| Népesedéspolitika és népesedéselmélet | TARTALOM | Társadalombiztosítás |
FEJEZETEK
A magyar szociális gondoskodás története a nemzetközi fejlődéssel összhangban több periódusra bontható. A legfontosabb korszakhatárok 1867, a polgári fejlődés beindulása, 1945, a szocialista átalakulás kezdete és 1989, a rendszerváltás. Az első szakasz a szegénypolitika időszaka, amelyen belül az állam – egyelőre külső szabályozóként – csak a periódus végén jelent meg. A 19. század utolsó harmadától a polgári fejlődés felgyorsulása nyomán megjelent az állami szociálpolitika, fokozódott az állam szerepvállalása, új gondozási formák jelentek meg, s bővült a gondoskodásba bevontak köre, de a nyugati fejlődéshez képest végig jelentős maradt a szegénypolitikai orientáció. A szocializmus az adott területen is jelentős változásokhoz vezetett, de (a politikai és gazdasági alrendszerhez képest) a szociális ellátórendszer mindvégig szerves összefüggést mutatott a múlttal (s ugyanúgy a fejlett nyugati országok fejlődésével). Az 1989-es rendszerváltás után megkezdődött a szociálpolitika átalakulása, a kialakuló piacgazdaság követelményeihez igazítása.
A magyar kapitalista fejlődés sajátosságai hatottak a kialakuló szociálpolitikai gyakorlatra is. A megkésett gazdasági és társadalmi fejlődés következtében a munkásság munkaviszonyai, létfeltételei az európai korai kapitalizmus viszonyait tükrözték; bizonyos védelmet jelentett azonban számukra a kapitalizálódással {II-254.} egy időben kialakuló munkásmozgalom és a nyugat-európai szociális törvényhozás példája. Egyfajta biztonsági szelepként működött, a főként a mezőgazdasági szegénységet mozgósító kivándorlás. A korszakban végig megfigyelhető az az állami törekvés, hogy egymástól elkülönülten kezeljék az egyes népcsoportok szociális problémáit. A három elkülönülő szál, az ipari munkásság védelme (a tulajdonképpeni szociálpolitika), a mezőgazdasági népességgel kapcsolatos intézkedések és az állami törekvésekben végig nagy szerepet játszó szegénypolitika.
A törvényes munkásvédelem körébe tartozott az 1872-es első és az 1884-es második Ipartörvény, amelyek pénzbüntetés kilátásba helyezésével kimondták, hogy a munkaadó köteles gyárában biztosítani az egészséges és biztonságos munkavégzéshez szükséges körülményeket. Fokozottabb állami beavatkozást jelentett a munkáltató munkavédelmi kötelességét közelebbről körülíró és a gyárfelügyeletet gyakorló iparfelügyelet felállítását elrendelő 1893. évi XXVIII. tc. Két évvel korábban törvényben rögzítették az ipari munka vasárnapi szüneteltetését. Az ipari törvényhozás másik fontos területe volt a női és gyermekmunka szabályozása. Mivel az 1868-as közoktatási törvény kimondta a 12 éves korig tartó tankötelezettséget, a törvény megtiltotta az ennél fiatalabbak foglalkoztatását, és az éjszakai műszakot nem engedélyezve 8, illetve 10 órában rögzítette a 12–14 és 14–16 évesek napi munkaidejét. Az ipartörvény 4 hetes szülési szabadságot írt elő a nők számára, az 1911. évi XIX. tc. pedig megtiltotta éjszakai foglalkoztatásukat. Az adott rendelkezésekkel és a később született munkásvédelmi törvényekkel kapcsolatban is az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy gyakran nem tartották be őket.
A munkásvédelmi törvényhozás messze elmaradt a nyugati társadalmak teljesítményétől. Különösen kirívó volt ez a mezőgazdaságban. Az I. világháború előtt szinte semmi sem történt a mezőgazdasági dolgozók védelme terén. Az állam – a testi fenyítést is megengedve – lényegében a munkáltatók hatáskörébe utalta a kérdést. Az 1876. évi XII. tc. szerint a munkaidő napkeltétől napnyugtáig tart, csak az 1898. évi II. tc. írta elő a napszámosok déli egyórás pihenőidejét (ezt a cselédeknek az 1907. évi XLV. tc. biztosította).
A két világháború között nagyon lassú volt a jogkiterjesztés. Az 1922-es új ipartörvény lényegében változatlanul hagyta a korábbi viszonyokat, az 1928. évi XII. tc. újraszabályozta a nők és fiatalkorúak munkaidejét, s 12 hetes szabadságot engedélyezett a szülő nőknek.
Az 1930-as években az évtizedes munkáskövetelések, a nemzetközi munkásszervezetek nyomására és a gazdasági válság nyomán tömegessé váló munkanélküliség hatására fokozatosan, előbb egy 1935-ös miniszterelnöki rendeletben, majd két év múlva törvényben is szabályozva bevezették a heti 48 órás munkaidőt, s intézkedést hoztak a minimálbérről. Az 1937. évi XXI. tc. a tisztviselők munkaidejét heti 44 órában határozta meg. A fizetett szabadság legkevesebb évi 6, a tisztviselők esetében maximum 24 nap lehetett. 1938 végéig az ipari munkások 60%-ának bérét rendezték a törvény szerint, de a háború kitörésekor a kormány felfüggesztette a törvény végrehajtását. A munkáscsaládok gyermekeinek neveléséhez való hozzájárulásként vezették be 1938-ban – nem utolsósorban a keresztényszocialista eszmék hatására – az alacsony összegű gyermeknevelési pótlékot. Az egyes kategóriák elkülönített kezelése e téren is megmutatkozott; az állami tisztviselőknek már 1912-től járt a családi pótlék.
Magyarországon a társadalombiztosítás – a német mintát követve – a munkás önsegélyező egyletek tevékenységéből {II-255.} nőtt ki. A munkás önsegélyező szervezetek a II. világháborúig fennmaradtak, de szerepüket a 19. század végétől egyre inkább a munkásbiztosítás vette át. Közvetlenül a társadalombiztosítás megjelenése előtt a társadalmi szervezetek több mint fele valamilyen önsegélyező egylet volt, közülük a legjelentősebb az 1870-ben alakult Budapesti Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, amelynek taglétszáma 1890-ben elérte a 40 ezret. Az Általános Pénztár önkéntes társuláson alapult, tagjai befizetéseiből gazdálkodott és pénzsegélyt, illetve ingyenes egészségügyi ellátást biztosított. Az önsegély másik, kisebb jelentőségű formája a nagyipari munkásokat tömörítő, a munkáltatóknak nagy beleszólást biztosító vállalati pénztár volt.
Az első magyarországi társadalombiztosítási törvény az ipari foglalkoztatottak kötelező betegbiztosításáról szóló 1891. évi XIV. tc. volt. A járulékokat kétharmad-egyharmad arányban a dolgozók és a munkáltatók fizették, ennek fejében a biztosító 20 hétig ingyenes orvosi ellátást és táppénzt, szülési és temetkezési segélyt folyósított. A majdnem felerészben budapesti biztosítottak létszáma 1905-ben elérte a 630 ezret, de ez az akkori lakosságnak csak a 3,3%-át tette ki. Az önsegély örökölt intézményeire épülő, szervezetileg erősen szétforgácsolt (453, köztük sok különböző, kevés taggal rendelkező pénztárból álló) biztosító megalakulásától kezdve pénzügyi problémákkal küzdött, nem utolsósorban a szakértelem hiánya miatt, aminek következtében gyakoriak voltak a csődök.
A következő társadalombiztosítási törvény a kötelező baleset- és betegbiztosításról intézkedő 1907. évi XIX. tc., amely igyekezett orvosolni a korábbi gyakorlat hiányosságait. A törvény egységesítette és centralizálta a szervezetet, a kerületi és vállalati pénztárak hálózatát az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (OMBI) fogta össze, amely az Állami Munkásbiztosítási Hivatal ellenőrzése alá tartozott. A betegbiztosításban a járulékfizetés és a képviselet felerészben oszlott meg a munkaadók és a munkáltatók között, a baleset-biztosítást teljes egészében a munkáltatók finanszírozták. Némileg nőtt a biztosítottak köre (1911-ben a betegbiztosítási ágban 1147 ezren, a baleset-biztosításban 845 ezren vettek részt), de továbbra is csak az ipari nagy- és középüzemek dolgozóira terjedt ki a rendszer hatálya. A betegbiztosító szolgáltatásai lényegében változatlanok maradtak, a baleset-biztosítás 10 hetes ingyenes kezelést, munkaképtelenség esetén a munkabér 60%-át kitevő járadékot nyújtott.
A mezőgazdasági dolgozók továbbra is kívül rekedtek a társadalombiztosításon, szociális biztonságuk a munkáltatótól függött. Az 1898. évi II. tc. (az ún. „rabszolgatörvény”) szerint a beteg munkásról 8 napig a munkaadója tartozott gondoskodni. Az 1907. évi XLV. tc. rendelkezése értelmében a beteg cselédek gyógykezelése 45 napig a munkáltatóra hárult. A századelő rendelkezései csak a gazdasági cselédek kötelező baleset-biztosítását intézményesítették a munkavállalók, munkáltatók és az állam hármas finanszírozásával, s az 1912. évi VIII. tc. is csak számukra tette lehetővé az önkéntes nyugdíjbiztosítást.
A két világháború között, a stabilizáció után, az 1920-as évek második felében két jelentős társadalombiztosítási törvény született. A Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter 1923-as javaslata alapján megszavazott 1927. évi XXI. tc. alapján az egész ipari munkásságot bevonták a betegbiztosításba, az évi 3600 pengő kereset fölötti magánalkalmazottak azonban a biztosítás keretein kívül maradtak. A fele részben a munkáltató által fizetett járulék az átlagos napibér 6%-a volt (a biztosításba bevont háztartási {II-256.} cselédek esetében a 3%-os járulékot a munkáltató fizette), amiért a biztosított 55%-os kompenzációs rátájú, 1 évig folyósítható táppénzt, ingyenes egészségügyi ellátást, gyermekszüléshez kapcsolódó segélyeket kaphatott. A baleset-biztosításban nem történt jelentős változás. A törvény végrehajtására 1928-ban létrehozták az Országos Társadalombiztosítási Intézetet (OTI). Bizonyos foglalkoztatási csoportok biztosítását a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) végezte. Az OTI-n és a MABI-n kívül csak a bányatársládák köthettek önkéntes biztosítást. A törvény által kialakított szervezeti rendszer a jórészt a szociáldemokrata szakszervezetek ellenőrzése alatt levő önkormányzatok önállóságának csorbítását, állami ellenőrzését jelentette. Az elkövetkező években az ötévenkénti önkormányzati választások a társadalombiztosítás körüli politikai küzdelmek alapvető terepévé váltak.
Az 1928. évi XL. tc. valósította meg az ipari és kereskedelmi alkalmazottak kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítását. A várományfedezeti nyugdíjrendszert forma szerint a munkáltatók finanszírozták a napibér maximum 3,5%-át kitevő járulékkal, de ennek felét ráterhelhették a munkavállalókra. Az 1930-as években kisebb mértékben az állam is hozzájárult a nyugdíjalap feltöltéséhez. A nyugdíjkorhatárt 65 évben állapították meg (1944-ben 60 évre szállították le). A rendszer jellegéből következően rokkantsági, árvasági és özvegyi nyugdíjat 200, öregségi nyugdíjat pedig – nagyon alacsony szinten – 400 hetes várakozási idő után kezdtek fizetni. Ez a nyugdíjrendszer a biztosító vagyonát elértéktelenítő infláció és a háborús károk nyomán 1944–1945-ben összeomlott.
Az 1930-as évek első felének társadalombiztosítással kapcsolatos rendelkezései csökkentették a jogosultságokat (a táppénz és a terhességi-gyermekágyi segély leszállítása, receptfelírásért térítési díj bevezetése stb.), az évtized második felének gazdasági fellendülése és a foglalkoztatási helyzet javulása következtében viszont nőtt a biztosítottak száma (1943-ban az OTI-nál 1,25 millió biztosított volt), és javult a szolgáltatások színvonala.
A társadalombiztosítás eredményei, a munkások létbiztonságában betöltött szerepe ellenére elmaradt a nyugati fejlődéstől. Két alapvető hiányossága volt: egyrészt – főként a munkáltatók ellenállása miatt – nem valósult meg a munkanélküliség elleni biztosítás, másrészt csak a lakosság kis részére terjedt ki. Bár az 1936. évi XXXVI. tc. bevezette a gazdatisztek nyugdíjbiztosítását, az 1938. évi XII. tc. pedig lehetővé tette a mezőgazdasági munkások várományfedezeti alapú öregségi biztosítását, a lakosság nagyobb részét kitevő mezőgazdasági dolgozók ellátása végig megoldatlan maradt.
A 19. század végétől súlyos szociális problémát jelentettek a városi munkások rossz lakáskörülményei. A szociális lakáspolitika a századforduló táján jelent meg a vállalati szociálpolitika és az állami-községi lakásépítés keretében. A paternalista vállalati szociálpolitika a nagyüzemeket, főként az állami vállalatokat (MÁV, bányavállalatok) jellemezte, ahol a megbecsült dolgozóknak biztosított, többnyire szoba-konyhás szolgálati lakás a munkabér természetben adott részét alkotta. A két világháború között csak az 1930-as években folyt számottevő vállalati lakásépítés, amelynek eredményeként például az évtized végén a bányászok 44%-a élt vállalati kolóniákban. A legtöbb vállalat azonban elsősorban a tisztviselőinek biztosított szolgálati lakást.
A hatósági lakáspolitika az 1890-es években kezdődött, mikor a fővárosban munkás mintalakótelepek építését irányozták elő. A lakásépítés az 1908. évi {II-257.} XXIX. tc. nyomán vett lendületet. 1927-ben elkészült a zömmel állami vállalatokban dolgozó szakmunkásokból kiválogatott, 20 ezres népességnek kertvárosi környezetben otthont adó kispesti Wekerle-telep. Összességében a fővárosban és környékén az I. világháború előtti években elsősorban községi beruházásban 10–12 ezer új kislakás épült, négyötödük telepeken.
A két világháború között az elcsatolt területekről az országba költöző több százezres népesség tovább fokozta a súlyos fővárosi lakáshiányt. Az 1920-as években csak szükséglakótelepek épültek; 17 ilyen állami telepet hoztak létre, több mint 6 ezer nyomorlakással. A vidéki városok az 1920-as évektől fogtak szerényebb mértékű községi lakásépítésbe. Az állami hitelekből finanszírozott szociális lakások közel fele telepeken levő szükséglakás volt, később sok városban épültek bérházak a tisztviselői nyomorenyhítő akció keretében.
A falusi lakásépítés támogatása a századelőn az agrárproletáriátus szociális feszültségeinek enyhítésére indult be. Nagyobb változást a Nagyatádi-féle 1926-os földreform hozott, amelynek révén a következő évtized végéig a falvakban 260 ezer házhelyet osztottak ki. A lakásépítéseket az 1920-as évek második felétől hosszú lejáratú hitelekkel támogatták, az akció keretében több mint 40 ezer falusi építkező kapott támogatást. Az 1940-es évek leglátványosabb állami lakásépítési akciója az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) felállításához fűződik. Az akció során öt év alatt 12 ezer telepszerű lakás épült fel, túlnyomórészt a falvakban.
Az állam közvetett eszközökkel is igyekezett serkenteni a lakásépítést. Ezek közé tartozott az adókedvezmény nyújtása (1923. évi XXXIV. tc.), a házépítő szövetkezetek tevékenységének előmozdítása, vagy az, hogy pótlólagos forrást szabadított fel a magánépítkezések támogatására. Az 1927. és 1928. évi társadalombiztosítási törvények például arról is rendelkeztek, hogy az OTI és a MABI tartalékalapjuk 30%-áig pénzüket lakásépítések támogatásába fektethetik.
A kórházak és szegényházak 1856-os kettéválasztása után az 1876. évi XIV. tc. állami feladatnak nyilvánította a közegészségügyet, lényegében a községekre bízva az egészségügy hatósági ellátását. Az 1871-es községi törvény az illetőségi községek feladatkörébe sorolta a szegény betegek kórházi ellátásának finanszírozását. Az állam és a községek közötti munkamegosztást a közegészségügyi gondoskodást intézményesítő, az Országos Betegápolási Alapot felállító 1898. évi XXI. tc. mondta ki. Az állam magára vállalta a szegény betegek ápolási költségeit, finanszírozta a fertőző betegségek elleni küzdelmet és államosította a lelencgondozást. A szociálhigiénia azonban ezután is jórészt a karitatív szervezetek feladata maradt. A szociálhigiéniai kultúra fejlesztésében jelentős szerepet játszott az 1901-ben a kereskedelemügyi miniszter által alapított Társadalmi Múzeum, amely 1928-tól M. Kir. Társadalom-egészségügyi Intézet és Múzeum néven folytatta munkásságát; feladata volt a helyes szociálpolitika intézéséhez szükséges hazai és külföldi anyagok összegyűjtése, feldolgozása, a munkásvédelem és intézményeinek népszerűsítése. A városokban fontos szerepe volt a szülőotthonokat, védőintézeteket fenntartó, 1916-ban alapított Stefánia Szövetségnek, a falusi közegészségügyben pedig az 1927-ben induló, 1934-től országossá bővülő Zöldkeresztes szolgálatnak.
A kiegyezéstől a II. világháborúig terjedő időszakban a szociális gondoskodásnak kiemelt területe maradt a szegényügy, a közigazgatás szakemberei szerint a szociálpolitika lényege. A hivatalos szegényügy számára végig dilemmát jelentett, hogy a szegények segítése az állam, {II-258.} az egyház vagy a társadalom feladata-e, így a megoldások sajátos kompromisszumot tükröztek.
A szegénypolitika célja sokáig – a múltbeli tradíciókkal összhangban – a koldulás korlátozása, az erre késztető körülmények tüneti kezelése volt. Az 1871-es községi törvény elsősorban a jótékonysági intézetek és a magánjótékonykodás körébe utalta a kérdést, ennek elégtelensége esetén pedig az illetőségi községek tartoztak a „helyi viszonyokhoz képest” gondoskodni szegényeikről. Az 1879-es ún. kihágási törvény elzárással büntette a koldulást és a csavargást. Csak az illetőségi község területére érvényes koldulási engedélyeket nem alkalmazták széleskörűen.
A segítségre szoruló szegények segélyezése tehát az illető születési helyét terhelte. Ez a gyakorlat 1931-ig állt fenn. Addig a szegénygondozás két szervezeti pilléren nyugodott. Az állam 1898-ban magára vállalta a szegény betegek ellátását, a 7 éven aluli talált vagy elhagyott gyerekek és a kórházban szülő nők gondozását. A községek a községi szegényalapból segélyezték a felnőtt szegényeket, ha a karitatív egyesületek nem gondoskodtak róluk. Az illetőségi községi szegénygondozásban a diszkrecionaitás, és a nagyon alacsony segélyek mellett alapvető problémát jelentett, hogy az ezzel kapcsolatos rendelkezéseket sokszor nem tartották be (például kevés község tartott fenn segélyalapot), és tömegesek voltak az illetőség el nem ismerése miatti perek. Ennél is szerényebb eredményt ért el a községi zárt szegénygondozás, amely csak a rászorulók töredékének biztosított intézeti elhelyezést.
A szegénygondozás legláthatóbb szolgáltatói a társadalmi karitatív egyesületek voltak. A 20. század elején több száz egylet foglalkozott nyílt szegénysegélyezéssel, köztük a katolikus Szociális Missziótársulat, a református Lorántffy Zsuzsanna Egyesület és számos izraelita nőegylet. Jelentős volt a világi szervezetek szerepe is, köztük az 1879-ben alapított Magyar Vöröskereszt Egyleté.
A gazdasági válság eredményezte további nagymértékű elszegényedés új megoldásokra ösztönözte az állami szegénygondozást. 1931-ben eltörölték a segélyezés községi illetőséghez kötését, helyébe a lakóhely gondozási kötelessége lépett. A szegénypolitika pénzügyi és szervezési terheit az állam ezután is jórészt a helyhatóságokra és a magánjótékonykodásra hárította. A legérdekesebb új kísérlet Oslay Oszwald egri ferences rendházfőnök nevéhez fűződik, aki 1927-ben kidolgozta az egyház, a társadalom és az állam együttműködésére épített, nyílt szegénygondozási rendszerét. Az „egri norma” néven ismertté vált rendszert 1936-ban a kormány „magyar norma” elnevezéssel bevezettette a nagyobb településeken. A falusi lakosság szegénygondozását az ún. „komáromi norma” volt hivatva megoldani. Mivel ennek terheit jórészt a munkáltatóknak kellett volna állniuk, a komáromi norma a magyar normás szegénygondozásnál is kisebb körben terjedt el.
Az 1930-as évek végén dolgozta ki Esztergár Lajos a „szociális állam” eszméjéhez kötődő, ún. produktív szociálpolitika rendszerét. Az elképzelés lényege szerint a passzív támogatás helyett aktív eszközöket kell alkalmazni, a segélyezés mellett az önálló életvitelhez szükséges sokoldalú segítséget kell nyújtani a rászorulóknak. A Pécsről kiinduló kezdeményezés legfontosabb eredménye a már említett ONCSA volt, amely a lakásépítés támogatásán kívül azt tűzte ki célul, hogy a megsegített négy- és többgyermekes családok kikerüljenek a szegénységi ciklus köréből. A produktív szociálpolitika korai megnyilvánulása volt a szegény családoknak sokoldalú – anyagi, egészségügyi, kulturális – nevelést és támogatást biztosító {II-259.} settlement-mozgalom. A Közgazdasági Egyetem tanárai és diákjai 1912-ben alapították meg Budapesten a Főiskolai Szociális Telepet (későbbi nevén Országos Szociálpolitikai Intézetet), s a mozgalom körébe sorolható a szegedi egyetemisták 1930-as évekbeli tevékenysége is, akik a tanyasi népesség körében kísérleteztek a settlement-típusú szegénygondozás megvalósításával.
Az új kísérletek ellenére a hagyományos szemléletű szegénypolitika maradt a meghatározó. A rászorultságot sohasem határozták meg közelebbről, nagy tere maradt a diszkrecionalitásnak, az anyagi mellett más – például morális, „hazafias” – szempontok érvényesítésének. A segélyezés szempontjából különbséget tettek munkaképtelenek, munkanélküliek és munkakerülők között. Köztámogatásra leginkább az „érdemesnek” minősülő első csoportba tartozók számíthattak, az „érdemtelen” munkakerülőket minden közsegélyezésből kizárták. Az ínségesként nyilvántartott munkaképes munkanélküliek számára csak a sokszor értelmetlen munkavégzés – ínségmunka, szükségmunka – fejében járt a segély.
Az 1945 utáni években az átalakulás a szociálpolitika relatív autonómiáját meghagyó programmal indult. Az 1945-ös földreform a parasztság régi követelését váltotta valóra, tulajdonhoz, és így megélhetési alaphoz juttatva a szegényparasztság jelentős részét. A földreform mellett a meginduló államosításokra akarták építeni a teljes foglalkoztatást biztosító gazdaságot, a piac korlátozásával és a fogyasztói szükségletek fokozott mértékben közalapokból történő kielégítésével. A központi alapokból automatikusan megvalósítandónak tekintették a hagyományos szociálpolitikai követelések (ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, a társadalombiztosítás kiterjesztése) teljesítését. Ezzel együtt, a II. világháború előtti szegénypolitikai gyakorlatot elutasítva, az univerzális ellátások gyors térhódítását tervezték. Az elmélet szerint a kapitalista országokhoz képest nagyobb súlyúnak kellett volna lennie a nem piaci jellegű egyéni és kollektív szükségletkielégítésnek. Ennek alapján alakították ki 1946-ban a viszonylag alacsony bérszínvonalat. A kereseteket nagymértékben nivelláló bérreform egyenlősítő célokat is szolgált. A bérek nem tartalmazták a kollektív szükségletek (oktatás, egészségügy, gyermekintézmények stb.) fedezetét, amelyet az állam vállalt magára. Állami feladatnak minősült sok egyéni szükséglet (lakás, közlekedés, alapvető élelmiszerek) kielégítésének költségvetési finanszírozása vagy támogatása is.
A szociális kiadások növekedése azonban nem tükrözte vissza az elméleti elképzeléseket. A nemzeti jövedelem arányában a szociális kiadásokra fordított összeg évekig a II. világháború előtti
4-5%-os szinten maradt, csak az 1950-es években indult lassú növekedésnek, s a jogosultságok kiterjesztésének és az ellátások színvonal-emelkedésének következtében az 1960-as 10,7%-ról az 1980-as években érte el a 18%-ot. Ezzel párhuzamosan növekedett a szociális ellátások lakossági jövedelmeken belüli részesedése, amely 1960-ban 20% alatt volt, és az 1980-as évek közepére meghaladta az egyharmados arányt.
A koalíciós évek (1945–1947) szociálpolitikai elképzeléseiből a következő néhány évben kevés valósult meg. Ennek oka az anyagi források szűkössége mellett az 1948–1949-es diktatórikus fordulat volt, amely alapvetően befolyásolta a szociálpolitika megítélését és a szociálpolitikai gyakorlatot is. Már a 3 éves tervben többféle értelmezés található a szociálpolitikáról. Az általános népjóléti politika mellett felbukkant az a gondolat is, hogy nincs szükség önálló szociálpolitikára, mivel az új gazdasági rendszer önmagában elegendő garanciát jelent {II-260.} a szociális igények kielégítésére. Az utóbbi felfogás jegyében született az MDP 1948. júniusi programja: mivel „a népi demokrácia minden tette szociálpolitika”, felesleges az elkülönült intézményrendszer fenntartása. E felfogás vezetett a Népjóléti Minisztérium 1950-es megszüntetéséhez és a szociális szakszolgálatok felszámolásához.
A társadalombiztosításra és munkavédelemre szűkülő, önállóságát vesztett szociálpolitika alárendelődött a gazdaságnak és a hatalmi-ideológiai érdekeknek. A hagyományosan a munkássággal kapcsolatos szociális kérdések (társadalombiztosítás, munkavédelem, üdültetés) kezelését a szakszervezetekre bízták, a szociálpolitika többi területét pedig vagy megszüntették (segélyezés, szociális munka), vagy háttérbe szorították (lakásügy). A voluntarista gazdaságpolitika, az erőszakolt felhalmozás nyomán az erőforrásokat az ún. produktív ágazatokba koncentrálták. A tervekben és a források elosztásában is másodlagos fontosságúnak tekintett szociálpolitika terén a maradékelvűség érvényesült. A szociálpolitika eszközeit közvetlenül a gazdasági és politikai célok szolgálatába állították. Csak az e célokkal egybeeső szociális igények (munkahelyteremtés, nők munkába állása, gyermekellátó intézmények fejlesztése) kielégítésére nyílt nagyobb lehetőség. A szociális ellátások a munkaviszonyhoz kötődtek, ami lehetőséget adott a politikailag nemkívánatos rétegekkel szembeni diszkriminációra. A népesség felét kitevő parasztságot kizárták az ingyenes egészségügyi ellátásból és a társadalombiztosításból. A nem állami alkalmazottakra vonatkozó rendelkezések (pl. az 1953-as családipótlék-törvény) szigorúbb jogosultsági feltételekkel alacsonyabb szintű juttatásokat biztosítottak. A munkásságot szolgáló, szóban meghirdetett szociálpolitika esetenként az ipari munkásságra vonatkozóan is a politikai megfélemlítés, az ipari munkafegyelembe való betörés eszközévé vált (pl. a táppénzcsalók elleni kampányok). Az alulról jövő érdekképviseletet feleslegesnek ítélve a szociálpolitika tartalmát, formáját, a juttatások szintjét és szervezeti kereteit csak a „közérdeket” elismerő politikai központ alakította ki. Ennek következtében a szociális ellátások nem jogként, hanem jutalomként, a paternalista állam, illetve párt ajándékaként jelentek meg.
A szociálpolitika gyors mennyiségi fejlődése – a korábbi elvekkel való szakítás deklarálása nélkül – 1956 után indult be. A változó politikai célokkal összhangban, az életszínvonal emelése jegyében javult az aktív keresők helyzete, a társadalombiztosítást – egyelőre elkülönült rendszerben – fokozatosan kiterjesztették a mezőgazdaságban dolgozókra is. A parasztság továbbra is hátrányos, elkülönült kezelését és a rendszer egységesítését csak az 1975-ös társadalombiztosítási törvény végezte el. Az 1960-as évek elejétől emelkedtek a szociális jövedelmek és bővültek a közösségi ellátórendszerek (egészségügy, gyermekintézmények). Új ellátási formák jelentek meg, mint például a foglalkoztatás- és népesedéspolitikai megfontolásokból 1967-ben bevezetett gyermekgondozási segély, amelyhez 1984-ben társult a gyermekgondozási díj. A nagy mennyiségi fejlődés a korábbi jogi-intézményes keretben ment végbe, a centralizált, felülről irányított tervezés a szociálpolitikában érintetlenebb maradt, mint a gazdaságban. A fejlődés ellenére meglévő tartalmi megoldatlanságokat és problémákat jelentős mértékben elfedte a gazdasági források és munkalehetőségek két évtizedes bővülése és az életszínvonal emelkedése.
Az 1970-es évek végétől – a gazdasági fejlődés megtorpanásával összefüggésben – előbb stagnálni, majd csökkenni kezdett az életszínvonal. Az anyagi és munkahelyi {II-261.} létbiztonság évtizedei után megjelent a létbizonytalanság, nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, és – évtizedek óta tartó tendenciát megszakítva – növekedni kezdett a szegények száma is. Új problémát jelentett az 1980-as évek második felében jelentkező nyílt munkanélküliség. Az áremelkedések nemcsak a reálkereseteket csökkentették, hanem a szociális ellátások reálértékét is. Ellentmondásos helyzet alakult ki: a szociálpolitika feladatai a körülmények változásával bővültek, ugyanakkor csökkentek a gazdasági források. Egyes területeken már ebben az időszakban megkezdődött a szociális ellátórendszer piacosítása, a közfinanszírozás szerepének csökkenése (pl. a lakáshoz jutás költségeinek a lakosságra terhelése, a gyermekintézmények térítési díjainak emelése). Sokasodtak a szükségmegoldások (segélyezés), a szociálpolitikai rendszer egyre alkalmatlanabbnak bizonyult a problémák kezelésére.
Az 1989-es rendszerváltás napirendre tűzte a szociálpolitika átfogó reformját is. A piaci rendszerre történő áttéréssel megszűnt a foglalkoztatási biztonság, s magas szinten állandósuló munkanélküliség alakult ki. A funkcióspecifikus szervezetekké alakuló vállalatok gyorsan megszabadultak a legtöbb korábbi szociális feladatuktól. Az árliberalizálás felszámolta az árszubvenciók rendszerét, fokozva az inflációs nyomást és csökkentve a reáljövedelmeket. A piacosítás és a privatizálás megteremtette a gazdaságtól funkcionálisan elkülönülő, relatíve önálló szociális intézményrendszer iránti igényt, amely képes az új problémák kezelésére. A legnagyobb problémát a finanszírozás jelentette. A csökkenő források miatt a szociális kiadások részarányának növekedése ellenére romlott a szociális ellátások általános színvonala. Fokozta a nehézségeket, hogy az átalakuló szociálpolitika egy időben kényszerült gyors megoldásokat igénylő „tűzoltómunkára” és az új intézményrendszer kialakítására.
A régi ideológiai terhektől megszabadulva, az új helyzetben, új lehetőségek is adódtak a szociálpolitika számára. Ezek közé tartozik a rendszer pluralizálásának esélye, a demokratizálás és decentralizálás, valamint a korábban elhanyagolt szociális szükségletek figyelembevétele.
Lakóterület és lakóépület: egy település területének az a része, amelyet a lakosság lakóépületei és a lakókat kiszolgáló létesítmények elhelyezésére jelöltek ki, illetve használnak. A lakóépületeken kívül tehát tartalmaz közintézményeket (egészségügyi és oktatási stb.), közterületeket (utakat, zöldterületeket) is. A lakóterület területegységére (1 ha-ra) jutó népesség mutatója a laksűrűség. A beépítettség mutatója az 1 km2-re jutó lakóházak vagy lakások száma.
Lakóépületek a kizárólag vagy túlnyomó részben lakásokat magukban foglaló építmények, ezek lehetnek lakóházak, otthonházak, lakott üdülőházak, időszakosan, dologidőben használt lakóépületek (pl. üres tanyai lakóházak). A lakóépületek változatos formái a termelési és történelmi viszonyok fejlődésével összefüggésben, valamint a természeti (éghajlati stb.) környezettel kapcsolatosan alakultak ki.
| Településtípus | A lakóházak | 100 lakó házra jutó | ||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| száma | építési éve | közül | ||||||||
| 1000 db | % | –1899 | 1900–1944 | 1945–1969 | 1970–1990 | emeletes | egylakásos | lakás | lakó | |
| Budapest | 170 | 7,1 | 6,3 | 42,3 | 25,6 | 25,8 | 20,8 | 64,9 | 466 | 1147 |
| Többi város | 837 | 35,0 | 10,2 | 24,5 | 28,1 | 37,2 | 6,9 | 88,2 | 191 | 507 |
| Községek | 1394 | 57,9 | 8,5 | 26,4 | 32,5 | 32,6 | 0,5 | 97,8 | 105 | 282 |
| Összesen | 2391 | 100,0 | 9,0 | 26,9 | 30,4 | 33,7 | 4,2 | 92,1 | 161 | 422 |
Magyarországon – számos más, akár fejlettebb országban is – a leggyakoribb lakóépület az egylakásos, általában az egy háztartásban élők, vagy az egy család által lakott családi ház. Ezek aránya Magyarországon 1990-ben 92,1%. Az épületek legnagyobb része, mintegy 96%-a földszintes épület volt. A családi házak saját vagy közös telken, szabadon állóan vagy ikerházként, zártsorúan, csoportházas megoldásként tömörebben álló sorházak, (láncház, szőnyegház, átriumház, teraszház elnevezéssel). Egy- {II-262.} vagy többszintes megoldással, két- vagy többlakásos lakóépületként is épülnek több család számára. Ma már azonban leggyakoribb a magas anyag és kivitelezési költségek miatt a társasház és a régi elnevezéssel ismert bérház. A társasházak, bérházak lehetnek földszintesek és emeletesek, szabadonállóak, zártsorúak vagy oldalhatárosan állóak. A lakások elrendezése és megközelítési módja szerint vannak fogatolt, többlakásos, középfolyosós, esetleg eltolt szintekkel, külső folyosós vagy kombinált elrendezésű házak. A 19. század második felében, a 20. század első évtizedeiben többnyire soklakásos bérházak épültek, elsősorban a városokban. Jellemzőjük volt a zártudvar, a függőfolyosós, az udvari, ritkán világos és legtöbbnyire elő- és fürdőszoba nélküli, 1-2 szoba, konyha, kamra helyiségekből álló, sok helyen közös árnyékszékkel épített lakás és az utcai, magasabb bérű nagylakás, komfortos megoldással, felszereltséggel. Az I. világháború után Magyarországon zártudvaros, többlakásos épület, az építésügyi előírások szerint már nem volt építhető.
A két világháború között viszont gyakori volt a belső kertekkel levegősebbé, naposabbá kialakított ún. kertes beépítésű, többlakásos lakóépület építése, majd a II. világháborút követően a sávos beépítésű soklakásos lakóépület, valamint a kockaház (pontház), toronyház. A házgyárak létrejötte után a tömeges lakásépítés érdekében, a járulékos beruházások (közművek, utak, parkok, egészségügy, oktatás, kereskedelem stb.) legcélszerűbb, legkedvezőbb kihasználását szem előtt tartva épültek a lakótelepek, a nagyméretű lakóegyüttesek, dombházak, halmazházak, sávházak stb. Ezek egész városrészeket alkotnak.
A lakóépületek csoportosíthatók műszaki jellemzőik (pl. függőleges teherhordó-, alapozó-, fedélszerkezetek rendszere és anyaga; építési technológia, idő, állag), az építtetők, kivitelezők, az igénybe vett anyagi forrás vagy a demográfiai, foglalkozási ismérvei; az építés helye (településtípus, településrész, lakóterület, építési övezet stb.) szerint. A függőleges teherhordó szerkezetek készülhetnek hagyományos módon kézi falazó elemmel, helyszínen készített vázszerkezettel és korszerű megoldással közép vagy nagy blokk (beton, könnyűbeton), házgyári vagy üzemi panelelem (vasbeton), hagyományos vagy tér- (alagút-) zsaluzatos öntöttbeton, könnyűbeton, vasbeton, előregyártott vázszerkezet (beton, vasbeton, acél) építésű lakóépületként; valamint egyéb és vegyes falszerkezetű lakóépületként, mint pl. a vályog, döngöltföld-, paticsfalú, a terméskő, a fa (gerenda, deszka, léc) vagy faszármazék (pozdorja, furnér stb.) és a {II-263.} fentiekkel vagy más anyagból készült vegyes falazattal.
Az épület lakásszámát a lakott és a nem lakott (üres) lakások együttes száma képezi. A lakóépület tulajdoni jellegét az állami és személyi ún. vegyes tulajdonú lakóházak kivételével a lakástulajdonosok többsége alapján határozzák meg.
Lakásépítés. E fogalom alatt elsősorban az új építéssel, továbbá az egyéb lakáslétesítéssel (lakásmegosztás, lakássá átalakítás stb.) létrejött lakásalap növekedést értjük.
A lakásalap csökkenését a bontás (avulás, szanálás, településrendezés), az elemi csapás, lakásösszevonás stb. miatt {II-264.} megszüntetett lakások száma eredményezi. Lakásokat létesíteni (vagy megszüntetni) – az erre vonatkozó és érvényben lévő törvények, rendelkezések előírásait betartva – csak a települési önkormányzatok építésügyi feladatokat ellátó szerve (mint építési hatóság) által, lakásépítés (lakásmegszüntetés) céljára kiadott engedély alapján szabad.
1970 óta az épített lakások közül egyre gyakoribb, 1981 óta már az 50%-ot, 1990 óta a 60%-ot meghaladó arányú a legalább 2 és fél szobával épített lakás. Az épített lakások átlagos alapterülete az 1970-es évek első felében 63 m2, az 1980-as évek második felében már 85 m2, sőt az 1993-ban épített lakásoknál már elérte a 95 m2-t. Jelentős az 1971–1993 között a különálló tisztálkodó helyiséggel (86%-ról 100%-ra), a vezetékes ivóvízzel (83%-ról közel 100%-ra) és a központos fűtéssel (36%-ról 88%-ra) ellátott lakások arányának emelkedése. A házgyári panel falazattal épített lakások aránya az 1976-1985 közötti évtizedekben meghaladta a 34%-ot, majd magas arányuk fokozatosan csökkenve 1993-ra – az ilyen lakásokban élők kedvezőtlen tapasztalatai miatt is – 3,5%-ra esett vissza. Ugyanezen idő alatt a lakásépítkezések száma is visszaesett. A vályog és vertföld falazatú lakások aránya az 1970-es évek 7%-os mértékéről az 1980-as években 0,2%-ra csökkent, azonban a szükség, a szerényebb anyagi háttérrel rendelkező építkezők miatt 1991 óta fokozatosan emelkedett. 1993-ban már a lakások 1%-a ilyen falazatú volt.
| Időszak, év | Összesen | Budapesten | a többi városban |
a községekben | 1000 lakosra | |||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| az országban | Budapesten | a többi városban |
a községekben | |||||
| (1000 db) | ||||||||
| 1938 | 23 | 2,5 | ||||||
| 1951–1960 | 442 | 4,5 | ||||||
| 1961–1970 | 610 | 110 | 211 | 2889 | 6,0 | 5,6 | 8,4 | 5,1 |
| 1971–1980 | 891 | 163 | 384 | 344 | 8,5 | 7,9 | 11,7 | 6,6 |
| 1981–1990 | 642 | 119 | 284 | 239 | 6,0 | 5,8 | 7,1 | 5,2 |
| 1991 | 33 | 5 | 15 | 13 | 3,2 | 2,4 | 3,3 | 3,5 |
| 1992 | 26 | 4 | 11 | 11 | 2,5 | 1,9 | 2,5 | 2,8 |
| 1993 | 21 | 3 | 9 | 9 | 2,0 | 1,8 | 1,9 | 2,3 |
Lakás, felszereltség, ellátottság. A lakás állandó vagy huzamos emberi tartózkodásra, legalább egy személy részére, vagy a legkisebb emberi közösség, a család élettere, otthona céljára készített, használt, összefüggő helyiséggel kialakított, önálló bejárattal rendelkező lakóhely, amely valamelyik komfortfokozatba sorolható.
A lakás az emberiség fejlődésével, a civilizáció, a kulturáltság változásával, a benne lakók igényeinek, lehetőségeinek hatására, a természeti, környezeti, történelmi körülményekkel, változásokkal együtt alakult ki. A mai lakásfogalomnak megfelelő lakóhely történeti, technikai fejlődés eredménye. Ezt szem előtt tartva az ENSZ illetékes bizottságai régiónként egységesíteni, általánosan elfogadhatóvá, összehasonlíthatóvá kívánták tenni, többek között a lakáshelyiségek (a lakó- és mellékhelyiségek), az alapterület, a felszereltség, ellátottság stb. definícióit, előírásait. A kezdeti lakóhelyként használt természeti vagy alkotott, épített létesítmény „lakása” legtöbbnyire csak egyetlen, kollektíven használt helyiségből állt. A népesség számának emelkedésével, a civilizáció és a kultúra fejlődésével, az igények növekedésével megváltozott a lakások szerkezete. Kialakult, bővült a többféle használati igény kielégítésére szolgáló lakáshelyiségek száma, jellege. Ennek alapján a lakás helyiségei, használati jellegük szerint lehetnek – lakóhelyiségek, ezek elsősorban a közvetlen, természetes megvilágítással és szellőzéssel (ablakkal) rendelkező, megfelelő alapterületű (Magyarországon korábban 12 m2 ma már 17 m2) és belmagasságú, falakkal lehatárolt szobák, mint a háló-, nappali és gyermekszobák, az ebédlők, az étkező-, a lakókonyhák; – mellékhelyiségek, mint az egyéb főzőhelyiségek (teakonyha, ablak nélküli konyha), a tisztálkodási és az egészségügyi helyiségek (fürdő-, mosdó-, zuhanyozó helyiség, WC stb.), a közlekedő helyiségek (előszoba, belépő, lakóelőtér, zárt veranda, télikert, hall stb.), amelyek elszigetelik a lakás belső terét a külső zavaró {II-265.} tényezőktől, (hő- és zajhatástól, portól) és egyrészt összekapcsolják, másrészt elkülönítik egymástól a lakás különböző rendeltetésű helyiségeit, továbbá mentesítik a szobákat egyes zavaró tényezőktől az itt elhelyezhető berendezési tárgyak révén (ruhafogas, cipő-, ruhatárolók, mérőórák stb.), a tárolóhelyiségek (éléskamra, gardróbszoba, zárható szekrény stb.).
Magyarországon a lakás helyiségeinek és tartozékainak műszaki leírását, hivatalos előírásait az Országos Építésügyi Szabályzat (OÉSZ) tartalmazza, mint pl. a hő- és hangszigetelési, padozati, alapterületi, belmagassági stb. kívánalmakat.
Nem számíthatók egy lakás helyiségszámába, alapterületébe a lakás lakói által kizárólagosan vagy más lakókkal közösen használt, a lakáshoz csak közvetve tartozó épülethelyiségek (pince, padlás, mosókonyha, szárító-, vasalószoba, szerszámkamra, barkács-, közösségi játszószoba, gépjárműtároló stb.), a közlekedési területek (kapualj, lépcsőház, nyitott vagy zárt folyosók), a közösen használt egészségügyi és tisztálkodó helyiségek (szauna, uszoda, közös illemhely), a külön bejáratú, csak gazdasági célú helyiségek (iroda, üzlet, műhely, raktár stb.).
Magyarország jelenlegi területén a lakásállomány nagyság szerinti alakulása a következő:
| Időszak, év | 2 1/2 és több szobás lakás az összes épített lakás százalékában (%) |
Átlagos lakásalapterület (m2) |
Tisztálkodó helyiséggel | Vezetékes* vízzel | Központos** fűtéssel | Panel- | Vályog-, vertföld |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| falazattal | |||||||
| épített lakás (%) | |||||||
|
* Hálózati és házi vízvezeték együtt. ** Központi és etázs fűtés együtt. |
|||||||
| 1961–1970 | 14,2 | ||||||
| 1971–1980 | 35,5 | 64 | 91,5 | 89,9 | 45,3 | 29,7 | 4,1 |
| 1981–1990 | 54,8 | 80 | 99,4 | 99,3 | 73,8 | 30,2 | 0,2 |
| 1991 | 60,6 | 90 | 99,9 | 99,9 | 74,5 | 10,5 | 0,4 |
| 1992 | 60,4 | 93 | 100 | 99,9 | 86,9 | 5,9 | 0,7 |
| 1993 | 60,4 | 95 | 100 | 99,9 | 88,1 | 3,5 | 1,0 |
A lakások belső szintszám alapján is csoportosíthatók, bár a legnagyobb részben egyszintesek, de két vagy még több szinten is épülnek. Külön említhető még a félszint eltolódású, ugyancsak lépcsőkkel összekötött lakásforma.
A lakások, épületek felszereltsége, ellátottsága alatt elsősorban a közművi, azaz a legtöbbnyire közületi tulajdonban és kezelésben álló (vagy ilyen jellegű), közszükségletet ellátó létesítményből hálózati vezetéken történő (víz, gáz, csatorna, áram, fűtés stb.) ellátást és az azt {II-266.} biztosító berendezési tárgyak felszereltségét kell érteni. A lakásfelszereltséget, ellátottságot egyedi használatú magán- vagy jogi személyek tulajdonában álló berendezések is biztosíthatják, mint pl. házi áramfejlesztő, házi víz- és csatornavezetés, etázsfűtés, tartályos gázvezeték. Hazai vonatkozásban – elterjedt használata miatt – a palackos gázellátást, mint részleges kényelmet nyújtó berendezést is ide sorolják.
| Év | Lakások száma összesen (1000 db) |
Növekedés az előző összeírási időszakhoz képest |
Aránya (%) | 100 lakásra jutó népesség |
||
|---|---|---|---|---|---|---|
| egy | kettő | három és több | ||||
| szobás | ||||||
| 1920 | 1827 | 430 | ||||
| 1930 | 2182 | 19,5 | 392 | |||
| 1941 | 2398 | 9,9 | 382 | |||
| 1949 | 2467 | 2,9 | 70,5 | 24,6 | 4,9 | 366 |
| 1960 | 2758 | 11,8 | 62,7 | 32,6 | 4,7 | 343 |
| 1970 | 3122 | 13,2 | 46,1 | 43,2 | 10,7 | 318 |
| 1980 | 3542 | 13,5 | 27,5 | 48,6 | 23,9 | 292 |
Tágabb értelmezés szerint a lakások felszereltsége, {II-267.} ellátottsága meghatározható a lakók kényelmét szolgáló műszaki berendezések és a higiénikus életkörülményeket biztosító, illetve azokkal felszerelt helyiségek összességével vagy teljes hiányával, azaz a lakás komfortosságának mértékével.
A lakások komfortfokozatba sorolását az 1/1971. (II.8.) Korm. sz. rendelet, valamint az azóta kiadott módosító rendeletek alapján kell végrehajtani, csoportosítani. E tekintetben a helyiségek (szoba, főző- és tisztálkodó helyiségek), WC-, közművesítettség, melegvíz-ellátottság, fűtési mód alapján kell meghatározni, hogy a lakás összkomfortos, komfortos, félkomfortos, illetve komfort nélküli, vagy csak szükséglakásnak minősül.
A legutóbbi évtizedekben épített és kismértékben a felújított lakások jobb ellátottsága, felszereltsége kedvező változásokat eredményezett Magyarországon a lakások komfortosságában. Az 1990-ben összeírt összes lakott lakás 57%-a 1960 óta épült. Ezeknek a lakásoknak aránya településtípusonként változó: Budapesten és a községekben közel 50, a vidéki városokban pedig 67%-a 1960–1990 között épült.
| Építési év | Az országban | Budapesten | A többi városban | A községekben |
|---|---|---|---|---|
| 1000–1899 | 9,2 | 13,9 | 7,5 | 8,3 |
| 1900–1919 | 8,1 | 12,3 | 5,8 | 8,3 |
| 1920–1944 | 14,4 | 18,9 | 10,0 | 16,9 |
| 1945–1959 | 11,8 | 6,9 | 9,5 | 17,1 |
| 1960–1969 | 15,4 | 12,1 | 16,9 | 15,5 |
| 1970–1979 | 23,2 | 20,2 | 28,8 | 18,8 |
| 1980–1989 | 17,9 | 15,7 | 21,5 | 15,1 |
| Összesen | 100,0 | 100,0 | 100,0 | 100,0 |
| Számokban | 3 687 996 | 775 523 | 1 540 585 | 1 371 888 |
Az 1960. évi lakásösszeíráskor a lakásoknak még közel 80%-a komfort nélküli volt, ezek aránya 1990-re 19%-ra csökkent, ami még mindig 690 ezer lakást jelent országosan. Ezzel is összefügg, hogy a fürdő- (zuhanyozó-) helyiségek száma 100 lakásra számítva az 1960. évi 18-ról, 1990-re 83-ra emelkedett, a vízöblítéses WC-ellátottság – ugyanezen idő alatt – a lakások 16%-áról 74%-ára nőtt. Hasonlóképpen emelkedett a közművel (víz-, csatorna-, gázvezeték) ellátott lakások aránya.
| Év | Összes helyiség | Szoba | Konyha | Fürdőszoba, mosdóhelyiség |
|---|---|---|---|---|
| Az 1960. évi és a korábbi adatok az üdülőegységek helyiségeinek számát is tartalmazzák. * Az összes főzőhelyiségek (konyhák, főzőfülkék együttes száma) |
||||
| 1920 | 315 | 150 | 91 | 5 |
| 1930 | 339 | 151 | 92 | 6 |
| 1941 | 338 | 151 | ||
| 1949 | 338 | 141 | 93 | 10 |
| 1960 | 374 | 147 | 97 | 18 |
| 1970 | 475 | 164 | 96 | 32 |
| 1980 | 565 | 199 | 99 | 60 |
| 1990 | 237 | 105* | 81 | |
Az 1990-es évek végén minden magyar település és majdnem minden lakott lakás rendelkezett villanyárammal. Villanyárammal rendelkező az a lakás (épület), amelynek legalább egy helyiségében világításra, főzésre, fűtésre, illetve más elektromos háztartási vagy egyéb készülékek használatára alkalmas közüzemi elektromos hálózatból vagy egyéni áramfejlesztőből villanyáramot vezettek be.
Az egészséges ivóvíz, a komfortosságot biztosító vezetékes víz a higiénikus igények kielégítéséhez igen fontos. Hálózati vízellátásúnak minősül az a lakás, amelynek hidegvíz-ellátását közüzemi vagy közüzemi jellegű vízerőműből, csővezetéken át, a lakás legalább egy helyiségében felszerelt kifolyó csapon át biztosítják. Házi vezetékes vízellátású az a lakás, amelynek hidegvíz-ellátása a lakás legalább egy helyiségében felszerelt kifolyócsapon át – általában a lakás épületének telkén lévő kútból – motoros vagy kézi szivattyúval, nyomással, vagy egy feltöltött ejtéses tartályba bekötött csővezetéken keresztül történik.
A lakások komfortosságát, az egészséges lakáskörülményeket a lakóhelyiségek (szobák és konyhák) padozatának minősége is befolyásolja. A vertföldes szobák aránya a szobák százalékában 1920-ban 49,2%, 1960-ban 33,2%, de még 1970-ben is 14,7% (több mint 700 ezer szoba) volt, 1980-ra már 3,2%-ra csökkent.
A melegvíz-ellátás a civilizáció, a higiénia, a technika és a kultúra fejlődésével együtt nőtt. 1990-ben a lakások 76,9%-ában volt már központi vezetékről vagy helyi berendezésből származó melegvíz-ellátás.
A vízellátással szorosan összefügg a háztartások szennyvízelvezetése és a szennyvíz tisztítása, ennek megoldása, színvonala közegészségügyi, környezetvédelmi okból is fontos. A közcsatorna-hálózat 1990-ben országosan a lakások szennyvizének 44%-át, Budapesten 89%-át, a többi városban mintegy 59%-át szállította el. A községek szennyvizének csak alig 4%-a távozik vezetéken. Jelentős a házi szennyvízelvezető, -tároló és -tisztító berendezések alkalmazása is, országosan 40%.
| Év, terület | Vízveze- tékkela |
Gázzalb | Szenny- csatorna- vezetékkelc |
WC-veld | Meleg- vízzel |
Központos fűtéssele |
Villany- árammal |
Komfort nélkülf | 100 lakásra jutó fürdő-, zuhanyozó helyiségg | Vertföldes szoba, a szobák százalé- kában |
Lakott üzlet, műhely stb. (1000 db) |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| felszerelt, ellátott lakás (%) | |||||||||||
| a) Hálózati és házi vízvezeték együtt b) Hálózati és palack- (tartály-) gáz együtt c) Köz-, hálózati csatorna együtt d) Vízöblítéses WC e) Központi (táv-, tömb-, egyedi házkazán, geometrikus) és etázsfűtés együtt f) Lakott lakás g) Több fürdőszobával, illetve zuhanyozófülkével is rendelkező lakás | |||||||||||
| 1920 | 5 | 49,2 | 2,7 | ||||||||
| 1930 | 13,1 | 5,0 | 10,0 | 25,1 | 6 | 44,8 | 3,3 | ||||
| 1941 | 6,3 | ||||||||||
| 1949 | 17,1 | 7,1 | 12,4 | 46,2 | 10 | 38,8 | 10,8 | ||||
| 1960 | 22,5 | 13,5 | 16,0 | 74,0 | 79,8 | 18 | 33,2 | 28,4 | |||
| 1970 | 35,9 | 50,7 | 37,9 | 27,2 | 90,8 | 65,9 | 32 | 14,7 | 18,7 | ||
| 1980 | 64,0 | 75,7 | 66,8 | 52,5 | 19,1f | 97,4 | 37,7 | 60 | 3,2 | 11,1 | |
| 1990 | 83,3 | 85,0 | 83,8 | 74,1 | 76,9 | 41,2 | 18,7 | 81 | 1,9 | ||
| 1990 | |||||||||||
| Budapest | 98,7 | 84,3 | 89,9 | 90,5 | 90,8 | 40,8 | 8,2 | 88 | 0,3 | ||
| Többi városok | 89,1 | 85,1 | 89,6 | 82,2 | 83,5 | 48,8 | 13,1 | 85 | 0,6 | ||
| Községek | 68,5 | 85,2 | 69,1 | 56,1 | 61,9 | 28,1 | 33,5 | 65 | 1,0 | ||
{II-268.} A lakások ellátottságát jellemzi a háztartási szemét és hulladék szervezett elszállításának módja (zárt vagy nyitott tárolóedényből, járművel), a szállítás gyakorisága, valamint a megsemmisítés formája (szeméttelep, égetés).
A vezetékes földgáz, a városi gáz, vagy a kevert gáz használata a fogyasztók kényelmét figyelembe véve, a legideálisabb főzés, melegvíz-ellátás, fűtés (esetleg hűtés) céljára. Magyarországon 1990-ben a lakások 40%-ában volt ilyen gázellátás, de a fővárosban már közel 79%-ában, a többi városban a lakások közel felében, míg a községekben alig haladta meg a 8%-ot. A gázt használó lakások 85%-os országos arányát főleg a propán-bután, palackos gázt használók adják. Arányuk országosan 45%-ot, a községekben 77%-ot, a városokban 35%-ot, addig Budapesten csak 6%-ot tett ki.
A lakások (épületek) fűtése a használt fűtőberendezéseknek megfelelően lehet központos megoldású vagy egyedi (helyi). A fűtési energiahordozó lehet áram, gáz, folyékony (olaj, pakura stb.) vagy szilárd (faféleség, szénféleség stb.) fűtőanyag. Magyarországon 1980-ban az egyedi helyiségfűtésű lakások 1,7%-ában villany, 11,2%-ában gáz, 21,7%-ában olaj, 12,5%-ában faféleség, 33,8%-ában szénféleség és egyéb energiahordozót használtak.
A lakások (épületek) klímaberendezése is a lakók egészségmegőrző kényelmét, a tárolt anyagok, élelmiszerek kedvező tárolási lehetőségét biztosítja. A berendezés lehet központi vagy egyedi megoldású és az elszívó-berendezést is magában foglalhatja.
Lakbér. Lakásbérleti jogviszony esetén a lakás használatáért és a jogviszony keretében a bérbeadó által nyújtott – jogszabályokban megállapított – lakásszolgáltatásért járó bérösszeg a lakbér.
| Terület | Vízvezeték | Gáz | Szennyvízcsatorna | ||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| hálózati | házi | egyedi | hálózati | házi | egyedi | hálózati | házi | egyedi | |
| Ország | 78,0 | 5,3 | 83,3 | 40,2 | 44,8 | 85,0 | 43,8 | 40,0 | 83,8 |
| Budapest | 98,4 | 0,3 | 98,7 | 78,6 | 5,7 | 84,3 | 86,9 | 12,0 | 98,9 |
| Többi város | 86,9 | 2,2 | 89,1 | 49,9 | 35,2 | 85,1 | 58,7 | 30,8 | 89,6 |
| Községek | 56,9 | 11,6 | 68,5 | 8,4 | 76,8 | 85,2 | 3,8 | 65,4 | 69,2 |
Az 1924. IV. tc. és más jogszabályok is intézkedtek – az I. világháborút követő inflációt, majd a stabilizációt figyelembe véve – a lakbérek mértékéről, a fizetési feltételekről. Az 1936., 1938. és 1940. évi lakásbérleti rendelkezések után ismét összefoglaló szabályozást adott az 5777/1941. M. E. sz. rendelet, rendezve a lakbér fizetési idejét és módját. A II. világháború utáni igen nehéz lakáshelyzetben is számos lakásügyi rendelkezés látott napvilágot, ezek közül a 8000/1946. M. E. sz., majd a 12840/1948. Korm. sz. rendelet szabályozta a lakások bérét. Ezek a rendeletek 1971-ig voltak érvényben és kétféle lakbérrendszert vezettek be. Az 1945 előtt épült lakásoknál az 1939. szept. 1-jén pengőben fizetett lakbér háromszorosát tekintették alapbérnek. Az új lakbéreket a szobaszám alapján határozták meg, így az 1 és 2 szobás lakásokért az alapbér 40%-át, a háromszobásokért az alapbér 50%-át, a négyszobásokért az alapbér 60%-át, az öt és ennél többszobásokért az alapbér 100%-át kellet fizetni. Az új lakásoknál négyzetméterenkénti árat rögzítettek: ez vidéken 2,10 Ft, a fővárosban 2,70 Ft volt. A lakbéren felüli, a lakást terhelő egyéb költségekről a 8000/1946. M. E. sz. rendelet intézkedett. A lakáshiány és {II-269.} a lakbérek viszonylag alacsony összege miatt lakbérpótlék fizetésére kötelezték azokat a lakáshasználókat, akik igényjogosultságukat meghaladó méretű, szobaszámú lakást béreltek. A pótlék mértéke szobánként 120 Ft, félszobánként 60 Ft lakbértöbbletet jelentett. Az albérleti alapdíjat a fővárosban 250 Ft-ban, vidéken 150, illetve 100 Ft-ban maximálták, amihez hozzászámítható volt a különszolgáltatások (bútor, ágynemű stb. használat) díja, de ezek együttes összege az alapdíj háromszorosát nem haladhatta meg.
Az 1971. évi lakásrendelet, majd az azt követők közül több is a lakbér emelését írta elő. A növelés indokai között a lakások (épületek) fenntartási, felújítási költségeinek nagyságát, az állami támogatás csökkenését, ehhez képest a lakbérbevétel elégtelenségét említik meg. 1971 szeptemberétől kétszeresére nőtt a lakbér, majd 1983 júliusától – évente fokozatosan – tovább emelkedett. 1990 januárjában elérte az 1971 előtti bér hétszeresét. A lakbér mellett 1990-től a bérlőket terhelik a közműellátási költségek (víz, csatornahasználati díj), ennek mértéke 1990 és 1995 között nyolc és félszeresére nőtt. A háztartások az 1990-es évek második felében jövedelmi viszonyaiktól függően lakbértámogatásban, közüzemi díjkiegészítő segélyben részesülnek. A segélyek összege az önkormányzatok döntésétől, anyagi lehetőségeitől függ. A közüzemi díjkiegészítést rendeletek szabályozzák.
Lakáspolitika, lakásgazdálkodás. Lakáspolitika azoknak az elveknek, célkitűzéseknek és intézkedéseknek az összessége, amelyeket a kormányzat az állampolgárok lakásellátása érdekében érvényesít. A lakáspolitika két fő feladata a lakásgazdálkodás és a lakásállomány mennyiségének növelése, valamint minőségi összetételének javítása.
Az államok többsége alkotmányában nem minősítette a lakáshoz való jogot az állampolgárok alanyi jogaként. Azonban a felmerült lakásigények társadalmi jelentősége, mérete mégis megkívánta a lakáskérdés megoldására irányuló állami beavatkozást, az állami lakáspolitika kialakítását. A lakáspolitikát az adott állam jellege, gazdasági feltételei határozzák meg és ez a legkülönbözőbb módon – politikai, gazdasági, jogi stb. eszközökkel – realizálódik. A lakásmegoldás alapvetően gazdasági feladat. Azonban a lakáskérdésben is kiéleződött társadalmi ellentétek megoldása, valamint a rendkívüli körülmények (pl. a háborúk és következményeik) kényszerítették az államot, hogy a kötött lakásgazdálkodást, illetve annak egyik lényeges részét, a lakáselosztást állami szervekre bízza. A lakásbérleti jogviszonyt, felmondást lakástörvények, -rendeletek útján szabályozza, a lakáselosztás lehetőségét a lakásalap, lakásállomány növekedésével biztosítsa, elősegítse, támogassa.
A társadalomnak és a családoknak is érdeke, hogy minden személy – a lehetőségek szerint – a legmegfelelőbb lakáskörülmények között élhessen.
A lakásszükséglet, a lakásigények kielégítése mind az állam, mind a lakosság számára fontos és nagy, elsősorban anyagi befektetést, megterhelést jelent. Ezért Magyarországon az állam már 1971 óta a korábbinál nagyobb takarékoskodást kívánt meg az új lakáspolitikai koncepciók realizálása érdekében polgáraitól. Többek között megszűnt az ingyenes bérlakásjuttatás, és aki az államtól bérlakást kapott, annak lakásépítési hozzájárulást, illetve lakás-használatbavételi díjat kellett fizetnie. Ez utóbbi nagysága függött a lakás nagyságától, minőségétől, fekvésétől. A lakásellátás fejlesztése kezdetben az állami lakásépítést, az állami bérlakásépítést kívánta megoldani, majd 1990-ig fokozatosan csökkentette az állami részvételt a lakástermelésben. A lakosság lakásépítési (-vásárlási) igényének növekedését {II-270.} nemcsak a csökkenő állami lakásépítés, de különböző demográfiai, gazdasági tényezők (a nyugdíjasok, az egyedülállók, a pályakezdők számának növekedése, az albérleti díjak jelentős emelkedése, a lakásállomány avulása, az igények változása stb.) is jelentősen befolyásolták. A lakáspolitika kialakításánál mindezekre és a reális lehetőségekre egyaránt figyelemmel kell lenni. Az állampolgárok indokolt lakásigényeinek kielégítése céljából, az anyagi teherviselő-képesség arányában, az állam 1985-től az 1990-es évek első feléig elsősorban a szervezett (OTP, szövetkezeti, vállalati) lakásépítkezéseket, a telepszerű, csoportos, a korszerűbb technológiával, típusterveken alapuló, nagyobb termelékenységű, a mértéktartó magánépítkezéseket szorgalmazta, és közművesített telkekkel, kedvező hitelekkel, adókedvezményekkel stb. is támogatta. Ezt követően a gazdasági, politikai változások hatására csak a nagyobb anyagi erőforrással rendelkező, igényesebb városi, társasházi lakást vagy a vidéki család házat építők és a legnagyobb lakáshiányban szenvedők szerény igényű magánépítkezései növelték a lakásállományt – csökkentett állami támogatással. A lakásépítés pénzügyi forrásai Magyarországon a 20. század folyamán jelentősen változtak, a kezdeti magánerős építkezések után az állami építkezések, majd 1990 után ismét a magánerőforrások felhasználása volt a jellemző.
Szociális lakásügy a II. világháború előtt. A szociális lakásügy: a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok (háztartások) lakáshoz jutásával, lakáshelyzetével (zsúfoltság, rossz lakásminőség), illetve a lakásköltségek megfizethetőségével kapcsolatos problémák összessége. Kezdetben a közegészségügyi követelmények betartása volt az állami beavatkozás célja. A 19. század második felében gyors ütemben meginduló iparosítás következtében felgyorsult a városba áramlás, a zsúfolt és szabályozatlan lakásviszonyok járványok és tűzvészek kialakulásához vezettek. Az urbanizációt nem tudta követni a városi lakásépítés, a gyárak és a nagyobb (sokszor állami) vállalatok lakótelepeket (ún. kolóniákat) építettek munkásaik számára.
Magyarországon a városok lakásépítő tevékenysége az átmenetileg Budapestre került vidéki munkások elhelyezésére szolgáló barakklakások és menhelyek építésével kezdődött. 1896-ban a Soroksári út és Kén utca sarkán megépült az első fővárosi munkáslakás-telep (barakklakások). 1908-ban megindult a hatósági lakásépítés. 1909–1912 között 6120 lakás épült, amelynek döntő része már kislakás, nem szükséglakás. Főleg munkások és az alsó középosztályba tartozó családok kapták a lakásokat, de egy-két bérház épült a városi tisztviselők számára is. A lakásokra hatszoros volt a túljelentkezés.
Az I. világháború utáni lakáshelyzet katasztrofálisnak minősíthető. Az elcsatolt területekről a fővárosba érkező menekültek közül 1920 októberében már közel 5000 vagonlakó volt, ezért a főváros az államhoz fordult segítségért. A kapott pénzből 17 szükséglakótelepet építettek, 6200 lakással. A szükséglakótelep egyik típusa pl. a Mária Valéria-telep, a fabarakkok 1050 egyszobás lakásában 8000 ember élt. A másik típus pl. a Pongrácz úti telep, itt a kőházak kétszobás lakásaiban tisztviselők kaptak átmeneti szállást.
Az 1920-as évek első felében állami erőből 6545 lakás épült a fővárosban, 94%-a szükséglakás (3/4 részük barakklakás) és csak 3 telep és néhány bérház volt a kivétel. A főváros tehát csak nyomorenyhítést végzett. A háború után a magántőke a lakbéremelési és felmondási korlátozások miatt nem épített. 1926–1929 között Budapesten külföldi hitelfelvételekből 1500 fővárosi, 2600 banki finanszírozású lakás épült, melynek {II-271.} csak a fele volt egyszobás. Így az évtized második felében az új budapesti lakásépítés 30%-a már közületi beruházású volt, de 1930-ra ennek vége szakadt. Az 1930-as évek közepéig a főváros egyetlen beruházása (MABI-kölcsönből) a külön-külön telkeken épült szoba-konyhás lakásokból álló Városszéli telep megépítése. 1937-ben három kislakásos bérháztelep készült el, köztük az Illatos úti, 28 m2, egyhelyiséges lakásokkal. 1939–
1943 között Országos Társadalombiztosítási Intézeti (OTI) kölcsönnel és 40 évi adómentességgel 1860 kislakás épült, pl. a Pongrác úti telep (20 db háromszintes házban 818 lakás).
A korszak más lakásformái között kell említeni a vállalati lakásépítési akciókat, a munkáskolóniákat. Főleg állami és községi üzemek építettek, pl. a MÁV, BSZKRT, ELMÜ, Gázgyár. Egy másik fontos forma a nyugdíjpénztárak, biztosítóintézetek, pénzintézetek lakásépítkezése, illetve pénzügyi akciói. A bankok segítségével 1928-ban alakult meg az Országos Lakásépítő Hitelszövetkezet (OLH), kötvényeinek felét a MABI és az OTI birtokolta. Az Országos Nép és Családvédelmi Alap (ONCSA) több mint 10 000 lakást épített az 1930-as években.
A II. világháború előtti időszakig a szociális lakáspolitika Magyarországon kiegészítő szerepet játszott, a magánbérlakás-építés hiányosságait volt hivatva korrigálni részben közvetlen lakásépítéssel, részben pedig az egyének társulásainak legkülönbözőbb formában történő támogatásával. A szociális lakások olcsóbbak voltak a piaci árnál. A korszak szociális lakáspolitikája egyrészt szükséglakásokkal a „szegények, rászorultak” megsegítésére, másrészt egyes célzott rétegekre (tisztviselők, gyári munkások stb.) irányult.
A szociális lakáspolitika az államszocializmus időszakában. A korai szocializmus gazdaságpolitikai elképzelései szerint a lakásokról az államnak kell gondoskodnia, a nemzeti jövedelem lakásberuházásokra fordítható részét központosítani kell, és ezeket az eszközöket (és a belőlük épített lakásokat) az állami intézményeken keresztül kell elosztani. A szociális lakáspolitikát az állami lakáspolitika váltotta fel. A lakáspolitikát az 1946–1956 közötti időszakban a meglévő lakásállomány újraelosztás dominálta. A lakáspolitika arra szűkült le, hogy a lakásépítési beruházások visszaszorítása és a gazdaság strukturális átalakítása (gyorsított iparosítás) miatt az elengedhetetlen lakásigényeket elégítse ki. 1953 után a a lakáskoncepció módosult. A politika felismerte, hogy a lakásépítés a politikai rendszer legitimációjának egyik fontos eleme, és ez a törekvés egészen az 1980-as évek közepéig fennmaradt. A szűkös erőforrások miatt megjelent a „CS” (csökkentett értékű) lakások építésének koncepciója: az épített lakások számának növelése érdekében csökkenteni kellett a minőséget. Így 1954-ben az épített lakásokon belül 4% volt a fürdőszoba nélküli lakások aránya, ez 1957-re 50%-ra nőtt.
1958-ban meghirdették a 15 éves lakásépítési programot, amely 1 millió lakás építését irányozta elő. Az akkori számítások szerint ez megoldotta volna a mennyiségi lakáshiányt. A tervek szerint a lakások 60%-a állami erőből épült volna fel, amelynek technológiai bázisát az 1960-as évek végén megkezdett házgyári program szolgáltatta. Az adminisztratív szervek szerepe fokozatosan növekedett a lakások elosztásában. 1968-ban az új és megüresedett lakások 46%-át a tanácsok, 37%-át az állami szervek (minisztériumok, honvédség stb.), 17%-át a vállalatok oszthatták el. A korszak lakáspolitikája azonban deklarált céljait nem volt képes megoldani. A lakáskérdés és a lakáselosztási rendszer is sajátos ellentmondáshoz vezetett. A leginkább támogatott, ingyen juttatott {II-272.} lakások nagyobb hányadát a magasabb státusú társadalmi csoportok szerezték meg. Az alacsonyabb jövedelmű, szociálisan rászoruló rétegek jelentős részben kimaradtak az állami lakásellátásból és a támogatásokból szinte egyáltalán nem részesülő saját lakásépítésre, illetve a piaci lakásvásárlásokra kényszerültek.
A többcsatornás lakásfinanszírozási rendszer. Az 1960-as évek közepétől fokozatosan kiépült egy többcsatornás lakáshoz jutási rendszer, megfogalmazódott a lakáselosztás újraszabályozásának és a szociális szempontok figyelembevételének igénye is. Az új gazdasági mechanizmus logikájának megfelelő szabályozás 1971-es bevezetésekor ugyan továbbra is az állami lakásformák kapták a kötségvetési támogatások jelentősebb részét, de megnőtt a sajátlakásépítés és a piaci lakásépítés hiteltámogatása. Megjelentek a lakásépítő szövetkezetek, amelyek a társasházaknál kedvezőbb pénzügyi feltételekkel rendelkező konstrukciók voltak. Még ebben az évben a lakbéreket – lényegében első ízben a szocialista lakásrendszer kialakítása óta – felemelték. Az 1973–1978-as években, kapcsolódóan a gazdasági reform visszafogásához (a recentralizációhoz) az állami támogatások újra, a korábbinál is nagyobb mértékben az állami lakásszférára, ezen belül a kiemelt lakásformákra koncentrálódtak. 1975-től bevezették a többgyermekes programot, amely szerint a lakáshoz jutási esély egyik meghatározója a gyermekszám maradt. Az 1970-es évek végén a tanácsi lakáshoz jutás várakozási ideje átlagosan 10 év volt. A lakásigénylőknek elosztható lakások száma továbbra is szűk volt, kb. 100 ezer igénylőre 9 ezer lakás jutott.
1980-as évek – nyitás a piac felé. Az 1980-as évek elejétől megfigyelhető volt az állami szektor válsága: már a lakossági terhek növelésével sem volt finanszírozható tovább az állami lakásépítés a korábbi mértékben. A lakáspolitika ezért egyre növekvő mértékben támogatta a magánszférát (pl. a korábban állami lakásépítés céljára lefoglalt területeket felszabadították, közművesítették, telkenként kiosztották). Megváltozott a sajátlakás-építés helye a lakásállomány hierarchiáján belül. Az 1970-es évek közepétől kezdve ezek a lakások a kevésbé értékes területeken épültek, de a házak már jól felszereltek és nagy alapterületűek voltak. Az állami lakásépítés keretében létesülő lakások színvonala változatlan, vagy rosszabb volt a korábbinál. Az 1980-as években a városok jó ökológiai területein megjelentek a piaci lakásépítési formák. Jó ökológiai pozíciójú területeken, színvonalas lakások épültek.
A bérlakásszektor, mint szociális lakás kialakulása. A II. világháborút megelőző időszakban a magyar lakásrendszerben az állami tulajdonban lévő lakóházak aránya elenyésző volt (pl. Budapesten 1% alatti). A magánbérleti szektor igen vegyes társadalmi összetételű volt, a legtöbb esetben egy-egy lakóházon belül is keveredtek: a jobb, utcai lakásokban lakó közepes és magasabb státusú családok a rosszabb minőségű, udvari lakásokban lakó szegényebb családokkal éltek együtt. Már az első lakáskódex (1948) tartalmazta az ún. szocialista bérlakásszektor jogi szabályozásának alapvető elemeit. Elsőként a bérlő védelmét kell kiemelni: a bérleti jog rendes felmondással nem volt megszüntethető, ha mégis, akkor a bérbeadónak cserelakásról kellett gondoskodnia; a bérlők lakásuk egy részét albérletbe adhatták, lakásukat elcserélhették. Másik fontos vonás a lakásügyi hatóság széles jogköre, amely lehetővé tette, hogy a hatóság igénybe vehesse és kiutalhassa a lakatlan vagy elhagyott, a megüresedett lakásokat, az állandó lakás céljára alkalmas nyári lakásokat, azoknak a magánszemélyeknek a lakását, akiknek több lakásuk {II-273.} volt, sőt a két- vagy többszobás lakásoknak azt a részét is, amely meghaladta bérlőjének indokolt lakásszükségletét. Ugyanekkor jött létre a bérlakások kezelő szervezete a Közületi Ingatlan Központ, amely az állami tulajdonú, illetve közcélra hasznosított lakások felett gyakorolta a kezelői jogokat.
A bérleti szektor hatósági kontrollja, egyúttal fokozatos, „spontán” államosítást is jelentett: a háztulajdon gazdaságilag és politikailag is hátrányossá vált. 1952-ben Magyarországon nagyarányú államosítást hajtottak végre, melynek során minden hatszobás, illetve annál nagyobb ingatlant állami tulajdonba vettek, és bevontak a hatósági lakásgazdálkodás kereteibe. Az államosítás eredményeként Budapesten a közösségi bérlakások aránya 30%-ról 75%-ra emelkedett, több mint 200 ezer magántulajdonú lakás került állami tulajdonba. Az ekkor kialakuló bérlakásszektor legszínvonalasabb részét az új hatalmi elit, az államapparátus foglalta el, amely a kezdeti időszakban polgári (pl. FIK-felvásárlás), majd később erőszakos (kitelepítés) eszközökkel „szabadította fel” a jobb helyeken lévő bérlakások egy részét.
Az új bérlakások elosztását az 1970-es évek elejéig csak elosztási elvek szabályozták, jogszabályok nem. Az 1960-as években az állami (lakótelepi) lakáselosztás a magasabb státusú társadalmi csoportoknak kedvezett. Azonban az 1970-es évek elejétől fokozatos változások következtek be a bérlakások elosztásának rendszerében. A lakótelep-építés tömegessé válásával, egyre javultak a szociálisan rászorulók bérlakáshoz jutásának esélyei. Ez a fordulat 1983 után felgyorsult. A bérlakások birtoklása mintegy tőkeként funkcionált. Az 1980-as évek kezdetén – a lakásmobilitás felgyorsítása érdekében – bevezették a bérlakások visszaadásával vagy kisebbre cserélésével járó, egyre növekvő és a piachoz alkalmazkodó, bizonyos esetekben a piaci árat irányító kompenzációt. Ez tovább erősítette a bérlakás, mint tőke hivatalos elfogadását.
Az 1981. január 1-jén életbe lépett új jogszabály egyik lényeges törekvése volt, hogy növelje a tanácsi lakásokban élők érdekeltségét arra, hogy bérlakásukat a tanácsnak adják vissza és magántulajdonú lakást építsenek vagy vásároljanak. A bérleti jog értékét az új jogszabály a leadott lakás használatbavételi díjának háromszoros értékében határozta meg, de kétszeres díj annak is járt, aki bérlakását kisebbre cserélte a tanácson keresztül. A másik jellemző vonása a bérleti szektoron belüli tényleges gyakorlatnak a lakáshasználat feletti bérlői jogok kiterjesztése volt. A lakások albérletbe adása, vagy újabban idegenforgalmi hasznosítása a bérlő jogává vált.
Lakbérek, lakásfelújítás. A bérlakásszektor 1946-os újraszabályozásakor alacsony lakbéreket alakítottak ki. 1949–1953 között is csak 4%-os volt a lakbéremelkedés, szemben a közszükségleti cikkek árának 80%-os emelkedésével. A lakbérek ezután csak 1971-ben módosultak: az összkomfortos lakások lakbére 6 Ft/m2, míg a komfort nélkülieké 2,50 Ft/m2 emelkedett. A következő központi lakbéremelésre 1982-ben került sor: az összkomfortos lakások lakbére 5 év alatt fokozatosan 15 Ft/m2, a komfort nélkülieké 4,50 Ft/m2 emelkedett. Az 1980-as évek végén a lakbérek még a kétszeri, 100–150%-os emelés ellenére is alacsonyak voltak, amit jól mutat, hogy a családok költségvetésén belüli súlya 5–7% között ingadozott.
Az 1950-es években, az akkori gazdaságpolitikának megfelelően az állam nem adott támogatásokat a bérlakásokhoz, de még el is vonta a lakbérbevétel egy részét. Mindez abban az időszakban történt, amikor pl. Budapesten az IKV gondozásában lévő lakóházak 31%-a teljes, 23%-a részleges felújításra szorult volna. Az 1950-es évek végétől az állam {II-274.} már a költségvetésből támogatta a közösségi bérlakásszektort. A jelentős állami támogatás ellenére a bérházak állapota az államosítás óta lényegében folyamatosan romlott.
A szociális lakásprobléma az 1990-es években. Az 1989–1990-es rendszerváltás után gyakorlatilag megszűnt a többcsatornás lakáselosztási rendszer, az állami támogatások reálértéke csökkent, a lakásépítés visszaesett az 1950-es évek szintjére. A rendszerváltás után a bérlakások központi állami tulajdonból önkormányzati tulajdonba kerültek. Évekig tisztázatlan volt, hogy az önkormányzat emelhet-e lakbért; az ártörvény szerint igen, az érvényben lévő lakástörvény szerint azonban nem. Végül a kormány 1993. júliustól egyéves lakbéremelési moratóriumot rendelt el, amelynek lejárta után szabaddá vált az önkormányzatok lakbér-megállapítási joga. Az 1993. áprilisi lakástörvény elrendelte a bérlakások megvásárlására való jogosultságot, ami megszüntette a helyi mérlegelés lehetőségét. A megvásárlási jogosultság másfél esztendeje (1994. április 1.–1995. november 30.) alatt a bérlakásállomány jelentősen csökkent. Budapesten a bérlakások aránya, az eladások után, az 1990. évi 49%-ról 10-12%-ra esett vissza, országos átlagban 18%-ról 5-7%-ra.
A szociális lakásproblémának az 1990-es évek magyar lakásrendszerében két alapvető eleme van: 1. a folyamatos lakáskiadások a háztartások jövedelmének jelentős részét teszik ki, ezzel más, alapvető szükségletek kielégítésétől vonnak el forrásokat (illetve ennek elkerülésére a háztartások egyes díjak fizetését nem teljesítik, hátralékossá válnak); 2. a lakással nem rendelkező vagy társadalmilag elfogadhatatlan minőségű lakásokban élők, alacsony jövedelmű háztartások nem képesek önálló, illetve elfogadható minőségű lakáshoz jutni.
A hajléktalanság vagy otthontalanság összetett hiányállapot. A lakástól, a folyamatos megélhetést biztosító munkától való megfosztottságot, a fizikai és lelki egészség súlyos veszélyeztetettségét hordozza. Szembetűnő a társadalmi megbecsülés hiánya is. Megkülönböztethetjük az effektív és a potenciális hajléktalan embereket. Effektív hajléktalanok azok, akik semmilyen biztos, biztonságos, viszonylag stabil lakhatási megoldással nem rendelkeznek. Éjszakáikat utcákon, pályaudvarokon, parkokban, barlangokban, üres épületekben, pincékben, kazánházakban stb. töltik. A hajléktalanság veszélyében élnek – potenciális hajléktalanok – azok, akik jelenleg még rendelkeznek valamilyen lakhatási lehetőséggel, de ezt bármikor elveszíthetik és esetlegesen az utcára kényszerülnek (pl. családdal együtt élő lakástalan fiatalok, albérlők, rossz lakásban élők, jövedelem nélküliek, hosszabb ideig intézményekben – kórház, börtön, munkásszálló stb. – élők).
Hajléktalanság a II. világháború előtt. A hajléktalanság, illetve annak kezelése nem volt ismeretlen a magyar szociális gondoskodás történetében és sokszor kötődött a szegénységhez, a szegénygondozáshoz. A hajléktalanság közvetlen rendezését szolgáló jogszabály azonban nem volt a két világháború közötti jogrendszerben. A 4780/1932. M. E. sz. rendelet szerint hajléktalannak tekintették azt „…aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson”, továbbá azt az egyedülállót is, aki a munkásszálló jellegű elhelyezés, az albérlet vagy az ágybérlet díját sem tudta kifizetni. Az állam, a törvényhatóság vagy a község a hajléktalanok elhelyezésére szükséglakásokat létesített. A szükséglakások a hajléktalan családoknak csak elenyésző töredékét tudták befogadni. Többségük {II-275.} nyomortanyákon és összetákolt bódékban, „bódévárosokban” volt kénytelen letelepedni. 1931-ben a fővárosban 8648 ember (2148 család) lakott bódé- és kunyhólakásokban. Egyedülálló hajléktalan ember szükséglakást nem kaphatott, így őket különböző éjjeli menedékhelyek, menhelyek fogadták be. Budapesten 1930-ban 4 menhelyen 773 ágy volt (1898-tól 1907-ig állandóan 1100). 1939-ben 2847, 1940-ben 2207 menhelyi ágyon fogadtak rászorulókat. 1932. december 24-től az összes menhelyi ágy ingyenes volt, korábban jelképes összegért lehetett igénybe venni azokat. A fővárosi menhelyekre a beutalást a VI. ker. Angyalföldi út 2. szám alatt lévő központi iroda végezte. A munkaképes hajléktalanoknak egyhavi ellátásukért 10 napon át, napi 6 órai könnyűmunkát kellett végezniük azokon a munkahelyeken, amelyeket a kerületi elöljáróságok, illetve a főváros kertészete kijelölt. Az éjjeli menedékhelyeken minden lakónak külön fekhelyet, reggelit, ebédet és vacsorát adtak. A menhelyeken általában este 7 órától másnap reggel 6 óráig lehetett tartózkodni.
A menhelyek mellett a város különböző pontjain nappali melegedők létesültek, ahol szerény étkezésben is részesülhettek a rászorulók. Budapest négy pályaudvarán és 14 vidéki állomáson működött a Pályaudvari Misszió. Az 1930-as években kb. 200 karitatív, szociális egyesület tevékenykedett a fővárosban. Ezek a szervezetek különböző menhelyeket és melegedőket tartottak fenn, és olcsó lakásról is gondoskodtak.
Ebben az időszakban a hajléktalanság legfőbb okai a lakáshelyzet megoldatlansága, a szegénység, az alacsony jövedelem, a munkanélküliség voltak. A lakáshiány mellett a korabeli hajléktalanság okaként a hatósági kilakoltatások (a lakbérfizetés elmaradása miatt) is megjelölhetők.
A II. világháború utáni években helyre kellett állítani a megrongálódott szegényházakat, szeretetotthonokat. Ez 261 állami szegényház és szegényszoba, összesen mintegy 8000 ágy korszerűsítését, továbbfejlesztését jelentette. 1947-ben 150 szociáliskonyha működött, ahol közel 33 ezer rászorulónak biztosítottak naponta főtt ételt. A lakás nélkül maradóknak két átmeneti otthonban 500–500 férőhelyen adtak ideiglenes elhelyezést.
1950 után – hivatkozva a munkanélküliség felszámolására, a dolgozók életszínvonalának javulására – a magyar jogszabályok nem ismerték el a hajléktalan állapotot, így annak megoldási formái sem kerültek szóba. Az államosításokat követő első lakáskódexig (1953) a lakásügyi jogszabályok tartalmaztak előírásokat a hajléktalan emberekre vonatkozóan, a hajléktalanságot tehát lakásügyi problémának tekintették.
A hajdani menedékhelyek közül Budapesten, egyedül az Üdvhadseregtől államosított Dobozi utcai szálláson – a „Lordok Házá”-ban – maradt meg egy ún. fapados, 16 férfi és 8 női férőhellyel. Itt elsősorban azok a börtönből szabadult emberek húzódtak meg, akiknek nem volt otthonuk, családi kapcsolataik felbomlottak. A Lordok Háza később egyike lett a főváros munkásszállóinak, ahol számos lakás nélküli ember élt évtizedeken keresztül.
A hajléktalanság ismételt megjelenése. A rendszerváltozás előtt Magyarországon a hajléktalanság problémáját évtizedekig elrejtették. Az 1980-as népszámlálás adataiból azonban már kiderült, hogy a népességből több mint 360 ezer ember nem lakásban lakott, ebből 191 ezren csecsemő- és gyermekotthonokban, nevelőintézetekben, gyermekvárosokban, diákotthonokban, továbbá 92 ezer ember munkásszállókon, barakkokban, alkalmi szálláshelyeken, 60 ezren munkaterápiás, {II-276.} alkoholelvonó intézetekben. Közel 30 ezer olyan embert találtak, akinek a lakóhelye üzlet, iroda, garázs, présház, lakókocsi, vasúti kocsi, uszály, barlang, kunyhó stb. volt. Lakásviszonyaik miatt mintegy 200 ezren éltek a tényleges hajléktalanság állapotában.
Az 1982-es munkásszállókra vonatkozó vizsgálatból kitűnt, hogy a szállók menedékház funkciót töltöttek be. A lakók ötödére volt jellemző, hogy állandóan a szállón laktak. Egy 1987-ben megjelent műhelytanulmány 30–60 ezerre becsülte a hajléktalan emberek számát.
A hajléktalanság hazai történetében az 1989-es év jelentette a fordulópontot, amikor a hajléktalan emberek tömegei váltak hirtelen láthatóvá. 1989 februárjában alakult meg az első olyan civil társadalmi szervezet, amely a hajléktalan emberek érdekeinek védelmét szorgalmazta. A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság alapítóin keresztül kapott először sajtónyilvánosságot a hajléktalanság problémája.
A hajléktalanságnak okai közül kiemelhető a szükséglakások más célú hasznosítása, a lakásépítések csökkenése, az albérleti díjak gyors emelkedése, a hatósági kilakoltatások számának növekedése, a megnőtt lakásterhek miatti önkéntes lakásfeladások, a rohamos elszegényedés, valamint a munkanélküliség növekedése. Nagy számban tett hajléktalanná embereket számos munkásszálló megszűnése, illetve más célú hasznosítása. A hajléktalan emberek fiatalabb generációjában jelentős a volt állami gondozottak aránya. Az elmaradott településekről rossz családi körülmények közül származó, iskolázatlan ember főként munkát keresve, valamint a mozgalmasabb, nagyvárosi élet reményében hagyja el származási helyét, és válik hajléktalanná. Az idősebbek életútjára a magasabb társadalmi pozícióból való lecsúszás a jellemző. Közöttük nagy számban találhatók korábban családos emberek, nagyrészük középfokú végzettségű.
A hajléktalanellátás újabb központi szabályozására 1992-ben került sor. Ettől az évtől igényelhettek normatív állami hozzájárulást mind az állami, mind a civil szervezetek a hajléktalan emberek részére fenntartott szálláshelyek után. Az 1993. évi III., a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény szerint „hajléktalan az, akinek nincs bejelentett lakóhelye, vagy akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás”. Ellátás szempontjából „hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen, vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”.
A szociális törvény hajléktalanellátási formaként a nappali melegedőt, az éjjeli menedékhelyet és az átmeneti szállást nevezte meg. A települési önkormányzatokat lakosságuk számától függően kötelezte a hajléktalan emberekről gondoskodó intézmények létrehozására. 20 ezernél több lakos esetén nappali melegedőt, 30 ezernél több állandó lakos esetén éjjeli menedékhelyet és átmeneti szállást is kell létesíteni. A népjóléti miniszter 1994. évi rendeletében két új hajléktalanellátási forma is megjelent: a hajléktalanok (szociális) otthona és a hajléktalanok rehabilitációs intézménye. A családsegítés fogalmaként kapott helyet – alapellátásként – speciális segítő szolgálatok néven az utcai szociális munka, a szociális információs szolgálat és a gondozási központ intézménye. Átmeneti elhelyezést az éjjeli menedékhely és az átmeneti szállás nyújt.
A kormány 1995-ben elvégezte a hajléktalanellátást végző intézmények és szolgáltatások létesítésének, működésének és fejlesztési lehetőségeinek átfogó felülvizsgálatát. 1996 elejére az ország mintegy 80 településén több mint 6000 szálláshely (50%-a Budapesten) fogadott hajléktalan embereket. A szálláshelyeknek csupán 30%-a az éjjeli menedékhely, vagyis a bárki számára nyitott, életmentő {II-277.} szolgáltatást biztosító intézmény. A szálláshelyek fenntartásában egyre növekszik a nem állami szervezetek szerepe, 1995-ben a szálláshelyeknek országosan 38%-át, Budapesten 49%-át ezek működtették.
1995–1996-ban nagyobb szerepet kapott a hajléktalan emberek foglalkoztatásának szállásrendszeren belüli megoldása is. A hajléktalan emberek orvosi rendelői és krízisfektetői a szegényorvoslás első színtereiként jelentek meg.
| Népesedéspolitika és népesedéselmélet | TARTALOM | Társadalombiztosítás |