Az evangélikus népegyház és ébredés (1919–1944)

A trianoni békeszerződéssel elcsatolták a felvidéki szlovákság, az erdélyi szászság és a délvidéki németség evangélikus tömbjeit. Az egyházkerületek területi viszonyai teljesen aránytalanok lettek. Az elcsatolások következtében különösen sokat veszített a Tiszai és a Dunáninneni Egyházkerület. Viszont a Bányai Egyházkerület – felvidéki területvesztesége ellenére – a megcsonkított ország több mint egyharmadát foglalta magába, s létszámra is az evangélikusságnak mintegy a felét. Az addigi nemzetiségi megoszlás azonban országosan és az evangélikus egyház tekintetében is javult. 1910-ben a népesség 54,5% volt magyar, ezen belül az evangélikusságnak csak 31,9%-a. Ezzel szemben 1920-ban az összlakosságból 89,6% magyar, s az evangélikusok között is 68,9%.

A hatalmas terület- és népességveszteség újragondolásra, újjászervezésre kényszerítette az egyház illetékes fórumait. Új rendet és átcsoportosítást kellett végrehajtani az egyházkerületek között. {II-357.} Szükséges volt végiggondolni a teendőket, s így felkészülni a lelkigondozásra.

A határokon kívül került területekről az összezsugorodott csonka hazába sokan telepedtek át, s köztük többen az egzisztenciájukat vesztett lelkészek, pedagógusok, értelmiségeik közül. Ekkor vált ismertté a kor legjelentősebb evangélikus költője, Reményik Sándor, aki – Végvári verseiben – bámulatos bátorsággal tett hitet az erdélyi magyarság kisebbségi sorsának vállalásáról, s helytállásra biztatta a templom és iskola mellett a megingottakat.

Gondokat okozott a menekülőkkel megnövekedett egyházi-munkások létszáma is. A püspököknek gondoskodniuk kellett elhelyezésükről, megélhetésükről. Ez lehetőséget kínált a meglevő egyházközségek mellett missziói központok létrehozására is, elsősorban ott, ahol az evangélikusok létszáma megnövekedett. Így szerveződtek meg az anyagyülekezetek mellett a leány- és fiókegyház-községek, valamint a „missziói gyülekezetek”.

A későbbiekben sokszorosan elítélt irredentizmus erősen élt az evangélikusságban is, és hangot kapott az iskolai, a családi nevelésben, a sajtóban, sőt a szószékeken is, hiszen a gyülekezetek tagjai sokszorosan szenvedtek az igazságtalan határrendezés miatt. Az egészen új helyzetben az evangélikus egyház számára döntő jelentőségűnek számított az az első lelkészevangélizáció, amelyet Ostffyasszonyfán 1920 augusztusában rendeztek. Ez a hitébresztő, lelki erőt nyújtó lelkészegyüttlét volt a nyitánya az egyház ébredésének. „A legkülönbözőbb evangéliumi körök egységes indításra, s a másokkal való imaközösség tudatában elkezdtek imádkozni 1921 tavaszán külön ébredési imaórákon egy nagy magyar lelki ébredésért” – emlékezett meg erről Gáncs Aladár székesfehérvári lelkész, az evangélikusság korán elhunyt ígéretes teológusa és lelki munkása.

Ugyanakkor az evangélikus egyház vezetői szinte lázasan keresték a kapcsolatot a külföldi testvéregyházakkal és egyházszövetségekkel, hogy ne maradjanak elszigetelten, sőt bekerülhessenek a testvéri közösségbe. Az egyetemes egyház megbízatásával így járt 1921 őszén Raffay Sándor püspök Londonban nemzetközi kongresszuson, Wittenbergben a Luther-ünnepségen, később Erdélyben és Romániában, majd 1922-ben a „Life and Work” koppenhágai gyűlésén. 1923-ban az eisenachi Lutheránus Világkonferencián Prőhle Károly teológiai professzorral és báró Kaas Albert felügyelővel képviselte a magyar evangélikusokat. Ugyanebben az évben Finnországot keresték fel Podmaniczky Pál teológiai tanárral együtt, amikor lelkész- és teológuscsere, kölcsönös ének- és könyvfordítások, vagyis a finn–magyar kapcsolat iránti fokozódó érdeklődés jelei és eszközei épültek ki. Sikerült elérni, hogy hazánk elismerésével együtt a Magyar Evangélikus Egyház is megismertethesse magát a világgal. A testvéri kéznyújtás eredménye lett, hogy 1927-ben a Lutheránus Világgyűlés végrehajtó bizottsága Budapesten tartotta ülését, majd 1937-ben a finnugor lelkészkongresszust is fővárosunkban rendezték meg. Bizonyára ennek egyik gyümölcseként nyert két év múlva Kunos Jenő (1914–1994) lelkész missziói kiküldetést Kínába, a Finn Missziói Társaság révén – mintegy folytatásaként Kunst Irén és Hermann Adolf munkájának.

A belmissziói élet erősödésének gyümölcsei a sorra alakuló diakonissza-egyesületek és anyaházak. A „Fébé-egyesület” és diakonissza anyaház 1924-ben indította meg munkáját Pauer Irma főnöknő és Gáncs Aladár missziói lelkész vezetésével, 1926-ban Győrött Pálmai Lajos lelkész a Pozsonyból menekült diakonisszákkal alapított közösséget, majd 1929-ben Békéscsabán nyitotta meg kapuit egy diakonissza anyaház.

{II-358.} A belmissziói munka másik gyümölcseként érett be a szórványgondozás. Kiszélesedett az egyház missziói tevékenysége, emelkedett az igehirdetések színvonala és teológiai tisztázódása. A felekezeti öntudat erősítése mellett főként az evangélium hirdetéséből fakadó hitre került a hangsúly a fiatal lelkésznemzedék szolgálatában. „Örömmel láthatjuk, hogy egyházunknak különösen ifjabb lelkészei a szórványokat milyen nagy szeretettel és önmegtagadással igyekeznek élő egyházakká erősíteni. Szinte apostoli kor megújulását látjuk igen sok szórványunkban, amelynek talpra állása és fejlődése boldog jövővel biztat…” – emlékezett erről az időszakról Raffay püspök.

Egyrészt a szórványgondozás eredményessége érdekében, másrészt a nagyobb gyülekezetek szükségleteinek kielégítésére országosan több mint száz evangélikus templom vagy imaház épült. Noha a későbbi években a gazdasági helyzet rosszabbodott, a következő időszakot is az eredményes építkezések sora jellemezte. Sándy Gyula műegyetemi tanár, akit a budavári gyülekezet felügyelőjének is megválasztottak, maga több tucat templomot tervezett. Ezekben kifejezésre jutott az evangélikus templom sajátossága: az oltár, a szószék és a keresztelőkút szoros összetartozása, valamint a művészi igény.

1931–1932-ben másodszor járt itthon szabadságon Kunst Irén Kínából, s a gyülekezetek látogatásával, előadásaival újra felrázta, megmozgatta az imádkozó lelkeket. Gáncs Aladár és Turóczy Zoltán lelkészek, Mády Zoltán tanár és Németh Károly esperes alapították meg a Baráti Mozgalom néven ismert tömörülést, melynek tagjai jelentős szolgálatot tettek az egyházi élet megújulása érdekében.

A trianoni béke következményeként az evangélikus egyház tanintézeteinek nagy többségét elveszítette. A 25 evangélikus egyházi középiskolából 17, a hat tanítóképző intézetből pedig négy maradt az utódállamokban. Mivel Eperjesen a csehszlovák kormány csak a líceum (gimnázium) fenntartását engedélyezte, a Jogakadémiát Miskolcra, a Tiszai Egyházkerület fennhatósága alá helyezték. Csupán egyetlen evangélikus teológiai akadémia maradt Sopronban. Néhány év bizonytalankodása és próbálkozásai után az 1923-ban kelt magyar kormányzói alapítólevél a soproni Evangélikus Hittudományi Kart a pécsi Erzsébet Tudományegyetem részeként egyetemi rangra emelte. Tanári karát a Pozsonyból és Eperjesről átvett professzorok egészítették ki. Összetétele és a később kinevezett fiatal tanárok felkészültsége, hitvallási irányzata biztosította a biblikus és lutheri teológiának a meggyökerezését. Sem divatos teológiai áramlatok, sem egyháztól idegen erők nem hatottak rá. Viszont jó hatása és eredményessége tapasztalható volt a kor lelkésznemzedékének munkálkodásában.

1931-ben készült el a kőbányai evangélikus templom

Az óbudai evangélikus templom 1935-ben épült

Hazánkban ezekben az években több mint négyezer egyházi iskola közül kereken 400 volt az evangélikus egyház gondozásában. Az itt tanító pedagógusok nagy része egyszersmind a gyülekezetek kántoraiként is segített abban, hogy a gyermekek az iskolapadból kikerülve belenőjenek a gyülekezetekbe és a társadalomba. A tanítók – általában szerény fizetés mellett – a tanításon túl neveltek is és munkájuk továbbgyűrűzött az iskola keretein. Népnevelő, a közművelődésért fáradozó szolgálatuk tiszteletet parancsol és hálára készteti az utókort.

Az iskolák munkáját kiegészítette a különböző egyházi egyesületek tevékenysége, mely a gyakorlati kereszténységet támogatta. Ez elmondható az ifjúsági egyesületekről, amelyek – főként a nemzetközi szervezetekhez kapcsolódók – legtöbbször felekezetköziek, ökumenikus {II-359.} jellegűek voltak, mint a cserkészet, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) vagy a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ), mégis támogatták az evangélikus közösségi élet kibontakozását. Az egyház olykor még bizonyos „szektás” jelenségeket is elviselt – a KIE-ben Ágoston Sándor mérnök gnoszticizmusát –, mert csak az építő szerepét vette figyelembe.

Az Országos Luther Szövetség, a nőegyleti munka és egyéb egyesületi csoportosulások a gyülekezetekben a hagyományokat ápolták, közben korszerű ismereteket, tájékoztatást közöltek, és testvéri közösséget igyekeztek kiépíteni a résztvevők között a lelki élet gazdagítására.

Míg a belmissziói munka, az ébredés, a lelki megújulás és a hitbeli felfrissülés az evangélikus egyház arculatát alakította, addig a hivatalos vezetőknek sok gondot jelentett az egyház autonómiájának, jogi függetlenségének biztosítása, az életkeret kialakítása az újjászületett Magyar Királyságban.

A nehézségek és az esetenkénti felekezeti sérelmek ellenére a lelkészek a legkisebb falutól a parlamentig közjogi méltóságnak számítottak, és helyet kaptak az önkormányzati szervekben, a megyei törvényhatósági bizottságokban, sőt a választott képviselők között is.

Az állam részéről az egyház megbecsülésének jele maradt, a kongrua, az egyházegyetem és a kerületek, valamint az iskolák segélyezése, a vallásoktatás szinte teljes anyagi fedezése, valamint a templom- és iskolaépítési támogatás. Raffay Sándor püspök, látva az egyház ilyen arányú lekötelezettségét, így írt: „Az állam nélkül mozdulni sem tudunk!”

Az I. világháború után kialakult helyzet rendezését és a hozzá való alkalmazkodást igyekezett az 1934-ben Budapestre összehívott zsinat elvégezni. A Luther Márton születésnapján, november 10-én megnyitott (s 1937-ben berekesztett) zsinat, a törvényhozási hiányosságokat pótolta. Nem alkotott új törvénykönyvet, csupán 10 cikkellyel egészítette ki az 1891–1893-ban született Egyházi Alkotmányt. A törvények elé Hitelvi Nyilatkozatot helyezett, amelyben megállapította, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház a Szentírásban foglalt ige alapján áll és él, valamint tanúságot tett az egyetemes és különös evangélikus hitvallások mellett.

Ennek a törvényhozó munkának legjelentősebb eredményei: a missziói gyülekezetek jogállásának rendezése, a női szavazati jog kiterjesztése, a presbitérium intézményének bevezetése minden szinten, az egyházi bíráskodás szabályozása és ezzel az egyházfegyelem megerősítése az egyháztagok esetében is, valamint az egyetemes közgyűlés hatáskörének kiszélesítése.

A zsinat ideje alatt néhány fontos személyi változás történt: a zsinatot megnyitó Geduly Henrik tiszai egyházkerületi püspök 1937-ben elhunyt. Az utódjául megválasztott Domján Elek sátoraljaújhelyi lelkész egy esztendő múlva ugyancsak váratlanul meghalt. Ekkor Turóczy Zoltán győri lelkészt választották helyébe. Kiss István, a Dunán-inneni egyházkerület püspöke pedig 1935-ben hunyt el. Utódjaként az év októberében iktatták be Kovács Sándort, a népszerű teológiai tanárt és énekköltőt.

Az addigi evangélikus sajtó (Harangszó, Evangélikus Élet, Evangélikusok Lapja, Lelkipásztor) új lappal gazdagodott, ugyanis a zsinattal egy esztendőben indult az evangélikus értelmiséget megszólító folyóirat: a Keresztény Igazság. Szerkesztői Prőhle Károly és Karner Károly teológiai tanárok lettek. Ahogy a 19. század szabadságharcának élvonalában az evangélikus egyház tagjai számarányukon felül küzdöttek (gondoljunk csak Kossuth, Petőfi, vagy Görgey nevére), ugyanúgy a 20. század magyar kultúrájának legkiválóbbjai {II-360.} között is több evangélikust találunk. Ehhez egyetlen példát: az 1930-ban alapított Corvin-lánc művészeti és tudományos elismerést 1944-ig 23-an kapták meg. Közöttük Korányi Sándor és Verebély Tibor orvosprofesszorok, Melich János nyelvtudós, Reményik Sándor költő evangélikusok voltak. Az evangélikus egyházi iskolákban – elsősorban a Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban – több magyar Nobel-díjas tudósunk is tanult (Wigner Jenő, Neumann János, Harsányi György).

Az egyház belső újulásának jelei között tarthatjuk számon az új Agenda (a Raffay-féle lelkészi kézikönyv, 1932) megjelenését, valamint az 1936 adventjén bevezetett új istentiszteleti rendet. Az évszázadok során a jellegzetes lutheránus istentiszteleti liturgia egyre inkább elszegényedett, és hasonult a reformátusok puritán rendjéhez. Ez különösen a magyar nyelvű gyülekezetekre volt érvényes, mert a szlovák és német ajkú gyülekezetek jobban megőrizték a tradíciót. Az új liturgiai reform arra törekedett, hogy az istentisztelet eredeti lutheri elemeit visszahozza a gyakorlatba. Ez a reform eleinte többfelé ellenkezéssel találkozott, noha a mozgalom összekapcsolódott azzal a törekvéssel, hogy az istentisztelet az egész országban egységes legyen.

Az új liturgia kérdése felébresztette az egyházzenével való foglalkozást. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság rendezésében 1937 márciusában protestáns egyházzenei konferenciát tartottak, hogy a vele kapcsolatos tudnivalókra irányítsák a figyelmet. A budapesti Fasori templom orgonistája, Peskó Zoltán orgonaművész egyházzenei ösztöndíjat kapott a berlini Collegium Hungaricumba. A Zeneakadémián protestáns egyházzenei tanszék alakult, amelynek első evangélikus végzős növendékei Sulyok Imre és Vönöczky Endre voltak.

Az értelmiségi középosztály megnyerése mellett sokan ráébredtek a földműves ifjúság nevelésének fontosságára is. Jobbára finn és dán mintára létesültek erre a célra az ún. népfőiskolák. Sztehlo Gábor lelkész irányításával 1938-ban nyitották meg Nagytarcsán az ifjúsági missziói intézetet, mely Tessedik Sámuel Népfőiskolaként az első ilyen jellegű bentlakásos, internátussal egybekötött evangélikus intézményként vált közismertté és végzett igen hasznos munkát.

Később Orosházán (1940, Csepregi Béla), majd Gyenesdiáson (1942) is kezdődött öt hónapos, téli tanfolyammal a parasztfiatalokkal foglalkozó népfőiskolai munka, a Fébé-egyesület pedig leányok részére szervezett ilyen alkalmakat.

Többen a munkásrétegek felé fordultak azok közül, akik a munkásosztály életét közelről vagy belülről szemlélték. A kor szociális ellentmondásaival foglalkozó írások kaptak hangot az evangélikus egyházi sajtóban is. Az 1940-es években pedig már a szociális felelősség gondolatának különböző dokumentumaival találkozunk: „Az egyház legyen eleven szociális lelkiismeret! Tegyen magáévá minden sebet, minden betegséget, minden nyomorúságot és sürgesse, siettesse, kényszerítse az államhatalmakat a krisztusi szeretet elveinek a legnagyobb mérvű érvényesítésére.”

Csepelen iparitanonc-otthont rendezett be az evangélikus egyház. Ózdon, Salgótarjánban, Kelenföldön a lelkészek külön figyelmet fordítottak a munkásság lelkigondozására, bibliaórák, személyes törődés formájában. Az igyekvés és jóakarat sokszor összeütközött a munkásság szervezettségével, a szocializmus eszméinek térhódításával és vallásellenességével. Az evangélium mondanivalója igen sokszor szilárd ellenállással találkozott. Nem volt könnyű megtalálni a hangot és a módot a közeledésre. A Biblia szociális tanításait hirdetve és gyakorolva is sokszor vetették {II-361.} az egyház szemére, hogy gazdag lévén nem törődik a szegényebb néprétegekkel. Pedig az evangélikus egyház akkor sem tartozott a „gazdag egyházak” sorába: 1939-ben országosan csupán 21 ezer hold földbirtokkal rendelkezett, ugyanakkor a református egyháznak 103 ezer, a római katolikusnak 863 ezer hold földbirtoka volt.

A II. világháború előestéjén az első bécsi döntés német és olasz döntőbírósági határozattal Magyarországnak ítélte Csehszlovákiától a magyarlakta területeket (1938. november 2.), majd két év múlva meghozták a magyar–román vitában a második bécsi döntést is (1940. augusztus 30.), amely Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, Nagyváraddal és Kolozsvárral együtt hazánkhoz csatolta. Ugyanekkor Magyarország és Németország kisebbségi megállapodást kötött, amelynek értelmében a német nemzetiség különleges jogokat nyert, s egyedüli szervezete a Volksbund lett. Miután pedig a német hadsereg 1941 áprilisában bevonult Jugoszláviába, hadseregünk is bekapcsolódott a támadásba. A honvédség megszállta Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muravidéket. A Délvidék újra magyar közigazgatás alá került. Az evangélikus egyház ekkor ismét találkozott a nemzetiségi kérdéssel. A Volksbund-szellem hatására a bácskai német gyülekezetek külön akartak szervezkedni, és önkormányzatot kívántak maguknak, mégpedig a magyar kultuszminisztérium segédletével. Memorandumban fordultak az egyház vezetőségéhez, amelyben elhatárolták magukat a németországi Hitvalló Egyháztól, habár a német keresztények (Deutsche Christen) felé is voltak kritikai megjegyzéseik. A bácskai német kisebbség közel félmillió lelket számlált, s ezeknek jó része evangélikus volt. Az egyházi vezetőség, a püspökök igen óvatosan kezelték a problémát. Ezt tapasztalva Wolf Lajos (magyarosított nevén Ordass Lajos) kelenföldi lelkész Válasz címmel tette közzé ellenvéleményét, de az ügyet elodázták, s az a háború után aktualitását vesztette.

Az antiszemitizmus élesedésével párhuzamosan a zsidóság közül ezrével tértek át a különböző keresztény felekezetekbe, az evangélikus egyháznak is gondoskodnia kellett az áttérők felkészítéséről. Nemcsak elvi, teológiai tisztázást sürgettek sokan, hanem gyakorlati lépésekre is sor került. A norvég evangélikusok zsidó missziójának Budapestre küldött misszionáriusa, Gisle Johnson különösen sokat tett ezen a téren. Munkálkodásának igen sokat köszönhet a magyar evangélikus egyház. Kimagasló érdeme, hogy 1937-ben Budapesten tartotta gyűlését a Nemzetközi Zsidó–Keresztény Szövetség (International Hebrew–Christian Alliance), amelynek akkor már tagja volt a Magyarországi Krisztushívő Zsidók Szövetsége.

Egy esztendővel később a felsőház megszavazta a zsidók „közéleti, gazdasági térhódításának megakadályozására” az első, majd a második. zsidótörvényt. Kapi Béla és Raffay Sándor püspökök előbb tiltakoztak ellene, később mégis elfogadták. A sajtóban a legkülönbözőbb megnyilatkozások jelentek meg, de a szélsőségektől nemcsak a lelkészek, hanem a világiak is elhatárolták magukat. Igen sokan keresték a segítségnyújtás módjait a fenyegetettek számára. Vállalták a sorsüldözöttek bújtatását, olykor maga a templom is búvóhellyé vált. Amikor a deportálások híre elterjedt, Raffay püspök felemelte szavát az üldözöttek érdekében, s nem rajta múlott, hogy ez a szó nem vált hangosabbá és egyetemesebbé.

Gyakorlati lépéseket tett ekkor Wolf Lajos kelenföldi lelkész, aki a svéd követséggel és annak vöröskeresztes megbízottjával, Valdemár Langlettel igen jó személyes kapcsolatban állt. Tőlük kapott „védleveleket” az üldözöttek részére, amelyekkel sok ember életét megmentette. {II-362.} Wolf Lajos szerette volna megnyerni a protestáns püspökök megbízásából Serédi Jusztinián hercegprímást is közös pásztorlevél kibocsátására, de esztergomi útja ebben a tekintetben nem járt sikerrel. Végül is báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő és Kapi Béla püspök a református egyház képviselőivel együtt egy közösen megfogalmazott memorandumot nyújtott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. 1944. június 25-én közös protestáns pásztorlevelet szerkesztettek és írtak alá, de a kormány megtiltotta ennek felolvasását a szószékeken. Az aláírók ebben feltárták, hogy az embertelen deportálás, „az ártatlanul kiontott vér rettenetes ítéletet idéz népünk fejére… A gyülekezeteket bűnbánatra, és az egész magyar népet Isten hatalmas keze alatt való megalázkodásra és Hozzá való könyörgésre hívjuk fel, és kérjük Istent, hogy irgalmas és megtartó kegyelme forduljon magyar nemzetünk felé”.

A fokozódó cenzúra kitörölhette ugyan az egyházi lapok és folyóiratok hasábjairól a téves eszmékkel nyíltan szembeszálló véleményeket, de a krisztusi, hívő gondolkodást és az igaz keresztényi magatartást, a szeretet tetteit nem akadályozhatta meg. Csupán példaként említjük meg Keken András Deák téri lelkész és Sztehlo Gábor nevét, akik különösen a német megszállás idején, a főváros ostroma alatt, a Nemzetközi Vöröskereszt, valamint a svájci és a svéd követség támogatásával sok száz gyermek és felnőtt életét mentették meg. (Önfeláldozó szeretetszolgálatukat csak jóval haláluk után kezdte méltatni és értékelni az egyházi vezetőség és a közvélemény.) De nemcsak ők ketten, és nemcsak Budapesten, hanem mások és másutt is rejtegettek üldözötteket, segítettek, mentettek a keresztény testvéri szeretet és a Krisztusban való hit jegyében. Sajnos akadtak, akik ellenszolgáltatásért, pénzért adták a keresztleveleket, vagy nyújtottak másféle segítséget. Ezek azonban kevesen voltak, s az egyházi felsőbbség kirívó esetekben fegyelmi eljárást is indított a visszaélést elkövetők ellen. Józanul látta a helyzetet a német megszállás ellen neve megmagyarosításával is tiltakozó Wolf-Ordass Lajos püspök visszaemlékezéseiben: „Amíg a magyar kormány német politikai nyomásra egymás után hozta meg a zsidók ellen törvényeit, a magyar nép nem volt antiszemita!”

Az evangélikus teológiát és teológusokat is eszmélődésre késztette a helyzet. Ebben nagy segítséget jelentett az 1930-as évektől kezdve újra megindult Lutherre figyelés. Fiatal teológiai doktorok (Wiczián Dezső, Sólyom Jenő, Urbán Ernő stb.) javarészt Luther-kutatással kapcsolatban írták meg disszertációikat. A teológiai megújulás elsősorban német forrásokból táplálkozott Martin Luther személye és munkája iránti érdeklődés formájában. Ez az ún. újreformátori teológia lassanként kiszorította a liberális teológiát, és segítséget jelentett a tájékozódásban, határozottan formálta az igehirdetést és megóvott az útvesztőktől (Scholz László, Urbán Ernő igehirdetései). Ugyanakkor a Finnország felé kiépített egyházi kapcsolatok friss szeleket hoztak a nagyméretű finn ébredési mozgalmakból. Az ún. evangéliumi mozgalomból, valamint a laestadianizmusból erős hatások érkeztek, amelyek feloldották a merev ortodoxiát, és így egy sajátos magyar egyházi megújulás alakult ki, melyben különféle irányzatok békességben megfértek egymással. Az evangelizáló igehirdetés-sorozatok, a hitébresztő és hiterősítő konferenciák társadalmi különbség nélkül találtak visszhangra a pietista beállítottságú világiakban és lelkészekben egyaránt. Legsajátosabb képviselője ennek Turóczy Zoltán győri lelkész, aki később püspöki tiszte mellett mint evangélizátor is járta a gyülekezeteket és közösségi megmozdulásokat.

{II-363.} A gyülekezeteket is mérhetetlen pusztulásba és szenvedésbe sodorta a háború. A templomok 60%-a megrongálódott, több templom teljesen elpusztult, használhatatlanná lett (Vecsés, Hatvan, Budavár, Óbuda, Kőbánya stb.). A lelkészlakásokat és iskolai épületeket még ennél is nagyobb százalékban érte károsodás. Számszerűen 190 templom, 149 paplak, 48 gyülekezeti ház várt helyreállításra.

A püspökök a háborús események közeledtére körlevélben biztatták a lelkészeket helytállásra, bár vészjósló rémhírek terjedtek el a szovjet csapatok pap- és egyházellenes akcióiról. Turóczy Zoltán, a Tiszai egyházkerület püspöke, akinek területén először jelentek meg az ellenséges haderők, ezt írta pásztorlevelében: „Most válik nyilvánvalóvá, hogy ki építette titokban egész életét önzésre, és ki a hűségre. A magam részéről bizonyságtételképpen azt kötöm a szívetekre, hogy látásom szerint a pásztornak a nyáj mellett a helye.”

A rákoskeresztúri evangélikus templom 1943-ra épült fel

A rákoskeresztúri templom korszerű szerkezettel kialakított belső tere

A legtöbb lelkipásztor ennek megfelelően cselekedett, s igen kevesen voltak azok, akiket családi, egészségügyi körülmények vagy a hatóságok kitelepítési rendelkezései szolgálati helyük elhagyására kényszerítettek. Turóczy püspök is a helyén maradt. Debrecenben, a református kollégium oratóriumában 1944. december 21-én ült össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely Zsedényi Bélát, a miskolci Evangélikus Jogakadémia tanárát választotta meg elnökéül. (Zsedényit 1955-ben koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.) December 28-án pedig az ugyancsak evangélikus Gyöngyösi János külügyminiszter vezetésével indult el az Ideiglenes Nemzeti Kormány küldöttsége Moszkvába a fegyverszüneti egyezmény aláírására.

Amint a harci cselekmények a fővárosban, majd az ország többi részén is megszűntek, szinte az óvóhelyről kezdődött meg a romok eltakarítása, az újjáépítés. Mindent áthatott az élniakarás, az ébredező remény.