Társadalombiztosítás

A biztosítás formái az I. világháborúig

Az emberi egészséget védő, a betegségeket megelőző, a károsodásokat helyreállító és a betegség időben történő orvosi kezelését garantáló, ebben az időben táppénzt és a szükségnek megfelelően kórházi ellátást, rokkantság és megfelelő életkor után nyugdíjat biztosító szerződést nevezzük társadalombiztosításnak, amelyet állami garanciák mellett biztosítópénztárak intéznek. E forma évszázadok alatt formálódott ki, gyökerei Magyarországon az 1496-ban alapított felvidéki bányatárspénztárakig nyúlnak vissza. Az iparosodással e folyamat felgyorsult; az első ilyen jellegű törvények és rendelkezések a balesetvédelemre, ennek hiánya következtében előállott károsodások esetén az orvosi ellátás költségeinek vállalására irányultak (1840. évi XVI. és XVIII., az 1872. évi VIII., az 1875. évi III., az 1876. évi XIV. tc.), míg az 1884. évi XVII. tc. alapján néhány ipartestületi betegsegélyző-pénztár. Az 1891. évi XIV. tc. az ipari létesítményeknél kötelezővé tette a balesetvédelmet, amelyet 1893-ban kiterjesztettek az ipari jellegű károsodásokra is. A biztosítás összegét a munkavállalók és a munkaadók közösen vállalták 1:3 arányban, s a munkavállaló napi keresetének 3%-a volt az alap. A befizetett összegért a munkavállalót betegség esetén táppénz (30 napig), kórházi kezelés, önhibáján kívüli balesetnél vagy ipari eredetű károsodásért rokkantellátás illette meg. Ez még nem érintette a nyugdíjat, amit ekkor magánbiztosítással lehetett elérni, illetve bizonyos állami hivatal betöltése nyújtott megfelelő szolgálati idő után nyugdíjat. A balesetvédelmet az állami közegészségügyi felügyelőségek ellenőrizték, míg a biztosításokat erre szakosodott biztosító-, segélyező és nyugdíjpénztárak intézték.

A biztosítás a 19. század utolsó évtizedében még csak a biztosított munkavállalóra terjedt ki, baleseti halál esetén kártérítést fizettek a közvetlen hozzátartozónak (özvegy, árva). A munkaadó a rá háruló biztosítási összeget az állami garanciákkal rendelkező biztosítótársaságoknak – pl. az 1870-ben alapított, 1884-ben átalakított Általános Munkás-, Betegsegélyző- és Rokkantpénztárnak – utalta át. A befizetett összegért cserébe szakmailag ellenőrzött orvosi ellátást ígért a munkavállalók részére. E kettős folyamat formálta ki az orvosi ipar- és munkaegészségtant, a balesetvédelem orvosi normáit, főként azután, hogy a betegbiztosítás 20 napi táppénzt, önhibán kívüli balesetnél a felgyógyulásig kórházi kezelést biztosított, rokkantság esetén életjáradékot garantált. Az állam a munkaadót kötelezte a balesetvédelemre, amelynek költségeit a munkaadónak kellett vállalni, de ezt a biztosítási társaságon keresztül – az általános biztosítási törvényben foglaltaknak megfelelően – bonyolította. A biztosítási társaság viszont megfelelő orvosi szervezetet épített ki, a befizetett összegekből finanszírozta az orvosi ellátást, a táppénzeket, a kórházi költségeket. A kórházi ellátást vagy az állam által fenntartott intézményekben, vagy magánkórházakban, a 20. század elejétől saját gyógyintézményeiben biztosította, szigorúan igazodva az állam által megállapított {II-278.} ellátási és gyógykezelési pénzügyi normákhoz. Az 1907. évi XIX. tc.-ben a betegbiztosítást kiterjesztették a biztosítottak családtagjaira, a tbc-ben megbetegedettekre is, bár az utóbbiak kezelési költségeihez az állam is hozzájárult. Ez a törvény egyesítette az összes betegbiztosító intézetet az Országos Munkás-betegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár szervezetébe, kivéve a közlekedés, a bányászat, a kereskedelem szakbiztosító társaságait. A törvény szerint a betegsegélyezés 50%-át, a baleset-biztosítás teljes összegét a munkaadók fizették, de ennek fejében a betegbiztosító-pénztár feletti ellenőrzést gyakorló igazgatóságban az igazgatósági tagok felét is ők adták. A betegsegélyezés havi összege 3% maradt, amit kiegészített további 4% nyugdíjjárulék. Ez utóbbit teljes egészében a munkavállalónak kellett fizetnie. Ebben 1918-ban következett be változás, amikor a betegbiztosítást 3%-ról 4%-ra emelték.

1907-ben életre hívták az Állami Munkásbiztosítási Hivatalt, mint a biztosítótársaságok állami felügyeleti szervezetét, amely felügyelte a betegbiztosítással foglalkozó társaságok, pénztárak, intézmények tevékenységét, ellenőrizte orvosi és kórházi hálózataikat, minősítette, engedélyezte vagy elutasította szolgáltatásaikat, kiépülő új rendszereiket.

Az előbbiekkel szemben a mezőgazdasági munkásság, illetve a falusi lakosság biztosítása rendkívül alacsony szinten maradt. Ingyenes orvosi ellátás, illetve kórházi gyógyítás csak életveszély esetén járt, amelynek költségeit a helyi önkormányzatok a szegényellátási alapból térítettek meg az orvosoknak, illetve a kórházaknak az érvényes díjszabások szerint. Minden egyéb orvosi ellátás vagy kórházi kezelés csak térítés ellenében járt, ez alól csak 1876-tól – a közegészségügyi törvény értelmében – a 0–7 éves, majd 1885-től a 0–16 éves korú gyerekek orvosi ellátása volt kivétel. A vagyonnal nem rendelkező falusi lakosság előtt is csak az egyéni biztosítás lehetősége állt, de ezzel csak kevesen élhettek. A falusi balesetek száma főleg a nyári idénymunka (betakarítás) alatt történt, így ebben az esetben az 1900. évi X., illetve az 1902. évi XIV. tc. kötelezővé tette a munkaadó számára a foglalkoztatottak baleset-biztosítását. Ebben az esetben is az Országos Munkás- és Cselédpénztár járt el, szükség esetén fedezte a kórházi költségeket, viszont általános betegbiztosítással nem foglalkozott. Ez a baleset-biztosítás is a biztosított napi bérének 3%-át tette ki.

A két világháború között

A Tanácsköztársaság idején teljes és ingyenes beteg- és baleset-biztosítást terveztek, amelyet kiterjesztettek a vidéki lakosságra is. Az alanyi jogon járó betegbiztosítás egy évre mondta ki a táppénz folyósítását. A betegállomány első négy hetében az átlagkereset 60%-át, ezután a 75%-át fizették a biztosítottnak. A családfenntartók a 26. héttől teljes keresetüket megkaphatták. Ez a biztosítási forma nem terjedt ki a munkaadókra, azoknak maguk után kellett biztosítást kötni. A rendeletnek visszaható ereje volt, tehát az 1919. március 21. előtti állapotokra is kiterjesztették. Ezzel egy időben egyesítették a kerületi és az ágazati munkáspénztárakat, létrehozták az Országos Munkásbiztosító Pénztárat, de továbbra is megmaradt a Bányapénztár, a MÁV Betegpénztára, bár ezek egyesítését is tervezték. Az alanyi jogon járó beteg- és baleset-biztosítás költségeit az állami költségvetésből kívánták fedezni, amelyet az Országos Munkásbiztosító Pénztárnak utaltak volna át.

A Tanácsköztársaság bukása után visszaállították az 1919. március 21. előtti állapotokat, megszüntették az Országos Munkásbiztosító Pénztár önkormányzatát, feloszlatták az Állami Munkásbiztosító Hivatalt, a betegbiztosítási ügyek {II-279.} rendezésére kormánybiztost neveztek ki.

Az addig törvénybe iktatott biztosítási jogszabályok egyesítésére már 1923-ban történt kísérlet a nemzetgyűlésben, de az elhúzódó törvény-előkészítés miatt csak 1927-ben született meg az 1927. évi XXI. tc., amely az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár teljes feladatkörét az Országos Munkásbiztosító Intézetre ruházta át. A szervezet 1928. október 1-jétől felvette az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) nevet. Az OTI központi és helyi szerveinek működését a munkaadókból és munkavállalókból – paritásos alapon – összeállt választmányok ellenőrizték és konkrét ügyekben is határoztak. Az OTI központi választmányának elnökét az államfő nevezte ki, az igazgatótanácsban is 50%-os arányban vettek részt a munkaadók és a munkavállalók képviselői. A törvény nem változtatott a betegbiztosítás rendszerén, de mindkét oldalra kötelező feltételeket írt elő. Így a baleset-biztosítás költségeit a munkaadó fizette. A 3%-os betegbiztosítás befizetési aránya a munkaadók és a munkavállalók között kettő az egyhez maradt. Ebben a rendszerben a betegbiztosítás teljes körűvé vált, kivéve a fogászati ellátás bizonyos területeit: a biztosítási alapból fizették a foghúzást, a szájsebészeti ellátást, a fogbetegségekkel kapcsolatos szövődményeket, viszont a fogpótlást nem. A 75%-os táppénzt és egyes gyógyászati segédeszközök juttatását a pénztár anyagi viszonyaitól tették függővé. A táppénzt az addigi 3 napos betegség helyett 4 napos betegség esetében írták elő, 30 napig folyósították, annál tovább csak orvosi indokkal fizették. A tbc-s és a munkahelyi megbetegedés esetén a táppénzt egy évig folyósították, ezután rokkantsági járulékot fizettek. A terhességi segélyt hat hétben állapították meg, ugyanennyi időben a gyermekágyi segélyt is. Kiterjesztették a terhességi segélyt és a gyermekágyi pótlékot a házastársra is. A családtagok gyógykezelésére való jogosultságot életkorhoz kötötték: a feleség élete végéig, a gyermekek 16 éves korukig, illetve középiskolai és egyetemi tanulmányaik idejének befejezéséig. Az OTI jogköre nem terjedt ki a mezőgazdasági munkásságra, így mintegy 1,3 millió ember semmiféle biztosítással nem rendelkezett. Az 1928. évi XL. tc. a betegségi és balesetbiztosítást kiterjesztette az öregségi, rokkantsági ellátottakra, valamint a biztosítottak árváira és özvegyeire. Ekkor alakult át a Ferenc József Kereskedelmi Kórház a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetévé (MABI).

1928-ban a törvényhozás határozatot hozott a mezőgazdasági biztosítás megszervezésére, ennek végrehajtására azonban csak 1945 után kerülhetett sor. Részleges változás 1936-ban történt, amikor a gazdatisztek öregségi, rokkantsági és haláleseti biztosítását, majd a gazdasági munkavállalók öregségi biztosítását (1938), illetve özvegyeik járadékban való részesedését (1939) szervezték meg. Azonban ez is csak bátortalan lépésnek minősíthető, mert a törvény értelmében a biztosítási terhek felét a biztosítottnak kellett fizetni, kb. egynegyedét a munkaadó, másik negyedét az adott törvényhatóság vállalta magára.

Az OTI-nál kellett biztosítást kötni a biztosítási törvény értelmében biztosításra kötelezettek bizonyos köreinek, így az ügyvédeknek, orvosoknak, tervezőknek, művészeknek, gyógyszerészeknek stb. A két legnagyobb biztosító – az OTI és a MABI – mellett továbbra is megtartották önállóságukat a MÁV, a Magyar Posta és a hajózás betegbiztosító intézetei, amelyek az előzőekhez hasonló és azonos színvonalú biztosítást, segélyezést nyújtottak. A munkaadók és a biztosításra kötelezett munkavállalók törvényben szabályozott biztosítási járulékot fizettek, melyet szükség esetén közadók {II-280.} módjára kellett behajtani. Az OTI különböző kötelezettségeit – baleset-biztosítást, táppénzt, kórházi kezelést, járulékokat – a befizetett járulékokból, saját vagyonából (ingatlanok, bankbetétek, részvények), illetve azok kamataiból fedezte. Ezek kiegészítésére az állam évente adóbevételeinek bizonyos százalékát, a jövedéki termékek (dohány, szesz, só stb.) és a szerencsejátékok hasznának meghatározott hányadát a társadalombiztosítási intézeteknek (OTI, MABI, OTBA, MÁV és Posta) adta át. A minél kiterjedtebb betegbiztosítás állami érdek volt, hiszen annak hiányában a betegkezelési költségek végső soron az államot terhelték, a szegényellátás költségeit növelték. Mindegyik betegbiztosításnál lehetőség volt magasabb szintű ellátásra, de ez magasabb befizetési összeget követelt.

A betegbiztosítás egész rendszere felett az 1927. évi XXI. tc. értelmében a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, 1932-től (az előbbi megszüntetése után) a Belügyminisztérium gyakorolt felügyeletet.

Az 1932. évi IV. tc. a társadalombiztosítási ügyekben a rendes bíróságokon belül társadalombiztosítási külön bíróságokat állított fel, amelyeknek hatáskörébe tartozott minden olyan per, amely társadalombiztosítási jogviszonyon alapult. Társadalombiztosítási ügyekben első fokon a Budapesti Központi Járásbíróság, valamint azok a járásbíróságok jártak el, amelyeket az igazságügyi miniszter ezzel a hatáskörrel felruházott. A járásbíróságok, mint egyes bíróságok jártak el, s csak kivételes esetekben (betegsegélyezési, baleseti kártalanítási, rokkantság, özvegység és árvaság címén járó ellátási igény, nyugbérbiztosítás stb.) bíráskodtak az ítélőbíróból, továbbá egy munkaadó és egy munkavállaló ülnökből álló tanácsban. Másodfokon mint fellebbviteli bíróság a Budapesti Ítélőtábla ítélkezett egy elnökből és két bíróból álló hármas tanácsban. Ez a szervezet 1950-ig állt fenn, amikor a társadalombiztosítás rendszerének módosításával a peres ügyeket a megyei és a járási bíróságok feladatkörébe utalták.

A II. világháború után

A társadalombiztosítással kapcsolatban 1945. január 1-jén az ideiglenes kormány úgy rendelkezett, hogy a felügyeleti főhatóság feladatát a Népjóléti Minisztérium lássa el.

Továbbra is köztestületként működött, az 1927. évi XXI. és az 1928. évi XL. tc. értelmében tagjai voltak a munkaadók és a munkavállalók. Az ideiglenes kormány nem változtatott a társadalombiztosítás rendszerén, elismerte önkormányzatukat, szervezeti felépítésüket. A 208/1945. M. E sz. rendelet az OTI kerületi választmányai helyébe 12 tagból álló kerületi bizottságok felállítását rendelte el, amelyből négy tagot a munkaadók, nyolcat pedig a munkavállalók delegáltak. A 2300/1945. M. E sz. rendelet értelmében az összes társadalombiztosítási intézetet teljes önkormányzattal ruházták fel, a Népjóléti Minisztérium felettük csak általános elvi felügyeletet gyakorolt, míg a társadalombiztosítást szabályozó törvények és rendeletek végrehajtása, a szolgáltatások biztosítása és meghatározása, a társadalombiztosítási intézetek alkalmazottaival szemben a munkaadói jogok gyakorlása, az ügyviteli és pénzügyi gazdálkodás stb. felelőssége a társadalombiztosítási önkormányzatok feladatát képezte. Az önkormányzatok 75%-át a munkavállalók, 25%-át pedig a munkaadók delegálták, de az utóbbiak esetében kizáró okként sorolta fel a rendelet a politikai „büntetettséget”, valamint a csőd alatt álló vállalatok képviselőit. A 6180/1945. M. E sz. rendelet az 1927. évi XXI. tc. és az 1928. évi XL. tc. hatályát a mezőgazdasági munkásokra is kiterjesztette, akik ezután ugyanolyan szociális védelemben és ellátásban részesültek, mint az {II-281.} ipari munkásság. Ezzel egy időben megszüntette az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézetet, feladatkörét és vagyonát, jogait és kötelezettségeit az OTI-ra ruházta át, míg a kerületi társadalombiztosítási önkormányzatokban a taglétszám felének megfelelő számban kaptak képviseletet a mezőgazdasági munkavállalók képviselői. A társadalombiztosítás központi orvosi tanács feladatkörét az OTI főorvos-igazgatója, a kerületi orvosi tanács hatáskörét pedig az illetékes kerületi pénztár főorvosa gyakorolta. 1946-tól minden társadalombiztosításra kötelezett munkavállalónak családi pótlék járt a vele egy háztartásban élő – tizenhatodik életévét be nem töltött – gyermeke után. A családi pótlék fedezetéül minden társadalombiztosításra kötelezett munkáltató járulékot volt köteles fizetni. 1946-ban még az OTI feladatkörébe utalta a földreform folytán ellátás nélkül maradt gazdasági nyugdíjasok (a volt gazdatisztek, intézők stb.) segélyezésének intézését, viszont egy 1947-es rendelet módosította a mezőgazdasági munkavállalókra vonatkozó korábbi rendelkezést: 1947. augusztus 1-jétől betegség, öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére csak azok estek biztosítási kötelezettség alá, akiknek nem volt 1 kh-at meghaladó gazdaságuk. Ezzel a parasztság jelentős tömegét ismét kizárták a biztosítás rendszeréből. Kivételt képezett a szövetkezeti parasztság, akiknél érvényben maradtak a társadalombiztosítás formái.

1948-ban megkezdődött az OTI-n kívüli biztosítótársaságok államosítása, felszámolása, vagyonuknak az OTI kezelésébe adása, illetve intézményi rendszerüknek az állami egészségügybe történő beolvasztása. Megszüntették a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetét, a Magyar Hajózási Betegségi Biztosító Intézetet (1948), valamint a Nem Állami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézetét, az Országos Tisztviselő Betegsegélyező Alapot, a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapját, a Magyar Dohányjövedék Betegségi Biztosító Intézetét (1949), végül a Magyar Posta Betegségi Biztosító Intézetét és az Országos Bányatárspénztárt. A megszüntetett biztosítóintézetek és alapok feladatkörét az OTI vette át, ezzel megszűntek a betegbiztosítási ellátási szintkülönbségek. Az egyesítéssel az állami, törvényhatósági, a városi és községi hivatalok és az általuk fenntartott intézmények, vállalatok dolgozói, a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézetébe tartozó alkalmazottak, valamint az előbbiek özvegyei, árvái, továbbá az állami közigazgatási, közoktatási és üzemi létszámba tartozó havifizetéses alkalmazottak az OTI-nál részesültek társadalombiztosításban. Az intézkedések kiterjedtek a vallásfelekezetek lelkészeinek és hozzátartozóinak biztosítására is. 1949-től a mezőgazdasági szövetkezetek részére lehetővé tették a társadalombiztosítást úgy, hogy egy-egy termelőszövetkezeti csoport valamennyi tagjára érvényes kollektív szerződési formát teremtettek meg. Ehhez hasonló formát biztosítottak a kisipari termelőszövetkezetek tagjainak. 1950-től az általános, középiskolai, főiskolai és egyetemi hallgatóknak is nyújtottak betegbiztosítást.

1949–1950-ben az iparfelügyelet szolgálati körébe tartozó feladatokat is a társadalombiztosításhoz utalták, így a baleset-biztosítás érdekében a területi felügyeleteknél baleset-elhárítási részlegeket kellett szervezni, sőt a kohóüzemek baleset-elhárítási felügyeletét is az OTI hatáskörébe adták át. A 139/1950. M. T. sz. rendelet kimondta, hogy a betegség és baleset esetére biztosított személyek egészségügyi ellátása és az erre a célra létesített gyógyító és megelőző egészségügyi szolgálat fenntartása állami feladat. Elrendelte, hogy a betegségi biztosító intézetek, köztük az OTI gyógyító és megelőző szolgálatát (kórházak, szanatóriumok, {II-282.} gyógyintézetek, rendelők, gyógyító orvosi hálózat) az állam vegye át, és építse be az állami egészségügyi szolgálatba. A végrehajtás időpontja 1950. július 1-je volt, és augusztus 1-jével döntöttek arról, hogy az átvett intézmények közül melyik kerül a Népjóléti Minisztérium, melyik a budapesti, a megyei és a járási tanácsok kezelésébe. A gyógyüdülőket 1950. november 1-jével a Gyógyüdültető Nemzeti Vállalat vette át. Ezzel az OTI megszűnt, feladatkörének megmaradt területeit a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) irányítása alatt működő Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) vette át. Az új forma szerint minden munkavállaló havi keresetének 3%-át fizette be biztosításként, amely ellenében beteg- és baleseti ellátásban, kórházi vagy szanatóriumi kezelésben, meghatározott idő után nyugdíjellátásban, rokkantság esetén járulékban részesülhetett. Viszont differenciált formában (a harmadik gyermektől növekvő, egyedülállók esetében magasabb összeget megállapítva) biztosítottak a gyermekes családoknak családi pótlékot.

A társadalombiztosítási jog alapján járó egészségügyi szolgáltatásokat (kórházi ápolást, rendelőintézeti és körzeti orvosi ellátást, kedvezményes gyógyszerellátást) az Egészségügyi Minisztérium, illetve a tanácsok költségvetéséből biztosították, amit évente az állami költségvetésben határoztak meg. A társadalombiztosításnak a táppénzzel, járulékokkal kapcsolatos feladatait a szakszervezetek látták el, amelyek felett az állam a Minisztertanács útján gyakorolt ellenőrzést. A feladatok ellátására létesítették a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot (1950. évi 36. sz. tvr.), amely munkáját decentralizáltan, a megyei, illetve városi igazgatóságokon, másrészt az ún. üzemi kifizetőhelyek útján végezte. A társadalombiztosítás kiegészítő területe – a szakszervezeti feladatkörből eredően – az üdültetés volt. 1949-ben alakult a SZOT Üdültetési és Szanatóriumi Főigazgatósága vette kezelésbe a felszámolt biztosítótársasági szanatóriumokat. A Társadalombiztosítási Központ jogutódaként az 1946. évi 6. sz. tvr. hozta létre a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságot.

A társadalombiztosítás feladatkörébe sorolták be a kedvezményes üzemi étkeztetést, a bölcsődék és óvodák, munkásszállások létesítését, az üzemi szociális helyiségek kiépítését, a munka- és balesetvédelmet, a védőétellel, védőitallal való ellátást, utazási kedvezmények biztosítását. A szakszervezeti kezelésű társadalombiztosítás a munkáltatótól és a munkavállalótól levont járulékok összegén túl jelentős állami támogatásban részesült, amelynek csak egy részét képezte a betegellátás állami kezelésbe sorolása.

A nyugdíjak, a járulékok és az egyéb segélyek folyósítására állították fel 1953-ban az Országos Nyugdíjintézetet, mint az Országos Nyugdíj és Segélyező Intézet jogutódját. Feladata volt a biztosítási alapon járó nyugellátások folyósítása, a házastársi nyugdíjellátás, illetve pótlékai, a családi pótlék, az állandó özvegyi nyugdíj, a végkielégítés, az árvaellátás biztosítása. A 2/1964. sz. M. T. és SZOT-rendelet ezen szervezetet megszüntette, helyébe a SZOT Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot állította fel. Ennek feladata a társadalombiztosítás alapján járó nyugellátások – beleértve az özvegyi, a házastársi, az árvaellátási, a rokkantsági stb. – folyósítása, az igények elbírálása.

A mezőgazdasági szövetkezeti parasztság társadalombiztosításában 1957-ben módosítás következett be. A szövetkezeti tagok automatikusan, s nem az egész szövetkezeti csoporttól függően biztosításban részesültek. 1957-ben arról is rendelkeztek, hogy a szövetkezeti parasztság – a társadalombiztosítás alapján nyugdíjjogosult, 10 éves szövetkezeti {II-283.} tagság után – minimálnyugdíjra tarthatott igényt. Ugyancsak megadták a szövetkezeti biztosítottnak az anyasági segélyt, a szabadságot és mindazon kedvezményeket, amelyek a más területen működő biztosítottakat is megillették.

1967-ben a népességcsökkenés feltartóztatásának érdekében bevezették a gyermekgondozási segélyt (gyes), amely az anyának, illetve a gyermekét egyedül nevelő apának a gyermek hároméves koráig járt. Ez a kedvezmény a főiskolai és egyetemi hallgatókat is megillette. 1972-től, amikor az egészségügyi törvény kimondta a betegellátás alanyi jogon való biztosítását, a gyest sem kötötték társadalombiztosításhoz, annak meghatározott összegét alanyi jogon fizették. 1985-ben változás következett be, amikor a születési szabadságot követően a gyermek kétéves koráig a táppénznek megfelelő gyermekgondozási díjat (gyed) biztosították társadalombiztosítási alapon, míg a harmadik évben a meghatározott összegű gyest folyósítottak. A többszöri módosításokat egyesítette a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. tv., amely a társadalombiztosítást a szülés, a gyermekgondozás, az öregség, a betegség, a munkaképtelenség esetén járó anyagi ellátás biztosításában határozta meg. Ezt egészítette ki a terhességi és gyermekágyi , az anyaság és a temetési segély, valamint a családi pótlék, a nyugellátás és a baleseti ellátás. A törvény értelmében a társadalombiztosítás fedezésére a munkáltatók társadalombiztosítási járulékot (a fizetés 30%-át), a biztosítottak nyugdíjjárulékot (3%-ot, 1990-től 7%-ot) fizettek. Az anyasági, a terhességi, a gyermekágyi és a temetkezési segély meghatározott összeg volt, baleseti ellátás kifizetett összege pedig a sérülés vagy károsodás mértékétől függött.

Az 1990-es évek elején a társadalombiztosítás területén is alapvető változások következtek be: visszaállították a társadalombiztosítás önkormányzati rendszerét, megszüntették a betegellátás alanyi jogon történő biztosítását, ami érintette az anyasággal kapcsolatos és a gyermeknevelést segítő segélyezési rendszereket. Betegellátás csak tényleges munkaviszony, illetve a havi fizetésből levont járulékok (a kereset 44%-a, amelyből a munkaadó 34%-ot, a munkavállaló 10%-ot) befizetése után jár. A társadalombiztosítás fedezi a biztosított kórházi ellátását, kezelését, a háziorvosi rendszeren keresztül az orvosi ellátást, százalékos arányban téríti a gyógyszerellátását, a betegellátással kapcsolatos különböző költségeket. A munkaadótól, illetve a munkavállalótól befizetett járulék nagyságától függ a nyugdíj nagysága, amelynek kifizetését a társadalombiztosítás intézményrendszere fizeti. Az önkormányzati alapon működő rendszer 1991-ben lépett életbe. Az újonnan létrehozott Nyugdíj-biztosítási és Egészségbiztosítási Önkormányzat azonban nem rendelkezett olyan nagyságú vagyonnal, amely a zavartalan működését biztosította volna. Jelentős a be nem fizetett járulékok aránya, amit ugyan közadók módjára be lehetett hajtatni, de ezeknek az érvényesítését a gazdasági válság akadályozta. Ugyancsak gondot jelentett az állami támogatás csökkentése, illetve a működést biztosító vagyontárgyak (banki részesedések, részvények, ingatlanok stb.) visszatartása (1994–1995), az egészségügyet és a betegellátást érintő kormányzati megszigorítások, például a betegellátással kapcsolatos szűkítések (a fogorvosi ellátásnak csak az ingyenes foghúzásra való korlátozása), egyes szolgáltatások (mentőszállítás, némely vizsgálatok) térítési rendszerbe építése stb.

A társadalombiztosításból kiesők (tartós munkanélküliek, munkaviszonnyal nem rendelkezők stb.) vagy egyénileg kötöttek szerződést a társadalombiztosítás intézetével, vagy betegellátásuk költségeit – életveszély vagy súlyos megbetegedés {II-284.} esetén – az önkormányzatok szociális kiadásaiból fedezték. Ebből támogatták a gyermekgondozási segélyből vagy díjból kiesőket, akik nem rendelkeztek munkahellyel, illetve akik rendszeres szociális támogatást igényeltek. Új formát képezett a közgyógyellátás: e formába azok kerültek, akik nem rendelkeztek társadalombiztosítással, de krónikus betegségük rendszeres ellátást igényelt, illetve azok, akik a létminimum alatt éltek és meghatározott éves kereten belül kaphattak térítés nélkül gyógyszert, gyógyászati segédeszközt.

1997-ben az Országgyűlés törvényt hozott a nyugdíjrendszer megváltoztatására. Ennek értelmében bevezették a tőkefedezeti alapon működő nyugdíjfelhalmozási és -finanszírozási rendszert. A munkavállaló hosszabb távon a kötelező nyugdíjjárulék negyedét továbbra is kötelezően az ún. tőkefedezeti pillérbe fizetik be. A törvény szerint a pályakezdők kötelezően, mások kortól függően választhatnak a régi, illetve az új nyugdíjrendszer feltételei között.