Településhálózat

Fejlődési folyamatok az I. világháború végéig

Magyarország településhálózata sok évszázados fejlődés és formálódás után számos sajátos jellemvonást felmutatva jutott el a 20. század küszöbére. Maga a századforduló nem jelent korszakhatárt településhálózatunk fejlődésében, fordulópontnak inkább 1867 tekinthető, amikor az Ausztria és Magyarország közötti kiegyezés megteremtette a polgári átalakulás politikai feltételeit, s ez éreztette hatását a településhálózat fejlődésén is. (Ekkor hozták meg pl. azokat a törvényeket, amelyek a kor igényeihez igazították a közigazgatást, a települések jogállását stb.)

A településhálózat átalakulását a 19. század végén lezajlott, megkésett ipari forradalom, illetve a gyors kapitalizálódás befolyásolta, aminek következtében megváltozott az ország gazdasági térszerkezete, s ez átrendeződéshez vezetett a településhálózat egyes elemei között is.

Az egyik legszembetűnőbb változás a falusi népesség arányának folyamatos csökkenése volt, ami elsősorban az ezer lakosúnál kisebb falvakban volt jelentős. Ez a falukategória már az I. világháború előtt is egyre nagyobb mértékben veszítette el népességét. Életképesnek már ebben az időszakban is csak az ezer lakosúnál népesebb települések tűntek.

A falvak népességvesztése elsősorban a munkaképes korosztályok városba áramlásából származott. 1869–1910 között a városi népesség háromszor olyan gyorsan növekedett, mint a falusi. A korszak legjelentősebb településhálózati változása az urbanizálódás kibontakozása, aminek leglátványosabb jellemzője a főváros páratlanul gyors növekedése volt.

1873-ban egyesítették Budapest néven az addig önálló Pestet, Budát és Óbudát. {II-232.} Ezt követően Budapest a gyors növekedés következtében Közép-Európában szinte példa nélküli módon koncentrálta a nagyipart, a bankokat, a kereskedelmet, a tudományt, a kultúrát stb. Népességszáma 1869–1910 között 270 ezerről 880 ezerre emelkedett, s ezzel Európa 8. legnagyobb városa lett. A főváros körül jelentős elővárosi gyűrű is kialakult, ahol az ide sorolható 21 településen 1910-ben már 230 ezren éltek. Budapest és környéke között a kapcsolat már ekkor is meglehetősen szoros volt (pl. az itt élő ipari népesség kb. fele már a századforduló táján a fővárosba járt be dolgozni).

Budapest rendkívül dinamikus fejlődésének a többi város a közelébe sem tudott kerülni, jóllehet ezekben is volt előrelépés. A különbségeket jól jelzi, hogy a második legnagyobb város (Szeged) népességszáma a századfordulón a 100 ezret sem érte el. Még a tíz regionális központ (Zágráb, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Kassa, Debrecen, Pécs, Temesvár, Nagyvárad, Arad) növekedése és gazdasági dinamizmusa is messze elmaradt a fővárosétól.

A városhálózat új és gyorsan fejlődő elemét alkották ekkor az ipari városok, amelyek elsősorban a szénbányászat, valamint a vas- és acélipar központjai voltak, s a legtöbbször egyszerű faluból váltak ipari településsé (pl. Salgótarján, Petrozsény, Resicabánya).

Jelentős hatással volt a településhálózat átalakulására a vasutak kiépítése: jó néhány települést a vasút tett várossá, vagy növelte meg jelentőségét (pl. Békéscsaba, Nyíregyháza, Dombóvár), több esetben viszont éppen a vasút hiánya, illetve megkésett kiépítése okozta egy-egy település fejlődésének megtorpanását vagy éppen jelentéktelenségbe süllyedését (pl. Eger, Gyöngyös, Nagykálló).

Az I. világháború előtti városhálózat feltűnő jellegzetességeként említhető, hogy nagy volt a különbség a városi jogállású és a városi szerepkörű települések csoportja között. A századfordulón valamilyen városjoggal mindössze 131 település rendelkezett, a tényleges városi funkciókat nézve azonban közel 250 volt a számuk. Az utóbbiakat tekintve városnak 1900-ban a magyarországi népesség kb. 1/3-a volt városlakó.

A századforduló magyar városhálózatának fő ismérvei: a főváros nyomasztó túlsúlya, a kisvárosok feltűnően alacsony száma és a fejlett kisvároshálózat hiánya. A magyar településhálózatnak ez a sajátossága egészen a legutóbbi időkig fennállt.

Az ország és a városok népességének etnikai szerkezete ekkor alapvetően eltért egymástól. Amíg 1910-ben az ország lakosságának alig több mint a fele, addig a városlakóknak 82%-a magyar anyanyelvű. A magyarokon kívül még a németek aránya is átlag feletti volt a városokban.

A városfejlődés mellett a legnagyobb változások a másik póluson, a tanyarendszerben történtek. Az alföldi tanyavilágnak a 19. század második felében végbement térhódítása szorosan összefüggött a nagyarányú környezetátalakító munkálatokkal (ármentesítés, mocsarak lecsapolása) és az intenzív gazdálkodás (pl. szőlő- és gyümölcstermesztés) előtérbe kerülésével. A változást jól jelzi, hogy 1870-ben hét alföldi megyében kb. 200 ezren, 1910-ben viszont már 750–800 ezren éltek tanyán. Egyes nagy külterületű alföldi városok esetében a tanyán élők aránya meghaladta az összlakosság 30%-át.

Összességében az I. világháború előtt a magyar településhálózat sajátosan vegyes képet mutatott, modern és anakronisztikus elemeket egyaránt hordozott, erősségei pedig komoly hiányosságokkal párosultak.

{II-233.} Településhálózatunk a két világháború között

Magyarország számára az I. világháborút lezáró 1920-as trianoni békediktátum minden szempontból alapvető, esetenként pedig katasztrofális következményekkel járt. A békeszerződés értelmében a történeti Magyarország elveszítette korábbi területének több mint 70%-át, népességének pedig közel 2/3-át. Lényegesen megváltozott az ország településállománya és településhálózata is: amíg 1918-ban még 139 városi jogállású település volt, addig 1920-ra már csak 47 maradt. A falvak száma a mintegy 12 és fél ezerről 3500-ra csökkent.

Budapest és a többi város fejlődési pályája. Településhálózati szempontból a leglényegesebb változást a főváros súlyának radikális megnövekedése jelentette. Budapest szinte egyik napról a másikra egy közel 21 millió lakosú birodalom fővárosából egy mindössze 7,6 millió lakosú ország első városa lett. 1910-ben az akkori ország lakosságának 4,2%-a sem élt Budapesten, 1920-ban viszont már 11,6% volt a főváros részesedése. Az új határok között még élesebben jelentkezett az a korábban is meglévő probléma, hogy Budapestnek nincsenek igazi ellenpólus városai. Az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Budapest vetélytársa Bécs volt, nem pedig a magyar nagyvárosok.

A trianoni határ meghúzásával Magyarország a tíz regionális központjából hetet elveszített, s mindössze Szeged, Debrecen és Pécs maradt az új országkereten belül. Hozzájuk próbált csatlakozni a két világháború között regionális központként Miskolc, Győr és Székesfehérvár. Ez a hat város viszont még kevésbé tudott Budapest ellenpólusa lenni, mint a történelmi Magyarország tíz regionális központja. A nagyságbeli különbségeket jól jelzi, hogy Budapest népességszáma továbbra is kb. tízszerese volt az utána következő legnagyobb városokénak (Szeged, Debrecen).

Az előző időszakhoz képest jelentős változás, hogy Budapest korábbi rendkívül gyors népességnövekedése a két világháború között már nem folytatódott. A főváros népessége 1920–1941 között kisebb ütemben növekedett, mint a magyar városi átlag (25,3%, illetve 27,7%). A népességszám emelkedésének lassúbb tempója is elegendő volt azonban ahhoz, hogy Budapest 1930-ban belépjen a milliós városok közé. Ekkor a teljes magyar városi lakosság 35–36%-a élt a fővárosban.

Miközben Budapest népességnövekedési tempója lelassult, a körülötte fekvő és egyre inkább agglomerációvá alakuló településgyűrű rendkívül gyorsan növelte lakosságát: 1920-ban az itt élők száma alig haladta meg a 300 ezret, 1941-ben viszont már 648 ezerre rúgott. Az agglomerációs övezetben nemcsak falvak, hanem népes városok is voltak (Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet), így 1941-ben Magyarország népességének már több mint 18%-a élt a fővárosban és annak agglomerációjában.

Az urbanizálódás ebben az időszakban lényegében Budapestre és környékére korlátozódott, a városhálózat többi eleménél nem történt látványos változás: a városi népesség aránya 1920–1941 között alig nőtt (31,8%-ról mindössze 34,6%-ra módosult). A fejlődés ekkor általában a gyáriparhoz kötődött, néhány ipari központ városi méreteket ért el (városi szerepkörhöz jutott pl. Tatabánya, Salgótarján, Ózd), bár ez nem mindig jelentette egyúttal a városi cím megszerzését is. Bizonyos agglomerálódás megfigyelhető volt néhány vidéki város (pl. Miskolc, Szombathely, Pécs) körül is.

Az ipari jellegű városok előretörésével megrekedtek a fejlődésben az Alföld agrárvárosai. Ezek a népes települések a 19. század végére elérték fejlődési pályájuk csúcsát, strukturális gyengeségük a két világháború között már egyértelmű volt. Az alföldi városok népességszáma {II-234.} 1920–1941 között mindössze 17%-kal gyarapodott. Gazdasági teljesítőképességük növekedési üteme viszont ettől is elmaradt, így az alföldi városokban kialakult agrártúlnépesedés a korszak egyik legsúlyosabb társadalmi problémája lett. Bár a lassú növekedés ellenére 1941-ben a városi lakosság közel 1/3-a még az Alföldön élt, a régió súlya azonban érzékelhetően csökkent a hazai városodás folyamatában.

A kisebb-nagyobb változások és súlypont-áthelyeződések ellenére a magyar városhálózat fejlődése végül is a két világháború között is hasonló pályán haladt, mint korábban a jóval nagyobb országterületen. Ezt jelzi az is, hogy a városhálózat alapvető szerkezeti és területi problémái továbbra sem oldódtak meg. Az ellenpólus-városok már említett hiánya mellett továbbra is nagy volt a különbség a jogi és a földrajzi értelemben vett városok számában: a II. világháború végén mindössze 56 település rendelkezett városi jogállással, szerepköre alapján viszont közel 150 települést lehetett városnak tekinteni. Továbbra is problémát jelentett a teljesítőképes kisvároshálózat hiánya, és a sokoldalúan fejlett kisvárosok száma is alacsony maradt.

A városok területi eloszlása is meglehetősen egyenlőtlenül alakult. Amíg a budapesti agglomerációban hat városi jogállású település is volt (Újpest, Rákospalota, Pestszentlőrinc, Pestszenterzsébet, Kispest, Budafok), addig az Alföld, sőt a Dunántúl kiterjedt részein egyetlen város sem akadt.

A falvak és a tanyák helyzete. Az új országhatár meghúzása természetesen érintette a faluhálózatot is. Ez egyrészt a falvak 2/3-ának elvesztését jelentette, másrészt szerkezeti átrendeződéssel is járt. Az országhatáron kívül maradt falvak többsége kis- és törpefalu volt, így a megmaradt faluhálózatban ezen kategória aránya érzékelhetően kisebb lett: 1910-ben az ezer lakosúnál kisebb településeken élt a történeti Magyarország népességének közel 1/4-e, 1930-ban viszont már csak bő 1/10-e. Ennek megfelelően megnőtt a falvak átlagos népességszáma (1910: kb. 1200 fő, 1920: kb. 1500 fő).

A változás ellenére az új országterületen is maradtak jelentős kiterjedésű aprófalvas térségek, főként a Dunántúl nyugati és déli részén, valamint Észak-Magyarországon. Az ezer lakosnál kisebb települések túlnyomó része a két világháború között fejlődési kilátásait tekintve már leszálló ágban volt, népességük stagnált vagy csökkent.

Részben hasonló volt a helyzet a faluhálózat másik pólusán, az alföldi óriásfalvak esetében (ide sorolható pl. Balmazújváros, Jászárokszállás, Abony, Tiszaföldvár). A régió agrárvárosaihoz hasonlóan az óriásfalvak is súlyos gazdasági és társadalmi krízisben voltak a két világháború között, ami népességfejlődésükön is meglátszott.

Az alföldi városok és óriásfalvak mellett jelentős változások érték a tanyahálózatot. A 18. század második felétől fokozatosan kiépülő tanyavilág a két világháború között is sajátos és fontos része volt az Alföld településhálózatának. 1930-ban az Alföld népességének több mint 1/4-e nem a zárt településközpontban (a belterületen), hanem a települések határában lévő külterületi lakott helyeken élt. Az I. világháborút követő évtizedekben a tanyavilág jelentősége még fokozódott is: 1920–1930 között pl. az Alföld legnépesebb településeihez tartozó tanyákon és majorokban élők száma kétszer olyan gyorsan növekedett, mint a belterületi népességé. A népes és nagy kiterjedésű külterülettel rendelkező alföldi települések határában a tanyasi népességszám esetenként a több tízezret is elérte (pl. Szeged, Hódmezővásárhely, Kecskemét).

A két világháború közötti magyar településhálózat további jellemvonása, {II-235.} hogy az 1920-ban meghúzott új határok mentén új településhálózati rend alakult ki. A trianoni országhatár megállapításánál ugyanis általában nem vették figyelembe az évszázadok során kialakult racionális hierarchiaviszonyokat és a centrumvonzáskörzet kapcsolatokat. Ennek következtében egyrészt jelentős városok veszítették el vonzáskörzetük kisebb-nagyobb részét (pl. Nagyvárad, Kassa, Sopron, Komárom), másrészt nagy területek maradtak vonzásközpont nélkül. Így a határ mindkét oldalán stagnáló vagy éppen depressziós térségek alakultak ki, s ezt a problémát még napjainkra sem sikerült megoldani.

Változási tendenciák a II. világháború után

A magyar településhálózat fejlődésében 1950 tekinthető újabb szakaszhatárnak. Ebben az évben lépett érvénybe az a közigazgatási reform, ami nem elhanyagolható településhálózati következményekkel is járt. E reform alapján került sor Budapest és agglomerációjának részben politikai indíttatású közigazgatási egyesítésére, amelynek keretében hét várost és 16 községet csatoltak Budapesthez. Ezzel a főváros népességszáma 1,6 millióra emelkedett.

1950-ben átalakult a megyerendszer is, aminek következtében több város elveszítette megyeszékhelyi rangját (pl. Esztergom, Gyula, Makó, Sopron, Baja), néhány viszont ekkor lett megyei központ (pl. Tatabánya, Békéscsaba, 1952-ben Salgótarján).

Az 1940-es évek végén megkezdték a tanyarendszer régóta fennálló problémáinak megoldását is, amit az államhatalom – nem éppen szerencsés módon – az ún. tanyaközségek szervezésével próbált elérni. Az elképzelés az volt, hogy a szétszórt tanyákon élő népesség be fog költözni ezekbe a kijelölt tanyaközségekbe, s ezzel felszámolódik a külterületi népesség. 1950-ig közel félszáz ilyen központi településmagot jelöltek ki, a folyamat kiteljesedésére azonban már csak 1950 után került sor.

A városhálózat fejlődési sajátosságai. Az 1950-től napjainkig tartó időszak jellemző vonása Magyarországon a városhálózat kibővülése, a városok számának gyarapodása. Ez a folyamat időben meglehetősen differenciáltan zajlott le. Az 1950–1965 közötti időszak a visszafogott városfejlesztés korszaka volt, ekkor mindössze 9 település kapott városi jogállást; ezek 2/3-a ún. szocialista város, azaz ipari és/vagy bányászati központ, ahol a tényleges városi funkciók általában szerényebb mértékben voltak jelen.

Az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig tartó időszakban már lényegesen több település nyerte el a városi jogállást (1966–1975 között 19, 1976–1985 között 26). E települések túlnyomó része már földrajzi értelemben véve is város volt, s a városi jogállás elnyerése lényegében fejlettségük hivatalos elismerése volt. A gyorsuló városodás következtében egyre inkább megszűnt a magyar városhálózat azon évszázados jellemvonása, hogy a városjoggal rendelkező települések száma lényegesen elmaradt a városként funkcionáló településektől. Az 1980-as évek közepén, illetve második felében a városi funkciójú és a városi jogállású települések köre nagyjából megegyezett.

Az 1980-as évek közepétől a szocialista berendezkedés fellazulása egyre inkább érzékelhetővé vált, ami a városjog odaítélésének gyakorlatában is megfigyelhető. Amíg korábban eléggé szigorú feltételeknek kellett megfelelni a városi jogállás elnyeréséhez, addig az 1980-as évek végére a városi státus odaítélése egyszerű bürokratikus aktus lett. (1989-ben pl. egyetlen napon 41 község kapta meg a városi jogállást.) Következményként városhálózatunk eléggé „felhígult”. 1996 végén már 206 városi jogállású település volt Magyarországon. Közülük {II-236.} „valódi város” mintegy 150, a többi csak igazgatási jogállás szerint az.

A kétszáz város nem egyenletesen helyezkedik el az ország területén, így a várossűrűség regionális értékei eléggé eltérőek. 1994 elején hazánkban átlagosan 500 km2-re jutott egy város, Dél-Dunántúlon viszont 900 km2-re (Baranya megye), Északkelet-Dunántúlon pedig mindössze 280 km2-re (Komárom-Esztergom megye). A településhálózat eltérő szerkezete visszatükröződik a városok térbeli eloszlásában is: amíg a Dunántúl és Észak-Magyarország aprófalvas térségeiben elég jelentős területeken ma sincs város, addig az Alföld egyes részein a városok szinte egymást érik. Városhiányos térségek azonban itt is vannak.

A városok számának növekedésével, illetve a városokban élő népesség gyarapodásával folyamatosan nőtt a városi lakosság aránya is. 1949-ben az akkori 54 városban élt az ország népességének 37%-a, azaz a lakosság többsége ekkor még falvak lakója volt. Ezt követően a városi népesség aránya folyamatosan növekedett, s az 1980-as népszámlálás már a városi lakosság többségét regisztrálta (53%). Az 1980-as években a városlakók aránya tovább emelkedett (1990-ben 62%), ez azonban jelentős részben a városi jogállású települések extrém mértékű számbeli növekedésének a következménye. Az 1980-as években ugyanis 70 település kapott városjogot, így 1990 elején már 166 város volt az országban. Ez a tendencia csökkenő ütemben ugyan, de az 1990-es évek elején is folytatódott, így 1994-ig újabb 28 város „született”. Tovább nőtt tehát a városi népesség aránya, s 1994 elején már megközelítette a 64%-ot. Ezzel Magyarország a városi népesség aránya alapján az urbanizált országok közé lépett.

Az országos átlag mögött azonban nem elhanyagolható területi különbségek húzódtak meg. Amíg 1990-ben a budapesti régióban (a fővárosban és Pest megyében) a lakosság 4/5-e városban élt, addig Észak-Magyarország népességének még a fele sem volt városlakó.

Az elmúlt évtizedekben a városok népességszáma az egyes periódusokban meglehetősen eltérően alakult. Az 1950-es és 1960-as években a magyar falvakból több mint egymillióan vándoroltak el, jelentős részük a városokban telepedett le. A városokba irányuló migráció meghatározó szerepet játszott abban, {II-237.} hogy az 1960-as években a főváros népessége mintegy 200 ezer, a többi városé pedig 700 ezer fővel gyarapodott.

Az 1970-es évek elejétől a belső vándorlás mértéke érzékelhetően csökkent, így megcsappant a városok külső forrásból származó népességutánpótlása is. 1970–1980 között egyre több alföldi város vándorlási egyenlege már negatív volt. Az 1980-as években a városok népességkoncentráló ereje tovább gyengült, aminek következménye a városok együttes lélekszámának 1980–1990 közötti csökkenése lett. A városi lakosság számának apadása teljesen új jelenség, mert a háborús időszakoktól eltekintve, erre még nem volt példa Magyarországon.

A kedvezőtlen folyamat alapvetően két okra vezethető vissza: egyrészt az ország kifejezetten rossz demográfiai viszonyaira (1981 óta Magyarország népességszáma folyamatosan csökken), másrészt az 1980-as évek közepétől egyre inkább kibontakozó gazdasági válságra, ami a krízishelyzetbe került térségek városaiban is elvándorlást indított el. Így az 1980-as években nagyobb mértékű (legalább 10%-os) vándorlási nyereség, illetve népességnövekedés csak Budapesten és környékén, valamint a Balaton mentén volt megfigyelhető. Ezzel szemben az Alföldön és a leépülő iparvidékeken általános volt az 5–10%-os vándorlási veszteség (Miskolcé meghaladta a 13 ezret, Ózdé pedig megközelítette a 6 ezret), illetve népességcsökkenés. A lakosságfogyás még a legnagyobb városokat sem kerülte el: 15 legnépesebb városunk közül ötben csökkent a népességszám. (A legnagyobb mértékű népességszám-csökkenés Miskolcon következett be, így a nagy iparvárost Debrecen 1985-ben már megelőzte.) Ezek a tendenciák az 1990-es évek elején is folytatódtak. Mivel 1990–1994 között a városok nagyobb részében tovább csökkent a népességszám, ezért hazánk az 1990-es évek közepére csökkenő városi népességű ország lett.

Nagy-, közép- és kisvárosaink helyzete. A városok népességszám-kategóriáit áttekintve kitűnik, hogy Budapest nyomasztó fölénye továbbra is érvényesül. Az „elsőváros”-jelenség dimenziójára jellemző, hogy Budapest népességszáma 1994-ben több mint kilencszer volt nagyobb, mint a második helyen álló Debrecené. Mivel a főváros népességszáma apad, ez a különbség csökken, de a folyamat nagyon lassú. Még 1994-ben is a fővárosban élt a magyar lakosság közel 1/5-e, az ország városi népességének pedig 30%-a.

A főváros túlsúlya miatt a mai országterületen nyugat-európai értelemben vett nagyvárosok (amelyeknél a népességszám meghaladja a 250 ezret) nem tudtak kialakulni, emiatt Magyarországon a 100 ezernél népesebb városokat nevezik nagyvárosnak. Számuk és népességük az elmúlt évtizedekben gyorsan növekedett: amíg 1949-ben a három legnagyobb vidéki nagyvárosunkban (Debrecenben, Miskolcon, Szegeden) mintegy 355 ezren éltek, addig 1994-ben 8 nagyvárosunknak (a már említetteken kívül e körbe tartozik Pécs, Győr, Kecskemét, Nyíregyháza és Székesfehérvár) együttesen már 1,2 millió lakosa volt. Megoszlásuk az egyes országrészek között viszonylag kedvező (az Alföldön 4, a Dunántúlon 3, Észak-Magyarországon 1 van belőlük).

A magyar geográfiában általában a 25–100 ezer lakosú városokat nevezik középvárosoknak. Számuk 1995-ben 38, közülük 12 ún. nagy középváros (50–100 ezer közötti népességszámmal). Az utóbbi kategóriához tartozó városok területi elhelyezkedése feltűnő aránytalanságot mutat: 8 található a Dunántúlon, 3 az Alföldön, s mindössze 1(!) van belőlük Észak-Magyarországon. A Dunántúl és az Alföld városhálózata közötti különbség egyik lényeges vonása, hogy az előbbi országrészben a nagyvárosok alatt a nagy középvárosok jól kiépült {II-238.} hálózata alakult ki, az Alföldön viszont ez a fontos láncszem szinte hiányzik.

A nagy középvárosok összességükben még az 1990-es években is népességnövekedést realizálnak, ami nem mondható el a 25–50 ezres népességszámú kis középvárosokról. Területi megoszlásuk viszonylag jó, de elég jelentős számban vannak közöttük krízishelyzetben levő ipari és bányászvárosok (pl. Észak-Magyarországon Ózd és Salgótarján, a Dunántúlon Komló és Várpalota). Ez a városkategória a budapesti körzetben is előfordul, viszont ennél népesebb városok a főváros árnyékában nem tudtak kialakulni.

Az 1980-as évek második felétől meginduló tömeges várossá nyilvánítások jórészt az 5–25 ezer lakosú kisvárosok számát növelték a többszörösére. 1995-ben ehhez a kategóriához 134 város, azaz a magyar városok mintegy 2/3-a tartozott. A kisvárosi kategórián belül a népesebb (10–25 ezer lakosú) kisvárosok voltak többségben. Népességszámuk többnyire stabil. Az ország 78 kisvárosában nagyjából annyian élnek, mint a 8 nagyvárosban, így kisvárosaink joggal tekinthetők a magyar városhálózat egyik fontos pillérének. Különösen érvényes ez az Alföldön, ahol – a középvárosok már említett hiánya miatt – még az átlagosnál is nagyobb a súlyuk a városhálózatban. Az Alföldre annyira jellemző egykori mezővárosok túlnyomó része ugyanis népességszáma alapján ma a népes kisvárosok közé tartozik. Másrészt viszont éppen ez a városkategória jelenti az Alföld városhálózatának másik gyenge pontját, mivel az egykori mezővárosok leszálló ágban vannak, strukturális problémákkal küzdenek, s népességszámuk évről évre csökken.

Az Alfölddel ellentétben a Dunántúl népes kisvárosai a városhálózat dinamikus elemét alkotják. Népességszámuk stabil vagy éppen növekvő, s nincs közöttük egyetlen hanyatló település sem. Hasonló a helyzet a kisvárosok másik, 5–10 ezres népességszámú csoportjánál. A Dunántúlon ezek a kisvárosok is fejlettebbek, mint az Alföldön, bár hanyatló települések már akadnak közöttük.

A történeti fejlődés úgy hozta, hogy a magyar városhálózatban a törpevárosok jelentősége elhanyagolható. Az ide sorolható (5 ezer főnél kevesebb lakossal rendelkező) városok száma 1995-ben 19 volt (ebből 11 a Dunántúlon), s össznépességük még a 80 ezret sem érte el.

{II-239.} Városaink rangsora. A városok népességszám alapján történő kategorizálása mellett a településhálózat fontos ismérve a városhierarchia. A városok egyes hierarchikus fokozatokba való besorolásának alapját a városi alapfunkciók (ide tartoznak a tágan értelmezett szolgáltatások viszonylag ritkán előforduló intézményei és szerepkörei, többek között az egyetemek, színházak, kórházak, bíróságok, speciális szakboltok) mennyisége és minősége határozza meg.

Ennek megfelelően a magyar városhierarchia csúcsán Budapest áll. A második hierarchiaszinthez öt nagyváros tartozik, ezek alkotják a regionális központok körét. Közülük három teljes értékű (Debrecen, Szeged, Pécs), kettő viszont néhány területen csak hiányos funkciókkal rendelkezik (Miskolc, Győr).

A főváros és a regionális központok között meglehetősen nagy a szintkülönbség, ami egyértelműen kimutatható, ha az érintett városokat egy nagyobb térség városrendszerében helyezzük el. Kelet-Közép-Európa városhálózatának vizsgálatából kitűnt, hogy a térség vezető városai egy ötszintű hierarchiarendszerbe sorolhatók be. Az első szinthez tartozik Budapest, a második szint teljesen hiányzik Magyarországon. Öt regionális központunk a harmadik és a negyedik szintet képviseli. A Kárpát-medencében a második szinthez Pozsony és Kolozsvár – azaz a magyar főváros 1918 előtti ellenpólusai közül kettő – tartozik. Budapest és az utána következő regionális központok közötti különbséget jól kifejezi, hogy a központi funkciók 100 pontos skáláján a főváros értéke 85, az utána következő Debrecené viszont mindössze 37.

A magyar városhierarchia harmadik szintjét a felsőfokú központok alkotják. Ez a szint is kétosztatú. A fejlett felsőfokú központokhoz kizárólag megyeszékhelyek tartoznak. Felsőfokú központ továbbá két olyan város is (Sopron és Baja), amelyek 1950-ig megyei központok voltak, ekkor azonban elveszítették korábbi rangjukat, de funkcionális gazdagságukat meg tudták őrizni.

Amíg a regionális és felsőfokú központok területi megoszlása viszonylag egyenletesnek tekinthető, addig a középfokú központok esetében már több probléma is felmerül. Az első gond az, hogy az ide sorolható települések száma meglehetősen kevés (mindössze 20), ami a regionális és a felsőfokú központok számához (5, illetve 15) viszonyítva feltűnően alacsony érték. Ennek az a magyarázata, hogy az elmúlt évtizedekben a településfejlesztési források elsősorban a megyeszékhelyek (felsőfokú központok) kiemelt fejlesztését szolgálták, bár egyes időszakokban az alsófokú központ szerepkört betöltő járási székhelyek is nagyobb fejlődési lehetőségekhez jutottak. A két szint közé szorult és elhanyagolt középfokú központok (pl. Hódmezővásárhely, Makó, Sátoraljaújhely, Esztergom) számára viszont általában a stagnálás vagy a funkcionális szegényedés maradt.

Összességében nézve az első négy szinthez tartozó városok területi eloszlását, nem elhanyagolható különbségek jelentkeznek. A legfeltűnőbb, hogy az Alföld területének közel felén egyetlen magasabb szintű (legalább középfokú) központ sem alakult ki. A Debrecen–Nyíregyháza–Miskolc–Gyöngyös–Szolnok–Békéscsaba–Debrecen vonallal körbezárt terület hosszabb ideje küzd szerkezeti gondokkal, ami a térség városhierarchiájában is tükröződik.

A középfokú központok hálózatánál jobban kiépült az alsófokú központok rendszere. Ez elsősorban a Dunántúlra érvényes, ahol viszonylag sűrű és teljesítőképes láncolatot alkotnak. Ezzel szemben az Alföldön az alsófokú központok hálózata is meglehetősen hézagos. A két régió közötti különbséget jól kifejezi, hogy amíg a Dunántúlon a népes {II-240.} kisvárosok egyetlen kivétellel elérik az alsófokú központ szintjét, addig az Alföldön a hasonló kategóriájú városok több mint 1/3-a alatta marad ennek.

Az alsófokú központokhoz tartozó városok összetétele meglehetősen tarka. A járások megszüntetéséig (1984) többségük járási székhely volt, funkcióik nagy része még ebből az időszakból öröklődött. Népességszámuk is meglehetősen tág határok között mozog: vannak közöttük 6-7 ezer lakossal rendelkezők, de ide tartozik a főváros egyik alvóvárosa, a mintegy 45 ezer lakosú Érd is. Népes, de súlyos krízisben lévő iparvárosok (pl. Ózd), alföldi mezővárosok, idegenforgalmi központok (pl. Szentendre, Siófok) egyaránt gyarapítják az alsófokú központok számát.

A magyar városhálózat kiegyensúlyozatlanságát az is jelzi, hogy több mint 80 városi jogállású település csak az ún. „kvázi központok” közé volt besorolható. Ezek a városok csak szerény központi funkciókkal rendelkeznek, s többségük még csak átmeneti helyzetben van a falu és a város között. Számuk különösen az Alföldön magas: az összes alföldi város több mint fele ide tartozik. Ez a tény részben a térség városainak funkcionális gyengeségét jelzi, de nem elhanyagolható szerepet játszik benne az Alföld sajátos településhálózata. A régióban ugyanis nem ritka az a szituáció, hogy egymással szomszédos települések az idők folyamán jelentős népességre tettek szert, s megszerezték a városi jogállást is. A közöttük levő kis távolság miatt viszont megoszlottak a központi helyi funkciók, s egyik város sem tudott magasabb hierarchiaszintre kerülni. Ez azt jelenti, hogy pl. egyetlen középfokú központ helyett az adott területen 4-5 alsófokú, illetve kvázi központ funkcionál. Az ún. „megosztott város” településhálózati forma az Alföld városhálózatának egyik jellemző vonása, ami a dél-békési központok esetében jól megfigyelhető.

A városok hierarchikus besorolása mellett figyelmet érdemelnek funkcionális típusaik is, aminek meghatározása a helyben folytatott társadalmi-gazdasági tevékenység jellege, s ezen tevékenységfajták városon belüli arányai alapján történhet. A mai magyar városhálózatra már a funkcionális típusok nagyfokú változatossága a jellemző, s viszonylag ritkán fordulnak elő monofunkciós városok. Nincsenek tisztán agrárszerepkörű városaink, akad viszont néhány ipari és bányászati jellegű városunk, s extrém példaként említhető az a törpeváros, aminek az ad meghatározó funkciót, hogy búcsújáróhely (Máriapócs).

A magyarországi urbanizáció jellemzői. A hazai városfejlődés pályáját európai összehasonlításban szemlélve rögtön kitűnik, hogy a magyar urbanizáció jelentős megkésettséget mutat a nyugat-európaiihoz viszonyítva. Ez nem egyedülállóan magyar sajátosság, az urbanizációnak ez a fáziseltolódása Kelet-Közép-Európában általános jellemvonás. Időben érzékeltetve a folyamatot, ez azt jelenti, hogy a magyar urbanizáció csak a közelmúltban lépett abba a szakaszba, ami Nyugat-Európában az 1960-as évek végén már befejeződött.

Erre az urbanizációs szakaszra leginkább a relatív dekoncentráció jellemző. Ez azt jelenti, hogy a korábbi, viszonylag kevés városra koncentrálódó fejlődés helyére egy lényegesen kibővült városhálózat térformáló hatása lépett. A városi népesség is dekoncentráltabban helyezkedik el. Kibővült a közép- és főként a kisvárosi hálózat, miközben a legnagyobb városok népességnövekedése lassult, vagy éppen leállt. A városhálózaton belül a népesség eloszlása is arányosabbá vált, a korábbi koncentráció érzékelhetően csökkent.

A folyamat együtt jár az urbanizált terek kiterjedésével. Magyarország esetében ez a folyamat egy területi szempontból viszonylag szerény mértékű agglomerálódásban {II-241.} öltött testet, mivel tényleges agglomeráció csak Budapest körül alakult ki. A budapesti agglomeráció viszont nemcsak Magyarország, hanem Közép-Európa legnagyobb egyközpontú népességi és gazdasági koncentrációja. Hivatalosan a főváros és környékének 44 települése tartozik ide, az agglomerálódás jeleit mutató helységek köre azonban ennél sokkal bővebb, s az agglomeráció – főleg keleti és délkeleti irányban – ténylegesen túlterjed hivatalosan rögzített határain.

Az agglomeráció 1700 km2-nyi területén kb. 2,5 millióan élnek, ez az ország népességének mintegy negyede. Az agglomerációs övezet szerves egységet alkot a fővárossal, annak fontos kiegészítője. Kialakulásában lényeges szerepet játszott, hogy az 1950 utáni időszakban Budapest túlságosan gyors növekedését csak adminisztratív szabályozással (letelepedési korlátozások, ipartelepítési tilalom) tudták fékezni, ezért ezek a funkciók a fővárost övező gyűrűben telepedtek meg. A magyarországi agglomerálódás leginkább szembetűnő jellemzője emiatt a gyors népességnövekedés és a kiterjedt ingázás lett, bár ezek – főként az előbbi – az 1980-as évek végétől sokat veszítettek intenzitásukból. Néhány nagyváros (pl. Miskolc, Debrecen, Pécs) körül az agglomerációs fejlődés még csak a kezdeti fázisban van. Az agglomerációk mellett más sajátos települési képződmények is kialakultak, pl. a településegyüttesek (pl. a közép-békési térség) és a viszonylag alacsony intenzitású belső kapcsolatokkal rendelkező településcsoportok (ilyen pl. a három városként is emlegetett Kecskemét–Nagykőrös–Cegléd települési képződménye).

A magyarországi urbanizáció fáziseltolódását jelzi az is, hogy a szuburbanizációnak még mindig csak kezdeti jelei vannak (elsősorban a budapesti agglomerációban). Sajátos jellemvonásként értékelhető, hogy a gazdasági válság következtében az elszegényedő társadalmi csoportok kezdik elhagyni a vidéki nagyvárosokat, s kiköltöznek az olcsóbb megélhetést nyújtó szomszédos falvakba. Ez a folyamat leginkább Miskolcon és környékén figyelhető meg.

Az elmúlt évtizedekben a hazai urbanizációs folyamat alakulását jelentős, esetenként meghatározó mértékben befolyásolták az államhatalom intézkedései. A tervgazdálkodás időszakában a városok kiemelt központi támogatást kaptak, így műszaki és szociális infrastruktúrájuk színvonala lényegesen magasabb volt, mint a többi településé. Az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció egy erősen centralizált településfejlesztési modellt vezetett be. Ennek következtében a központilag kijelölt, alig másfél száz központi település – nagy részben város – a fejlesztési források több mint 80%-át kapta, miközben a települések többsége elszegényedett, funkcionálisan kiürült. A fokozódó elégedetlenség hatására ezt a koncepciót az 1980-as évek elején enyhítették, majd 1984-ben hatályon kívül helyezték.

Faluhálózatunk átalakulása. A városokra koncentrálódó fejlesztés azzal a következménnyel járt, hogy a városi és falusi civilizációs szint nem egyenlítődött ki, sőt esetenként még növekedett is a két településkategória közötti fejlettségbeli különbség. Az ún. különbségi határ gyakran a városhatárral volt azonos. Emiatt, a jelentős városodás ellenére, Magyarország területének meglehetősen nagy része kimaradt az urbanizációs folyamatból. Az alulurbanizált térségek részesedése nyugatról keletre haladva növekszik, kifejezve az ország általános fejlettségében megmutatkozó területi különbségeket.

A magyar településhálózaton belül a falvak, illetve a faluhálózat súlya összességében is csökkent. Ezt a már korábban megindult folyamatot jelentősen felgyorsították {II-242.} a szocializmus idején hozott, a falvakra nézve hátrányos és diszkriminatív intézkedések (pl. az 1950-es években a beszolgáltatások, az erőszakos tsz-szervezések, az 1960-as és 1970-es években a közös tanácsok létrehozása, az iskolakörzetesítések). A fent említett Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció lényegében szentesítette a falvak hátrányos megkülönböztetését, amikor a településhálózat mellékes elemeként kezelte őket, s a településfejlesztést alapjában véve a városfejlesztéssel azonosította.

A fenti folyamatok markáns változásokat hoztak a magyar falvak életében. Közülük az egyik legfontosabb, hogy az elmúlt évtizedekben mintegy másfél millióan vándoroltak el a vidéki térségekből az ország fejlettebb, főként ipari területeire (maga az elvándorlás egyébként nem ítélhető meg negatívan, mert ennek révén jócskán csökkent a falusi térségek túlnépesedése). Vitatható viszont az elvándorlás volumene: egy arányosabb településhálózat-fejlesztés esetén nem alakult volna ki ilyen méretű népességmozgás a városok felé.

Kezdetben az elvándorlás, később pedig már a romló természetes népmozgalom volt az alapvető oka annak, hogy a falvakban élők száma az 1949-ben regisztrált 5,8 millióról 1990-ig 4 millió alá süllyedt. Amíg 1949-ben a lakosság közel 2/3-a élt falvakban, addig 1994-ben már csak kb. 37%-a. A népességszám-csökkenés a magyar falvak többségében jelentkezett, s jócskán visszaesett a falvak átlagnépessége. (1949-ben egy községre átlagosan még több mint 1800, 1990-ben már csak 1360 lakos jutott.)

A kedvezőtlen népesedési folyamatok következtében a 20. század második felében jellemzőbbé vált az aprófalvasodás. 1949-ben az 500 lakosúnál kisebb falvak száma még csak 604 volt, 1990-ben viszont már 950. Ez utóbbi adat a hazai településállomány közel 1/3-át jelenti, viszont az ország népességének még 4%-a sem él ezekben a falvakban. Az országterületen való elhelyezkedésükben azonban jelentős különbségek vannak (pl. Baranya megye településeinek kb. 70%-a aprófalu, az Alföldön viszont számuk még ma is elenyésző.) Az aprófalvak elsősorban ott jelentenek súlyos problémát, ahol összefüggő övezetet alkotnak. Ez elsősorban dunántúli jellegzetesség, s főként Baranya, Vas, Zala és Somogy megyében jelentkezik, de az ország számos részén (elsősorban a Cserehát és az Aggteleki-karszt vidékén) is találhatók aprófalvas térségek.

A faluhálózaton belül az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztesei minden bizonnyal az aprófalvak voltak. A koncentrációt erőltető településhálózat-fejlesztési politika elszegényítette funkcióikat (pl. tömegével szüntették meg az iskolákat, felszámolták a helyi téeszeket, bezárták a helyi postahivatalokat), szűkítette a munkaerőpiacot, az elvándorlás következtében pedig súlyosan deformálódtak a helyi társadalmak is. Így az aprófalvak a magyar településhálózat hátrányos helyzetű elemeivé váltak.

Miközben a kis- és aprófalvak számos ország településhálózatának megszokott elemei, addig a magyarországi óriásfalvak a maguk 5–10–15 ezres vagy még ennél is nagyobb lakosságukkal Európában ritkaságszámba mennek. Ez a falutípus eredetileg főként az Alföld településhálózatának volt a jellemző eleme, az elmúlt évtizedekben azonban e téren is jelentős átrendeződés történt. 1949-ben még több mint félszáz községünk népességszáma haladta meg a tízezret, 1990-ben viszont már csak 16 ilyen „óriásközség” akadt. Nagyarányú számbeli csökkenésük okát elsősorban a várossá nyilvánításokban kell keresni, mivel ezek a népes községek jelentették a hazai városállomány első számú forrásait. Napjainkban emiatt a tízezer főnél népesebb községek kizárólag Pest megyében {II-243.} fordulnak elő, s túlnyomórészt a budapesti agglomeráció népes települései (pl. Fót, Göd, Kerepes, Kistarcsa, Pécel) tartoznak ide. Ezek a nagyközségek viszont funkcionális értelemben meglehetősen eltérnek az Alföld történelmileg kialakult óriásfalvaitól.

Az elmúlt évtizedekben a korábban majdnem homogén faluhálózaton belül is jelentős differenciálódás ment végbe. A 20. század elején a magyar falvak gazdasági arculatában még meghatározó volt az agrárjelleg, ami a két világháború között alig változott, a tényleges átalakulás csak az 1950-es évektől indult meg. Ennek következtében a régebben egységes faluhálózat különböző típusú falvakra bomlott. A korábban kialakult falutípusok (pl. apró- és kisfalvak, óriásfalvak, hagyományos szerepkörű agrárfalvak) mellett pl. jelentős számban alakultak ki ún. lakófalvak, ahol a lakosság jelentős része ingázó. Ezeken a településeken sokszor a termelőfunkció helyett a lakófunkció vált elsődlegessé. Az ország iparosításához kapcsolódóan kialakultak, illetve megerősödtek az ipari falvak, a szolgáltató szektorhoz kapcsolódva pedig speciális szerepkörű falvak jöttek létre. Ilyenek pl. a Balaton környéki üdülőfalvak és a vasutasfalvak (a záhonyi átrakókörzet települései).

A városok és a falvak mellett a településhálózat nem elhanyagolható elemei az ún. külterületi lakott helyek, amelyek többnyire a városokhoz, illetve községekhez tartozó, azok külterületén található – általában kisebb népességszámú – települések. A csoport meglehetősen összetett, az erdészház, az alföldi magányos tanya, tanyabokor, egykori uradalmi major, tsz-lakótelep stb. egyaránt közéjük sorolható.

Múltja és jelentősége alapján feltétlenül szólni kell az alföldi tanyavilágról, jóllehet kiterjedése és sűrűsége az 1990-es évekre jócskán megcsappant. Az 1940-es évek végének és az 1950-es évek elejének jelentős számú tanyai népességét megpróbálták az akkor kialakított tanyaközségekbe tömöríteni, amelyek azonban csak évtizedekkel később tudtak faluszerű településsé fejlődni. A tanyás gazdálkodás alapjait azonban elsősorban nem ezek a közigazgatási változások, hanem a tsz-ek megszervezése rendítette meg, aminek következtében megindult a tanyai népesség számának gyors csökkenése és a tanyavilág összezsugorodása. Az 1980-as évek elején lényegében felszámolódott a tanyarendszer, például a Jászságban, a Hajdúságban, a Nagykunságon. Összefüggő tanyás területek már csak a Duna–Tisza közi homokhátságon, valamint Békés megye középső részén és a hozzá kapcsolódó Csongrád megyei területeken vannak. Becslések szerint az 1990-es évek közepén hozzávetőlegesen 150–200 ezren élhetnek tanyákon, ami az összes külterületi népességnek kb. 2/3-át jelenti.

A rendszerváltozás óta eltelt fél évtizedben a magyar településhálózat változásait nem elhanyagolható mértékben érintette a korábbi közigazgatási rendszer egyes elemeinek átalakulása. A tanácsrendszer helyébe lépett önkormányzati rendszer a korábbinál nagyobb önállóságot biztosít a településeknek, így lehetővé vált pl. az is, hogy az egykor kényszerrel egyesített települések ismét önállóak legyenek, s nagyobb lehetőség nyílt egyes településrészek önálló községgé alakulására is.