Magyarország népessége

Népesség száma

Magyarországon a 20. század hajnalán csaknem 19 millió ember élt; a Horvát–Szlavónország nélküli ország határai között pedig mintegy 17 millió. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb országa volt. A 41 milliós birodalom népességének közel 40%-a élt történeti határaink között. A hazai népszámlálások adatai szerint 1900 és 1910 között 1,4 millióval növekedett az ország népességének száma (Horvát–Szlavónország nélkül), azaz mintegy 8,5%-kal. Az 1900 és 1910 közötti évenkénti átlagos népességnövekedés nagyságrendjétől (1,05%) az elkövetkezendő évtizedekben messze elmaradtunk.

Magyarország történeti területének népességgyarapodását a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében a viszonylag magas természetes szaporulat idézte elő, amelyet azonban csökkentett a kivándorlás. A halálozások számát és arányát meghaladó gyermekszületés – enyhén csökkenő tendenciája ellenére is – biztosította a természetes népességnövekedés kedvező nagyságát és arányát. A női termékenység és a halandóság leírt alakulása, az ún. demográfiai átmenet (transitio) jellemezte a népességrobbanás korszakát. Magyarországon ez az időszak Európa más államaihoz viszonyítva rövidebb és szerényebb nagyságú volt.

A trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmadát és népességének többségét – 10 millió főt – elvesztette; az 1920-as népszámlálás szerint 18,3 millióról 7,9 millióra olvadt az ország lakossága. Megemlítendő azonban, hogy ebben a népességcsökkenésben nem elhanyagolható a háborús, a katonai veszteség, a háború időtartama alatti születéskiesés, de az újonnan alakult államokból Magyarországra vándorlók, menekülők száma sem. Az ország mai területére számított és ténylegesen megszámlált népesség {II-148.} 1900 és 1995 között mintegy felével (48,99%-kal) növekedett.

A népesség számának időrend szerinti alakulása azonban igen változatos képet mutat.

Az 1920-as évet követő szerényebb népességnövekedés elsősorban az egyre jobban felerősödő születéskorlátozásra vezethető vissza, bár megemlítendő, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság javulása kedvezőbbé változtatta a halálozási arányokat. Az 1949. évi adatok érzékeltetik a politikai és vallási üldözés áldozatainak, az elhalt hadifoglyok és munkára elhurcoltak tömegének nagyságát, a német nemzetiségűek jelentős hányadának kitelepítését, a környező országokkal folytatott lakosságcseréket. Az utolsó három és fél évtizedben ugyan hullámzó volt a női termékenység, de trendjében csökkenő irányzatú volt, s a halandóság mértéke – viszonylag igen korán – Európa népességet csökkentő országai közé sorolta hazánkat, felmutatva még a demográfiai átmenet második korszakának egyéb jellemzőit is, így a házasságkötések számának és arányának csökkenését, a népesség korösszetételének torzulását, az időskorúak számának jelentős emelkedését, valamint a középkorú férfiak halandóságának romlását, a család – mint társadalmi meghatározó mikroközösség – értékeinek devalválódását.

Népsűrűség

Az egységnyi területen – rendszerint egy négyzetkilométeren – élő népesség átlagos száma, azaz a népsűrűség, sokféle tényező kölcsönhatásaként jelzi az ország természeti viszonyait, gazdasági, társadalmi fejlettségének szintjét, de a települések, kisebb-nagyobb földrajzi és közigazgatási egységek infrastrukturális ellátását, fejlesztését meghatározó mutatószám is.

Hazánk 1900. évi átlagos népsűrűsége (74 fő/km2) még agrárjellegét érzékeltette. A népsűrűség régiónként és megyénként igen széles határok között ingadozott. Csongrád megyében volt a legnagyobb (98 fő/km2) az ország keleti felében, Erdélyben és az észak–keleti határ menti megyékben a legalacsonyabb. Sikerült tehát a két évszázaddal korábban, a török háborúkban elnéptelenedett Alföldet újra benépesíteni és magasabbra emelni átlagos népsűrűségét, mint a Dunántúlnak. Sűrűbb és ritkán lakott területek azonban még a mikroméretű régiókban is váltogatták egymást. A Fertő tó nyugati partján például 80–100 fő/km2, keleti részén 20 fő/km2 volt a népsűrűség.

A 20. század első évtizedeiben városaink népsűrűsége látványosan növekedett, a vándorló népesség azonban a város környéki övezetek népsűrűségét is növelte. Alföldi mezővárosainkban a tanyásodás felerősödése főként a külterületek népsűrűségét gyarapította.

A két világháború között az ország népsűrűsége mintegy negyedével emelkedett (1949-ben 99 fő/km2). Európában nyolc ország népsűrűsége volt nagyobb, mint Magyarországé. A lezajlott erőteljes ipari, termelési koncentráció, a mezőgazdaság kollektivizálása, nagyüzemesítése kettős folyamatot indított el. Egyrészt jelentősen megnövelte az ipari régiók, megyék – Komárom, Pest, Borsod-Abaúj-Zemplén, ezen belül is elsősorban néhány mikrorégió, Ózd, Miskolc stb. – népsűrűségét. Másrészt csökkentette az agrárrégiók – Békés, Szolnok, Csongrád megye népsűrűségét. Ez a változás együtt járt a falvak, különösen az aprófalvas tájak népsűrűségének hanyatlásával.

Az ország népsűrűsége az 1980-as évet követően csökkent (1980-ban 115 fő/km2). Jellemző, hogy a legsűrűbb és legritkább népsűrűség különbözete kétszeresére emelkedett. (Pest megye 115, Somogy megye 56 fő/km2.)

A népsűrűség változása magával hozta {II-151.} a népesség területi koncentrációját: a községekben élő lakosság számának csökkenését, a budapesti és városi népesség számának növekedését eredményezte. A népesség területi koncentrációját jól érzékelteti, hogy 1990-ben az ország minden ötödik lakosa Budapesten élt, 42 százaléka pedig vidéki városokban.

A századforduló és a II. világháború utáni belső vándorlás, valamint a városi rangú települések számának gyarapodása idézte elő az előzőekben részletezett arányváltozást, azzal a kiegészítéssel, hogy az aprófalvak, a kistelepülések (1000 lakosig) népességszáma erőteljesebben csökkent, mint a nagyobb községeké.

A II. világháborút követően majdnem minden évtizedben ugyanazokon a tájakon sűrűsödött a népesség az ipartelepítésnek, a foglalkozási átrendeződést kiváltó vándorlásoknak köszönhetően.

A népesség nem, kor és családi állapot szerinti összetétele

A népesség nemek szerinti arányát egyrészt biológiai tényezők, másrészt politikai, gazdasági, demográfiai és szociális folyamatok határolják be. Átlagosan 100 leánygyermek születésére 106 fiú jut. Az életkor előrehaladtával a nemek közötti egyensúly kiegyenlítődik, majd idősebb korban a nők javára ismét megváltozik. A férfiak magasabb halandósága az idősebb korúak között nőtöbbletet idéz elő.

A népesség nemenkénti területi megoszlását elsősorban a vándorlás alakítja át. A férfi munkaerőt foglalkoztató települések, tájak területén természetesen férfitöbblet alakul ki. 1970-ben például Borsod-Abaúj-Zemplén, Fejér, Komárom, Veszprém és Pest megyében a férfiak száma az ott élő nőkénél az országos aránynál magasabb volt. A férfi munkaerőt kibocsátó megyékben azonban éppen fordítva, több a nő és kevesebb a férfi, mint például Csongrád, Hajdú-Bihar, Heves, Somogy, Szabolcs-Szatmár megyében.

A hadi események is eltorzíthatják a nemek arányát, a fiatalabb korcsoportokban nagyobb a nők száma, mint a férfiaké. 1949-ben például 1000 férfira 1081 nő jutott. Megjegyzendő azonban, hogy demográfiai tényezőkre visszavezethetően 1994-ben is ugyanilyen volt a nemek aránya. Az ország mai területére számítva egy évszázad alatt igen tág értékek között hullámzott a nemek aránya, de mindig nőtöbblet alakult ki.

A népesség kor szerinti összetételét egyrészt demográfiai folyamatok, másrészt {II-152.} gazdasági, szociális tényezők alakítják ki. A magas termékenység és a magas halandóság növeli a gyermekkorúak – a 15 éven aluliak – és zsugorítja az idősebbek – a 60 évnél öregebbek – arányát. Az ilyen fiatal társadalmakban 30–40% a 14 éven aluli népesség hányada, a 60 éven felülieké pedig 6–8% körül ingadozik. Ha a termékenység hanyatlik és a halandóság csökken, akkor megnövekszik az idősebbek aránya, s a társadalom „elöregszik”. A mai Magyarország területére számítva 1900-ban 34,8, 1990-ben 19,3% volt a 14 éven aluli népesség aránya, és 7,7, illetve 21,8% volt a 60 éven felüli népességé. A középkorúak aránya sokkal kisebb határok között ingadozott. A demográfiai tényezőkőn kívül a hadi események, továbbá országos és területi viszonylatban a vándorlás is módosíthatja a társadalom – főként a férfiak – kor szerinti összetételét. A vándorlók ugyanis elsősorban a fiatalabb korosztályúak közül kerülnek ki.

Az 1900. és az 1990. évi kormegoszlás szokásos diagramja, az ún. korfa, érzékelteti a hazai népesség egy évszázad alatt bekövetkezett korösszetételének gyökeres változását. Megfigyelhető a diagram aljának beszűkülése, a fiatalabb korosztályok arányának csökkenése, és a diagram felső részének megduzzadása, azaz a társadalom elöregedése.

Hazánk hosszú évszázadokon keresztül azon európai országok közé tartozott, ahol igen gyakori volt a házasságkötés és viszonylag fiatal életkorban kötöttek házasságot. A magyar társadalom családcentrikus közösség volt. Egy évszázad alatt (egyrészt az oktatási rendszer fejlődésének köszönhetően, másrészt a pályakezdés, a családalapítás egyre nehezebb gazdasági feltételei miatt) csökkent {II-153.} a házasságkötések gyakorisága és kitolódott az átlagos házasságkötési kor, viszont sokszorosára emelkedett az elváltak aránya. A társadalmi és jogi normák átalakulása, a nők társadalmi helyzetének alapvető módosulása alakította ki ezt a folyamatot. Megemlítendő, hogy hazánk a válások száma és aránya tekintetében európai viszonylatban is igen kiemelkedő helyre került. A megözvegyülés nemek szerint viszont különbözőképpen alakult. Az özvegy férfiak aránya egyre kisebb, ellenben az özvegy nőké egyre nagyobb lett. Ezt a relációt a halálozási viszonyok nemenkénti különbsége, valamint a férfiak nagyobb mérvű újraházasodási készsége alakította ki. Egy évszázad alatt a mindkét nembeli házasok aránya 8–10% között hullámzott.

Kiemelendő, hogy a házasságok mérlege – a megkötött és halál vagy válás miatt megszűnt házasságok egyenlege – 1980 óta folyamatosan, minden évben negatív, jelezve, hogy a házassági életforma kisebb válságperiódusa alakult ki.

Anyanyelv, nemzetiség alakulása

A történeti Magyarország vegyes anyanyelvű, nemzetiségű ország volt. Ezer éves történelmünk szomorú sorsfordulói elsősorban a magyar etnikumot sújtották és jórészt ennek tudható be, hogy hosszú évszázadok után csak a 20. század elején haladta meg a magyar anyanyelvűek aránya az ország népességének felét (51,4%). A hazai népszámlálásokra alapozott nemzetiségi statisztikák az etnikai hovatartozást mindig az anyanyelv alapján bírálták el, tudakolván még a beszélt nyelvet, nyelveket. A nemzetiségi statisztikai adatok objektivitását minden országban, így Magyar-országon is két tényező torzíthatja: egyrészt a statisztikai adatgyűjtő szervezet ideológiai, politikai okokra visszavezethető ténykedése, másrészt a megszámlált egyén nemzeti identitástudatát meghatározó, vagy éppen labilissá tevő politikai, szociális és egyéb faktorok. Az utóbbiak, a természetes asszimiláció (vegyes házasság), a gazdasági, társadalmi pozíció veszélyeztetettségének félelme stb., erőszakos, tudatos nacionalista tartalmú szándékok nélkül is módosíthatják az ország etnikai struktúráját. A torzító tényezők nagyságrendjét igen nehéz meghatározni. Mindezt szem előtt tartva megjegyezzük, hogy az 1910. évi hazai nemzetiségi statisztikai adatfelvétel feltehetően a magyarság többségi arányának növekedését kívánta bizonyítani, de azt is kiemeljük, hogy a trianoni békeszerződést követően a szomszédos államok nemzetiségi statisztikai adatszolgáltatásának objektivitása is olykor igen kétséges.

A 20. század hajnalán több mint nyolc és fél millió magyar anyanyelvű lakost számláltak meg Magyarországon, és mintegy hétmillió román, szlovák és német anyanyelvű honpolgárt. A szerb, a rutén, a horvát, a vend, a cigány és az egyéb nemzetiségek aránya együttesen sem érte el a tíz százalékot. 1900–1910 {II-154.} között csak a szlovák, a német és a vend anyanyelvű népesség fogyatkozott meg, feltehetően kivándorlásuknak betudhatóan. A magyar, rutén és a szerb anyanyelvűek száma növekedett a legerőteljesebben, 5–15%-kal. A cigány anyanyelvűek száma azonban egy évtized alatt közel kétszeresére nőtt. A nemzetiségek számának eltérő növekedését, illetve fogyását a kivándorláson kívül a természetes szaporodás különbsége is megszabta.

Magyarország nemzetiségeinek legnagyobb része tömbökben élt az országhatárok mentén és ez a tény meghatározta az északi, keleti és déli megyék nemzetiségi struktúráját, Erdély legkeletibb vármegyéit (Háromszék és Csík) kivéve, a magyar nemzetiségű népesség Zemplén, Ung és Bereg vármegyétől délnyugatra fekvő vármegyékben, Somogyig és Zaláig terjedő régiókban volt többségben.

Trianon nemcsak az ország területét csonkította meg, hanem az új magyar állam határain kívül kisebbségi sorsra ítélte a magyar anyanyelvű népesség közel egyharmadát. Az I. világháború után, 1920-ban Magyarország a soknemzetiségű országból mintegy 90%-ban magyar nemzetiségű országgá vált. A korabeli, majd a II. világháborút kísérő, követő nemzetiségi struktúrát menekülések, kiutasítások, kitelepítések, vándorlások, lakosságcserék határozták meg a természetes, a demográfiai folyamatokon kívül. Ezeknek a kényszerű népesedési folyamatoknak – és nem tagadható –, az asszimilációnak is tulajdonítható, {II-155.} hogy Magyarországon 1990-ben mindössze 1,5% a nem magyar anyanyelvűek hányada.

A hazai nemzetiségek általában szétszórtan élnek, a szlovákok mégis jelentősebb számban találhatók Békés megyében, a Dunazug régiójában, a román nemzetiségűek pedig Gyula, Kétegyháza, Körösszakál településeken, míg a szerb etnikum Szentendrén, Pomázon, Mohácson. Megemlítendő, hogy a hazai nemzetiségek száma, egyes becslések szerint nagyobb a hivatalos adatoknál. A nemzetiségi szervezetek, szövetségek és mások 80 ezer főre becsülik a szlovák nemzetiségű népesség számát (1990-ben 12 745 főt számláltak meg), 15 ezer főre a román etnikumot (1990-ben 8730 román anyanyelvűt írtak össze), és a német nemzetiségűek is többre becsülték létszámukat a hivatalos adatoknál (1990-ben 37 511 német anyanyelvű lakost számláltak meg). A cigány nemzetiségűeken kívül a négy legnagyobb hazai nemzetiség népszámlálásonkénti számának változása jelzi a kivándorlás, a lakosságcsere-egyezmények hatását, valamint a német etnikumú népesség kitelepítését. Nem kétséges, a szétszórtan élő nemzetiségek asszimilációja, valamint az 1949–1960 közötti etnikai identitástudat feléledése is visszatükröződik a 10. táblázat adataiban.

A trianoni békeszerződést követően a magyar nemzetiségűek száma a történelmi Magyarország területén, a Kárpát-medencében igen kedvezőtlenül alakult. A német nemzetiségűeket kivéve a magyar etnikum száma növekedett a legkisebb mértékben. Ennek oka az irányított vándorlás (Erdély), a magyar nemzetiségűek hátrányos helyzete, sőt olykor leplezetlen elnyomása, a kisebbségben élő magyarság természetes szaporulatának csökkenése a többségi etnikumokhoz viszonyítva.

Míg 1930-ban a Kárpát-medencében száz magyar nemzetiségű lakosra 118,4 nem magyar nemzetiségű lakos jutott, 1960-ban ez az arány már 126,4, 1990-re pedig folyamatosan növekedve 145,2-re emelkedett. Mindezek természetes következménye, hogy a környező országokban élő magyar kisebbségek aránya 1910-től kezdődően fokozatosan csökkent, azaz a többségi etnikum aránya egyre erőteljesebbé vált.

Vallási, felekezeti összetétel

Magyarország népessége a 20. század első évtizedében hat nagyobb valláshoz, felekezethez tartozónak vallotta magát. A vallási, felekezeti megoszlást jórészt a {II-156.} történeti, nemzetiségi hovatartozás határozta meg. A történeti országterületen a lakosság közel fele (48%-a) katolikus vallású volt. Arányaik szerint utánuk a reformátusok, a görögkeleti, a görög katolikus, az evangélikus, a zsidó vallásúak következtek. Az unitárius, az egyéb, a hitfelekezet nélküli népesség aránya együttvéve sem tett ki egy százalékot.

A népesség vallási megoszlásának területi képe igen változatos volt. Ha 1900-ban a Tisza folyó vonalát észak–déli irányban meghosszabbítjuk, akkor a nyugatra fekvő megyékben a katolikusok voltak többségben. (Zala megyében például 90% volt az arányuk.) A református hitűek a tiszántúli területeken – Hajdú, Bihar, Szatmár, Szabolcs megyében és a Jászságban – 30–50%-os arányt értek el. Az erdélyi Marostorda, Udvarhely és Háromszék megyék területén is koncentrálódott a református hitű lakosság. A görögkeleti hitű népesség elsősorban Erdély déli régiójában telepedett meg, Krassó, Torontál megyéig húzódva. A görög katolikusok az észak–keleti Kárpátokban, Sáros megyétől délre, a határ menti megyékben tömörültek. Az evangélikusok elsősorban Liptó, Zólyom, Gömör és Békés megyében koncentrálódtak, valamint Brassó és Szeben területén. A zsidó vallásúak legmagasabb aránya Ung, Máramaros, Bereg, valamint Pozsony és Nyitra megyében mutatható ki. Városaink népességének vallási struktúrája igen széles határok között mozgott. Kiemelendő, hogy a református vallású lakosság 22, a római katolikusok 18, az evangélikusok 15, a görögkeleti és a görög katolikus hitű népesség mintegy hat százaléka volt városi lakos, míg a zsidóságnak 45%-a.

Amint már említettük, és amint azt az alábbi adatok is igazolják, a nemzetiség, az anyanyelv jelentős mértékben meghatározta a vallási hovatartozást.

A történeti Magyarország területén a 20. század első évtizedében a népesség vallásonkénti megoszlása csak kisebb mértékben módosult, egyrészt az eltérő természetes szaporulat, másrészt a kivándorlás következtében. Az evangélikus és görögkeleti vallásúak átlagnál kisebb szaporulatát elsősorban a tengerentúli kivándorlás idézte elő.

Trianon egyrészt drasztikusan csökkentette az egyes vallásfelekezetekhez tartozók számát, másrészt gyökeresen módosította a történelmi Magyarországon kialakult vallások szerinti struktúrát. A II. világháborút kísérő vándorlás, menekülés, a zsidóság üldözése, irtása, a lakosságcsere, a németek kitelepítése pedig ismét átrendezte az ország vallási képét.

{II-157.} Az 1949-es évet követően a népszámlálások során a hivatalos ideológia utasításának megfelelően nem tudakolták a népesség vallási hovatartozását.

Iskolai végzettség szintje

A gazdasági, társadalmi fejlődés egyik kiemelkedő tényezője a népesség iskolázottságának, szakképzettségének, kulturáltságának folyamatos növelése. A különféle iskolákba, főiskolákra, egyetemekre járók számának gyarapodása, az iskolai végbizonyítványok, oklevelek, diplomák számának sokasodása a társadalmi fejlődés záloga.

A hazai 20. századi iskolázottság szintjét alapvetően az 1868. évi XXXVIII. 1. tc. általános tankötelezettséget elrendelő törvény alapozta meg, kimondva, hogy minden 6–11 éves gyermek nyilvános iskolába járjon. Ezt követően pedig 12–14 éves korában a gazdasági ismétlő iskolába. Ez az alapfokú elemi iskolai rendszer kibővült a gazdasági ismétlőiskolák és később a négy évfolyamos polgári iskolák rendszerével.

A századfordulón, az 1900/1901-es tanévben 2,3 millió gyermek vett részt az alapfokú oktatásban és még több mint 50 ezren a polgári iskolákat látogatták. Az I. világháború kitörését megelőző tanévben (1913/1914) több mint százezerre növekedett a polgári iskolai tanulók száma. Az állami, önkormányzati és egyházi keretekben működő iskolák száma – beleértve a polgári iskolákat is – 16–17 ezer között volt. Az oktatók száma 1900 és 1913 között 30 ezerről 40 ezerre emelkedett. Az iskolás gyermekek számának növekedése egyrészt demográfiai okokra vezethető vissza, de a másfél évtized alatt megszervezett több mint 1000 tanyai és pusztai iskola is az általános műveltség emelkedését, feltételeit javította. 1920-ban az alapfokú oktatásban részt vevő gyermekek száma hazánk mai területére számítva 1,1–1,2 milliót tett ki. Számuk 1938-ig 1–1,4 millió között ingadozott. Az államhatárok megváltozásának betudhatóan 1940–1942-ben az alapfokú oktatásban 1,9–2 millió gyermek vett részt. A polgári iskolákat látogató gyermekek száma ezen belül 70–80 ezerről 170–200 ezerre emelkedett.

A II. világháborút követően napjainkig tanévenként 1–1,3 millió között mozgott, 1986-tól kezdődően viszont folyamatosan csökkent – 1,341 millióról 1,016 millióra –, az alapfokú oktatásban résztvevő gyermekek száma.

Az alapfokú oktatást befejező, azaz az általános iskola 8. osztályát kijáró népesség {II-158.} száma az 1920-as évhez viszonyítva napjainkig több mint tízszeresére növekedett. Ennek az arányszámnak a mérlegelésénél azonban azt is szem előtt kell tartani, hogy a 15 évnél idősebb népesség száma 1920–1990 között közel felével (48,8%) szaporodott. Tehát folyamatosan emelkedett a 15 éven felüli korosztályban az általános iskola nyolc osztályát befejezők aránya.

Az előző arányszámok azonban azt is tartalmazzák, hogy a 20. század elején az idősebb korosztályokban még igen magas volt az általános iskolát be nem fejezők, vagy csak néhány osztályán túljutottak száma. 1920-ban ugyanis a 60 éven felüliek, azaz még jórészt a népiskolai törvény előtt iskoláskorúnak minősültek közül 33% egyetlen osztályt sem fejezett be, és 33% csak hat osztályt járt ki. A fiatalabb nemzedéknél ez az arány már sokkal kedvezőbb volt. Az 50–59 évesek közül csak 25%, a 40–49 évesek közül pedig csak 15% tartozott az előbb említett első csoportba.

Fokozatosan növekedett tehát az országban az alapfokú oktatást befejezők száma és aránya. Ennek tulajdoníthatóan míg 1910-ben az írni-olvasni nem tudók száma még meghaladta az egymilliót, 1920-ban 850 ezer, 1930-ban 670 ezer, de még 1990-ben is 100 ezer analfabéta élt az országban, nagyrészt a 60 éven felüliek korcsoportjához tartozók. Még napjainkban is nyugtalanító folyamatok figyelhetők meg e területen, az oktatás és az általános műveltség biztató jelei ellenére. 1990-ben még jelentős volt azoknak a száma (mintegy 250 ezer fő), akik az előírt korban nem kezdték el és 16 éves korukig nem fejezték be az általános iskolát. A 20. század elején az írni-olvasni nem tudók aránya nemcsak a népesség életkora szerint változott, hanem etnikai hovatartozása szerint is. Ezt az 1900. évi alábbi arányok is igazolják:

{II-159.} A középfokú oktatás szervezete, keretei és célkitűzései a század folyamán többször megváltoztak. 1950-ben a nyolcosztályos gimnáziumi rendszer kibővült a négyosztályos középiskolákkal, majd az általános középiskolák kiegészültek a szakirányú közoktatási intézményekkel, az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokkal. Ez utóbbiak azonban a 1970-es években fokozatosan megszűntek. A középiskolák hallgatóinak létszáma 1920–1990 között több mint négyszeresére növekedett. 1990-ben már több mint 290 ezer középiskolai tanulót regisztráltak az országban. Az 1920-as évhez viszonyítva több mint tízszeresére nőtt a középiskolai tanulmányait befejező népesség száma (elérte a 2,3 millió főt). Kiemelendő, hogy a középiskolát végzett nők aránya is többszörösére emelkedett, és 1980 után már több nő rendelkezett középiskolai bizonyítvánnyal mint férfi. A középiskolai végzettséggel rendelkező népesség évtizedenkénti növekedése, kivéve az utolsó évtizedet, igen látványos volt, olykor meghaladta a 90%-ot is.

Az egyetemi és főiskolai hallgatók száma az I. világháború kitöréséig tízezerről tizenötezerre emelkedett, az 1915/16-os és az 1916/17-es tanévben erőteljesen megcsappant, majd ezt követően 1939-ig 13–20 ezer fő között ingadozott. A II. világháború után, különösen az 1960-as évektől számítva többszörösére nőtt az egyetemi, főiskolai hallgatók létszáma, az 1995/96-os tanévben közel 130 ezer fő volt. Alapvetően megváltozott a főiskolai és az egyetemi hallgatók tanulmányi területek szerinti összetétele is. Az 1930-as évek elején a joghallgatók aránya mintegy 30% körül ingadozott, 1990-ben már csak 3,5%-ot tett ki. A műszaki tanulmányokat folytató hallgatók aránya éppen ellentétesen alakult: 1990-ben közel minden negyedik felsőoktatásban tanuló műszaki tanulmányokat folytatott, míg 1930-ban csak minden tizedik.

Az egyetemek és főiskolák hallgatói létszámának és struktúrájának változása jelzi az ország gazdasági, műszaki, társadalmi átalakulásának különféle szakaszait, illetve a társadalom elvárásait, jövőről {II-160.} alkotott elképzeléseit. Ez érzékelteti a nemzedékek kulturális, szociális és anyagi előrehaladását, társadalmi mobilitását is.

A 25 éven felüli népességben az egyetemet és főiskolát végzettek aránya, a hallgatói létszám növekedésének köszönhetően, egyre növekedett. E korosztálynak csaknem minden ötödik tagja egyetemi, főiskolai oklevéllel, diplomával rendelkezik, míg 1920-ban csak mintegy két százaléka. Létszámuk, különösen az 1960-as évektől, látványosan növekedett, szembetűnő módon a nőké erőteljesebben mint a férfiaké.

Gazdasági, társadalmi fejlődésünk egyértelműen megköveteli a magasabb iskolai végzettség, a szakképzettség magasabb szintjét. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az aktív keresők között erőteljesen növekszik a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők száma és aránya.

Keresők, eltartottak, munkanélküliek

Az eltelt száz év alatt hazánk népességének gazdasági aktivitása több tényező hatására igen változó nagyságú és arányú volt. Aktív keresőnek minősítjük a nemzeti jövedelem termelésében közvetlenül és közvetve részt vevőket, azaz az iparban, mezőgazdaságban, kereskedelemben stb. dolgozókat, illetve az oktatás, az egészségügy, szolgáltatás, igazgatás stb. foglalkoztatottjait. Az inaktív kereső már nem vesz részt a nemzeti jövedelem termelésében, de a nemzeti jövedelem újraelosztása során jövedelemhez jut, juttatásban részesül (nyugdíj, gyermekgondozási segély, szociális támogatás {II-161.} stb.). Az eltartottak létét az aktív és az inaktív keresők, továbbá az állam, önkormányzat stb. biztosítja.

Magyarország mai területére vetítve 1900–1990 között az aktív keresők száma több mint felével nőtt meg (59,3%). Számuk 1980-ig folyamatosan emelkedett, kivéve a II. világháború következményeinek betudható 1941–1949. évi időszakot. 1980-ban volt a legnagyobb az aktív keresők száma, 1900-hoz viszonyítva több mint háromnegyedével nőtt, ezt követően azonban egy évtized alatt mintegy 10%-kal csökkent.

Az inaktív keresők száma kilenc évtized alatt harmincötszörösére szaporodott. Az 1960–1970 közötti évtizedben számuk háromszorosára ugrott. A társadalom korösszetételének változása (öregedés), a nyugdíjazási jogszabályok módosulása és egyéb tényezők idézték elő ezt a változást.

Az eltartottak száma 1900 és 1941 között mintegy negyedével növekedett, ezt követően azonban folyamatosan csökkent, 1970-ben 1,8 millióval kevesebb eltartott élt az országban, mint 1949-ben. Az eltartottak számának apadása a gyermekkorúak számának csökkenésével magyarázható. Egy évszázad alatt tehát mintegy ötödével (22%) csökkent a népességen belül az eltartottak száma.

Aktív keresők. Magyarország népességének gazdasági aktivitását három alapvető folyamat jellemezte az eltelt egy évszázad alatt: egyrészt az aktív keresők arányának viszonylag elfogadható határok (40–48%) közötti hullámzása az ország mai területén, másrészt az inaktív népesség hányadának robbanásszerű emelkedése és az eltartottak arányának felére apadása.

A gazdasági aktivitás alapvető mérőszáma, a gazdasági aktivitás mutatója, az aktív és az inaktív keresők, valamint az eltartottak arányának változását foglalja össze. A mutató is érzékelteti a tényt, hogy az 1960 utáni időszakban a nyugdíjasok, az öregek, a gyermekek, a szegények és a munkanélküliek eltartása egyre nagyobb – nemcsak anyagi, hanem szociális, morális, oktatási stb. – terhet ró az aktívan kereső népességre.

Az aktív, inaktív és eltartott népességnek nemcsak száma és aránya módosult e század folyamán, de nem és kor szerinti összetétele is. Az aktív kereső nők száma 1930 után gyorsabban növekedett, mint a gazdaságilag aktív férfiaké. Ebből következően a gazdaságilag aktív népességben a nők hányada egyre emelkedett. Az aktív kereső nők száma a 20. században 2,8 szorosára nőtt, az I. világháború és a gazdasági válság periódusát, valamint az 1980 utáni időszakot kivéve, folyamatosan.

{II-162.} Szembetűnő, hogy 1949 és 1960 között ugrásszerűen nőtt a munkát vállaló nők száma (mintegy 40%-kal). Ebben a korszakban alakult ki a kétkeresős család társadalmi képlete, a szolgáltatás, az igazgatás feminizálódása.

A gazdaságilag aktív férfiak és nők korösszetétele is igen jellemzően változott. A férfiak fiatalabb és idősebb korcsoportjaiban a II. világháború után folyamatosan csökkent a gazdaságilag aktív populáció aránya. Nyilvánvalóan az oktatásban résztvevők és a nyugdíjba vonulók számának növekedése idézte elő ezt a folyamatot. A 19 éven aluli nők korcsoportjában hasonlóképpen csökkent a gazdaságilag aktívak aránya, de a fiatal és középkorú nők aránya állandóan emelkedett. Az 55 évnél korosabb nők aktivitási aránya ellenben drasztikusan csökkent.

Napjainkban a nyugdíjazási korhatárt elérő férfiak és nők igen kis hányada tartozik tehát az aktív keresők kategóriájába.

A magyar társadalom aktív keresőinek száma és összetétele, tevékenységük jellege – fizikai, szellemi foglalkozás, önálló, segítő családtag – szerint is gyökeresen megváltozott a 20. században.

Ma Magyarországon minden harmadik dolgozó szellemi foglalkozású és egy évszázad alatt több mint tizenháromszorosára nőtt a szellemi foglalkozásúak száma. Szembetűnő, hogy a II. világháborút követő földreform jelentősen megnövelte a segítő családtagok számát, majd a termelőszövetkezetesítés közel {II-163.} felére apasztotta. Kiemelendő, hogy 1990-ben a mezőgazdaságban dolgozott a legkevesebb segítő családtag (38 ezer), mintegy 56 ezren az iparban, egyéb ágazatokban 68 ezren.

Inaktív népesség. Az inaktív férfiak száma 1990-ben 34-szer, az inaktív nőké 36-szor volt nagyobb, mint 1900-ban. 1960 után az inaktív férfiak és nők száma is ugrásszerűen növekedett. Egy évtized alatt 1,8-szorosára, illetve 3,5-szeresére.

A nemek aránya az inaktív népességen belül hullámszerűen mozgott. 1990-ben valamivel több nő jutott 100 inaktív férfira, mint 1900-ban. 1941-ben érte el a görbe a mélypontját, 100 inaktív férfira 76 nő jutott.

Európa-szerte napirenden szerepel a nyugdíjrendszerek átalakítása. Hasznosnak tűnik tehát, a hazai nyugdíjrendszer küszöbön álló reformja előtt, az utóbbi évtizedek nyugdíjasainak számát, arányszámait áttekinteni.

Az inaktív keresők közé sorolandó nyugdíjban, járadékban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők száma 1995 januárjában 3 millióra növekedett, az alábbi jogcím szerinti részletezésben

Az öregségi nyugdíjban részesülők nem és kor szerinti megoszlása olyan hullámhegyhez hasonló görbe, amelynek csúcspontja férfiak esetében a 65–69, nők esetében a 60–64 korév. A rokkantsági nyugdíjasok kor szerinti megoszlási görbéje az 55–59 korévben tetőzik.

Eltartottak. Az eltartott népesség számának csökkenését – kilenc évtizedre visszatekintve –, az eltartott nők számának fogyása idézte elő. Az eltartott nők száma az 1930-as évet követően egyre csökkent, {II-164.} 1990-ben már 40%-kal volt kisebb, mint a századfordulón. Az eltartott népesség nemi arányának évszázados görbéje tehát éppen fordított módon alakult, mint az inaktív népesség nemek szerinti arányának mozgása.

Munkanélküliek. Nagyobb arányú munkanélküliség az eltelt évszázadban kétszer sújtotta az országot. Az első az 1930. évi világgazdasági válságot kísérte. Az 1929-től 1934-ig tartó gazdasági válság a korabeli számítások szerint az egész világon 11,9 millió embert tett munkanélkülivé. Németországban regisztrálták a legnagyobbat: ott számuk 4,5 milliót tett ki. Magyarországon a szakszervezetek által vezetett kimutatások szerint 1931-ben volt a legmagasabb, 32 ezer. Ez a szám nem tükrözi a valóságot, mivel a földnélküli parasztság (bérmunkások, napszámosok, cselédek) körében a látens munkanélküliség milliós nagyságrendű volt. Az értelmiség soraiban hasonló nagyságú munka-nélküliség volt tapasztalható, mint a szervezett munkások körében.

{II-165.} A második, nagyobb arányú munka-nélküliség az 1990. évi rendszerváltozás után alakult ki. Az 1990 utáni évek jelentősnek mondható munkanélkülisége egyrészt a korábbi kapun belüli munkanélküliség öröksége, másrészt az átalakulást kísérő gazdasági recesszió következménye. Az újabb hazai munkanélküliség nagyságrendje európai viszonylatban közepesnek minősíthető. (Spanyolországban a munkanélküliségi ráta 24,1, Ausztriában azonban csak 3,8%.) A jogszabály definíciója szerint az tekintendő munkanélkülinek, aki munkavállalási korú, nem rendelkezik munkaviszonnyal, nem vesz részt valamely, a foglalkoztatást elősegítő programban (közmunka, átképzés), munkát keres és munkanélküliként regisztráltatja magát.

A munkanélküliség nagyságrendje tehát csökkenő irányzatú, kiemelendő azonban, hogy a munkanélküliség számbavételével kapcsolatos előírások többször megváltoztak, kikerülnek például a regisztrált munkanélküliek közül a munkanélküli-segély jogosultságából kimaradók, akik nem regisztráltatták magukat stb.

Az 1990-ben regisztrált munkanélküliek négyötöde (81,1%) fizikai munkás volt. Az összes munkanélküli több mint egyharmada (35%) szakmunkás, mintegy negyede betanított (24%), és több mint egyötöde (22%) segédmunkás. Ezek az arányok csak némileg módosultak 1995-ig.

A munkanélküliség nagysága, aránya, a gazdaság szerkezetének és átalakulásának betudhatóan területileg igen különbözőképpen formálódott ki. Az ipari termelés, különösen a nehézipar hanyatlása miatt az ország északi részében a legmagasabb a munkanélküliek aránya, 1993-ban több mint 19%. El nem hanyagolható nagyságú azonban a munkanélküliség az Alföld északi régiójában is (18%). Budapesten és Nyugat-Dunántúlon 8–10%.

Aktív keresők a gazdasági ágak szerint. Hazánkban az eltelt évszázad alatt az aktív keresők, gazdasági ágak és tevékenységi jelleg szerinti összetétele rendkívüli módon megváltozott. Az európai fejlődést követve az ipari keresők száma és aránya a többszörösére emelkedett. A mezőgazdasági keresők száma és hányada ellenben erőteljesen csökkent, a szolgáltatási ágazat (kereskedelem, közlekedés, oktatás, egészségügy, igazgatás stb.) nagyságrendje is többszörösére nőtt. Az 1900-as évhez viszonyítva 1980-ban az ipar ötször, a szolgáltatás közel háromszor annyi keresőt foglalkoztatott, a mezőgazdaság ellenben felére csökkentette keresőinek számát. Az 1949. évet követő erőteljes, erőltetett iparosítás egy évtized alatt több mint 80%-kal szaporította az ipari keresők számát, de a szolgáltatási szférában tevékenykedők száma is felével növekedett 1949 és 1970 között. Kiemelendő azonban, hogy jelenleg a fejlett ipari országokban a dolgozók 76%-át foglalkoztatja az ipar és csak 22%-át a szolgáltatás.

Összefoglaló táblázat jelzi az aktív keresők számát részletesebben, gazdasági {II-166.} ágak szerint a különböző korszakok politikai, gazdasági, társadalmi nehézségeit, fordulatait.

A Központi Statisztikai Hivatal 1995. január 1-jei munkaerőmérlege a nemzetgazdasági ágak foglalkoztatottjainak száma tekintetében erőteljes átrendeződésről tanúskodik. Az adatok csak a 10 főnél többet foglalkoztató gazdálkodókról és költségvetési szervekről tájékoztatnak, tehát az összes foglalkoztatottnak mintegy kétharmadáról.

{II-167.} A feldolgozóiparban a 10 főnél nagyobb szervezetek dolgozóinak mintegy 60%-át a gépipar (23%), az élelmiszeripar, az ital- és a dohánygyártás (20%), illetve a textilruházati ipar (18%) foglalkoztatja.

Az 1990. évi fordulat évét követően gazdaságunk egyik legjellemzőbb, új vonása az egyéni és nem jogi személyiségű társas vállalkozások számának ugrásszerű megszaporodása és az e vállalkozásokban megteremtett több mint 410 ezer munkahely.

Ipari keresők, munkások. 1941 után az ipari aktív keresők több mint 70%-a munkás, fizikai dolgozó volt. A szellemi foglalkozásúak száma azonban sokkal nagyobb ütemben növekedett, 1990-ben megközelítőleg minden negyedik ipari aktív kereső szellemi munkát végzett. Az ipari önálló, segítő családtagok száma különösen 1960 után jelentősen csökkent.

Az ipari munkások, illetve a fizikai foglalkoztatottak ágazatonkénti száma és megoszlása az ipari beruházások és termelés nagyságrendjét, illetve műszaki színvonalát követte. Magyarországon a 20. században a legtöbb fizikai dolgozót a gépipar, majd az élelmiszer- és a textilipar foglalkoztatta . A II. világháború előtti ipar szerkezetét alapvetően az alkalmazott {II-168.} nélküli és az egy-két alkalmazottat foglalkoztató vállalatok jellemezték. 1920-ban több mint 164 ezer, 1930-ban pedig több mint 135 ezer ipari vállalat működött alkalmazott nélkül. 58 ezer, illetve 64 ezer vállalatnak pedig csak 1–2 alkalmazottja volt. Húsznál több alkalmazott 1920-ban 1551 vállalatban, 1930-ban pedig 1959 vállalatban munkálkodott. Mindössze 25, illetve 30 nagy, 1000 alkalmazottnál többet foglalkoztató vállalat működött az országban. Az egyéni vállalkozások száma, a szocialista gazdasági rend megteremtésének „köszönhetően”, úgyszólván megszűnt. 1949-ben még 564 ezer önálló iparost tartottak nyilván (a segítő családtagokkal együtt), akik közül 434 ezernek nem volt alkalmazottja, 1–3 alkalmazottat mintegy 130 ezren foglalkoztattak. 1950 után a gépiparban dolgozó fizikai munkások mintegy 30%-át tették ki az összes fizikai munkások számának, de 1995-ben arányuk jelentősen csökkent (19,5%). Kiemelendő, hogy a bányaipar fizikai dolgozóinak aránya 1980-ban {II-169.} csak mintegy felét érte el az 1950. évi aránynak, 1995-ben pedig mindössze 2%-át.

Földműves népesség. A II. világháború előtti hazai agrárnépesség földbirtok tulajdonlásának struktúrája meghatározta az egész hazai társadalom politikai, gazdasági, anyagi, szociális állapotát. Az 1945. évi földreformig a feudális eredetű néhány száz mamutföldbirtok, és az egyre szaporodó apróbirtokosok, valamint a nincstelen, bizonytalan sorsú gazdasági cselédek, napszámosok, földmunkások tömege az ország előrehaladásának, fejlődésének akadályává vált. Az ezer kh-nál nagyobb birtokkal rendelkező, mintegy 600 földbirtokos, s a több mint fél millió 1–5 kh-at, valamint a több mint 300 ezer 1 kh-nál kisebb területet birtoklók aránya érzékelteti az 1930. évi hazai földbirtokmegoszlás visszásságát. A föld elaprózódása, a nincstelen agrárnépesség növekedése a fenti, nem minden tekintetben pontosan egybevethető adatokból mégis kitűnik.

Az 1945. évi földreform során, több mint 3,2 millió hektár földet osztottak ki, és közel 608 ezren részesültek földjuttatásban, közülük mintegy 551 ezren maguk is gazdálkodók voltak. A 3–5 és az 5–10 kh nagyságú gazdasággal rendelkezők fele, az 1–3 és a 10–15 holdnyi korábbi birtokok tulajdonosainak körülbelül egyharmada részesült földjuttatásban. Magyarország agrárnépességének földtulajdonlás szerinti összetétele alapvetően megváltozott.

A II. világháború után, a földreformot követően már 1948 áprilisában meghirdette a Magyar Kommunista Párt a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezésének irányelveit. Nem mindig törvényes eszközökkel, olykor igen kemény, kényszerítő módszerekkel, a termelőszövetkezetek szervezésének első szakaszában, 1952-ig sokszorosára növekedett a termelőszövetkezeti tagok száma. Több mint 290 ezer tagot számláltak {II-170.} össze 1952 decemberében. 1953-ban megkezdődött a termelőszövetkezetek fejlesztésének lelassulása, majd az 1956. évi forradalom következményeként közel egyharmadára esett vissza a termelőszövetkezeti tagok száma. 1962-ig, a termelőszövetkezetek újraszerveződésének periódusában, több mint négyszeresére nőtt a tagok száma az 1953-as évhez viszonyítva. Ezt követően fokozatosan csökkent, 1975-ben már az 1960. évi létszámot érte el. A termelőszövetkezeti tagok számának csökkenését több tényező idézte elő: a falusi elvándorlás, a nyugdíjaskorúak számának növekedése, a nagyobb arányú gépesítés, valamint az üzemszervezési, termelési koncentrációs törekvések. Az 1980-as években a rendszerváltozásig folyamatosan csökkent a termelőszövetkezeti tagok száma. 1990-ben már csak 640 ezer főt sorolhattak a termelőszövetkezeti tagok közé. A szocialista termelőszövetkezetek felszámolása, a kártalanítás, {II-171.} a privatizáció eredményeként a mezőgazdasági szövetkezetekben dolgozók száma mintegy 100 ezer főre csökkent. Kiemelendő azonban, hogy az összes mezőgazdasági aktív keresők számának nagymérvű csökkenése is ebben az időszakban zajlott le. (Az 1990. évi 700 ezer aktív mezőgazdasági kereső száma mintegy 280 ezerre apadt.) A különféle gazdasági vállalkozások keretei között folytatott agrártevékenység és a mezőgazdasági népesség szektorális összetétele alapvetően megváltozott. Az az egyéni magánföldbirtokkal rendelkező agrár népesség vált jellemzővé.