az intézmények fejlesztésére, korszerűsítésére, a változások követésére. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a baloldali politikai erők (kommunisták, szociáldemokraták, polgári radikálisok) az egységes állami iskolarendszer megteremtését tűzték ki célul. A hatalomért küzdő politikai erők és az egyházak kezdeti békés együttműködése után megindult az egyházi iskolák elleni támadás. 1946 nyarán Rajk László belügyminiszter adminisztratív úton feloszlatta {V-470.} az összes, 1945 előtt is létezett, illetve azóta újjászervezett ifjúsági és felnőtt, vallásos és civil-polgári egyesületet, majd a Magyar Cserkész Szövetséget. Megszüntették a katolikus ifjúsági folyóiratokat.
A „fordulat évében”, 1948-ban a hatalom birtokába jutott politikai erők nem tűrték tovább az iskolai nevelés ideológiai, vallási pluralizmusát. 1948. június 16-án került sor az egyházi iskolák államosítására: az 1948. évi XXXIII. tv. rendelkezett „a nem állami iskolák fenntartásáról, az állam által való átvételéről, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vételéről és személyzetének állami szolgálatba való átvételéről”. Ennek alapján a helyi állami tanügyi szervek mindenütt – ellenszolgáltatás nélkül – állami tulajdonba vették a korábban nem állami iskolákat. (Az állam és az egyház tárgyalásai eredményeképpen 1948-ban – a katolikus iskolákon kívül – 2 evangélikus gimnáziumot és 2 izraelita gimnáziumot hagytak meg egyházi tulajdonban. Később az egyházak – egy református és egy izraelita gimnázium kivételével – „önként” felajánlották iskoláikat az államnak.) Megkezdődött a szocialista iskolarendszer kiépítése. A kommunista párt úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Az oktatásügyet is a pártpolitika szolgálatába állította. Az iskolaügy legfőbb kérdéseiben a Kommunista Párt vezető testületei döntöttek.
Az értelmiség összetételében való gyors változtatás érdekében 1948-ban bevezették a szakérettségi rendszerét. A szakérettségi tanfolyamokon 17–32 éves üzemi dolgozók egy (1952-től két) tanulmányi év alatt szerezhettek szakérettségi bizonyítványt, amely az abban megjelölt főiskolára vagy egyetemre jogosított.
1950-ben elkészültek az alap- és középfokú képzés számára az új tantervek. A művelődési anyagot a marxizmus–leninizmus eszméinek megfelelően, a szovjet példa útmutatásai alapján választották ki. Nőtt az ideológiahordozó tárgyak, de a természettudományos tárgyak szerepe is. Megszűnt a választható idegen nyelv oktatása, helyét az orosz nyelv kötelező tanulása foglalta el az összes iskolafokozatban. A hitoktatás fakultatívvá vált. Az első szocialista tanterveket maximalizmus, a kötött tanítási rend, a marxizmus–leninizmus túlméretezett, ugyanakkor alacsony színvonalú oktatása, vulgármaterializmus, dogmatizmus jellemezte.
A felsőoktatásban ezekben az években a hallgatók származás szerinti kategorizálása okozta a legfőbb problémát. A nem munkás és paraszt – azaz a polgári értelmiségiek, 25 kat. holdig terjedően a birtokosok és bérlők (kulákok), nagykereskedők, nagyiparosok stb. gyermekei – származású hallgatók sokszor kerültek hátrányos helyzetbe.
Az 1950-es évek közepén, a politikai változások következtében új irányzat kezdődött az oktatásügyben is. A korábbi időszak hibáinak kiküszöbölésére tettek kísérletet az új általános iskolai tantervek kidolgozásánál. Az 1956-ban életbe lépett alsó és az 1958-ban kiadott felső tagozati tantervek még nem támaszkodtak az általános műveltség korszerű tartalmának mélyebb elemzésére, éppen ezért jelentőségük a politikai kérdésekhez való viszonyukban mutatható ki. Szakítottak azzal a durva sematizmussal és tartalmatlan frazeológiával, amely a személyi kultusz idején uralta az iskolai oktatást.
Koncepcionálisan új elképzelések azonban csak az 1961. évi III. tv. nyomán valósulhattak meg oktatásügyünkben. Az átfogó iskolareform során keletkezett új általános (1963) és középiskolai tantervek (1965) tendenciájukban egy olyan műveltség körvonalait jelölték ki, amelyben a korszerű tudományos tartalom egyensúlyban van az életkori sajátosságokkal, és az addigiaknál nagyobb lehetőséget biztosítottak a tanulók egyéni érdeklődésének. A törvény tízéves tankötelezettséget állapított meg az addigi nyolc helyett. {V-471.} Jelentős érdeme, hogy az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi szakképzést beillesztette az oktatási rendszerbe.
A felsőoktatás tartalmát és módszereit szinte évről évre változó rendeletek szabályozták. Ezek egyaránt érintették a képzési idő tartamát, a tananyag mennyiségét és minőségét, a vizsgák rendszerét, az ösztöndíjrendszert. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején a felsőoktatásban egészségesebb szelekciós rendszert vezettek be, növelték az oktatás színvonalát, közelebb vitték a képzés tartalmát a tudományok fejlődésének nemzetközi szintjéhez. Bővült a felsőoktatás intézményhálózata.
Az MSZMP KB 1972 júniusában határozatot fogadott el az állami oktatás helyzetéről és továbbfejlesztésének feladatairól. A határozat nyomán az 1970-es években több tantervi korrekcióra került sor. 1978-tól új tantervek, új nevelési és oktatási tervek léptek életbe. Középpontjukban – minden iskolatípusban – a nevelő- és oktatómunka egysége állt. A dokumentumok új vonása az, hogy a tantárgyi tervek mellett a tanítási órán és iskolán kívül folyó nevelés tervét is megfogalmazta, természetesen a szocializmus szellemében.
Az 1980-as évek elején kibontakozó iskolareform-törekvések továbbra is a korszerű szocialista nevelőiskola, a modern szocialista iskolarendszer létrehozását tűzték ki célul. A reformjavaslatokat 1983 szeptemberében a Köznevelés c. folyóirat közölte (Javaslat a közoktatás fejlesztésére; Javaslat a felsőoktatás fejlesztésére; Javaslat a pedagógusok képzéséről és továbbképzéséről).
1984 májusában a Minisztertanács jóváhagyta a közoktatás és a felsőoktatás fejlesztési programját. 1985 áprilisában az országgyűlés összefoglalta az iskolákra vonatkozó jogszabályokat, s ezt „az oktatásról” szóló 1985. évi I. tv.-be foglalta.
Az 1985-ös oktatási törvényt egy olyan reformcsoport készítette elő és fogadtatta el, amely elutasította a központilag bevezetendő reformokat. Célként az iskolák szakmai autonómiájára épülő, decentralizált rendszer megvalósítását jelölte meg. E cél elérését szolgálta a megyei és helyi tanácsok hatáskörének csökkentése, a szakfelügyelet helyett a szaktanácsadás felállítása, a pedagógusok innovációs lehetőségeinek növelése érdekében tett lépések, vagy annak a jognak a kivívása, hogy a tantestületnek az iskolaigazgató kinevezésekor vétójoga legyen.
1945 tavaszától kezdve a kormányzat hatalmas erőfeszítéseket tett az óvodák újbóli megnyitása és zavartalan működtetése érdekében. A korábban nem nevelési, hanem szociálpolitikai intézménynek tekintett óvodák 1945–1949-ig a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá tartoztak, csak 1949-ben kerültek a közoktatásügyi tárca hatáskörébe. Ekkor az ország 1448 óvodájába 98 900 gyermek, az óvodáskorú népesség 21,7%-a járt. Az óvónőképzés reformjáról az 1950. évi XLII. tv. rendelkezett. 1953-ban lépett életbe a kisdedóvási (1953. évi III.) törvény. Az óvoda, amely addig csak a gyermekgondozás és -ápolás színtere volt, ekkortól vált a magyar oktatási-nevelési rendszer szerves részévé. Az 1950-es évek során az óvodahálózatot szélesítették, nőtt az óvodások száma is. Az 1960-as évek elejétől egyre inkább előtérbe került az óvoda iskola-előkészítő funkciója. A kötelező foglalkozásokon különös figyelmet fordítottak a gyermekek beszéd-, környezet-, szám-, tér- és formaismeretének fejlesztésére. Az 1970-es években több helyen zenei óvodákat hoztak létre, sőt egyes óvodákban kísérleti jelleggel idegen nyelvek tanításával is foglalkoztak. 1975-ben az óvodáskorúak 71,8%-a járt óvodába. Az 1980-as években ez a szám kissé emelkedett. Több óvodában folytak kísérletek az iskola-előkészítés eredményesebbé tételére.
1945 tavaszától kezdve fokozatosan megindult a közoktatás átszervezése. A májusban – Szent-Györgyi Albert elnökletével – felállított Országos Köznevelési Tanács javaslattevő szervként működve jelentős szerepet játszott az iskolaügy demokratikus reformjának előkészítésében. A szakemberek néhány hónap alatt kidolgozták a nyolcosztályos általános iskola bevezetésének tervét. Augusztus 18-án miniszterelnöki rendelet (6650/1945. M. E.) látott napvilágot, amely elrendelte az általános iskolák megszervezését. Az új iskolatípus célja az volt, hogy kötelezően és ingyenesen egyazon műveltségi anyagot közvetítsen a 6–14 éves gyermekek számára. Az általános iskola létrehozásával egyidejűleg megszűnt a korábbi 6 és 8 osztályos népiskola. Hasonlóképpen megszűnt a polgári iskola is. A tanév kezdete előtt két héttel kibocsátott rendelet váratlanul érte az iskolafenntartókat, s az előkészítetlenség miatt a végrehajtás nem ment zökkenőmentesen. A legtöbb helyen hiányoztak a személyi és tárgyi feltételek. A háborús károk miatt kevés volt a tanterem, nagy volt a tanítóhiány, alig álltak rendelkezésre tankönyvek, taneszközök. A tanítás azonban minden nehézség ellenére szeptemberben országszerte megindult.
1946-ban jelent meg az első általános iskolai tanterv, amely sokszínű és színvonalas ismeretszerzést tett lehetővé. A humán és természettudományi tárgyak egyensúlyban voltak a tantervben. Választható tárgyként az ötödik osztálytól kezdve szerepelt egy élő idegen nyelv, amely a korábban kötelező német helyett lehetett angol, francia vagy orosz. Szintén választani lehetett a latin nyelv, valamint a kereskedelmi és gazdasági ismeretek tanulása között. Ugyanakkor ennek a tantervnek számos fogyatékossága is volt. Némely tárgy esetén maximalista követelmények érvényesültek, válogatás nélkül, mechanikusan illesztették egymás mellé a korábbi középiskolák megfelelő osztályainak anyagát.
Az 1946/47-es tanévben az általános iskolák fenntartóinak megoszlása a következőképpen alakult. (Többségében az egyházak által fenntartott felekezeti iskolák működtek): 1216/1669 katolikus, 513/494 református, 168/158 evangélikus, 14/1 ortodox, 11/15 izraelita és 1 unitárius nép-/általános iskolában tanultak a gyermekek. Csak 594/1187 állami és 340/469 községi fenntartású alsófokú oktatási intézmény (nép-, illetve általános iskola) volt.
A hatalomért küzdő politikai erők részéről azonban hamarosan megindult a felekezeti iskolák elleni támadás, az egységes állami iskolarendszer megteremtésének jelszavával. A baloldali sajtóban már 1946 tavaszán megjelentek olyan írások, amelyek megkérdőjelezték az egyházi iskolák létjogosultságát. Sorozatos támadások után 1948 nyarán sor került az egyházi iskolák államosítására. Az államosítás az ország iskoláinak mintegy kétharmadát érintette. Összesen 6505 egyházi iskolát államosítottak, s 639 355 felekezeti általános iskolai tanuló került állami iskolába.
Az 1949/50-es tanévben új általános iskolai tanterv lépett életbe. A nevelés célját a tanterv a következőképpen határozta meg: az általános iskola feladata, hogy „tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje”. A fegyelmezett állampolgárrá nevelés olyan alattvalói magatartás kialakítását jelentette, amely megfelelt a monolitikus államhatalom igényeinek. Ezt a célt szolgálta az iskolában közvetített marxista–leninista ideológia. A tanterv megemelte a magyar nyelv és irodalom, a matematika és a természettudományok óraszámát. Megszüntette a szabadon választható tárgyakat, kötelezővé tette az orosz nyelv tanulását.
Ez a tanterv volt érvényben az 1950-es évek közepéig. 1956-ban az I–IV. osztály, {V-473.} 1958-ban az V–VIII. osztály számára léptettek életbe új tantervet, amely az általános iskola feladatát a következőképpen határozta meg: „Az általános iskola nyújtson minden tanulónak alapműveltséget, fejlessze bennük a kommunista ember erkölcsi tulajdonságait, tegye képessé őket arra, hogy szocializmust építő hazánk művelt, mindenoldalúan fejlett, öntudatos dolgozóivá váljanak.”
Az 1950. évi 43. sz. tvr. rendelkezett a tanító- és tanítónőképzés reformjáról, a képzési időt 4+1 gyakorló évben állapítva meg.
Az 1961. évi III. tv. 16 éves korra emelte a tankötelezettséget. Ismételten hangsúlyozta a szocialista világnézet és erkölcs hegemóniáját. A törvény az általános iskola szervezetében nem hozott lényeges változást. Az 1963-ban életbe léptetett új általános iskolai tantervben a természettudományos tárgyak és a nyelvek az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kaptak, s új tárgyként bevezették a gyakorlati foglalkozást. Az 1973. évi 24. számú tvr. előírásai szerint új tanterv és óraterv látott napvilágot, de ez nem különbözött lényegesen az előzőektől. 1978 szeptemberében megjelent Az általános iskolai nevelés és oktatás terve című dokumentum.
Az országgyűlés 1985-ben összefoglalta az iskolákra vonatkozó jogszabályokat, s ezt az oktatásról szóló 1985. évi I. tv.-be foglalta.
1945 után fokozatosan átalakultak a középiskolák is. Az általános iskola létrejöttével a gimnáziumok négyosztályossá váltak a 14–18 éves tanulók számára. Tantervük lényegesen megváltozott. Az addigaknál magasabb óraszámban tanították a magyar nyelv és irodalmat, a történelmet, a földrajzot és a természettudományi tárgyak többségét. Csökkentették a latin nyelv és a testnevelés óraszámát, eltörölték a honvédelmi ismeretek, a szépírás és a gyorsírás oktatását. Megszűnt a német nyelv kiemelt szerepe, s csak egyike lett a választható modern idegen nyelveknek. 1948-ban – az iskolák államosításáról szóló törvény alapján – 113 gimnáziumot vett át az állam. A gimnáziumok óratervén 1949-ig csak lényegtelen változásokat hajtottak végre annak ellenére, hogy különféle reformtervek születtek.
1949-ben valamennyi középiskolát gimnáziummá szervezték át. Megalakultak az általános gimnáziumok humán és reál tagozattal, valamint a szakgimnáziumok, amelyek ipari, mezőgazdasági, közgazdasági és pedagógiai irányúak voltak. Az általános gimnáziumok humán tagozata nyelvi, társadalomtudományi és művészeti irányú műveltséget adott, a reál tagozatok pedig a természettudományi és technikai műveltséget mélyítették el. Mindkét tagozat egyenrangú volt. A szakmai gimnáziumok a termelés számára képeztek középszintű szakmai műveltséggel rendelkező fiatalokat, de az itt végzettek számára is nyitott volt az út az egyetemek felé.
1950-ben az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági gimnáziumok technikumokká alakultak. A négyéves képzési idő alatt a technikumi tanulók elméleti és gyakorlati oktatásban részesültek, s a negyedik év végén képesítő vizsgát tettek, amely továbbtanulásra is jogosított. 1961-től kezdve a technikumok részben szakközépiskolákká, részben felsőfokú technikumokká alakultak át.
1950 szeptemberére elkészült az általános gimnázium tanterve és óraterve. Az új tanterv a természettudományi tárgyaknak magas óraszámot biztosított, de bizonyos aránytalanságok is megfigyelhetők benne. Kimaradt az ének, a rajz, a természeti földrajz, minimumra csökkentették az ókori irodalom oktatását. 1951-ben a gimnáziumokban bevezették az írásbeli és szóbeli osztályvizsgát, amely növelte a tanulók – amúgy is nagy – terhelését. Az 1950-es években gyakran voltak óratervi {V-474.} változások, a középiskolai oktatásügy irányítását a kapkodás és átgondolatlanság jellemezte. 1961-ben a legtöbb gimnázium áttért az ún. 5+1-es képzésre, ami azt jelentette, hogy a tanulók heti egy napot gyakorlati termelőmunkával töltöttek el egy üzemben vagy az iskolai műhelyben. Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy az általános képzés keretében nem lehet szakképzési feladatokat is megvalósítani. A gimnazisták termelőmunkája gyakorlatilag értéktelen volt. Az 5+1-es képzés az 1965/66-os tanévtől kezdve a gimnáziumok túlnyomó többségében megszűnt.
A gimnáziumokban az 1963/64-es tanévtől kezdve megszűnt a humán és reál tagozat. Speciális képzést (nyelvi, matematikai stb.) nyújtó osztályokat hoztak létre, ahol a tanulók magasabb óraszámban, emelt szinten tanulhatták az érdeklődésüknek megfelelő tantárgyakat.
Az 1961. évi III. tv. értelmében jöttek létre a szakközépiskolák, amelyek középfokú szakmai képzést nyújtottak a tanulóknak amellett, hogy megfelelő szintű általános műveltséghez is juttaták őket. A négy évfolyamos képzést szakmunkásvizsgával egybekapcsolt érettségi vizsga zárta.
Az 1965. évi 24. tvr. előírta, hogy a még működő középfokú technikumokat 1966 szeptemberétől fokozatosan szakközépiskolákká kell átszervezni. 1972 őszén a felsőfokú óvónőképzéssel párhuzamosan újra megindult a középszintű óvónőképzés. Az 1973. évi 24. tvr. megerősítette a szakközépiskolát mint olyan iskolatípust, amely „elmélyíti és bővíti az általános iskolában szerzett ismereteket, továbbfejleszti a tanulók műveltségét, szocialista világnézeti, erkölcsi, esztétikai és testi nevelését, szakképesítést... nyújt és előkészít – elsősorban a szakközépiskola jellegének megfelelő – felsőfokú továbbtanuláshoz.
1979–1983 között új tantervet vezettek be a gimnáziumokban. Ennek legfőbb újdonsága az volt, hogy megszüntette a szakosított tantervű osztályokat, és meghonosította a fakultációt. A tanulók a gimnázium felsőbb, esetenként összes osztályaiban néhány tantárgy magasabb óraszámban történő tanulását maguk választhatták meg. Kezdetben minden tanuló köteles volt fakultációs tárgyakat választani. 1988 szeptemberétől a fakultáció nem kötelező.
A középfokú szakoktatásban 1985-ig lényeges változások nem történtek, ekkor újra bevezették a technikusképzést. Ez a szakközépiskolák keretében történik ötéves tanulmányi idővel. A negyedik osztály végén a tanulók érettségi vizsgát tesznek, majd további egyéves speciális szakmai képzés és sikeres képesítő vizsga esetén technikusi oklevelet kapnak.
1949-ben az iparostanonc-iskolákat iparitanuló-iskolákká szervezték át (1949. évi IV. tv.), amelynek feladata az ipari szakmunkás-utánpótlás biztosítása volt. A három évfolyamos ipariskolákban (későbbi nevükön szakmunkásképző iskolákban) az általános iskola nyolcadik osztályának elvégzése után tanulhattak tovább a fiatalok. Az 1961. évi III. tv. a szakmunkásképző intézményeket beillesztette a hazai közoktatásba. 1964-ben létrehozták az emelt szintű szakmunkásképző iskolát, amelyben az elméletigényesebb, illetve magasabb általános műveltséget igénylő szakmák oktatására került sor. A hároméves képzés után az itt végzett növendékek két év alatt szerezhettek érettségi bizonyítványt a dolgozók gimnáziumaiban. Az emelt szintű szakmunkásképző iskolák 1973-tól kezdve fokozatosan megszűntek.
Az 1969. évi VI. tv. (a szakmunkásképzésről) szerint „a szakmunkásképzés célja korszerű szakmai és általános műveltséggel rendelkező szocialista világnézetű és erkölcsű szakmunkások nevelése”.
A hazai felsőoktatás 1945–1948 között lényegében a korábbi keretek között működött. {V-475.} A Györffy Kollégium tagjai már 1945-ben bekapcsolódtak az ország életébe. Közreműködtek a földreform végrehajtásában, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) megalakításában. 1946 júniusában elindították a Népi Kollégiumokat Építő Mozgalmat, június 16-án megalakult a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ). A mozgalom célja az volt, hogy kollégiumok létrehozásával segítsék elő minél több tehetséges munkás- és parasztfiatal továbbtanulását. A mozgalom fővédnöke Tildy Zoltán köztársasági elnök volt. A Györffy-kollégistáknak jelentős szerepe volt a népi kollégiumok anyagi alapjainak előteremtésében és tevékenységük megindításában. 1948 tavaszán már 120 népi kollégium volt, több mint 10 000 taggal. A népi kollégiumok újszerű pedagógiai törekvéseknek adtak otthont. A tanulás mellett nagy jelentőségű feladatokat tűztek ki a fiatalok elé (újjáépítés, honismereti és kulturális munka). A kollégiumok 8-10 főből álló kis közösségei maguk választották vezetőiket, saját ügyeikben önállóan döntöttek. A népi kollégiumokban önálló és kritikus véleményalkotásra, közösségi magatartásra nevelték a fiatalokat. A politikai változások súlyosan érintették a népi kollégiumokat is. 1948 szeptemberében az egyoldalú és indokolatlan pártbírálat miatt a kollégiumok működése bizonytalanná vált. 1949-ben adminisztratív úton megszüntették őket, hiszen demokratikus irányvonaluk már nem felelt meg az új, szovjet mintára megszervezett állampárti diktatúrának.
A fordulat éve gyökeres változásokat hozott az egész felsőoktatásban. A kormány 260/1949. sz. rendeletével újjászervezte a bölcsész- és természettudományi képzést. Megszűnt az ún. szabadbölcsészet. A középiskolai tanárképzés kétszakos lett. Bevezették a marxizmus–leninizmus kötelező oktatását. 1950-től négyéves lett a képzés, s csak 1957 után emelték a képzési időt ismét öt évre. A Pázmány Péter Tudományegyetem nevét 1950-ben Eötvös Loránd Tudományegyetemre (ELTE), a debreceni tudományegyetemét 1952-ben Kossuth Lajos Tudományegyetemre változtatták. A pécsi egyetem 1981-ben vette fel a Janus Pannonius Tudományegyetem, a szegedi 1963-ban a József Attila Tudományegyetem nevet.
1949–1950-ben a hittudományi karok kiváltak az állami egyetemek szervezetéből (Római Katolikus Hittudományi Akadémia, Református, illetve Evangélikus Teológiai Akadémia), s az orvosi fakultások is önálló egyetemekké (Budapesten, Pécsett, Debrecenben, Szegeden) váltak 1951. február 1-jétől. Megszűntek a jogakadémiák. Ugyancsak 1949-ben önállósult – kiválva a Műszaki Egyetem szervezetéből – a Közgazdaság-tudományi Egyetem (1953-tól Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem, 1990 után Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem néven). Bővült a felsőfokú műszaki képzés. 1949 őszén alakult meg a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bánya-, kohó- és gépészmérnöki karral (a kohómérnöki kar szaktanszékei 1952-ben, a bányamérnöki karé 1959-ben költöztek Sopronból Miskolcra; 1981 őszén állam- és jogtudományi kar, 1987-ben gazdaságtudományi kar, 1991-ben bölcsészettudományi kar kezdte meg működését; az egyetem neve 1990-től Miskolci Egyetem). 1955-ben (az 1952-ben alapított Építőipari Műszaki Egyetem és az 1951-ben Szegeden megnyílt Közlekedési Műszaki Egyetem összevonásával) létrehozták az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemet, amely 1967-ben beolvadt a Budapesti Műszaki Egyetem szervezetébe. 1951-ben létrejött a Veszprémi Vegyipari Egyetem (1990-től Veszprémi Egyetem néven), 1952-ben a Soproni Erdőmérnöki Főiskola (amely Erdészeti és Faipari Egyetem néven 1962-ben egyetemi rangot kapott) és a budapesti Állatorvos-tudományi Főiskola.
{V-476.} Átalakult az agrár-felsőoktatás. 1945-ben elődintézményekből hozták létre a budapesti Agrártudományi Egyetemet, amelynek székhelye 1949-től Gödöllő lett. 1953 őszén létrejött a budapesti Kertészeti és Szőlészeti Főiskola (1968-tól Kertészeti Egyetem, 1986-tól Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem néven működött). 1954-ben Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémiát szerveztek.
Az egyre fokozódó tanárszükséglet kielégítésére Pesten, majd Szegeden, Pécsett és Debrecenben tanárképző főiskolákat hoztak létre, ahol a képzési idő 1954-től három, 1959-től négy év volt. 1950-től kezdve Műszaki Tanárképző Főiskola is működött a fővárosban. Az 1958. évi 26. tvr. megszüntette a középszintű tanító- és óvónőképzőket, s elrendelte az érettségire épülő két-, illetve hároméves felsőfokú óvónő- és tanítóképző intézetek megszervezését Budapesten, Győrben, Esztergomban, Szegeden, Debrecenben, Jászberényben, Baján, Kaposvárott, Sárospatakon, Szombathelyen és Nyíregyházán (tanítóképző), illetve Sopronban és Szarvason (óvónőképző). Az 1960-as években kiépült a felsőfokú technikumok (gépipari, mezőgazdasági, élelmiszer-ipari, vegyipari, gépészeti, könnyűipari stb.) és felsőfokú szakiskolák (Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakiskola, Külkereskedelmi Szakiskola, Pénzügyi-Számviteli Szakiskola) hálózata (1962. május 5-ei és 19-ei kormányrendelet), amelyeket az 1970-es évektől kezdve fokozatosan megszüntettek vagy a megfelelő egyetemekhez csatoltak.
1962–1975 között a felsőoktatás intézményrendszerében további változásokra került sor. Öt agrártudományi főiskola egyetemmé alakult. 1970-ben – elődintézményeinek átalakításával – megalakult a Keszthelyi és a Debreceni Agrártudományi Egyetem. A műszaki felsőoktatás 1968-ban a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolával (1986-tól Széchenyi István Főiskola), 1969-ben a budapesti Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolával és a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolával, valamint a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolával, 1971-ben a budapesti Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolával, 1972-ben az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolával (Budapest–Debrecen) és a Könnyűipari Műszaki Főiskolával bővült. Több új pedagógusképző intézmény (pl. 1962-ben a nyíregyházi, 1974-ben a szombathelyi Tanárképző Főiskola) jött létre. A felsőfokú tanítóképzők és óvónőképzők 1974-től lépcsőzetesen főiskolákká alakultak. A gazdasági, államigazgatási felsőoktatás új intézményeiként 1969-ben alakult a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola Budapesten, 1970-ben az Élelmiszer-ipari Főiskola Szegeden, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola Budapesten, 1971-ben a Külkereskedelmi Főiskola Budapesten. 1978-ban a korábbi Tanácsakadémiából fejlesztették ki a budapesti Államigazgatási Főiskolát. A művészeti felsőoktatási intézmények közül az 1948 őszén megalakult Színház- és Filmművészeti Főiskola, az 1875 őszén létrehozott Zeneművészeti Főiskola, valamint az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskola egyetemi rangot kapott. A legmagasabb, egyetemi diplomát adó katonai felsőoktatási intézmény 1971-ben a budapesti Zrínyi Miklós Katonai Akadémia lett. A Testnevelési Főiskola 1975-ben kapott egyetemi rangot.
A felsőoktatás irányítása az 1980-as években válságba került. A növekedés és differenciálódás következtében a központi irányítás szinte lehetetlenné vált. 1981-ben felsőoktatási intézményeinkben több mint ezer tanszék működött.
Az 1980-as években több felsőoktatási intézményt szerveztek át, számos új szakon kezdhették meg tanulmányaikat a hallgatók.
| Kultúrpolitika és közoktatásügy a két világháború között | TARTALOM | A rendszerváltozás utáni évek útkeresése (1989–1999) |