A család kialakulása, a családformák történelmi változásai

A család funkciói

A család alapvető funkciója a reprodukció, biológiai-utódnemző és társadalmi értelemben egyaránt. A család emellett alapvetően gazdasági, valamint érzelmi és kulturális-szellemi közösség is. Gazdasági funkciójára ma legáltalánosabban a fogyasztási-anyagi szükségletek kielégítése jellemző, de termelési, szolgáltatási egységként is működhet. Az érzelmi szükségletek kielégítése magában foglalja a családtagok egymás iránti megértését, gondoskodását, áldozatvállalását, szexuális és szeretetigényét. A munka utáni pihenés, regenerálódás terepe is alapvetően a családi otthon, vagyis az egyének erejének naponkénti újratermelése is itt történik. A családban valósul meg a gyermek(ek) szocializációja, önálló családi életre való felkészítése. A nevelés, szocializáció, a családok értékadó tevékenysége révén valósul meg a társadalom rétegeinek reprodukálása, s a státusok reprodukciója is. A családban történik a betegápolás és az idős családtagok ápolása, gondozása.

A család e feladatai a megelőző korok családfejlődése során alakultak ki. Elsősorban az ún. kiscsalád (házaspár gyermek(ek)kel általánossá válásával, a nők tömeges munkavállalásával, nem utolsósorban a társadalmi-gazdasági fejlődéssel függ össze, hogy e funkciók számottevő részét a fejlett országokban meghatározott intézmények látják el. A családi funkciók azonban különböző formákban mégis fennmaradtak, sőt a tapasztalatok arra mutatnak, hogy közöttük vannak olyanok, amelyeket mind az egyén, mind a társadalom szempontjából a család tud leghatékonyabban ellátni.

A család biológiai-utódnemző funkciója. A biológiai reprodukció, a társadalom megőrzése, továbbvitele az utódok által, minden történelmi korban a család legelső, nélkülözhetetlen funkciója. Ezért az állam különböző törvényekkel, jogi és egészségügyi szabályozásokkal is igyekszik irányítani, befolyásolni. Ez azonban nem könnyű feladat, mert a gyermekvállalás a családok, a házaspárok, az egyének intim szférájába tartozó egyéni döntés. Különösen azóta, amióta a védekezés, a fogamzásgátlás, a családtervezés {II-190.} módszerei széles körben elterjedtek.

A fejlett társadalmakban már hosszabb ideje csökken a termékenység. Néhány évtizede Európában ez az egyszerű reprodukciós szint alatt tartósul, amelynek következménye a népesség elöregedése, hosszabb távon pedig a népességszám jelentős csökkenése. A demográfiai és szociológiai kutatások szerint ez a népesség „demográfiai válasza” a társadalomban végbemenő változásokra, amelyek elsősorban a társadalom alapegységeit, a családokat érintették. A családi életforma vonzerejének visszaesése, a házasságon kívüli együttélési formák terjedése, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése – olyan jelenségek, amelyek az 1970-es években terjedtek el a nyugat-európai országokban, majd a tengerentúli fejlett társadalmakban is, és a termékenység csökkenését eredményezték.

Hazánkban még nem jellemző az akaratlagos gyermektelenség, a családok kívánnak legalább egy, legfeljebb két gyermeket. Ugyanakkor jelentős változás, hogy az 1990-es évek közepére az összes gyermekszülésnek – a korábbi 90%-ost meghaladó arányhoz képest – már csak mintegy 80%-a történt házasságban; századunk folyamán még nem volt ilyen magas a házasságon kívüli szülések hányada. Az 1990-es évek első felében 100 nőnek átlagosan 190 gyermeke van befejezett termékenysége idején (40–45 éves korában). A felnőtt nemzedék utánpótlásához viszont 210–215 gyermeknek kelleni születnie. Az egyszerű reprodukció biztosítása nélkül nincs kilátás a népességcsökkenés hosszú távú megállítására.

A társadalmi státus reprodukciója, mint családi funkció. A különböző társadalmi rétegekhez tartozó, különböző életfeltételek között élő, más-más státusú családok státusuk, helyzetük megőrzésére törekszenek. A korábbi történelmi korokban ez elsődlegesen a családban valósult meg; az utód általában a családi vagyon őrzője, a családi mesterség folytatója lett. A család gazdasági-termelési egység jellegének megszüntetésével, illetve csökkenésével ez ma már nem olyan természetesen megvalósuló folyamat. A státus reprodukciója az iskolarendszerrel kiegészítve, az iskolarendszer közreműködésével történik. Bár a család szerepe meghatározó az egyéni életcélok kialakításában, a kulturális tőke átadása és képzése fontosságának felismerésében, ez a hatás a szülők társadalmi helyzetétől, iskolázottságától, kulturáltságától függően a gyermekek iskoláztatásán keresztül érvényesül.

A szülők és gyermekeik iskolázottsága között pozitív kapcsolat van. Az iskolai teljesítmény eredményességét erősen meghatározza a családból hozott kulturális tőke. Az ezzel szerényebb mértékben rendelkező családok gyermekei a versenyben lemaradnak, s – akár a szülők tudatos törekvése ellenére is – helyzetük nem jut tovább a szülői család státusánál. Magyarországon – az 1990. évi népszámlálás adatainak elemzése szerint – az általános iskolával nem rendelkező szülők gyermekei közül kerülnek ki nagy eséllyel azok, akik nem jutnak el még az alapfokú végzettség megszerzéséhez sem. E nagyon hátrányos csoport másik forrását a befejezett általános iskolával rendelkező szülők gyermekei jelentik. A befejezetlen és befejezett általános iskolai, valamint a szakmunkásképzőt végzett szülők legjellemzőbb törekvése, hogy gyermekeik a szakmunkásképző iskolát elvégezzék. A középiskolát végzett szülői háttér határozott javulást jelent a gyermekek iskolázottságában. Ez alapvetően az általános iskola utáni továbbtanulás irányának változásában jelenik meg. Ekkor domináns végzettséggé a középiskola válik a gyermek(ek) körében, és növekszik a felsőfokú iskolát végzettek aránya. Felsőfokú {II-191.} végzettségű szülők esetén a változások még sokkal határozottabban jelentkeznek, ekkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy a gyermek is felsőfokú iskolát végezzen. Mindent egybevetve, a gyermekek iskolázottsága szempontjából kulcskérdés az általános iskola utáni továbbtanulás iránya. Ezen a ponton határozottan elkülönülnek az alacsonyabban és a magasabban képzett szülők gyermekeinek esélyei és ezzel a további életpálya lehetőségei. Ez részben adódik a szülők társadalmi helyzetéből, szemléletéből, részben pedig abból, hogy az iskolai oktatás nem tudja ellensúlyozni az alacsony iskolázottságú szülői háttér negatív hatását. Ily módon a társadalmi státusok szerinti reprodukció legfőbb meghatározója a család marad, a társadalmi intézmények, s köztük elsősorban az iskola csak módosítani képesek ezt a domináns hatást. A kulturális háttér mellett az egyének helyzetét, az életpálya alakulását, azt, hogy valaki felnőttkorára milyen helyzetet foglal el a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerben, a gyermekkori származási család más elemei is meghatározzák. Ilyen például a munkamegosztási háttér, vagyis a szülők munkamegosztási pozíciója, a gyermekkori anyagi körülmények, lakáskörülmények, a fogyasztás színvonala, s nem utolsósorban a települési háttér, hiszen a településnagyságból, régióhoz tartozásból adódó különbségek a családok számára esélyegyenlőtlenséget teremthetnek a státusszerzés legkülönbözőbb szféráiban, a foglalkoztatási, iskoláztatási és jövedelemszerzési lehetőségekben egyaránt.

A család gazdasági funkciója. A szakirodalomban sokszor megfogalmazódik az az állítás, hogy a család a 20. század folyamán fokozatosan elveszíti gazdasági funkcióit. Ez a tétel csak részben igaz; valóban lecsökkent azoknak a családoknak a száma, amelyek valamennyi családtag teljes munkaerejét igénybe véve mint termelési egységek funkcionálnak, és ugyancsak ritka az olyan család is, amely tagjai anyagi szükségleteinek ellátásáról egyedül gondoskodna. Azonban ma sem jelentéktelen azon családok aránya, amelyek termelő funkciót is ellátnak, és a család tagjainak fogyasztása nagyobbrészt a családi háztartás kereteiben történik. Kétségtelen, hogy a házastársak, a családok vagyona, gazdasága ma más szerepet játszik a családban, mint egykor, a korábbi történelmi korokban. Régebben a házasságok többsége – szinte a magántulajdon megjelenésétől kezdődően – mindig az egyenlő vagyonok egyesítésére törekedett valamennyi társadalmi rétegben. Ezért is volt általánosan jellemző, hogy a házasságkötés sokkal inkább „csoportos döntés” volt, s csak kevéssé függött az érintett felek egyéni elhatározásától: a házasfelek, illetve azok szülei – a helyi társadalom tradícióinak megfelelően – az azonos értékek cseréjére törekedtek.

A jövedelem, a vagyon ma is fontos családi kötőelem. Az adott kereseti struktúra mellett az a tény, hogy a családnak egy vagy két tagja folytat-e kereső tevékenységet, lényeges különbséget teremt a családi jövedelem nagyságát illetően. Magyarországon az esetek túlnyomó többségében a házasságkötés idején mindkét fél kereső tevékenységet folytat. Ez marad a helyzet az első gyermek születéséig, azután lecsökken a kereső asszonyok száma. A házasságot kötő nők többsége a nyugat-európai országokban és Észak-Amerikában is kereső; a házasságkötés után azonban számuk erősen megcsappan, a gyermekszüléskor pedig egészen lecsökken. Ezekben az országokban csak a gyermekek iskolás korúvá válása után kapcsolódnak be újra a nők a gazdasági életbe, és válnak családjaik újra „kétkeresőssé”. Két keresővel a család hamarabb tudja megvalósítani elképzeléseit anyagi körülményeinek alakításában. Az azonban, hogy a {II-192.} férj és a feleség is keres, nemcsak a család jövedelme szempontjából meghatározó, hanem nagy jelentősége van a család belső életének alakulására is. A családi szerepmegosztás, a család döntési mechanizmusa, a családtagok tevékenységstruktúrája ettől függően alakul. Ún. szisztematikus családtípus ott alakul ki, ahol a férj és a feleség egyaránt kereső munkát végez, és a házastársak egymás foglalkozását ugyanúgy értékelik, mint a sajátjukat.

A családi gazdálkodásnak – kevés kivétellel – elsőrendű célja az önálló otthon megteremtése, saját lakás szerzése. A lakás és a vagyon megszerzése – bármily szerény mértékű is az – gyakran egy egész élet munkájának eredménye, ami fontos kötőelemet jelent, s számtalan családot – az érzelmi elhidegülés ellenére is – együtt tart.

A család gazdasági funkciói közé sorolható a jövedelemmel való gondos és tervszerű gazdálkodás megvalósítása, a bevételek és kiadások egyensúlyban tartása a család közös és az egyes családtagok személyes fogyasztási szükségleteinek figyelembevételével. A gyermekek nevelése szempontjából is fontos a háztartás gazdálkodásának, a pénz kezelésének elsajátítása. A szerény jövedelmű családok gazdasági funkcióinak teljesítését a társadalom is elősegíti különböző juttatások, szociális támogatások formájában.

A család érzelmi szükségleteket kielégítő funkciója. Minden egészséges ember természetes igénye, hogy intim kapcsolatban éljen, beleértve a tartós és megbízható szexuális kapcsolatot, a szeretet, a gondoskodás, az áldozatvállalás, a bizalom kölcsönösségét, az együttes élmények átélésének igényét csakúgy, mint a szabad idő, a pihenés, a rekreáció intim társas közösségben való eltöltését. Ennek hiánya súlyos személyiségkárosodást is okozhat. Az érzelmi szükségletek kielégítésének legmegfelelőbb terepét a családi együttélés, a családi környezet biztosítja. A család e funkciójának napjainkban egyre nagyobb jelentősége van; a házasfelek közötti érzelmi kötelék megszűnése esetén a többség ma már értelmetlennek tartja a házasság fenntartását, ami váláshoz, a család felbomlásához vezet.

Az érzelmi szükségletek szerepe a házasságon belül a 20. század polgári társadalmában olyan erővel jelent meg, mint a megelőző társadalmakban soha. A családi szerepek a társadalmi munkamegosztás következtében úgy alakultak, hogy a családi harmónia fenntartása, ápolása a nő, az anya hivatása volt, hiszen az esetek nagy részében nem dolgozott, önálló jövedelemmel sem rendelkezett, s így a család ezt tekintette a fő feladatának. Ennek hagyománya részben még ma is megtalálható, bár az ún. szimmetrikus (kétkeresős) családmodell elterjedése révén egyre nagyobb hangsúlyt kap az érzelmi szükségletek kölcsönös biztosítására törekvés.

Valamennyi családon belül kialakulnak domináns, tipikus érzelmi viszonyok. Közülük többnyire az anya-gyermek közötti kapcsolat a legerősebb, s talán ez a legtartósabb érzelmi együttlét. Alapvető érzelmi viszonyok: a férfi és nő, vagyis az apa és anya között kialakuló kapcsolat, az apa és gyermeke közötti viszony, a testvérek közötti kötelék, valamint a nagyszülők és az unokák kapcsolata. Ezek bonyolult hálózata, a közöttük meglévő interakciók teszik működőképessé a családot az érzelmi szükségletek biztosítására. Ha valamely interperszonális kapcsolatban bármely érzelmi viszonyban zavar áll be, azt a család érzelmi egyensúlya megsínyli.

A 20. század végére a fejlődés, a modernizáció felgyorsulása következtében a családi együttélésben újfajta értékek jelentek meg. Ilyen többek között az egyéni vágyak kielégítésének igénye a családtagok iránti kötelezettségekkel szemben, {II-193.} a szülői tekintély kisebb súlya, a családi élet szigorú állandósága helyett egy újra törekvő, kísérletező magatartás követése; igény mutatkozik tehát egy olyan családi életvezetés iránt, amely nagy teret hagy az egyéni autonómiának, az individuum kiteljesedésének. Ezek a változások a család érzelmi szükségleteket kielégítő funkciójára nézve sem hatástalanok. A család, mint intim közösség jelentheti azt a biztonságos érzelmi támaszt, amely a családtagok céljait, törekvéseit a kölcsönösség, az együttérzés, az egymásért érzett felelősség alapján segítik elő.

Az öreggondozás, mint családi funkció. A nagyszülők, dédszülők nem tartoznak ugyan szorosan a nukleáris családhoz, s a velük való állandó együttélés, a közös háztartás is egyre ritkább, az öreggondozás azonban jórészt a családok feladata.

Az idős és fiatal generációk közötti tartós érdekkapcsolat régtől fogva meghatározza a család e funkcióját. Az idős emberek tisztelete, megbecsülése a civilizálatlan társadalmakban is megtalálható, hiszen minél alacsonyabb szinten van egy közösség, annál inkább arra kényszerül, hogy az öregek tapasztalatokra épülő tudását hasznosítsa. A magántulajdonon alapuló civilizált társadalmakban a generációk közötti érdekkapcsolat főképp abban nyilvánult meg, hogy az idős emberek szinte mindvégig kezükben tartották vagyonukat, amelynek a halál utáni felosztását törvények és szokások szabályozták. Ha az apa egészségének megromlása miatt már nem volt munkaképes, a rendelkezésre álló családi vagyont részben vagy egészében elosztotta gyermekei között. Arra is volt példa, hogy ez még munkaképes életszakaszában megtörtént. A vagyont ekkor úgy osztották meg, hogy annak hasznából a szülők is megéljenek. Többnyire a legkisebb fiú „örökölte” a családi házat, aminek fejében szülei eltartásáról életük végéig gondoskodott. A teljesen magukra maradt, család, gyermek nélküli, vagyontalan öregek esetében a család öreggondozó funkcióját a társadalom, a helyi közösség vette át (szegényház, adományok stb.).

A tulajdonviszonyok változása és a modernizáció felgyorsulása következtében új helyzet alakult ki. Magyarországon a 20. század végére az idős generáció meghatározó része aktív életkorában munkavállaló volt, és saját jogú (vagy özvegyi) nyugellátásban részesül, anyagilag tehát nem szorul rá feltétlenül gyermekei támogatására. Az idős családtagok eltartása így jórészt közösségi, társadalmi feladattá vált. Az elmúlt évtizedekben lezajlott nagymértékű társadalmi mobilizáció következtében az idősebb (vagyis nagyszülői) és a fiatalabb generáció nagyrészt területileg is elszakadt egymástól. Ez az arra rászoruló, magányosan élő idős emberek család által történő mindennapi gondozását nem teszi lehetővé, így ugyancsak társadalmi szintű megoldási formákat igényel (szociális elhelyezés, családsegítő szolgálat rendszeres látogatása stb.).

A család azonban mégis teljesít ma is olyan funkciót, amely a generációk közötti erős, kölcsönösségen alapuló köteléket erősítik. Az idős, sokszor házastársát már elveszített, magára maradt szülő számára lelki, szellemi egészségének fenntartásához nélkülözhetetlen a fiatal generációval való rendszeres kapcsolat. S minthogy az életkor előrehaladásával megfogyatkoznak a barátok, ismerősök, egyre nagyobb szerepe lesz a család, a gyermek, az unokák életében való érzelmi részvételnek. A generációk közötti kapcsolat sokszor ma is a kölcsönösségen alapul. Gyakori, hogy a fiatal családok még hosszú ideig nem tudják nélkülözni a szülők segítségét, például az unokák gondozásában, felügyeletében, a ház körüli napi teendők ellátásában, sőt a szociológiai vizsgálatok tanúságai szerint jelentős a nyugdíjas szülőktől kapott {II-194.} anyagi támogatás is. Az idős emberek számára mindez nem áldozat, hanem éppenséggel lelki szükségletet elégít ki, mivel megszünteti bennük a magányosság, a feleslegesség érzését.

Az öreggondozás legnehezebb fázisa a családok számára az idős szülő teljes leépülése, a halál közeledése. Ebben a fázisban különösen nagy szükség lenne a család fizikai és érzelmi együttműködésére, a családban történő ápolásra, gondozásra. Ez azonban csak kivételes esetekben valósulhat meg, részben a lakáskörülmények, részben a fiatalabb családtagok lekötöttsége (munka, tanulás), részben anyagi okok (pl. fizetett házi ápolás igénybevétele), nem utolsósorban pedig az otthon bekövetkező haláltól való idegenkedés miatt. Pedig az intézményes hálózat (szociális otthon, kórházak ún. elfekvő osztályai) ma még nem alkalmas arra, hogy az élet befejezését a lehetőségek szerint lelkileg is megkönnyítse. A családok és a társadalom anyagi-gazdasági körülményeinek lényeges javulása és a fiatal generáció toleranciaszintjének növekedése szükséges ahhoz, hogy a család öreggondozó funkciója e tekintetben is optimális módon teljesüljön.

Családi szerep, családi munkamegosztás

A szerep az ún. interakcionalista családszociológia alapfogalma, amely a családot „olyan, egymással interakcióban álló személyek együtteseként értelmezi, akiket e társadalmilag definiált szerepek betöltésére való törekvés irányít” (Burgess). Társadalmilag meghatározott tehát, ahogy a családtagok – a férj és a feleség, az apa és az anya, a fiú és a leány, a fivér és a nővér – családon belül betöltött szerepei alakulnak.

A családkutatások a családi szerepeket – legalábbis az apából, anyából és gyermekekből álló családstruktúrákban – többnyire adottnak tekintik, abból kiindulva, hogy a férfiak ún. instrumentális, a nők pedig expresszív szerepet töltenek be. Az instrumentális, vagyis férfias szerepek technikai jellegű feladatok, a végrehajtó és ítélkező, döntő funkciók betöltését jelentik, míg az expresszív, nőies szerepek a támogató, összhangteremtő, feszültségoldó feladatok ellátásában nyilvánulnak meg.

A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat. A szereptanulást a külső környezet, a külvilág is elősegíti, mivel a magatartásminták követését társadalmilag elfogadott, helyeselt normák erősítik. A családi szerepek az életkor előrehaladásával értelemszerűen változnak, módosulnak: a családi státus megváltozása korábbi szerepek elveszítésével jár és újabb szerepek betöltését jelenti (pl. nagyszülői szerep).

A családi szerepet szokásos megkülönböztetni a családi funkcióktól, családi feladatköröktől. Az ún. alapszerepek – az apa, anya, fiúgyermek, leánygyermek, nagyapa, nagyanya szerepe – kijelölése a családtagok biológiai és pszichológiai sajátosságai alapján rendeződik el. A feladatkörök a család tevékenységeit rendezik, annak céljai, eredményei szerint. Ilyen feladatkört jelenthet például a család státusának képviselete, a család pénzügyi, anyagi ellátása, a háztartás vezetése, a gyermekgondozás, gyermeknevelés, a betegápolás stb. A szerepek és a feladatkörök jellegzetesen kapcsolódnak egymáshoz; vannak olyan feladatkörök, amelyek hagyományosan a nő, az anya, s vannak amelyek hagyományosan a férfi, az apa szerepéhez kötődnek. Különösen érvényes volt ez azokban az időkben, amikor a nők számára az egyetlen közösség, amelyhez tartozhattak, a család volt; a nők nem vettek részt a társadalmi-politikai döntések meghozatalában, s érdekeiket {II-195.} családjuk férfi tagjai képviselték. A feladatkörök hagyományos felosztása rendkívül tartósnak bizonyult. A nők jogi egyenlőségének megvalósulása után is hosszú ideig jellemző maradt – nem ritkaság napjainkban sem – az ún. egykeresős család, amelyben az apa a kereső, a családfenntartó. De a kétkeresős családokban is többnyire a férj, az apa az, aki több és jobban fizetett munkát végez, mint a feleség, így a családi feladatok nagyrészt a feleségre hárulnak. Ez azonban nem törvényszerű, sok olyan családi feladatkör van, amelyet bármely alapszerep képviselői elláthatnak.

A nők munkavállalásának elterjedése a családi élet alakulását is jelentősen befolyásolta. Magyarországon a változások viszonylag gyorsan mentek végbe: míg 1949-ben a gazdaságilag aktív korú női népességnek kereken harmada, az 1980-as évek végére már 80% feletti aránya vált keresővé. Közöttük a férjes, illetve családos asszonyok voltak/vannak többségben, akik számára a családi és munkahelyi feladatok ellátása sokszor konfliktusokkal telített. Különösen nehéz periódust jelentett az 1950-es évek hivatalos ideológiájaként deklarált, voluntarista egyenjogúságelv. Ez a nők biológiai sajátosságait, valamint a gyermeknevelésben és a családi életben betöltött szerepét háttérbe szorította, s az egyenjogúságot, mint a férfiakkal minden tekintetben „egyformaságot” értelmezte. Később a kisgyermekes anyák már különböző kedvezményekben részesültek (ilyen volt például a hároméves gyermekgondozási szabadság, a gyermekápolási táppénz bevezetése). A nőmozgalmak emellett erőteljesen kezdeményezték egy olyan családi munkamegosztás elterjesztését, amelyben a családi, háztartási feladatokat „igazságosabban” osztják meg, abban a férj és a gyermekek is nagyobb részt vállalnak. Ez azonban csekély eredménnyel járó törekvésnek bizonyult. Az 1980–1990-es években végzett szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiasnak, illetve nőiesnek tartott munkák hagyományos értelmezése nem sokat változott. Igaz, a nők többsége már akkor is vállalna kereső tevékenységet, ha férje el tudná tartani a családot. Ezt iskolai végzettségük emelkedése érthetővé is teszi. De nem szívesen adnák át azokat a családi, háztartási feladatokat sem más családtagoknak, kivált férjüknek, amelyek szorosan kapcsolódnak az anya, a feleség szerepéhez. A valódi konfliktust tehát nem az jelenti számukra, hogy a munkahelyi és a családi feladatok ellátása időbeosztás szempontjából és fizikailag is nehéz, hanem ha az anya, a feleség biológiai és pszichológiai sajátosságok alapján elrendeződött szerepének – ami a nők természetes, belső igénye – kevéssé tudnak eleget tenni. Ezért a megoldást főképp a rövidebb, ún. részidős munkavállalás lehetőségeinek kibővülésében látnák.

A magasabb iskolai végzettségre, szakmaszerzésre törekvés tömegessé válása a gyermekek családi szerepét és családi feladatait sem hagyta érintetlenül. Gyakorlatilag megszűnt a gyermek, mint korán jövedelmező munkaerőforrás szerepe, a tanulási idő 18–22 éves korig történő meghosszabbodása pedig számottevően megnyújtotta a „gyermekstátusban” töltött időszakot. A gyermekeknek a tanulásra kell koncentrálniuk, így kevéssé vesznek részt a családi munkamegosztásban. Ez egyben a szülői szerepek és feladatok meghosszabbodását is jelenti. A gyermek, mint örömforrás, s mint a szülői gondoskodás tárgya is hosszabb ideig tölti be e szerepét, s egyre általánosabb, hogy olyan „presztízsnyújtó” szereppel is rendelkezik, amely alkalmas arra, hogy a szülők, a család kifelé, a külvilág felé jó képet mutasson fel magáról, mint olyan családról, amely a gyermeket gondosan neveli, jó szakmát {II-196.} ad a kezébe. De a szülői feladatkörök oly módon is meghosszabbodnak, hogy a tanulmányaikat befejező, pályaválasztás és családalapítás előtt álló fiatalok nagy része egy ideig még továbbra is a szülők segítségére szorul.

A feleségek, anyák munkavállalása következtében új feladatkörökkel gazdagodott a nagyszülői szerep is. A nagyszülőknek jelentős részt kell vállalniuk a gyermekek gondozásában, felügyeletében, nyaraltatásában, többnyire érzelmileg, pszichikusan és a gyermekkel kapcsolatos kisebb-nagyobb döntések meghozatalában is magukra vállalva egyfajta szülői szerep betöltését. A családi élet egyensúlya, harmóniája szempontjából ennek hatása többféle lehet: az életkorukból adódóan nehézkesebb, aggodalmaskodóbb és tradicionálisabb felfogású nagyszülők és a modernebb életvezetést követő szülők között konfliktusok támadhatnak a gyermeknevelés kérdéseiben. Az aktív nagyszülői szerep betöltése mégis alkalmat nyújt a generációk közötti együttműködés hosszú ideig történő fenntartására, ami az idős emberek lelki, szellemi egészségének egyik legfőbb biztosítéka.

Családi szocializáció, családi életre nevelés

A szocializáció a tanulási folyamat, amelynek során az ember megszerzi azt a tudást, azokat a gyakorlati ismereteket és készségeket, amelyek birtokában többé-kevésbé hatékonyan képes részt venni az egész társadalom, illetve egyes társadalmi csoportok életében. Az emberek gyermekkorukban tanulnak meg egyes, konkrét, felnőttkorukban betöltendő szerepeket, s ezek hatnak saját családi életük alakítására is. Családjukban sajátítják el az ún. nemi szerepeket, amelyek később saját családjuk struktúráját is meghatározzák. A szülői család alapján fejlődnek ki azok a készségek, amelyek párkapcsolataik szempontjából alapvetőek lesznek.

A családi szocializáció meghatározó módon utánzás alapján megy végbe: a gyermek követi a modellként szolgáló szülő viselkedését. Az utánzás szerepe különösen fontos az egész életen át ható magatartási minták elsajátításában. A gyermek általában azonosul is azzal, akit utánoz. Van olyan felfogás, amely szerint az azonosulás megelőzi az utánzást, feltétele annak; más irányzatok szerint az utánzás az azonosulás után jön létre, vagyis a gyermek annak a személynek a viselkedését kezdi utánozni, akivel azonosul. Ez különböző mértékű lehet, attól függően, hogy a szülő – anya vagy apa – magatartása mennyire konzekvens, következetes, rendszeres, vagyis mennyire teremtődik meg az a légkör, amelyben erős azonosulás jöhet létre.

A szülői viselkedési minták belülről szabályozzák a gyermek magatartását, tartósan elraktározódnak, interiorizálódnak, s később a felnőttkori cselekvést irányítják. Mindezek következményeképpen a gyermekek olyan magatartásokat is megtanulnak a szülői családban, amelyekre tudatosan nem tanítják őket, felhasználásukra a szülői családban nincs is lehetőségük, hanem csak jóval később alkalmazhatják az elraktározott mintákat.

A házastársi és a szülői szerep tanulása a szülői családban már egészen korán megkezdődik. De míg a házastársi szerep tanulásakor a gyermek csupán megfigyelője a férj és feleség interakcióinak, a szülői szereppel kapcsolatos akcióknak a gyermek maga is aktív résztvevője, sőt bizonyos – szülői szerephez hasonló – tevékenységeket kisebb testvéreivel való együttműködéseiben maga is betölthet.

A családi szerepek elsajátításával együtt folyik az ezeknél általánosabb jellegű nemi szerepek megtanulása is. Ennek a későbbiekben nagy jelentősége lesz, mivel az a tény, hogy a jövendő házastársaknak {II-197.} azonos elképzelései vannak-e a férj-apa és a feleség-anya szerepéről, alapvetően meghatározhatja a házasságra lépők családi életét, egymáshoz való adaptálódását. Sokszor az válhat házastársi konfliktusok forrásává, hogy a házasfeleknek más és más tapasztalatai, elképzelései vannak a nemi, családi szerepekről, minthogy szocializációjuk folyamán más és más családi mintákat követtek, s ezen egymás kedvéért sem képesek változtatni.

A család jelentősége a családi szerepek átadásában a társadalom fejlődésével, átalakulásával együtt maga is változhat. A 20. század második felében az tapasztalható, hogy az életformák gyorsabb változása miatt a családi példákat a fiatal házasok kevésbé tudják alkalmazni, mint ahogyan szüleik vagy nagyszüleik tudták. A külső hatások, a családi élet problémáinak nyíltabb tárgyalása, a tömegkommunikáció nagyobb lehetőséget ad többfajta minta megismerésére, és arra, hogy a fiatalok új utakat keressenek. A gyermekkori szocializációnak a házastársi, szülői szerepekre gyakorolt hatása tehát bármennyire lényeges és tartós is, nem végérvényesen meghatározó. A felnőttkori szocializáció gyökeres átalakulást hozhat a családdal kapcsolatos értékelésben, érzelmi viszonyulásban, szerepmodellek követésében, egyedi viselkedési formák alkalmazásában.

Míg a nemi és a családi szerepek elsajátítása az utánzás, az azonosulás, az internalizálódás folyamataiban szinte spontán módon megy végbe, a családi feladatok ellátására való felkészítés a szülők – kisebb mértékben az iskolai oktatás – tudatos törekvéseinek eredményeként valósulhat meg. A régebbi időkben a gyermekek hagyományos munkamegosztásban való részvételének eredménye volt az, hogy a leányok az anyától sajátították el a háztartási teendőket, kisebb testvéreik mellett gyakorolhatták a gyermekgondozási feladatokat, a fiúk pedig az apa mellett a „férfias” teendők ellátását, nem ritkán a szakma megtanulását is, amelyet – családi mintára és ösztönzésre – később maguk is folytattak. A családi életben bekövetkezett változások, főképpen a nők, az anyák gazdasági aktivitásának terjedése és a gyermekek tanulási idejének meghosszabbodása azonban egyre kevésbé tette lehetővé, hogy a családi feladatkörök ellátásához szükséges ismereteket a gyermekek kizárólag otthon, a családban sajátítsák el. Márpedig ezen ismeretek hiánya a családi életben ugyancsak konfliktusokat eredményezhet. E hiányt részben pótolhatja, ha a legfőbb ismeretek elsajátítását az iskolai nevelés elősegíti. A II. világháború előtt az ún. elemi, illetve polgári iskolák oktatási programja a háztartástan-tantárgyat is magában foglalta. Az 1950-es évektől azonban ez – mint feleslegesnek ítélt „polgári hagyomány” – kimaradt az iskolai oktatásból. Mögötte a női egyenjogúság erőltetett, voluntarista ideológiája állt, amely szerint a nők csak akkor válhatnak a férfiakkal teljesen egyenjogúakká, ha ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak. Az elképzelés szerint a háztartási és gyermeknevelési feladatokat különböző szolgáltatásoknak kellett volna ellátniuk. Azonban már az 1970-es években és a későbbiekben készített felmérések is azt mutatták: a lakosság, a szülők nagyon is igényelték volna, hogy az iskola nagyobb részt vállaljon a fiatalok családi életre való felkészítéséből. A kívánatosnak tartott tematikán belül igény mutatkozik a szexuális élettel, párválasztással, házasélettel kapcsolatos ismeretek oktatására csakúgy, mint a gyermeknevelés, a betegápolás, a takarékoskodás, a kisebb-nagyobb háztartási tennivalók megtanítására. A családi életre fordítható idő szűkülése ugyanis ma csak kevés lehetőséget biztosít arra, hogy ezen ismereteket a szülők adják át a gyermekeknek. Viszonylag {II-198.} új problémaként jelent meg a fiatalok korai életkorban (serdülőkorban) megkezdett szexuális életének terjedése, ami a szülőket különösen nehéz feladat elé állítja. A szülők tisztában vannak ugyan azzal, hogy a gyermekek szexuális felvilágosítása elsősorban az ő feladatuk, de gyakran maguk sem rendelkeznek kellő szakismerettel és gyakorlattal ahhoz, hogy gyermekeiket megfelelő tanácsokkal lássák el a szexuális életre és a védekezés módjára vonatkozóan. Az 1990-es években jelentős kísérletek indultak meg mind a szexuális, mind az ún. háztartási ismeretek iskolai oktatásának bevezetésére. Ez nagyon fontos, mivel a szexuális élettel és a családi feladatkörökkel kapcsolatos ismeretek megtanulása hatékonyabbá, eredményesebbé teheti a spontán módon elsajátított családi szerepek gyakorlását.

Családi konfliktusok

A konfliktusokat általában olyan társadalmi helyzetekként vagy folyamatokként értelmezhetjük, amelyekben két vagy több személy, vagy csoport között érdekellentét van, ami érzelmi és/vagy szándékbeli ellentétben, időnként ellenséges interakciókban is kifejeződhet. Ez az általános megállapítás érvényes a családi, házastársi konfliktusokra is.

Attól az időtől kezdve, amikor a házasságkötés elsődleges motívuma már nem a partnerek gazdasági érdeke, hanem érzelmi szükségleteik kielégítése, a házasságra lépők céljai között kiemelt helyen szerepel a harmonikus családi életet megteremtése, amelyben az egyetértés, az értékek közössége, a célok azonossága jellemző. A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a házasságok jelentős részében idővel megszűnik az egymás iránti érzelmi igény, s a további együttélés alapja az lesz, hogy mindegyik fél egyéni érdekeinek érvényesítéséhez elfogadható keretnek tekinti házasságát, amelynek fenntartása előnyösebb számára, mint annak megszüntetése. Ez a folyamat kisebb-nagyobb konfliktusok és megegyezések közepette megy végbe. A konfliktusok természetével foglalkozó szociológiában nem ismeretlen az a felfogás, amely szerint a konfliktus éppúgy része a házastársi kapcsolatnak, mint azok az elemek, amelyek összetartják azt. Gyakorlatilag, nincsen olyan házastársi kapcsolat, amelyben ne lépne fel érdekellentét a házastársak között. Ez érthető is, mivel a családi, házastársi kapcsolat kihat a részt vevő felek életének egészére. Azonban ez azt is jelenti, hogy a konfliktusok, érdekellentétek nem vezetnek feltétlenül a házasság, a család felbomlásához. Nem ritkaság, hogy még ha az ellentétek már olyan fokra emelkedtek is, amelynél nagy valószínűséggel válással, a család szétesésével lehet számolni, a kapcsolat mégis átvészeli ezt az időszakot és fennmarad. A konfliktusok, érdekellentétek visszavezethetők a házastársak szerepeire, ezek összeütközésére, de kialakulásukban és menetükben fontos a családi közösség, a házastársi viszony fejlődésének belső dinamikája és a házastársak személyisége is.

A házastársak lehetséges érdekellentéteinek fő területeit a család funkciói jelölik ki. E funkciók történelmi korszakok szerint, de a családi életciklus egymást követő szakaszaiban is változnak. Ennek megfelelően változik az is, hogy egy adott történeti időpontban vagy a családi életciklus meghatározott szakaszában, amely ellentétek a legnagyobb jelentőségűek. A konfliktusok, ellentétek főbb csoportjaira, területeire a válások alakulásából is következtetni lehet. Ilyen területek lehetnek az anyagi természetű, a jövedelemmel, a jövedelem felhasználásával kapcsolatos, az önálló lakás hiánya miatt keletkezett viták; a gyermek miatt, gyermeknevelési elképzelésekkel kapcsolatos ellentétek; a szabad idő eltöltésével, baráti kapcsolatokkal {II-199.} összefüggő ellentétek; az alkoholizmus miatti házastársi konfliktusok.

Amennyiben elfogadható az az állítás, miszerint gyakorlatilag nincsen olyan házastársi kapcsolat, amelyben ne lépnének fel érdekellentétek a házastársak között, maga a konfliktus sem nevezhető egyértelműen negatív jelenségnek; előfordulhatnak a párkapcsolat szempontjából előnyös következmények is. Az érintett felek feloldhatják ellentéteiket, és kapcsolatukban újra felülkerekedhetnek a nyereségek; ekkor az ellentétek pozitív funkciója az, hogy a megoldás kereséséhez és megtalálásához segítik hozzá a házasfeleket. A házasságok egy kisebb hányadában – amelyek végül is válással végződnek – a konfliktusok ébreszthetik rá a partnereket arra, hogy párválasztásuk elhibázott volt, meggyorsíthatják az értelmetlen viszony felszámolását, ami lehetőséget ad újabb párkapcsolat megteremtéséhez. A házastársi konfliktusok helyes értelmezése elősegítheti azt, hogy azok kibontakozásának, megoldásának e pozitív elemei, hatásai kerüljenek előtérbe. Ennek eszköze a konfliktusok nyílt, megbeszélése a családon belül. Általános tapasztalat azonban, hogy a konfliktusok kezelésére az érdekellentétbe kerülő házastársak nem mindig rendelkeznek kellő eszköztárral. Gyakori, hogy kisebb, kezelhető konfliktusok megoldására is a válás gondolata merül fel. Ezt kétségkívül elősegíti a házasságok felbomlásával kapcsolatos bírósági gyakorlat megkönnyítése is, csakúgy, mint a közvélemény változása, amely a válást ma már korántsem tekinti elítélendőnek. Ma már számos országban alakult ki olyan intézményhálózat, amely hivatásos szakemberek, pszichológusok, pedagógusok, jogászok részvételével – ún. családterápia formájában – nyújt lehetőséget a konfliktusok kezelésének elsajátítására.

A család egészséges működésében alapvetően meghatározó a házastársak, a férj és feleség, az apa és az anya közötti viszony, így érthető, ha a családi konfliktusok sorában elsősorban a házastársi konfliktusokról esik szó. A család összetétele, létszáma, életciklusa függvényében azonban értelemszerűen a család más tagjai, szereplői közötti konfliktusok, érdekellentétek is részét képezhetik családi konfliktusoknak. Ezeken belül első helyen a generációs ellentétek említendők: a gyermekek – serdülőkorba majd ifjúkorba kerülve – fokozatosan szakadnak el a szülőktől, életükben mind nagyobb szerepet töltenek be a kortárscsoportok, a külső hatások saját érdek- és értékstruktúrát alakítanak ki bennük, ami kritikus esetben szembekerülhet a szülők értékrendjével, normatíváival, nevelési elveivel és a gyermek jövőjére vonatkozó elképzeléseivel. A generációs ellentétek másik pólusát a szülők és nagyszülők konfliktusa jelenti, amelyben ugyancsak a tradicionálisabb életvezetési elvek, a nagyszülői generáció szerepvesztéssel járó frusztrációi és a középső szülői generáció értékrendjének ellentéte játszik szerepet. Kiélezett helyzetekben ezek ugyancsak a család felbomlásához, széteséséhez vezethetnek, megoldásukban ugyancsak nagy szerepe lehet a külső szakértői segítségnek.

A családi, házastársi konfliktusok kezelésére való felkészítés elsődleges színtere optimális esetben a család. A gyermekek számára az lenne kívánatos, ha a szülők viszonylag hamar bevonnák őket mindennapi problémáik megvitatásába, döntéseik meghozatalába. Ez alkalmat adna arra, hogy megfigyeljék: miként törekszenek a szülők egymás álláspontjának megértésére, hogyan módosítják saját álláspontjukat, s hogyan jutnak közös döntésekre. A mai általános nevelési gyakorlat azonban az, hogy a szülők igyekeznek problémáikat elleplezni a gyermekek elől, és olyan családi életet felrajzolni előttük, amelyet összetartás, {II-200.} harmónia jellemez. A gyermekek a konfliktusokról már csak akkor szereznek tudomást, amikor azok eszkalálódnak, és a nyílt családi viszályok már nem tarthatók titokban. Így később, saját családjukban felmerült konfliktusaik megoldására is a szülői házban megtanult módszert választják. A családi szocializáció folyamatában sajátítható el az egyéb családi konfliktusok kezelésének módszere is. A szülők és gyermekek közötti ellentétek nyílt és őszinte feltárása, a szülők törekvése arra, hogy gyermekeik kortárscsoportját megismerjék, az egymás iránti kölcsönös bizalom kialakítása a gyermekek számára olyan viselkedési minta, amely a generációk közötti egészséges együttműködést a későbbiekben saját felnőtt életükben is megkönnyíti.

Családi értékek

A kutatásokban az értékek fogalmát a legegyszerűbben úgy szokás meghatározni, hogy megvizsgálják: milyen dolgokat tart valamely társadalom, réteg vagy kisebb közösség fontosnak, míg másokat kevésbé fontosnak. Lehetséges például, hogy valaki olyan környezetben, közösségben él, amelyben nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egyéni célok, ambíciók megvalósításának, mint annak, hogy ezeket a családi kötelezettségeknek alárendeljék, vagy jobban elismerik a vagyongyűjtést, mint a karitatív tevékenységeket stb. Ezek az alternatívák, illetve a közöttük történő választások különböző magatartási szabályokban, normákban fejeződnek ki. A magatartási szabályok, normák annak következtében alakulnak ki, hogy az emberek többnyire igyekeznek úgy viselkedni, hogy az lehetőleg minél jobban megfeleljen a környezete támasztotta írott és íratlan szabályoknak.

Vannak olyan, általános érvényű, elemi értékek és normák, amelyeket közgondolkodás egyértelműen elfogad. Ilyen például a becsületesség, az igazságosság – ezek elutasítása már szinte deviáns magatartásnak minősül. Számos olyan, általában rokonszenvvel fogadott érték is van azonban, amelyekben a népesség egyes rétegeinek, csoportjainak álláspontja a közgondolkodással – vagy egymással – szembekerül. A hagyományok követése vagy a vallásosság például a fiatal generáció számára kevésbé jelent fontos értéket, mint a közvélemény egészében, s nagyon eltér az idős generáció értékválasztásaitól.

Az értékstruktúra változása világszerte foglalkoztatja a szociológusokat; az 1960–1970-es években elkezdődött és azóta is lendületben lévő értékszociológiai kutatások nemegyszer az értékek válságára hívták/hívják fel a figyelmet. A családi élettel foglalkozó kutatások egyrészt azt támasztják alá, hogy a család szerepe az értékek közvetítése szempontjából igen jelentős, másrészt pedig azt, hogy bizonyos demográfiai jelenségek – például a házasságkötés, a család gyermekszámának megtervezése stb. – olyan egyéni, családi szándékoknak, döntéseknek a következményei, amelyek ugyancsak nem függetlenek az adott népességben, népességcsoportban meglévő értékek, ízlések, preferenciák természetétől.

A fejlett országok demográfiai jelzőszámai már hosszabb ideje a termékenység csökkenéséről, a házasságkötési szándékok lanyhulásáról, a válások számának növekedéséről, az élettársi kapcsolat, mint életforma terjedéséről tudósítanak. E folyamatok – bár némi késéssel – egyre inkább érzékelhetők hazánkban is. A családi élet mindezen változásai sokfajta társadalmi, gazdasági tényezővel vannak összefüggésben. A modernizáció felgyorsulása – ami nem marad hatás nélkül a lakosság, a közgondolkodás értékrendjét, életmódját, a szokásait szabályozó normatívákra sem – a családi életformák alakításában fő szerepet játszó {II-201.} fiatal korosztály életvezetését, gondolkodását sem hagyja érintetlenül.

A 20. század első felére jellemző családi normák még a korábbi időkre nyúlnak vissza, és a szülői családok adták őket tovább, támogatva a vallási tanoktól, világi ideológiáktól és intézményektől. A legfőbb követelmények, amelyek megfogalmazódtak bennük, a következőkben foglalhatók össze: a család rendjét meg kell őrizni, mert ez mindenkinek az érdeke; kerülni kell minden kísérletezést a családi életben, megfontoltan mérlegelve kell a döntéseket meghozni; e döntések alapja a közös érdek, amelyért a család egyes tagjainak áldozatokat is kell hozniuk. A tradíciók, az elfogadott tekintélyek segítenek bennünket a helyes döntések meghozatalában. Kifelé a családnak – az esetleges konfliktusok ellenére – harmóniát, egységes képet kell mutatnia.

Az utóbbi évtizedek kutatásai a nyugati országokban arra utalnak, hogy ezeknek a normáknak a hatása erősen meggyengült, s olyan új normák terjedtek el, amelyek összhangban vannak a megváltozott családi magatartásokkal és az individualizáció irányába mutatnak. Magyarországon is megfigyelhető, hogy a fiatal és középkorú felnőtt népességben terjedőben van – de még csak egy kisebbségre jellemző – a tradíciókkal való szembefordulás. E korosztálynak mintegy negyede-harmada a családi élet tervszerűsége, a tradicionális normák helyett előnyben részesíti a spontaneitást, a kísérletezést, az új élmények keresését, illetve az egyéni, privát szféra megőrzését még a házastárssal szemben is. Ugyanakkor elveti azt a felfogást, hogy a sikeres gyermeknevelésben a szülői tekintélynek nagy súlya van, és hajlamos támogatni a családtagok egyéni vágyainak előtérbe állítását, még olyan esetekben is, ha annak a családi életre gyakorolt következményei esetleg negatívak.

Nagy kérdés, hogy a hagyományos családi együttélés stabilitásának gyengülése lassítható-e, van-e mód annak megállítására, netán visszafordítására. A nemzetközi szakkutatások nem adnak erre egyértelmű választ. Van olyan felfogás, amely szerint a hagyományos családi életforma a maga gazdasági, jogi, morális, konvencionális kötöttségeivel már nem képes kielégíteni a fiatal generáció nagyobb egyéni autonómiát igénylő, individuális igényeit, és ez szükségszerűen gyorsítja a hagyományos keretek szétfeszülését. Vannak azonban másféle álláspontok is. Az 1980-as évek nosztalgiahulláma olyan országokban is jótékonyan hatott a házasságkötésekre, amelyek korábban élen jártak annak mellőzésében. Arra is van példa, hogy a nők családi és munkahelyi feladatai közötti konfliktusok enyhítésére tett jelentős erőfeszítések kedvezően befolyásolják a családok gyermekvállalási szándékait. Nem jelenthető ki tehát egyértelműen, hogy visszafordíthatatlan folyamatról van szó. Annál is inkább nem, mert a családi együttélés hagyományostól eltérő normáinak, értékeinek terjedése nem jelenti azt, hogy vele együtt magának a családnak az értéke is csökkenne. Ez nem csak a hazai közgondolkodásra érvényes. A család, a gyermek megkülönböztetett elsőbbsége olyan országokban is kimutatható, amelyekben a törvényes házasság mellett a családi életközösségek más – kötetlenebb – formáinak jelenléte már megszokottabb.

A nyugati vizsgálatok egyik fontos megállapítása, hogy a változások kiterjedtek arra is, ahogyan az emberek megítélik a gyermekszülést, a gyermekvállalást. Míg a 20. század első felében ez egyik alapvető célja volt a házasságkötésnek, vagy legalábbis magától értetődő velejárója, mára kialakult egy olyan szemlélet, amely tudatosan elutasítja a gyermekvállalást. Ennek az attitűdnek az alátámasztására részben a jövő iránti bizalmatlanságot {II-202.} hozzák fel, részben a gyermek nevelésével, gondozásával járó szükségszerű áldozathozatalt, amely az önmegvalósítást akadályozza. Bár ez a szemlélet sehol sem vált még dominánssá, van ahol a prokreatív korú népesség mintegy ötöde vallja. Magyarországon nem tapasztalható még a gyermektelenség, mint ideálisnak vélt állapot elfogadása. A házasságkötés előtt álló párok családtervei – és a lakossági közvélemény-kutatásokkal vizsgált közmegítélés – szerint általánosnak mondható az a szemlélet, hogy a családokban átlagosan két gyermek kívánatos; a fiatal házasok alig egy-két százaléka részesítené csak előnyben a gyermektelenséget.

A család általában a tágabb családot, a rokoni kapcsolatokat is magában foglalja. A vizsgálatok szerint a fiatal és középkorú felnőttek meghatározó többsége tart rendszeresen kapcsolatot tágabb családjával, rokonaival, a gyermekes családok döntő többsége számíthat különböző természetű családi, rokoni segítségre is. Ez a család értékét nagymértékben erősíti, egyben cáfolva azt a feltételezést, hogy a mai modern életben a családi kapcsolatok elhidegülnek, leépülnek.

Magyarországon a családi életformák alakításában fő szerepet játszó generáció gondolkodásmódját, értékválasztásait a 20. század végéhez közeledve még inkább a hagyományok követése jellemzi, de kétségtelenül jelen van már a tradicionális együttélési normákkal való szembefordulás is. Csak e változásokat rugalmasan követő és a különféle társadalmi szerveződések, közösségek aktív közreműködését élvező családpolitikától várható el, hogy a modernizáció felgyorsulására a családok ne olyan választ adjanak, amelyek stabilitásukat gyengítik, funkcióik feladását eredményezik. A családra vonatkozó szemléletmód sokfélesége korunkban természetes, normális állapot. A családpolitikai döntéseknek világosan meg kell határozniuk, hogy milyen fajta szemléletmódot preferálnak, de tartózkodniuk kell minden olyan döntéstől, amely a más szemléletű családi életet büntető jellegű intézkedésekkel próbálná visszafordítani.

A magyar családok jellemzői

Magyarországon az 1990. évi népszámlálás adatai alapján a lakosság 81%-a él családban. Bár ez valamivel alacsonyabb, mint 20 évvel korábban (1970-ben 86% volt az arány), a család ma is a társadalom alapegységének tekinthető. A családi életforma azonban hazánkban is – Európa számos országához hasonlóan – elindult a változások útján.

A változások a családok összetételét jelző statisztikai adatokban is tükröződnek: 1970 óta növekedett az ún. egyszülős családok száma, a házaspárok esetében pedig jelentősen megemelkedett a gyermek nélkül élő házaspárok aránya. Ez utóbbiban nemcsak a termékenység csökkenése játszik szerepet, hanem az is, hogy egyre több olyan idős házaspár van, akiknek gyermekei már kiváltak a szülői családból és saját családot alapítottak.

A gyermekszám csökkenése miatt fokozatosan visszaesik a családok nagysága. Míg 1949-ben 100 családra 339 családtag jutott, 1990-ben már csak 292. Ez a sokgyermekes családok erős csökkenésének a következménye. Legszembetűnőbb a kétszemélyes családok növekedése (1949–1990 között arányuk 33%-ról 44%-ra nőtt), amit a gyermek nélküli házaspárok, valamint az egy szülőből és egy gyermekből álló családok emelkedése okoz. Ezt a családok gyermekszám szerinti megoszlása is megerősíti: 1949 óta a száz családra jutó gyermekek száma 152-ről 100 körülire esett vissza, vagyis egyharmadával kevesebb, mint közel fél évszázaddal ezelőtt.

Minthogy Magyarországon a termékenység csökkenése jóval korábban kezdődött {II-203.} el, mint számos európai országban, a családépítkezés szokásainak megváltozása nem (vagy nem csak) nyugati minták hatásának tulajdonítható. A nyugat-európai országokban a visszaesés első jelei az 1970-es években mutatkoztak, és azokkal a társadalomban végbemenő változásokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek elsősorban a társadalom alapegységeit, a családokat érintették. Ennek kísérő jelenségei a hagyományos – házassági kötelékben történő – családi életforma vonzerejének visszaesése, a házasságon kívüli gyermekvállalás általánossá válása, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése. Ezek a jelek hazánkban csak az 1980-as évek elején kezdtek jelentkezni és ezzel együttjárt a gyermeküket egyedül nevelő szülők számának emelkedése (egyben {II-204.} a szociális problémák), növekedése is.

A családi életforma változását előidéző okok sokrétűek, s azok hatásai nem teljesen azonos módon érvényesültek Magyarországon és a nyugat-európai országokban. Míg az 1950-es években és az 1960-as évek első felében Magyarországon – de több más, volt szocialista országban is – a családok működési zavarai és instabilitása tapasztalható, addig a nyugat-európai országokban a családok népszerűségének növekedése, eredményes funkcionálása volt megfigyelhető. A fordulat az 1960-as évek közepén jelentkezett Európában. A változás sem az országok, sem a család szerkezete, funkciói tekintetében nem egyszerre történt.

Az 1960-as évek második felétől eltelt három évtized alatt jelentős gazdasági és társadalmi változások zajlottak le Európában, amelyekkel a családok szerkezetének és működésének módosulása összefüggésbe hozható. Véget ért a II. világháborút követő gazdasági fellendülés és ismételt recessziók ingatták meg az emberek bizalmát abban, hogy sikerült megtalálni a jóléti állam modelljét, amely mellett a családok életszínvonalának, fogyasztási szintjének folyamatos emelkedésére lehet számítani. A társadalmi változások között a legjelentősebb a nők kereső tevékenységében következett be: egyrészt többszörösére emelkedett a kereső nők száma, másrészt kiemelkedtek a szakképzetlenségből, és mind nagyobb hányaduk szerzett olyan végzettséget, ami versenyképessé tette őket a férfiakkal, így partnerükkel szemben is, s ezáltal nem fogadták el többé a nekik kijelölt hagyományos szerepeket a családban. Mindez egyre inkább újfajta családi értékeket alakított/alakít ki, amelyek közt kevesebb szerep jut a tradícióknak, a szülői minták követésének, a tekintély tiszteletének, s nagyobb azoknak, amelyek az egyéni autonómia megvalósítása, az individualizáció irányába mutatnak. Ezek a változások a magyar családokat sem hagyják ma már érintetlenül.

A változások tendenciáját jelző adatok azt mutatják tehát, hogy a társadalom egy része Magyarországon is kezd elfordulni a hagyományos magyar családmodelltől, és elindul az Észak- és Nyugat-Európában már kialakult családmodell irányába. Valószínű, hogy néhány évtized múlva a magyar viszonyok sem fognak túlságosan eltérni a többi európai család helyzetétől.