A református egyház (1919–1944)

A két világháború közötti „békés időszak” (1920–1941)

Az I. világháborút követő összeomlás, a forradalmak, majd a trianoni békeszerződés következtében előállott helyzetben a református egyház számára a legfontosabb kérdés a talpra állás, a kibontakozás lehetőségeinek a keresése volt. A politikai változások nem tették időszerűtlenné a már korábban követelt, a forradalmak alatt még nagyobb hangsúlyt kapott reformok, a változások szükségességét, egyelőre azonban sorrendben a konszolidáció került előtérbe. {II-364.} 1920 elején előbb Takaró Géza kőbányai lelkész hívott össze konferenciát Budapestre. Az év első hónapjaiban a különböző belmissziói egyesületek is tartottak közgyűléseket, értekezleteket; a megközelítési utak-formák különbözősége ellenére is mindenhol a kibontakozás kérdése állt az érdeklődés homlokterében. Már a Takaró Géza által vezetett tanácskozáson hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy az „újjáépítés elvi megalapozásánál különös tekintettel kell lenni a kálvinizmusban, mint a keresztyénség legeszményibb történelmi típusában található princípiumokra”. A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a gondolat hangsúlyozására és részletes kifejtésére van szükség; ennek érdekében Sebestyén Jenő budapesti teológiai tanár 1920. április 4-én megjelentette a Kálvinista Szemle című hetilap első számát. A lap 1920. május 26–27-én Budapesten tartotta első konferenciáját, amelyen Forgács Gyula péceli lelkész A magyar református papság új feladatok előtt címmel tartott előadást. Az előadás felkeltette az érdeklődést mind az előadó, mind gyülekezete iránt. Ennek következtében 1920. augusztus 17–20. között – az új gyülekezeti terem felavatási ünnepségével egybekötött – tanácskozásra gyűlt össze 34 lelkész és 17 nem lelkész vendég. A konferencia célját így határozták meg: „őszintén és komolyan revideálni lelki életünket a lelkipásztori hivatás evangéliumi eszményének világosságában, és segíteni egymást szent hivatásunk betöltésében”. A résztvevők a konferencia végén összegezték meglátásaikat, tanácskozásaik eredményét és feladataikat, megállapításaikat írásba foglalták, s ez lett az ún. Péceli Program. A program aláíróiból alakult – az első konferenciára utalva – a Péceli Kör, egy baráti társaság, amelynek tagjai egymással szoros kapcsolatot tartanak, egymást imádságban hordozzák, figyelmeztették, s ha kellett, időnként összejöttek. A Péceli Program kifejezi a kör tagjainak azon meggyőződését, hogy az egyház megújulására egyetlen út vezet: ha tagjaiban és vezetőiben az egyház visszatér a Jézus Krisztusban kijelentett kegyelemnek megtapasztalására; e célból az egyház életfeltételeként állították fel, hogy az egyház és gyülekezetei élén olyan lelkipásztorok álljanak, akiket Isten hívott el erre a szolgálatra. A kör tagjai ünnepélyesen megfogadták, hogy minden erejüket egyházuk megújulásának szentelik, arra törekszenek, hogy élő hitű egyháztagokat neveljenek munkatársul a gyülekezeti szolgálatba, s főképp, hogy a presbiterek is alkalmasak legyenek gyülekezetépítésre. Céljuk, hogy az egyházközség szűnjön meg kényszertagok tömege lenni, s váljék öntudatos tagok önkéntes csatlakozásával létrejött hívő gyülekezetté, amelynek minden tagja aláveti magát az Isten Igéje és a testi közösség fegyelmezésének. A gyülekezet tagjainak önkéntes adományából tartsa fenn magát, s ne támaszkodjék olyan anyagi erőkre, amelyek nem Krisztus evangéliumáért való felelősségből fakadnak.

A Péceli Kör Reformáció címmel, Forgács Gyula szerkesztésében lapot is indított, amelynek első száma 1920. október 31-én jelent meg. Több fontos tanácskozás után 1921. augusztus 23–25-én Kunhegyesen tartották kiemelkedő jelentőségű konferenciájukat. Itt fogalmazták meg az ún. Kunhegyesi Memorandumot, amelyet 134 résztvevő lelkész, tanár, tanító és presbiter írt alá. A kunhegyesi konferencia megállapításai a következőkben foglalhatók össze: a törpegyülekezetek társítása, a nagy létszámú egyházközségeknek legfeljebb 3000 lélekszámú gyülekezetekre való tagolása; a lelkészi fizetések egységesítése; liturgiai reform; a vallásoktatás rendezése, vezérkönyvek készítése; lelkésztovábbképzés; gyülekezeti munkások képzése; zsinati ülések sűrűbb időközökben tartassanak, a konvent {II-365.} helyére zsinati bizottságok kerüljenek; minden munkakör ellátására külön-külön bizottság alakuljon, a zsinati törvénykönyvben hitvallás is legyen, amelynek alapján tétessék kötelezővé a törvény megtartása; egyházi hatóságok revíziója, egyházi adózás reformja; államsegélyeket csak egyházi hatóságokon keresztül (nem közvetlenül, személyesen) lehessen elfogadni; a közalap megerősítése; egyházfegyelem.

A memorandumot eljuttatták az éppen ülésező zsinathoz, amely azt kiadta véleményezésre. Az ügy előadója szerint: „Számos nagybecsű gondolatot tartalmaz, melyek komoly megszívlelésére és esetleg úgy a törvényhozás, mint a legfőbb intézkedés körében figyelembevételre nagyon méltók”, azonban ezzel az útja el is akadt, az 1928-as zsinat sem tárgyalta. A Kunhegyesi Memorandum megalkotásával gyakorlatilag meg is szűnt a Péceli Kör tevékenysége. Történelmi küldetését betöltötte: az I. világháború utáni egyházi élet megindításában jelentős szerepe volt. Lényegében ennek szellemében alakult 1921. augusztus 9-én Marosvécsen az ún. Vécsi Szövetség, amely – különösen Makkai Sándor püspöksége idején (1926–1936) – az egész erdélyi egyházkerület ügyét, életét irányította. A későbbi években egyre inkább a Bereczky Albert által vezetett Hit és Szolgálat Kör lépett előtérbe.

Az 1920-as évek elején több oldalról is megindult az egyház megújulását célzó és szolgáló kibontakozási kísérlet, az „ébredési mozgalom”. Ezeknek a kísérleteknek – bár különböző árnyalatú teológiai alapról – közös hajtóereje a magyar református egyház talpra állítása, korszerű átszervezése, reformálása volt. Az egyik megközelítési vonal egyesületi jellegű, radikális, egyházközi, vagy egyházak feletti „interkonfesszionális”, vagy általános keresztyén úton; a másik erősen konfesszionális, az ún. történelmi kálvinizmus oldaláról igyekezett megközelíteni és elérni ugyanazt a célt.

Az interkonfesszionális, belmissziós egyesületek, egyletek nagyobbrészt már a századforduló táján létrejöttek. Hitvallásos alapon alakult 1921. július 11-én, egy siófoki teológuskonferencia zárónapján a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége (SDG), amelynek „célja olyan öntudatos és gerinces magyar társadalom nevelése, amely Jézus Krisztus elvei és mértéke, a kálvinista világnézet […] újjáalakító ereje szerint modern világunkban is Isten dicsőségét akarja szolgálni. […] Öntudatos nemzeti élet megteremtéséért, az anyaszentegyház erőteljes missziói lelkületének és munkájának megerősítéséért küzd, különösen a jövő nemzedék életében.” E program következetes végrehajtása során egyre szélesedett és mélyült az SDG kapcsolata a magyar társadalomért szintén felelősséget érző, átalakításáért, igazságosabbá tételéért harcot folytató erőkkel, különösen a Kabay Márton Körön keresztül, míg elvezetett a nevezetes 1942-es találkozásig, és az 1942-es és 1943-as híres balatonszárszói konferenciáig.

A bizonyos mértékig korábbi hollandiai mintára épülő történelmi kálvinizmus a kálvinista világnézet politikai vetületét is igyekezett – szintén hollandiai, kuyperi alapokon – megvalósítani. Ennek érdekében 1920. február 2-án Budapesten megalakult a Kálvinista Politikai Szövetség, amelynek célja „a magyar református nép politikai nevelése, a kálvinizmusból folyó speciális keresztyén politikai elvek népszerűsítése és ismertetése, az aktuális politikai kérdéseknek a kálvinizmus szempontjából való megvilágítása és a magyar reformátusság keresztyén alapon való politikai szervezése” volt. A gyakorlatban azonban kevés eredményt tudott elérni. Ez az irányzat talán az utolsó nagy próbálkozása volt Kálvin Institutiója megjelenésének négyszázados évfordulóján – 1936-ban {II-366.} megalakította a Kálvin János Társaságot, amely céljául tűzte ki a magyar református egyház reformációjának előmozdítását: tanban, szervezetben és életben a tiszta (bibliai) református keresztyénség elvei szerint, hogy ezek az elvek érvényesüljenek a tudományos teológiában és a gyakorlati egyházi életben, a gyülekezeti evangélizáció és a belmisszió munkájában, a szociális munkában, sőt az egész magyar közélet területén egyaránt.

A történelmi kálvinizmus állandó harcban állt az általában interkonfesszionális elveket valló, Sebestyén Jenő által „általános keresztyén”-nek nevezett belmissziós csoportokkal, mozgalmakkal, törekvésekkel. A református egyházhoz csak laza szálakkal kapcsolódó, de azért benne élő különböző irányzatok, egyesületek közötti, gyakran egymás ellen (is) folyó harcok igen sok energiát kötöttek le, emésztettek fel. Az a veszély is fenyegetett, hogy az egyesületi keresztyénségbe megy át a történelmi egyház minden értéke, maga az egyház pedig üres, hagyományos keret marad csupán. E kettős veszélyt Ravasz László (1921-től dunamelléki püspök) már az 1920-as évek derekán felismerte, s kimondta, hogy a belmisszió az egyház tevékenysége: önépítése egyének és intézmények által, hitvallása szellemében. A megszervezett és teljesen kiépített, kifejlesztett gyülekezeti élet a belmisszió. Az interkonfesszionális belmisszió munkatársai, evangélizátorai mindenkor valamelyik élő konfesszionális öntudatos, hitvalló tagjai legyenek, s az általuk felkeresett és megmentett lelkeket mindig vezessék el Jézus Krisztus valamelyik élő, történelmi, konfesszionális egyházához. Szállóigévé lett híres programja: „az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell”. Ebbe a programba tartozott a szórványok gondozásának jelentősége is: mivel a magyar reformátusság jelentős része szórványokban él, a szórványok felkarolását, gondozását, az egész magyar reformátusság ügyévé kell tenni.

Az 1930-as években az egyház érdeklődése is a falu felé fordult, annál is inkább, hiszen közismert tény volt, hogy az egyháztagság mintegy 80%-a falun él. A református sajtó és a különböző egyházi fórumok is egyre több cikkben, előadásban, hozzászólásban foglalkoztak a falusi gyülekezetek problémáival, a magyar faluval, a paraszti társadalom szociális és művelődési helyzetével. „Anyaszentegyházunknak is a falu zsoltáros templomaiban van reménysége”, a falusi gyülekezetektől várják az egyház megújulását. „Képzett vezetőket a falunak!” – hangzott mindenfelől. E téren a református egyház igen sokat, alapvető fontosságú kezdeményezéseket tett, éspedig elsőnek. Mindebben a Sárospataki Református Kollégium az élen járt. A falu jobb megismerése-megismertetése és szolgálatra való jobb felkészítése végett a sárospataki főiskola 1931/32. tanéve első félévében Ujszászy Kálmán professzor vezetésével megindította faluszemináriumát, hogy a végzett fiatalok jobban tudják szolgálni a falut, főként annak kulturális és szociális megerősítésével, hogy az minél tökéletesebben betölthesse küldetését az egyház és a nemzet életében. Az ország adott gazdasági helyzetében nagyon nehéz volt a szegényebb rétegek gyermekeinek iskolába, különösen közép- és felsőiskolába jutni. A református egyház kollégiumai mindig is a „szegények iskolái” voltak; a két világháború közötti időben ez még erősebb hangsúllyal jelentkezett. A sárospataki kollégium igazgatótanácsa 1934. június 17-i ülésén úgy határozott, hogy „olyan tehetséges ifjaknak biztosítsuk iskoláinkba való jövetelét, akiknek különben nem állna módjukban az iskoláztatás”. 1935 szeptemberétől Sárospatakon már nyolc diák számára tették így lehetővé a gimnáziumi tanulást. {II-367.} 1941–1942-re a gondolat széles körűvé vált; Sárospatak, Hódmezővásárhely, Nagykőrös, Miskolc, Pápa és Szeghalom református gimnáziumaiban 14 ezer pengőt tudtak szétosztani 38 tehetségvizsgás gyermek számára. 1941-ben a kormány is felismerte a gondolat értékeit, s tehetségvédelmi alapot létesített. A népi írók szintén melegen üdvözölték ezt a református talajról kinőtt, immár országossá vált mozgalmat. Mindenki azonban még így sem mehetett magasabb iskolába. 1935-ben Szabó Zoltán professzor felvetette a gondolatot, hogy – amikor erre leginkább lehetőség nyílik – a falusi református fiatalokat is hívják be a kollégiumba. Ennek eredményeként – Gruntvig dán püspök mozgalma és főként a század eleji ifjúsági mozgalmak, különösen a Keresztyén Ifjúsági Egyesület tevékenysége tapasztalatainak felhasználásával – 1936 februárjának elején megkezdődött Sárospatakon az első népfőiskolai tanfolyam. Ez a – ugyancsak a sárospataki kollégiumból kiinduló – kezdeményezés is hamar országos mozgalommá erősödött. A sajtó is egyre többet foglalkozott a népfőiskola gondolatával. Móricz Zsigmond a Kelet Népében teret nyitott, hogy a legismertebb írók is elmondhassák véleményüket. Így a sajtó útján is mindinkább ismertté vált a gondolat, s egyre több helyen nyílt népfőiskola. 1940 januárjában a veszprémi Bakony–Balatonvidéki Református Népfőiskola első évi záróünnepélyén megjelent Móricz Zsigmond is, és lelkes beszámolót írt róla a Kelet Népében. Ezt az alsónyéki, sárközi, szatmárököritói, székelyudvarhelyi, makkfalvi, magyarkapusi, hódmezővásárhelyi, sárbogárdi, hajdúböszörményi és veszprémi leány népfőiskolai tanfolyamok követték. Később állandó jellegű népfőiskolák alakultak Szatmárban, Kecskeméten, Alsónyéken, Orosházán, Rónafőn stb. Jelentős eseménynek tekinthető, hogy pl. 1941-ben 300 községből 508 falusi fiatal vett részt népfőiskolai tanfolyamon. A népfőiskolai mozgalom túllépte a református egyház határait, s más felekezetek (evangélikusok, római katolikusok) is indítottak hasonlókat, sőt volt egy (a tatai), amely nem felekezeti népfőiskola volt. A népfőiskolákat 1947–1948-ra mindenütt felszámolták, újraindításuk gondolata és gyakorlata csak az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején vált lehetségessé.

A református egyház a magyar kultúra, művelődés minden területén jelentős szerepet töltött be. Iskolarendszere az elemi népiskoláktól a felsőoktatásig ívelt – a trianoni hatalmas csonkítások ellenére is. Az iskolák fenntartása és a színvonal tartása jelentős áldozatokat követelt, az egyház azonban vállalta azt. A református egyháznak a magyar kultúra szolgálatában álló legjobbjai, oktatók, nevelők és a tudományos életben tevékenykedők hitbeli meggyőződésből, a történelmi hagyományoknak megfelelően igyekeztek református szellemben nevelni a gyermekeket; pl. a történelem és az egyháztörténet oktatásánál Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György nemzeti, vallás- és művelődéspolitikáján keresztül kívántak kulturális szempontból is befolyásolni, a valóságon alapuló magyarságismeretre; a valós értékek fel- és elismerésére nevelni; a jelentkező nacionalista vagy idegenből érkező, faji ideológiákkal szemben a népi-nemzeti kultúrát megismertetni, megbecsültetni.

A református egyház egységessé, korszerűvé kívánta tenni oktatói, nevelői munkáját, ezért az Egyetemes Konvent 1935. évi 193. sz. határozatával felkérte Imre Sándor egyetemi tanárt, a Duna melléki egyházkerületnek 1925. január 1-je óta tanulmányi előadóját, a konvent rendes tagját, hogy egységes szempontok alapján mérje fel és állapítsa meg a református iskolák akkori állapotát, s terjesszen az 1936. évi konventi ülés elé „olyan tervezetet, amely a református egyház követendő {II-368.} művelődéspolitikájának egységes szabályozását lehetővé teszi”. A felkérésnek Imre Sándor eleget tett. E munkája szerint a szűkebb értelemben vett egyházi nevelés – mondhatjuk így is – iskolán kívüli egyházi nevelés. Ennek módjai: a családgondozás, az ifjúsági gondozás és népgondozás. Ez a három nagy kör, amelyben az egyház a maga nevelőtevékenységének kedvező előzményeket és körülményeket teremthet. Ugyanebben a három körben végzi az egyház magát az egyházi nevelést, nemcsak gyermekek, hanem felnőttek körében is, mindig és mindenütt a gondosan megfigyelt szükségletek szerint. Az egyház élete a nevelés, az egyház mint egység a nevelő. Csakhogy ezt a munkát száz meg száz egyes ember végzi, a munkának azonban egyöntetűnek kellene lennie, s csak akkor lehet egyöntetű, ha szervezetten folyik.

A református egyház művelődéspolitikájának alaptételeit Imre Sándor a következőkben állapította meg:

1. A magyar református egyház régi és újabb iskoláit egyaránt igyekszik megóvni, fenntartani és fejleszteni; a múltnak tanulságait azonban levonja, ezért sem az iskolák, sem a református iskolaügy igazgatásának mostani szervezetét nem tekinti érinthetetlennek, hanem igyekszik a megváltozott és változó szükségletekhez alkalmazkodni.

2. A református egyház változatlanul ragaszkodik az iskolaállítás és -fenntartás jogához, s jogot és igényt tart arra, hogy az állam a református iskolákat a közjövedelemből megfelelően támogassa.

3. A református egyház elismeri és tiszteletben tartja az állam főfelügyeleti jogát a művelődésügy egész területén, s szervezeti és tanulmányi tekintetben készséggel követi az állami irányítást; azonban minden tekintetben vigyáz az önkormányzati elv épségére.

4. A református egyház nem tekinti feladatának, hogy a sokirányú művelődési szükségletek kielégítéséről gondoskodjék; kötelességének tartja azonban azt, hogy híveinek teljes körét egyházi nevelésben részesítse.

5. Az egyházi nevelésben az iskolákat a református egyház csak az egyik eszköznek tekinti, ezenkívül rendszeresen kiépíti a gyülekezeti munkát (bel-misszió) és az iskolán kívüli egyházi népnevelést.

6. A református egyház az egyházi nevelést az egyetemes egyház ügyének tekinti, és gondoskodni kíván arról, hogy mind az iskolai, mind az iskolán kívüli szervezet költségeit az egész magyar reformátusság arányos megterheléssel szolgáltassa, és az egész református művelődésügy központi irányítása kialakuljon.

E művelődéspolitikai alaptételek megvalósítására Imre Sándor részletesen kidolgozta a tennivalókat is.

Az 1930-as évekre már igen sokak előtt egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a nagybirtok nyomasztó uralma és a földnélküli milliók ellentéte a gátja minden fejlődésnek, s a szegényparaszti tömegek földhöz juttatása elengedhetetlen feltétele és alapja a magyar életnek. Ezen a téren jelentős szerepe volt a Duna melléki Református Egyházkerület földműves ifjai első budapesti KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) téli táborának. 1939. február 5-én a Teológiai Akadémia dísztermét zsúfolásig megtöltő paraszt-, munkás- és diákfiatalok előtt hangzott el Ravasz László püspök emlékezetes előadása A nagy szakadék címmel, amelyben egyebek között ezeket mondta: „A magyar földön aránytalanul osztozik meg a földmívelésből élő két réteg: a nagybirtokos és a munkás. Még most is százezer holdas uradalmak vannak; ugyanakkor több millió magyar mezőgazdasági proletár tengeti a maga nyomorult életét azon a földön, amelyik mindenkinek ad kenyeret, sőt kalácsot is, csak annak nem, vagy túlságosan feketét, {II-369.} aki orcája verítékével míveli. Nem kell fejtegetnem, hogy milyen sötéten néz szembe egymással ez a két fél, és micsoda kirobbanás következhetik be, ha a gyűlölet rossz szellemei elszabadulnának.”

Az Országos Református Lelkészegyesület már az 1920-as – Nagyatádi Szabó István-féle – földreform elégtelen voltára rámutatott, s a radikális földreform mellett foglalt állást. A lelkészi kar jelentős része visszautasította az 1924-es „földreform novella” alapján az egyes tanintézetek fenntartását és a lelkészi jövedelmek biztosítását segítő földigénylési lehetőséget. Az 1926-os Protestáns Napokon Szabó Dezső a protestánsokat a történeti múltjukhoz illő magatartásra intette a nagybirtok megszüntetése, a címek és rangok eltörlése, a magyar parasztság és munkásság segítése, a demokratikus elvek melletti kiállás ügyében. Az 1927. május 22-i budapesti református nagygyűlés az igazságos társadalmi rendet az evangéliumra hivatkozva hirdette. Az Országos Református Lelkészegyesület 1939. évi ceglédi ülése elfogadta elnökének, Ravasz László püspöknek a földkérdés igazságos megoldására tett javaslatát. E határozat szerint a magyar református lelkipásztornak az elnyomottak és felemelendők pártján kell állnia, még akkor is, ha valaki netán bebizonyítaná, hogy a nagybirtok fennmaradása előnyösebb az ország adózó népe szempontjából, mert a jelenlegi helyzetben viszont milliók sorsa az örök szolgaság és proletárság. Ezért vállalni kell még a gazdasági átrendeződéssel járó termelési válságot, illetve a nélkülözést is azért, hogy új gazdasági egzisztenciák szülessenek, s milliók termelő- és fogyasztóképessége emelkedjék. A résztvevők valamennyien egyhangúlag kívánták a gyökeres földreform megvalósítását. Az 1940. évi debreceni lelkipásztori konferencia szintén hangsúlyozta, hogy a magyar református lelkipásztornak bátran ki kell állnia minden erőszakkal és jogfosztással szemben, a szociális igazságosság és az emberi méltóság mellett.

A földkérdés megoldatlan, és a megoldási kísérletek elégtelen volta miatt a református egyház más módon igyekezett valamelyest enyhíteni a szegényparasztság gondjain. 1934-ben Kiss Ferenc debreceni teológiai professzor javaslata alapján és lelkészi összefogással megindult a „telepítési akció", Szabolcs, Bihar, Hajdú, Szatmár, Pest és Csongrád megyékből. 1935-re – a hatóságok tiltakozása, sőt gátló tevékenysége ellenére is – 116 családot 671 taggal, valamint 114 nőtlen cselédet sikerült áttelepíteni Baranyába. E munkában élen járt Fülep Lajos zengővárkonyi, Kiss Géza kákicsi lelkipásztor, Kodolányi János és tevékenyen részt vett Csikesz Sándor debreceni teológiai professzor is.

A parasztság égető kérdései mellett a református egyház – ha megkésve is – figyelmet fordított a munkáskérdés nem kevésbé súlyos problémáira is. Az 1920-as évektől kezdve számos prédikáció, újságcikk, tanulmány jelent meg, konferencia és előadás foglalkozott a szociális problémákkal, a kapitalizmus és szocializmus kérdésével, valamint az egyháznak ezekhez való viszonyával és a tennivalókkal. A Hit és Szolgálat által Budapesten 1927. május 21–22-én rendezett I. Országos Református Nagygyűlés – Bereczky Albert főtitkár vezetésével – ünnepi határozatban mondta ki, s tűzte célul maga elé, hogy Jézus Krisztus uralmát érvényre kell juttatni a magyar földön társadalmi, gazdasági téren is. A gazdasági élet egész területén minden érték felett álló érték a lélek, amit sem a tőkének, sem a gépnek nem lehet prédául odadobni. Az igazságos társadalom nem az egyéni haszon, hanem csupán az egyetemes érdekeltség elvén épülhet fel.

Az ipari és mezőgazdasági munkásság gondjai együtt, s a gazdasági válság(ok) {II-370.} idején fokozott mértékben jelentkeztek. Az Országos Református Lelkészegyesület, az Országos Református Presbiteri Szövetség, a Soli Deo Gloria Szövetség és más egyesületek értekezleteiken szóvá tették, s a református lapokban is publikálták a szociális kérdésekkel kapcsolatos nézeteiket és megoldási javaslataikat. Baltazár Dezső, a tiszántúli egyházkerület püspöke Teleki Pál révén a kormányzóhoz is eljuttatta állampolitikai tervjavaslatait. Az Országos Református Lelkészegyesület választmánya 1931. évi Nyilatkozatában megállapította, hogy Krisztus egyháza és az egész keresztyén civilizáció, valamint a keresztyénség által nevelt országok „nagy ítélet alatt” vannak. A földi hatalommal való hitetlen sáfárkodás megmérgezte az egész emberiség lelkét. Krisztus egyformán felemeli szavát az ipari és a földmunkás jogtalan elnyomása és igazságtalan kizsákmányolása ellen. A nagytőke uralma sohasem vezethet a verejtékező munkás kizsákmányolásáig.

Ezek az elvi megállapítások – ha eléggé szűk körben is, s ha kezdetben bátortalanul is, de – elhangzottak, s egyre inkább ismertté, elfogadottakká váltak. A gyakorlatban azonban nem sok foganatjuk lett, ezért egyes egyesületekben a konkrét munkára bizottságok alakultak. Az SDG Szövetség 1929-ben megalakult Szeniori Osztálya 1930-ban létrehozta a Református Munkások Országos Szövetségét, amelyből 1939-ben Muraközy Gyula lelkész vezetésével megalakult a Magyar Evangéliumi Munkásszövetség mint a magyar protestáns szellemi és fizikai munkások, alkalmazottak, s általában a minden, munkájából élő dolgozó érdekeit védő, társadalmi érdekképviseleti és önsegélyező egyesület. Ennek célja az evangélium alapján álló szociális életfelfogás fejlesztése és megvalósítása, kölcsönös anyagi támogatás, a tagok gazdasági és jogi érdekeinek védelme, a munkafeltételek javítására szolgáló törvények előmozdítása, gazdasági önsegélyező intézmények létesítése, a tagok általános és szakmabeli ismereteinek továbbfejlesztése, kedvező biztosítások, szociális intézmények alakítása stb. A munkásszövetség városonként, községenként, egyházanként, üzemenként vagy foglalkozásonként helyi, üzemi, ill. foglalkozási csoportokat, sőt gazdacsoportokat kívánt alakítani. A mozgalom alapokmánya Ravasz László püspök 1939 tavaszán tartott beszéde: A református keresztyénség szociális tanítása volt. Eszerint a munka kiváltságos teremtő folyamat, s Isten védi azt azzal is, hogy a bérét is védi. „Méltó a munkás az ő bérére” jelenti ki Isten, s ezzel a munkabér védelmére kel azzal szemben, aki adja, hogy el ne vonja, le ne alkudja, rabszolgazsolddá ne zsugorítsa. A munka javakat teremt, s a javak azokat illetik, akik dolgoztak érte. Aki tudna dolgozni, de nem dolgozik, még ha a fél ország is az övé, nyomorult bitang az Isten világában. Az ilyen ember másoknak munkájából él, s minél jobban él, annál jobban tékozol. A tőke rendeltetése – a református keresztyén tanítás szerint – Isten dicsőségének szolgálata, s a keresztyén szocializmus éppen ezért szembefordul az istentelen kapitalizmussal. Az elvi megállapítások mellett, evangéliumi alapon a református egyház és egyes testületei, szervei, egyesületei, szövetségei különböző diakóniai és egészségügyi intézményei útján – az adott lehetőségek keretei között – igyekezett a nyomor, a betegség, s az egyéb súlyos helyzetek által sújtottakon segíteni.

A II. világháború éveiben (1941–1944)

Az 1940-es évek elejére a szélsőjobboldal jelentősen előretört Magyarországon. Miután az ország a tengelyhatalmak oldalán belépett a II. világháborúba (1941. június 26.), új helyzet jött létre. Az események ismét felgyorsultak. A nemzeti erők keresték egymást, és előretekintettek. {II-371.} Ennek a küzdelemsorozatnak egyik helyszíne – a református egyház hivatalos felső vezetésének tudtával, hallgatólagos beleegyezésével, sőt néhol támogatása mellett – a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége, s az azon belül működő Kabay Márton Kör volt. Ez egyrészt úgy volt lehetséges, hogy a református egyház teológiailag és hagyományosan is sokkal inkább Svájchoz, Hollandiához és bizonyos mértékig az angolszász világhoz kapcsolódott, mint a német vonalhoz. A reformátusság ugyanis hagyományosan Habsburg-(német-)ellenes volt, s a nemzeti függetlenség és vallásszabadság oldalán állt, azért küzdött évszázadokon át. Az SDG köreiben egyre erősödött az országért, a nemzetért és annak jövőjéért való felelősség. Vezetői között többen is kiemelkedő szerepet játszottak a külföldi kapcsolatok szervezésében (pl. Soos Géza). 1940 júliusától az SDG keretében – pontosabban „égisze alatt” – az 1697. évi hegyaljai felkelés református tábori lelkésze, Kabay Márton nevét felvevő, 10–12 baloldali gondolkodású fiatalból álló csoport tevékenykedett. Tevékenységük, lehetőségük inkább a kapcsolatteremtés területén volt jelentős. Így 1942. február 15. és 22. között Budapesten, az SDG Kálvin téri központjában – a Kabay Márton Kör és az Országos Ifjúsági Bizottság szervezésében mintegy 150 fiatal (munkások, parasztok, értelmiségiek) zártkörű konferenciát tartott. A résztvevők egységesen tiltakoztak az országnak a II. világháborúban való részvétele ellen, stratégiát egyeztettek, döntöttek az eszmecsere folytatása mellett, s rétegenként négy-négy delegátusból álló akcióbizottságot választottak, amely a továbbiakban az irányítást végezte. (Ez a 12 fős akcióbizottság márciusban csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottsághoz is.) A konferencia a független, demokratikus Magyarország felépítésének útját az egymással kötendő szövetségben jelölte meg. Ez volt az országban az első munkás-paraszt-értelmiségi találkozó.

A találkozók, eszmecserék tovább folytatódtak, szélesedtek. Elsősorban az SDG balatonszárszói üdülőtelepén tartott nyári konferenciák szolgáltattak jó alkalmat a testi-lelki felüdülés mellett a szellemi barátkozásra, szociológiai és irodalmi tájékoztatásra az ország minden részéből összesereglő református, főként értelmiségi fiatal számára.

A szárszói konferenciák közül magasan kiemelkedik az 1943. augusztus 23. és 29. között, a Magyar Élet Könyvbarátai és a Soli Deo Gloria Szövetség által, a szövetség üdülőtelepén rendezett Magyar Élet-tábor jelentősége, amelyen kibővítetten, a magyar ifjúság minden rétegéből (az SDG tagjai, a Győrffy Kollégium, az Egyesült Diákegység-mozgalom, a Parasztszövetség vezetői, a Turul kiadó, a Magyar Élet Kiadó szerkesztői, barátai, lelkészek, tanárok, egyéb értelmiségiek, felső- és középiskolások, paraszt- és munkásfiatalok) mintegy 600-an vettek részt, s részleteiben megtárgyalták a magyar társadalom aktuális, égető kérdéseit. A rendezőség a problémák legavatottabb ismerőit kérte fel előadónak. Az előadásokat minden esetben élénk vita követte. A „szárszóiak” közül ezután sokan eljutottak az ellenállásban való részvétel különböző formáihoz.

Az ország és népe érdekében kifejtett szociális és politikai tevékenység mellett, vagy azon belül, a református egyház társadalmi szolgálatának másik – kellőképpen máig fel nem tárt – jelentős része az emberi jogok védelme terén zajlott le, amely az adott korszakban, ha nem is kizárólagosan, de leginkább az ún. zsidókérdés körében valósult meg. Bár a kálvinizmus és a zsidóság kapcsolata sokkal mélyebb gyökerű és korábbi időkre nyúlik vissza, mint a II. világháború évei, a probléma mégis az 1938 utáni években tetőzött.

{II-372.} 1938. március 12–13-án a német hadsereg átlépte az osztrák határt, megszállta az országot: erőszakosan végrehajtotta az Anschlusst. Ausztria Németországhoz csatlakozásával a náci Németország közvetlen szomszédságba jutott – egyebek között – Magyarországgal. A német nyomás a Duna-medencében nagymértékben megnövekedett. Ennek árnyékában került sor a parlamentben az 1938. évi XV. tc. tárgyalására. A törvény országgyűlési vitája során – a keresztény egyházfőkkel együtt – a felsőházban Ravasz László püspök is beszédet mondott, s a törvény elfogadását javasolta. Akkor még nem, de ma már „nyilvánvaló, hogy ez a törvény csak első állomás volt azon a démoni úton, amelyet Hitlerék a zsidóság, de az egész ország elvesztésére is pokoli tervszerűséggel kigondoltak” – írta Bereczky Albert 1945-ben A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen című munkájában. 1939-ben a nemzetközi helyzet tovább romlott; Csehszlovákia is feldaraboltatott. A nemzetiszocialista szellem jelentős tényező volt már Magyarország életében is. Ebben a légkörben került sor az ún. második zsidótörvényre. A törvényjavaslat körüli vitában az egyházi vezetők – köztük Ravasz László is – a tervezet ellen foglaltak állást, s ebben főként a felsőházban komoly politikai erők támogatták őket. A felsőház megbuktathatta volna a kormányt. A német indíttatásra folyó nemzetiszocialista izgatás egyre féktelenebb antiszemita szellemben folyt. Ha a felsőház megbuktatta volna a „zsidótörvényt” és a kormányt, akkor a szélsőjobboldali agitáció nagy tömegben hozza be embereit a választásoknál a parlamentbe, s ez esetben már akkor megkezdődött volna a német mintájú kíméletlen és erőszakos zsidóüldözés. Teleki Pál miniszterelnök (1939. február 16-tól) ezt a dilemmát tárta az egyházak vezetői elé. A felsőház tagjai, köztük az egyházak képviselői is úgy döntöttek, hogy nem buktatják meg a Teleki-kormányt, hanem „megpróbálnak minél több gonoszságot lefaragni a törvényjavaslatból és minél több kedvezményt biztosítani egyes zsidó kategóriáknak…”

Közben az egyház különböző területein az antiszemita propagandával szemben megindult a teológiai felvilágosító munka és tiltakozás (egyelőre ennyi elegendőnek tűnt). 1938-ban Bereczky Albert budapesti, Pozsonyi úti lelkész megjelentette a gyülekezetben elhangzott előadását, A zsidók titka címmel. Ennek végső kicsengése: „A nem zsidó származású emberek legyenek testvérei azoknak, akik közül való test szerint a mi üdvözítő Jézusunk is!” Az Országos Református Lelkészegyesület 1939. évi ceglédi gyűlése a Rosenberg-féle fajelméletet mint mindenestől pogány és a Szentírás tanításával ellentétes ideológiát elvetette. A tiszántúli egyházkerület 1940. évi gyűlése hangsúlyozta, hogy az antiszemitizmus alapmotívuma a totális állam és az istentelen tőke terméke. A református sajtó is elutasította a fajelméletet és az abból származó üldözéseket.

A világpolitika eseményei azonban kíméletlenül rohantak tovább. 1941. április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Másnap Bárdossy László alakított kormányt. Megkezdődött a német csapatok tömeges átvonulása Magyarországon. Az ország önállósága és akciószabadsága minimálisra zsugorodott. Rövidesen megszületett az 1941. évi XV. tc., vagyis az ún. harmadik zsidótörvény, amely már teljesen fajvédelmi alapon állott. A törvényjavaslat vitájában az egyházak vezetői a legnagyobb ellenállást fejtették ki. A reformátusok vezérszónoka, Ravasz László püspök a javaslatot, mint a keresztyén felfogással gyökeresen szemben álló tételt, elutasította. Beszéde végén felolvasta a valamennyi püspök és főgondnok által aláírt ünnepélyes nyilatkozatot, amelyben a {II-373.} törvény ellen tiltakoznak és a felelősséget magukról elhárítják. 1942. október 20-án a református konvent Muraközy Gyula konventi missziói lelkész elnöklete és Éliás József igazgató-lelkészsége alatt létrehozta a Jó Pásztor Bizottságot, amelynek eredeti célja a zsidóságból áttért református egyháztagok lelkigondozása, és az arra rászorulók szociális és karitatív gondozása volt. (Az evangélikus egyház nem alakított külön bizottságot, hanem csatlakozott a reformátusokhoz, s elküldte képviselőjét, Sztehlo Gábort a Jó Pásztor Bizottságba.) A Jó Pásztor Bizottság munkatársai, különösen Éliás József lelkész, „hivatali kötelességüknél” jóval többet tettek a lelki és testi gondozás terén.

Az egyház vezetőinek és tagjainak főként 1944-ben kellett kemény harcot folytatni a zsidók megmentéséért. (Mintegy húszezer embert sikerült mentesíteni a sárga csillag viselésének kötelezettsége alól.) Amikor a református zsinat és konvent lelkészi elnöke értesült arról, hogy Kárpátalján és Szabolcsban megkezdődtek a deportálások, megbeszélést folytatott Horthy Miklós kormányzóval, aki szerint azért történtek a deportálások, mert a németek munkaszolgálatosokat követelnek, s arra az ellenvetésre, hogy akkor kicsi gyermekeket és munkaképtelen öregeket miért szállítanak ki az országból, azt válaszolta, hogy a családokat nem akarják szétszakítani. Ezt az érvelést a püspök nem fogadta el. Június 15-én Ravasz László levelet írt Serédi Jusztinián hercegprímásnak, kérve, hogy közösen és nyilvánosan járjanak el ebben az ügyben. Június 23-án a protestáns egyházak küldöttsége megjelent a belügyminiszternél, s átadta valamennyi protestáns püspök tiltakozó levelét, amelyben hivatkoznak arra, hogy leólmozott vagonokban nap nap után kocsinként 70–80 különböző nemű, korú és társadalmi állású izraelita és keresztyén vallású, zsidó származású magyar emberrel megrakott szerelvények hosszú sora hagyja el az országot, s viszik őket ismeretlen helyekre. A küldöttség kijelentette, hogy ha eredményt nem érnek el, püspökeik kénytelenek lesznek közös pásztorlevélben bizonyságot tenni egyházaik közvéleménye és a világ protestantizmusának színe előtt, hogy nem hallgatták el Isten üzenetét. A kormány megígérte, hogy megszünteti a további deportálást, ha az egyházak nem hajtják végre a nyilvános tiltakozást. Noha a protestáns egyházaknak nem sikerült együttműködniük a római katolikus egyházzal, fellépésüknek mégis volt eredménye: 1944. július 12-től nem volt deportálás, s megakadályozták a budapesti gettó kiürítését is. 1944-ben már számos egyházi szervezet és személy is aktívan részt vett a mentési munkálatokban: illegális és tömeges keresztelések, keresztlevelek kiadása, zsidó és nem zsidó üldözöttek ezreinek bújtatása és a Sylvester Nyomda által készített hamis igazolványok formájában. A mentesítési kérelmek tucatjával érkeztek a püspöki hivatalokhoz (elsősorban a Duna mellékihez, Budapesten). Mindegyik eljutott a kabinetiroda főnökéhez, Ambrózy Gyulához. Hogy hány ember életét sikerült megmenteni, csak találgatni lehet. Ha későn ismerték is fel többen a veszélyhelyzet komolyságát, ha nem is tett meg az egyház mindent, amit meg kellett volna tennie, a lehetőségeikhez, az adott viszonyokhoz kell mérni tetteiket.

1944 tavaszán-nyarán, már a német megszállás után Bereczky Albertnek irányt mutató cikkei jelentek meg a zsidókérdéssel kapcsolatos keresztyén gondolkodásról és magatartásról az egyházi lapokban (főként a Református Élet hasábjain). Ezekben – az adott szituációban – igen merész kijelentéseket tett: „Krisztus egyházában nincs különbség azok között, akik a keresztség sákramentomával Krisztus seregébe felvétettek…”. {II-374.} „Ha a magyarság Jézus Krisztus, az evangélium Lelke ellen bármit tesz, azzal mérhetetlen nyomorúságot von magára. Amilyen mértékben távolodik Krisztus parancsolataitól, olyan mértékben megy az öngyilkosság felé. Krisztusi Magyarország azt jelenti, hogy itt bármiféle intézkedés, törvény, rendelkezés csak olyan hozható, amit a názáreti Jézus Krisztus jóváhagy.” „Aki csak gúnyolódva, vagy fogcsikorgatva tud az Ó Testamentom népéről beszélni, az a predestinációt is kénytelen megtagadni. Sőt annak számára az evangéliumok alapigazsága is botránkozás és bolondság. Az nem ismeri a bűnbánatot, sőt nem ismeri a felebaráti szeretetet sem, mert a felfuvalkodott faji érzület szempontjából mindezt ellenszenvesnek fogja találni. A jövendő történetírása egészen világosan meg fogja mutatni, hogy jelen nyomorúságunknak egyik fő előidéző oka az a vallásos fanatizmussá hevített antiszemitizmus, amely lényegében véve nem más, mint a csődbe juttatott, végleg sarokba szorított világias szellem utolsó kétségbeesett ágaskodása a fajimádat formájában. Ez a szellem halálos ellensége az evangéliumnak, mert Isten ingyen kegyelmét megvetve, az ember erejébe veti minden bizalmát”.

1944 szeptemberének végén a Wesselényi utcai rabbinátus helyiségében Bereczky Albert összehívta a budapesti rabbikat és néhány világi zsidó vezető embert. Ismertette velük mindazt a fáradozást, amit megmentésükért hónapok óta tettek és tenni próbáltak az egyházak, s kifejezte előttük azt a reményét, hogy talán már nincs messze a szabadulás ideje. (Ekkor már készülőben volt a háborúból való elkésett, október 15-i kiugrási kísérlet.) Arra kérte őket, hogy „ha megmaradunk, fogjunk össze és próbáljunk gyógyítani”. Hangsúlyozta, hogy a keresztyéneknek meg kell bánniuk saját bűneiket, s a zsidóknak is meg kell bánniuk a zsidók bűneit, „ne egymás bűneit bánjuk meg, ne hánytorgassuk egymás bűneit, mert abból új és végzetes vitatkozás lesz”.

Jött azonban a még félelmetesebb, kegyetlenebb időszak, a Szálasi-kormány ideje. „A magyarországi református egyház nevében Isten íratlan és írott törvényei, az igazságosság és a nemzet igazi érdekei alapján az utolsó pillanatban is tiltakozom a bánásmód ellen…” – írta 1944. december 1-jén Ravasz László püspök Szálasi Ferencnek – „… könyörögve kérem Miniszterelnök Urat: rendelje el az igazságtalan intézkedések hatálytalanítását…” A miniszterelnökség nem válaszolt a püspöknek sem erre a levelére, sem a korábbiakra, így az október 30-án keltre sem, amelyben Budapest „nyílt várossá” minősítését kérte és tiltakozott a kiürítés ellen. (A fasisztoid kormányok korábbi miniszterelnökei legalább válaszoltak a levelekre, még Sztójay Döme is, noha válaszaik többnyire elutasítóak voltak.)