Az állatvilág kutatása

A magyar állatvilág kutatása azonban A Magyar Birodalom állatvilága megírásával nem fejeződött be. Bár megjelenésekor úgy gondolták, hogy ebben a műben Magyarország állatvilágának mintegy 90%-át leírták, az azóta folyt intenzív feltárásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy ez az arány jóval alacsonyabb volt. Ahogy a világon élő állatfajok számát egészen az 1970-es évekig 1–1,5 millióra becsülték, és aztán egyes gerinctelen csoportok (pl. fonálférgek, atkák) valamint a trópusok eddig ismeretlen állatainak vizsgálata ezt a számot megsokszorozta (jelenleg 10 és 30 millió közti állatfajszámbecslések látnak napvilágot), úgy változott a hazai állatvilágról alkotott felfogásunk is. Amíg Soós Lajos az Ezeréves Magyarország c. műben az állatfajok 80%-át a rovarokhoz tartozónak vélte, az egész világot tekintve a tudósok mai véleménye szerint ez az arány a 99%-ot is meghaladhatja.

7. táblázat. A Magyarországon élő főbb állatcsoportok fajszáma 1896-ban és 1996-ban
Állatcsoport	1896	1996
Emlős	81	83
Madár	381	361
Hüllő	16	15
Kétéltű	16	16
Hal	62	81
Ízeltlábú	18 477	kb. 45 000
Egyéb gerinctelen	1 042	kb. 2 000

22. ábra. A világon élő állatfajok becsült száma a főbb állatcsoportok szerint

23. ábra. A Magyarországon élő állatfajok becsült száma a főbb állatcsoportok szerint

24. ábra. A Magyarországon élő főbb állatcsoportok részesedése a világ összfajszámából

A jelenlegi becslés szerint a Magyarországon előforduló több mint 45 000 állatfajból kb. 10 000 tartozik a bogarakhoz, amelyek egy részét még nem is ismerjük. Vannak olyan állatcsoportok, ahol a feltárás mértéke ennél is sokkal rosszabb, ilyenek pl. a férgek egyes csoportjai, vagy a pókszabású ízeltlábúakhoz tartozó atkák (Acari). Érthető tehát, ha az elmúlt száz évben zoológusaink részéről többször indult kezdeményezés A Magyar Birodalom állatvilága sorozat folytatására, kiegészítésére, modernizálására.

Méhely Lajos már 1914-ben „hazánk területének meghatározott terv szerint való átkutatása s hazai állatvilágunk rendszeres összegyűjtése” mellett emelt szót. Dudich Endre, a budapesti tudományegyetem Állatrendszertani Tanszékének professzora, korának egyik iskolateremtő zoológusa 1928-ban húsz pontba szedve sorolta fel azokat a feladatokat, {II-90.} amelyekkel Magyarország állatvilágának kutatása megszervezhető és az áhított, nemzetközi jelentőségű rendszertani-állatföldrajzi elemzés végre megírható lenne. A munka koordináló intézménye, az akkor a Magyar Nemzeti Múzeum keretében működő Országos Természettudományi Múzeum Állattára a magyar állattani kutatások nagy múltú fellegvára volt. Olyan tudósok dolgoztak itt, mint Frivaldszky János, a magyar zoológia egyik megalapítója, Méhely Lajos, az első magyar oknyomozó zoológus, Horváth Géza, a magyar mezőgazdasági rovartan atyja, Herman Ottó, Tasnádi Kubacska András paleontológus, Kaszab Zoltán, aki Mongólia állatvilágának feltárásában végzett jelentős munkát.

Dudich Endre elképzeléseinek, az állatvilág rendszeres kutatásának – ha nem is teljes – megvalósulása egészen 1943-ig váratott magára, amikor az akkori kultuszminisztérium végre jelentős támogatást adott a programhoz. Éhik Gyula a Természettudományi Múzeum Fauna Hungarica sorozatában számol be elsőként a II. világháború során Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi területeken végzett kutatások eredményeiről. Húsz kutató 80 helyről több mint 50 000 példányt gyűjtött be, amellyel átértékelődött a terület faunájáról alkotott kép. A további feltárásokat a világháború utolsó szakasza és az azt követő változások több mint tíz évre visszavetették.

Csak 1955-ben, újabb összefogással indulhatott útjára A Magyar Birodalom állatvilágához hasonló, nagyszabású kiadványsorozat, a Magyar Tudományos Akadémia támogatását élvező Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae). Az először Székessy Vilmos, majd Kaszab Zoltán által (mindketten a Természettudományi Múzeum főigazgatói voltak) szerkesztett könyvsorozat elsősorban abban különbözött elődjétől, hogy nemcsak listázta, hanem részletesen le is írta, ábrákkal és határozókulcsokkal meghatározhatóvá tette Magyarország – szándéka szerint – teljes állatvilágát. A szándékot azért kell hangsúlyozni, mert bár a 22 kötetre, 262 füzetre tervezett sorozatot „10-15 éven belül be kell fejezni”–, írta Kaszab Zoltán 1962-ben –, a munka sajnos mind a mai napig nem zárult le. {II-91.} Ennek oka részben megint a kevéssé ismert állatcsoportok kutatottságának helyzete, a szakemberhiány, részben azonban a megjelentetés anyagi feltételeinek hiánya. A Magyarország állatvilága jelenlegi főszerkesztője Mahunka Sándor, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa. A több mint 50 szakember által írt, eddig megjelent 168 füzet (a tervezett teljes terjedelemnek 64%-a) csaknem 20 000 oldalon szinte az összes állatcsoportot érinti, nem egyet már teljességében fel is dolgozott (pl. puhatestűek, halak, kétéltűek, hüllők, madarak). A tárgyalt fajok (több mint 15 000 faj) köre, bár a sorozat címe Magyarországra utal, természetesen nem határozható meg politikai határok révén, {II-92.} ezért a mű az egész Kárpát-medence mint állatföldrajzi egység állatvilágáról ad részletes képet. A sorozatban tehát a Magyarországon még nem jegyzett, de a Kárpát-medencében előforduló, ezért hazánkban is várhatóan megjelenő állatfajok is helyet kaptak. A sorozat 22 kötete a következőképpen öleli fel hazánk állatvilágát:

I. Egysejtűek (Protozoa)
II. Szivacsok – Laposférgek (Porifera – Platyhelminthes)
III. Hengeresférgek – Féreglábúak (Nemathelminthes – Archipodiata)
IV. Rákok – Százlábúak (Crustacea – Chilopoda)
V. Rovarok I. (Insecta)
VI. Bogarak I. (Coleoptera)
VII. Bogarak II. (Coleoptera)
VIII. Bogarak III. (Coleoptera)
IX. Bogarak IV. (Coleoptera)
X. Bogarak V. – Legyezőszárnyúak (Coleoptera – Strepsiptera)
XI. Hártyásszárnyúak I. (Hymenoptera)
XII. Hártyásszárnyúak II. (Hymenoptera)
XIII. Hártyásszárnyúak III. – Recésszárnyúak (Hymenoptera – Neuropteroidea)
XIV. Kétszárnyúak I. (Diptera)
XV. Kétszárnyúak II. – Bolhák – Tegzesek (Diptera – Siphonaptera – Trichoptera)
XVI. Lepkék (Lepidoptera)
XVII. Szipókások (Heteroptera – Homoptera)
XVIII. Pókszabásúak (Arachnoidea)
XIX. Puhatestűek – Tapogatókoszorúsok (Mollusca – Tentaculata)
XX. Halak – Kétéltűek – Hüllők (Pisces – Amphibia – Reptilia)
XXI. Madarak (Aves)
XXII. Emlősök (Mammalia)

Bár a Magyarország állatvilága sorozat a hagyományos rendszerezés értelmében az állati egysejtűekkel (Protozoa) kezdődik, a legújabb, általánosan elfogadott rendszertan szerint az élőlények világát öt országra osztják (baktériumok, egysejtűek, növények, gombák, állatok), s így az egysejtűek nem tartoznak az állatok (Regnum Animalia) közé. A többnyire vízben élő különféle ostoros és csillós egysejtűeknek eddig mintegy 1000 faja ismeretes Magyarországon, de a további kutatások újabb fajokat is felfedezhetnek. Jelentőségük a mikroszkopikus méretű ökoszisztémákban felbecsülhetetlen, és életmódjuk, szaporodásuk, táplálkozásuk még jórészt felderítetlen.

A többsejtű gerinctelen állatok közül a szivacsok törzse (Porifera) áll a szerveződés legalacsonyabb szintjén, fajai ún. álszövetes állatok (ha egy szivacs testét szétpréselve átnyomjuk egy szitán, akkor az állat kis idő múltán képes sejtjeit összerendezve testét újra felépíteni). Főként a tengerekben élnek. Magyarországon 7 édesvízi faj él, köztük a jól ismert balatoni szivacs (Spongilla carteri balatonensis), amely a sekély vízben ázó napozóstégek lábain és a csónakokon képez barnásszürke bevonatot.

Kevéssé ismert, hogy a szintén a tengerekben gyakori csalánozók törzsének (Cnidaria) is van 8 hazai faja. Az édesvízi medúzának (Craspedacusta sowerbyi) a csalánozókra általánosan jellemző polip és medúza alakja is van, ezek nemzedékváltakozással szaporodnak. Ez a nagy, mérgező tengeri medúzákra megtévesztésig hasonlító miniatűr (4-5 cm átmérőjű) medúza rekkenő nyári melegben néha a forgalmas üdülőtavainkban is (pl. a Budapesttől nem messze fekvő Omszki-tóban) tömegesen elszaporodik. A többnyire hat tapogatókarral rendelkező közönséges hidra (Hydra vulgaris) a Balatonban és más nagyobb állóvizünkben gyakori, csak polip alakja van, amely nyelével az aljzathoz tapadva helyét változtatni is képes.

Amíg száz évvel ezelőtt a „férgek (Vermes)” kifejezés önálló rendszertani egységet jelölt (bár már akkor is több, szemmel láthatóan különböző állatcsoport {II-93.} kényszerű gyűjtőneve volt), addig mára már a férgeket számos önálló törzsre tagolják. A laposférgek törzsének (Platyhelminthes) a világon mintegy 12 000 faja van, nálunk ebből 400 előfordulását állapították meg. Ide tartozik a szabadon élő örvényférgek osztálya (Turbellaria), pl. a tiszta vizekben gyakori ragadozó gyászplanária (Planaria lugubris); az élősködő szívóférgek vagy mételyek osztálya (Trematodes), melyek legismertebbike a főként kérődző emlősállatok belső szerveiben kárt okozó májmétely (Fasciola hepatica). Köztigazdája egy vízicsigafaj, amelyből a vizes füvet legelésző szarvasmarhába kerül. A laposférgek harmadik osztályának, a hosszú, lapos, jól láthatóan szelvényezett testű galandférgeknek (Cestodes) egyik képviselője a horgasfejű galandféreg (Taenia solium), amely az ember vékonybelében él, ahová lárvája, a borsóka, a rosszul sütött, fertőzött disznóhús elfogyasztása révén kerül.

A zsinórférgek vagy ormányüregesek törzsének (Nemertoidea) nálunk mindössze két édesvízi faja él, azok is nagyon ritkák. A hengeresférgek törzsének (Nemathelminthes) 22 000 faja ismert jelenleg, de egyes becslések szerint ez a szám a még ismeretlenekkel együtt a 100 000-et is elérheti. Nálunk mintegy 700 eddig leírt fajuk él, köztük olyan jelentős csoportok, mint a fonálférgek osztálya (Nematoda), melynek fajai lehetnek szabadon élők és élősködők egyaránt. Ezek a néhány milliméteres egyszerű szervezetek nagy számban élnek pl. a talajban, s a szerves anyagok lebontásában, a talajképzésben játszanak jelentős szerepet. A hengeresférgek másik osztálya a húrférgek (Nematomorpha), amelyek vékony, hosszú, külsőleg leginkább egy vékony drótra emlékeztető, vízben élő állatok. Lárva korukban rovarokban élősködnek, kifejlett állapotban viszont egyáltalán nem táplálkoznak. Jellegzetes fajuk az erdei pocsolyákban, patakokban élő, néhány centiméteres közönséges húrféreg (Gordius aquaticus).

A villásférgek törzsébe (Aschelminthes) mintegy 1800 faj tartozik a világon, közülük nálunk 400 él. Ide tartozik a kerekesférgek osztálya (Rotatoria), amelynek fajai apró, mikroszkópikus, édesvízi állatok. Szájnyílásuk körül található a kicsiny „kerékszerv”, amely körkörös koszorúban elhelyezkedő, állandóan mozgó csillókból áll, és a helyváltoztatásban és táplálékszerzésben egyaránt szerepe van. Összesen csupán 60 faja van az aljzathoz nyéllel rögzülő nyelesférgek törzsének (Camptozoa). Többségük tengeri, nálunk csak egy faj került elő a Tiszából, az álmohaállatok osztályába tartozó édesvízi nyeleske (Urnatella gracilis), amely a mohaállatokhoz hasonlóan kisebb telepeket alkot, helytülő életmódot él.

A gyűrűsférgek törzsébe (Annelida) tartozó fajok a féregszerű gerinctelenek legmagasabb rendű képviselői. A világon található kb. 9000 fajból nálunk 130 él, köztük olyan jól ismertek, mint a földigiliszta (Lumbricus terrestris) vagy a vízben élő orvosi pióca (Hirudo medicinalis). Ide tartozik az apró, fehér, a talajképzésben fontos szerepet játszó televényférgek családja (Enchytraeidae) is. A talajlakó gyűrűsférgek a talaj szervesanyag-részecskéivel táplálkoznak, miközben járataikat fúrva a rétegeket átforgatják, átszellőztetik, magát a talajt pedig porhanyóssá, az ásványi sókat a növények számára felvehetővé teszik. Fontos összetevői tehát annak a körforgásnak, melynek során az elhalt élőlények testéből az anyag- és energiaforgalomba újra visszatérő egyszerű vegyületek lesznek.

Az ízeltlábúak törzse után a világ legnépesebb állattörzse, a puhatestűek (Mollusca) fajainak számát 130 000-re becsülik, melyek zöme a tengerekben honos. Magyarországon mintegy 220 fajuk él, s kutatásuk hosszú múltra tekint vissza. {II-94.} Az első állatföldrajzi elemzések is a szárazföldi csigák elterjedési adatain alapultak. A hazánkban élő puhatestűek a csigák (Gastropoda) és a kagylók (Bivalvia) osztályaiba tartoznak. A csigák testét egyetlen, rendszerint felcsavarodott héj veszi körül, amely azonban másodlagosan vissza is fejlődhet (házatlan csigák). Rendkívül változatos alakú és életmódú állatok, fajaik vízben és szárazföldön egyaránt megtalálhatóak. A számukra kedvezőtlen hideg, téli időszakot nyugalmi állapotban, házuk nyílását ideiglenesen lezárva vészelik át. Vannak köztük növényevők, ragadozók egyaránt. Magyarországon 23 fajuk védett, köztük a tömeges gyűjtés miatt megfogyatkozott éti csiga (Helix pomatia), a Dunában és más folyóinkban egyre ritkábban előforduló, megkapó mintázatú, apró rajzos csiga (Theodoxus danubialis) és az egyébként magashegyi, kárpáti jellegű, 10 cm-re is megnövő kék meztelencsiga (Bielzia coerulescens). Kertekben, parkok növényzetén gyakoriak a fekete-fehér csíkos kerticsigafajok (Cepaea). A két egyforma, zárópánt körül szétnyitható héj közé zárt kagylók kizárólag vízben élnek. A vízből kiszűrt szerves anyagokkal táplálkoznak, rendkívül érzékenyek a vízminőségre, ezért jól használhatók bizonyos szennyeződések indikátoraiként (jelzőfajaiként).

Kék meztelen csiga

A hazánkban élő 22 faj közül állóvizeinkben gyakori a tavi kagyló (Anodonta cygnaea). Inkább folyóvizeinket kedvelik a hozzá külsejükben nagyon hasonló folyamkagylófajok (Unio).

A tapogatókoszorúsok törzsébe (Tentaculata) tartozó, külsőleg a szivacsokhoz hasonlító, telepes mohaállatok osztályának (Bryozoa) 7 édesvízi faja él Magyar-országon, elsősorban a folyók csendes vizű, sekély holtágaiban, bevonatot alkotva a tárgyakon.

Sok tekintetben törzsfejlődéstanilag már az ízeltlábúak felé mutat a következő két törzs, a medveállatkák (Tardigrada) és a féregatkák (Pentastomida). A medveállatkák törzsének mintegy 100 faja él hazánkban, mohában, talajban, nyirkos környezetben, de a szárazságot, a számukra kedvezőtlen időszakot is hosszú évekig képesek elviselni tartós, életjelenségeket alig mutató nyugalmi állapotban. Mikroszkóppal vizsgálható, apró, lassú mozgású élőlények, korhadékevők. A féregatkák törzsének fajai némileg a galandférgekhez hasonlítanak, kifejlett állapotukban hüllők, madarak, emlősök tüdejében és légjárataiban élősködnek. Mindkét törzs fajaira jellemzők a karmokban végződő féreglábak, amelyek nem ízeltek, és a törzs izmai mozgatják őket.