Üzemformák

A 19. század végéig a mezőgazdasági termelés fejlődését és tőkés átalakulását előmozdító társadalmi-gazdasági változások jórészt lezajlottak. Az ipar forgalomba hozta az agártermelés új, termelékenyebb eszközeit. A jobbágyfelszabadítás munkaerő-kínálatot teremtett és olcsó béreket eredményezett. Európai színvonalú vasúti rendszer, javuló közúti és vízi szállítás segítette a termékek forgalmazását. A Monarchia zárt és védett piaca, az ipar térhódítása, a városi népesség gyors növekedése növekvő élelmiszer-keresletet és az agrártermékeknek előnyös árakat formált és tett tartóssá. A feudális jegyeket megőrző birtokszerkezet viszont fékezte a tőke beáramlását a mezőgazdaságba.

A felszabadított 550 ezer volt jobbágy 3%-a volt egész telkes, 17%-uk fél telek birtokosává vált. A többség, mintegy 430 {II-475.} ezer család viszont kis- és törpebirtok tulajdonosaként (az ország nagy részén 5-6 hektárnál kevesebb földön) kezdte a gazdálkodást. A több százezer zsellér csupán bérmunkájára alapozhatta megélhetését. Néhány generációváltás nyomán a századfordulón már mintegy 2,4 millióra nőtt a gazdaságszám. Közülük a 0,5 hektárnál kisebb területű 23,5, a 0,5–3 hektár közötti területű 30,1, a 3–5,8 hektár közötti területű 19% volt.

A törpe és csupán saját élelmének megtermelésére képes gazdaságok aránya megközelítette a háromnegyed részt. A már termelőszervezetnek minősíthető (10–30 hektáros) gazdaságok száma nem érte el a negyedrészt és csak 1% volt a 60 hektárnál nagyobb birtok. (Utóbbiak a termőföld közel 50%-ának voltak tulajdonosai.) A birtokszerkezet társadalmi feszültséget gerjesztett, százezres tömegeket késztetett kivándorlásra.

A századforduló végéig az igaerőn és kézi munkán nyugvó termelés térbeli növelésének lehetősége megszűnt. Az intenzifikálás tőkeigényét az allodiális nagybirtok védett és kötött földtulajdona a terjedő jelzálog hitelezés útján nem elégítette ki. A kisebb birtokosok bátortalanok voltak hitel felvételére, fogyasztásuk visszafogásával kísérelhették meg a tőkefelhalmozást. Ugyanakkor a korabeli vizsgálatokból kitűnt, hogy a földre felvett kölcsönök gyakran fogyasztási célt szolgáltak.

A tőkehiányt a földbérlet elterjedése enyhítette. A nagybirtokok a terület részleges bérbeadásával tőkéhez jutottak, a kisbirtokosok személyi körülményeik miatt kényszerültek bérbeadásra. A bérleti rendszer minden harmadik nagybirtokra, minden tizedik kisgazdaságra jellemző volt, ám jóval kisebb arányban, mint a fejlett nyugati országokban. A pénzszűke miatt a patriarchális jellegű részes művelés különféle formái tovább éltek. Pénzbeni bérezés helyett a naturális túlsúlyú „kommenciós” rendszer vált a mezőgazdaságban általánossá. Ezt a karaktert a két világháború között is megőrizte az ágazat, sőt a szövetkezeti korszakban a részesművelés visszaállítása haladásnak minősült, holott már 1898-ban (a II. törvényben) korlátozták és rögzítették a részesművelő választási jogát a naturália, illetve a pénz között.

A 20. század első két évtizedében a mezőgazdaságot a háborús események károkozása, forradalmak, az ország szétdarabolása, a szerkezeti nehézségeken túlmenően hátráltatta. A trianoni diktátum a kialakult és tartós gazdasági kapcsolatrendszert szétzilálta. Az árutermelésre képtelen törpegazdaság-nagybirtok arány a családi gazdaság javára változott. Az 5,8 hektár alatti gazdaságok aránya 85%-ra nőtt és a terület ötödrészét művelték. Az 580 hektárnál nagyobb birtokok kezén a föld negyede maradt. A középbirtok termelési és társadalmi fontossága megnőtt.

A föld további elaprózódását jelzi, hogy a harmadára csökkent országterületen 1935-ben 1,3 millió gazdaság volt, a 40 évvel korábbi több mint fele. A védett és kötött forgalmú birtok státusát újabb jogszabályokkal erősítették meg. 1935-ben a termőföld 10,6%-a védett, 27,1%-a korlátolt forgalmú volt. A kisbirtokok számának gyarapodását két új generáció örökössé válása, több kishatókörű földreform, lakosságtelepítési akciók is gyorsították.

A törpebirtok évszázados jelenléte könnyen mobilizálható munkaerő-tartalék volt. Ez a lakosságcsoport viszont más tevékenységből is jövedelemszerzésre kényszerült. Tartósan létrejött a kettős jövedelmű (ám a nyugati példához képest szegény) parasztság. Az 1930-as években a kitörés túlértékelt útja volt a nagy munkaintenzitású termelésszerkezet propagálása a kistermelők számára. Például a Kert-Magyarország, vagy az öntözéses termelés lehetőségének felcsillantásával. A nagybirtok ellenkező irányba mozdult, {II-476.} egyszerűsítette a termékstruktúrát, a megváltozott országhatárok miatt elvesztett piac és feldolgozó kapacitás is változtatásra kényszerítette. A robbanómotor és gépi energia terjedése a korábbi termelékenység többszörözését tette lehetővé, egyben kevesebb munkaerőt igényelt. A II. világháborús konjunktúra mindkét struktúraváltást elismerte, ám anyagi alapját a háború jórészt tönkretette.

Levendula betakarítása Tihanyban az 1930-as években

A II. világháború idején szétzilált mezőgazdasági termelés kilátásai, sőt az élet újrakezdésének esélyei is kérdésessé váltak a tulajdonviszonyok gyökeres megváltoztatása nélkül. A falusi szegények évtizedeken át lappangó földszerzési vágya találkozott a politikai döntésen alapuló földreformmal. A törvény alapján 3,2 millió hektár, a szántó 30, az erdő 59%-a talált új gazdára. Megszüntették a védett és korlátozott forgalmú birtokot és mintegy 400 ezer új, zömében kis- és törpebirtok jött létre. Kiegészítették a kisgazdaságok földjét is. A kétpólusú termelői struktúra ezzel egyértelműen kisüzemivé vált, ami alapvetően különbözött a nyugati – fejlett mezőgazdasággal rendelkező – országok, középbirtokra alapozott birtokviszonyaitól.

A reform során bebizonyosodott, hogy a volt nagybirtokok eszközei az új struktúrába aligha férnek bele. A mezőgazdasági iparok, – amelyek a nagyüzem vertikális típusaira voltak jellemzőek – gazdátlanul maradtak, 7 ezer traktor, 6 ezer cséplőgép, szeszgyárak, malmok működtetését a kereskedelmi feladatú földműves-szövetkezetekre testálták. A volt nagybirtok termelőeszközeinek felhasználási nehézségei a kisüzem egyik lényeges termelési korlátozottságát is kifejezték. Az új nagyüzem formálása egyre határozottabban centralizált állami feladatként fogalmazódott meg és a parasztságnak másfél évtizedes létbizonytalanságot okozott.

Kender vágása az 1950-es években

Szikművelés lánctalpas traktorral

A földreformmal együtt állami birtokok – későbbi elnevezésükkel állami gazdaságok – szervezése kezdődött. Korábban kincstári tulajdonban jelentős erdőterület és néhány nagybirtok volt. A földreform során ezekből ki is osztottak területet, de újakkal is gyarapodott az állami földtulajdon és 1946 végén 160 ezer hektár volt. 1949-ig lényeges változtatás nélkül, nagy erőfeszítéssel ellátták eszközökkel az állami gazdaságokat, külön szervezetbe vonták az erdőket. Az új állami üzemforma 1948 közepétől 1949 őszéig nyolcszoros területgyarapodást könyvelhetett el, s 300 ezer hektár volt már a politika számára kívánatosnak tartott nagyüzem kezében. Az állami gazdaságok a több mint három évtizeden át fennálló egymillió hektáros területüket 1953-ra érték el.

Melegágy szellőztetése, palántaszedés Perjéspusztán (Hajdú-Bihar megye) 1957-ben

Napraforgótábla Pusztaszentgyörgy, 1950-es évek

Komlótelep permetezése a Bári Á. G.-ban

Lentermés, Petrivente, 1955

A csaknem kizárólag kisüzemi termelői kör kiszolgálására, a technika mezőgazdasági alkalmazása céljából az agrárszférától elkülönített szervezetben hozták létre a gépállomásokat. 1948 végén már 110 működött, majd néhány év leforgása után 364-re nőtt a számuk. Feladatuk szántás, vetés, cséplés a kisgazdaságokban, később a szövetkezetekben, többnyire terményben megállapított díjakért. A szovjet mintára létrehozott, állami tulajdonú géppark a kisparaszti, majd szövetkezeti gazdaságok állami kézben tartására is szolgált. A racionális üzemszervezést mellőző elv tarthatatlannak bizonyult, 1960 után a gépállomásokat fokozatosan megszüntették.

A kisparaszti struktúra harmadik ellensúlya a Magyar Állami Erdőgazdaságok Igazgatósága (Mállerd) 1945. évi megalakulása volt. A több százezer hektárnyi állami erdőtulajdont kezelték, de hatósági szervként az ország teljes erdőterületére ügyeltek. Az erdők kezelését, hasznosítását kiemelték a mezőgazdasági termelésből.

A tömeges szövetkezetszervezés időszakáig (1959-ig) a kisüzemi túlsúlyt a három állami tulajdonú szervezet (állami gazdaság, gépállomás, erdőgazdaság) szerepének, gazdasági és hatósági erejének {II-477.} növelésével és erőltetett szövetkezetszervezéssel igyekeztek a politikai erők kiegyenlíteni. Az állami gazdaságok működtetése rendkívül drága, a gépállomásoké a magas költségeken túl kudarcokkal teli volt. A szövetkezetszervezés anyagi, erkölcsi terhei jórészt a falu népére, a parasztságra hárultak. A mezőgazdasági termelőket eltiltották az erdőgazdálkodástól, a termékfeldolgozástól, s nem volt tulajdonukban a gépi technika sem.

A többpárti struktúra fokozatos felszámolásával járó kommunista hatalomátvétellel szinte egy időben, 1948 nyarától erőteljes szövetkezetszervezési kampány vette kezdetét. Eleinte a nagyüzem gazdasági előnyével érvelő akciók, utóbb szövetkezeti mozgalomként társadalmi és gazdasági beavatkozásokkal felváltva, kényszerítő erővel törekedtek a szövetkezeti nagyüzem formálására. A legerősebb gazdasági kényszert a beadási rendszer jelentette, amelynek keretében erős területi progresszivitást érvényesítve, a valós piaci árak töredékéért, a háborús termékbeadás sokszorosával terhelték a kis- és középparasztságot. A másik gyakran alkalmazott módszer a gépállomási munka igénybevételének és árának korlátozása volt. Harmadikként az alakuló-megszűnő-módosuló szövetkezetek érdekeire hivatkozó földtagosítás említhető, amivel egyik hónapról a másikra a határ legkülönbözőbb részeinek művelésére kényszerült a szövetkezeten kívül maradó gazdálkodó.

1949-ben 1367, 1951-ben 4625 szövetkezet működött. Számuk később sem nőtt lényegesen, azonban a terület egyre nagyobb hányadát művelték. A szervezés kezdetén 100 hektár körüli volt az átlagos területnagyság, mely két év alatt megduplázódott, 1956 őszéig pedig megháromszorozódott. Több típusuk létezett, és ezek működésének szabályai is rendszeresen változtak, gyakran a Szovjetunióban végbement fordulatok hatására. A belépőket teljes gazdasági felszerelésük, igás- sőt esetenként egyéb állataik bevitelére is kötelezték. Nagyüzemi épületek ezek elhelyezésére nem voltak. Csupán az egyszerű kooperáció elve alapján, de tulajdonosi érdekeltség nélkül végzett közös munka felületes, alacsony hozamú volt. A belépő előnye elsősorban az volt, hogy mentesült a beadás alól, munkája után azonban csak az akkor már észlelhető ipari konjunktúrában elérhető jövedelem töredékéhez jutott. A forradalomban feltárult a rendszer tarthatatlansága, a szövetkezetek kétharmada feloszlott, csupán 700 gazdaság döntött a közös munka mellett.

A forradalom visszavonhatatlan vívmányaként megszűnt a kötelező beadás, emelkedtek a termelői árak, egyszerűbb termelőeszközöket már vásárolhatott a parasztság. Az ismét földhöz jutottak a korábbi földosztáshoz mérhető energiával láttak munkához. A politikai vezetés azonban nem mondott le a mezőgazdaság kollektivizálásáról és kétéves türelmi idő után – részint a korábbiakból okulva – átfogó szövetkezetszervezést kezdett. A párt, a közigazgatás és a különféle szervezetek több ezer fős szervezői gárdája 1959–1961 között megyénként meghatározott rendben egy-egy településen minden érdemleges földtulajdonost beléptetett a szövetkezetbe. 1961 tavaszán több mint 4000 termelőszövetkezet 4,7 millió hektár területet művelt.

Az így csaknem teljesen kollektivizált termőföld a belépők tulajdonában maradt. A szövetkezet használója volt a földnek és ezért földjáradékot fizetett. A szövetkezetek vezetői – akik többnyire a párt helyi irányítói is voltak – egy-két év alatt kikényszerítették a saját gépi technika beszerzését, épületberuházásokba fogtak. A szövetkezeti tagokra munkavégzési kényszer érvényesült, ám a legtöbb szövetkezetben nem volt elegendő munkaalkalom. Az 1960-as évek első felének szövetkezetei méretükben már nagyok, {II-478.} termelőerőik és azok összehangolt működtetését tekintve azonban számos fogyatékossággal küszködő, rosszul szervezett üzemek voltak. A központi irányítás ebben az időben már belátta – az állami gazdaságok talpra állításának nehéz évtizedén okulva –, hogy a szövetkezetekbe lépett parasztok nem lesznek képesek a nagyüzemi termelés eszközeit kétkezi munkájukból létrehozni, és állami forrásból gépet, eszközt, épületet juttattak a szövetkezeteknek. Elismerték a jövedelemhiányt, ám arra ügyeltek, hogy ne nőjön gyorsabban a tagok jövedelme, mint az ipari munkásságé. Az üzemszervezésben a helyi körülményeket figyelembe vevő megoldások érvényesülhettek (a munkadíjazásban, a jövedelemelosztásban, a vezetés módjában, a háztáji termelés kapcsolataiban). Az 1970-es években további jelentős reformok javították a szövetkezetek gazdálkodási körülményeit. Számos területen már előnyt élveztek az állami vállalatokhoz képest. A termelőerők összehangolódtak, a szövetkezeti tagok társadalombiztosításra és nyugdíjra váltak jogosulttá.

Az 1980-as évtizedben kibontakozó gazdaságirányítási reform az állami gazdaságok és szövetkezetek gazdasági kedvezményeit fokozatosan leépítette. Így egyre több üzem gazdálkodása vált veszteségessé, mivel a vállalati jövedelem korábban sem volt elegendő fejlesztésre.

A termelői szövetkezésnek különféle formái voltak. A teljes átszervezés előtt különösen sok és gyorsan változó volt a működés módja. 1960 után a fő forma a mezőgazdasági termelőszövetkezet volt. Itt a tag a munkavállalókat közelítő jogviszonyt „élvezett” és limitált mértékig lehetett háztáji gazdasága. A mezőgazdasági terület háromnegyedét ezek a szövetkezetek használták. A szakszövetkezetekben a tagi gazdálkodás (és az abból származó jövedelem) felülmúlta a közösét. E forma főként a szőlő- és gyümölcsösterület, a termőföld néhány százalékán működött. A halászati szövetkezetek a természetes vizek és a nem állami halastavak kezelőiként a tenyésztés és lehalászás feladatát látták el. A szövetkezetek később létrehozhattak közös vállalatokat is. Ezekben nem a tagok, hanem alkalmazottak végezték a munkát. Egyik – központilag szervezett – változata volt a 4 agráripari egyesülés. A látszólag sokrétű és sokszínű szövetkezeti üzemforma közül a mezőgazdasági termelőszövetkezet volt a meghatározó.

A szövetkezeti tagok háztáji gazdálkodása, a föld- és állattartás korábbi korlátozása mellett az 1970-es években gyors fejlődésnek indult. A méret kijátszható volt a családtagok közötti névleges tulajdonlással. Fokozatosan a lakosság nem mezőgazdaságban dolgozó része is mint mezőgazdasági kistermelő „szocialista” minősítést nyert. A mintegy másfél millió, területét tekintve törpegazdaság egyes kertészeti termékcsoportokban, a sertés- és baromfiágazatban a termelés felét elérő, sőt meghaladó termelőtevékenységet folytatott. A nagyüzemek termelőeszköz-juttatással szervezték, az áru átvételével biztonságossá tették ezt a lényegében családi bedolgozási rendszert. E közvetítés a nagyüzemek számára jelentős jövedelemforrás volt. A kistermelővé előlépett háztáji típusú termelés valós gazdasági magja, az árutermelésre képes és tőkével is rendelkező kör 150-200 ezer gazdaságra volt becsülhető. A látszólag eszközök nélkül folytatott kistermelés gazdasági alapjait a rendszerváltás átrendezte.

A szövetkezetek tömeges szervezésének befejezése után felülről vezényelt centralizáció zajlott le. Az 1962. évben működő szövetkezetek 1000 hektár körüli átlagterületűek voltak. Az összevonások miatt 10 év alatt az átlagos terület 2000-re, majd 1983-ig csaknem 4000 hektárra nőtt, és ezt követően 1300–1400 szövetkezet működött. A mintegy 500 állami gazdaságból 1962-re 217 maradt, az 1970-es évek {II-479.} elejére 120–130. Az induló 2000 hektáros átlagterület pedig 5000 hektárra nőtt, majd több mint 7000 hektárra. A területnövekedést a munkaerő, az eszközök és a termelés értékének koncentrációja lényegesen felülmúlta, 1986-ban a gazdaságok 3–4%-a (4 állami gazdaság és 47 szövetkezet) a termelés egyötödét állította elő az erőforrások hasonló hányadával, a termőföld 6–7%-án. A legnagyobb gazdaságok tevékenysége túlnyúlt a mezőgazdasági termelésen, egy-egy ágazatban a biológiai alapok és a technológia monopóliumának előnyét is élvezhették. A másik póluson több száz, önerőből talpon maradásra képtelen szövetkezet és állami gazdaság tarkította a képet.

A méretei, még inkább gazdasági ereje alapján rendkívül szóródó nagyüzemi kör átalakulási kötelezettségét a Társasági Törvény (1988. évi VI. törvény) írta elő, az állami cégeknél 1989 végi határidővel. A szövetkezeteknél az Antall-kormány által kezdeményezett (többlépcsős és többször kiegészített) szövetkezeti átmeneti törvények 1992 végéig irányozták elő az átalakulást. A társasági törvény alapján a szövetkezeti átalakulást a politika korlátozni kívánta, ám mégis alakultak szövetkezetekből részvénytársaságok. A gazdálkodó szervezetek jogi formájának változtatása a magánosítást kívánta elősegíteni.

Az állami gazdaságok közül 24-ben, és valamennyi erdőgazdaságnál az állami tulajdont megtartani szándékoztak. Ezeket az ÁV Rt. irányítása alá helyezték. A többiek az ÁVÜ rendelkezésébe kerültek és decentralizált privatizációt hajtottak végre. A nem mezőgazdasági profilokat megszüntették, ezek eszközeit értékesítették. A mezőgazdasági működőképes egységeket társaságokká (többnyire kft.-vé) javasolták átalakítani. A termőföld egy részét kárpótlási licitre jelölték ki, a másik része az új társaságok bérletébe, használatába került. Az egy-két év alatt lebonyolítani tervezett átalakításban 1993 első felében 50 milliárd értékű eszközt kellett volna tendereztetni. A kínálatra azonban kevés volt a jelentkező.

A termelőszövetkezetek vagyonát átértékelték, a 260 milliárdból 80% fele-fele részben az aktív és nyugdíjas tagok, a maradék a volt tagok és örököseik tulajdona lett. A több mint 5 millió hektár szövetkezeti használatú földből hattized rész volt közös tulajdon, több mint egyharmad tagi résztulajdon. Egészében közel 2 millió hektárt jelöltek ki kárpótlásra. A magánosítás 1994 végéig sem az állami gazdaságok, sem a termelőszövetkezetek esetében nem fejeződött be. Utóbbiaknál a kívülálló üzletrész-tulajdonosok vagyonhoz jutása 1995-ig rendezetlen maradt. A felszámolásra kerülő szövetkezetekben a nagyfokú vagyonvesztés miatt az üzletrészek gyakorlatilag elértéktelenedtek.

A rendszerváltás utáni első kormány a nagyüzemi struktúra lebontását az agrártermelés leértékelődése, a hazai piacvesztés és a külkapcsolatok átalakulása mellett erőltette. Az agrárszférán kívüli források nélkül az átalakítás sikere eleve kétséges volt. A kívánatos, de nagy anyagi befektetést igénylő farmgazdaság térnyerése évtizedekig elhúzódhat. A szövetkezetek egy részét a tagok érdekeltsége őrzi valamilyen formában. Másfelől társaságok működtetik a korábbi nagyüzemek egyes vagyontárgyait. A föld-munka-tőke összehangolt alkalmazása helyett a több százezer kárpótlásban földhöz jutott, ám gazdaságnak aligha tekinthető földtulajdonos jogi helyzete rendezett csupán. A földtulajdonlás ténye azonban nem mozgósított az 1945. évi földreformot követően megnyilvánult, vagy ahhoz hasonló termelési fellendülésre.