A mezőgazdaság közgazdasági viszonyai

Mezőgazdasági árak

A 20. század eleji előnyös mezőgazdasági-ipari árarányokat egyrészt a mezőgazdasági vámok (1906. évi) megemelése, másrészt a Monarchia osztrák–cseh partnereinek relatíve alacsony ipari árai okozták. Az I. világháború utáni időben a mezőgazdasági termékek árszintje már csak kétharmadát érte el a háború előttinek, a mezőgazdasági felhasználású iparcikkek ára ugyanakkor emelkedett, az agrárolló nyílt. A konszolidációs időszakban ismét emelkedtek az agrárárak, és 1924-ben érték el az évszázad első felének legmagasabb színvonalát. Ekkor a mezőgazdasági-ipari árarányok az 1913. évihez hasonlítottak.

A világgazdasági válság idején a termelői ár a felére esett vissza, majd utána évről évre nőttek a mezőgazdasági termékárak és 1939-ben közelítették meg az 1913-as szintet. Ugyanebben az időben az ipari árak tartósan emelkedtek és 1913-hoz képest az agrárolló 40%-kal tágult. Ez az egyik magyarázata a mezőgazdasági fejlesztés két világháború közötti megrekedésének, a termelés lassú fejlődésének. A termelési célú felhasználásoknál a termelők önellátásra rendezkedtek be, és mindvégig igen alacsony volt (az összes termelőfelhasználás 2–5%-a) az ipari eredetű anyagok (műtrágyák, üzemanyagok, építési anyagok) igénybe vétele.

A II. világháború előtti periódusban a növényi termékek árai nagyobb mértékben és szélsőségesebben változtak, mint az élőállat és állati termékárak. Az 1929–1933-as válság főként a növényi termékek árát csökkentette a korábbinak felére, harmadára. A konszolidáció és a konjunktúra idején viszont az állati termékárak emelkedése maradt el a növényi termékek mögött.

Változtak a mezőgazdasági nyersanyagok és feldolgozott élelmiszer-ipari termékek árarányai is. A válság mélypontján egy mázsa búza ára még feleannyi kenyér árát sem érte el, mint 1913-ban, s kétharmadannyi volt a cukorrépa-kristálycukor, illetve a vágómarha-marhahús, vágósertés-sertéshús nagykereskedelmi áraránya. A válság tehát főként a nyersanyagok árát nyomta le. Az élelmiszer-gazdaság belső árarányai a válság utáni években – a nyersanyagok javára – javultak, de az 1913. évi arányokat már nem érték el. A század második felében folytatódott a nyersanyagok leértékelődése a feldolgozott termékekhez képest, amit a következő összeállítás jelez. (Mérlegelésekor figyelembe kell venni, hogy 1938-ban az összehasonlított termékek mindegyike nagykereskedelmi áron szerepel, {II-481.} 1993-ban viszont – más információk híján – a nyersanyagok termelői áron, az élelmiszer-ipari termékek fogyasztói áron, ami az arányokat némileg torzítja.)

100 kg mezőgazdasági termékre számítva a

A II. világháború után az 1946. évi stabilizáció egyben új árrendszert is jelentett. A mezőgazdasági árak számítási alapját az 1938–1939. évi árak képezték, azzal a feltételezéssel, hogy az árak a világpiaci ártól függetlenül, kormányzati döntéssel szabályozhatók. Így fordult elő, hogy miközben a világpiacon a mezőgazdasági terményárak erőteljesebben emelkedtek, mint az iparcikkek árai, Magyarországon a mezőgazdasági termékeket 3,5-szörös, az iparcikkek árát 5,1-szeres szorzószámmal rögzítették a stabilizáció során. Ez körülbelül 35%-kal szélesebbre tárta az agrárollót az 1938. évinél.

A paraszti értékviszonyítás alapját, a búza árát önkényesen 40 forint/mázsában, az 1938. évi ár kétszeresében állapították meg. A növényi termékek árszorzója egészében is lényegesen alacsonyabb volt (2,9-szeres), mint az állati termékeké (4,3-szoros). A stabilizációs árakat a szabadpiaci forgalom árnövelő hatása módosította ugyan, de a mezőgazdaság árrendszerből fakadó hátránya ezután sem szűnt meg.

Az 1940-es évek végén az értékesítés három formája (begyűjtés, felvásárlás és piac) hármas árrendszerhez vezetett. Évről évre nőtt a forgalomban a naturális termékcsere (árucsere-akciók, a szolgáltatási díjak természetbeni törlesztése), valamint a jelképes, begyűjtési áron átvett termékek hányada. A hármas árrendszer a beszolgáltatási kötelezettség 1956. évi eltörléséig élt. Ezután a „szabadfelvásárlási” árak egynegyedével meghaladták a begyűjtési árakat, a piaci árak csökkentek.

1960–1975 között zárult az agrárolló. A mezőgazdasági termékárak emelkedése az időszak elején lényegesebben, a vége felé már kevésbé, de meghaladta az ipari termelőeszközök áremelkedését. A nagyüzemi technológia és a műszaki termelőeszközök fokozódó használata megszüntette a mezőgazdaság önellátó jellegét. A termelési célú felhasználások mind nagyobb hányada volt ipari termék.

Az 1975–1985 közötti periódus a mezőgazdasági árak tekintetében hátrányosabb volt a megelőző 15 évnél, de még 1985-ben is az 1960. évivel megegyező mezőgazdasági-ipari árarányok álltak fenn. Az ezután következő években, különösen az 1990-es évek elején egyre szélesebbre tágult az agrárolló, s egyidejűleg nőtt a közteher és csökkentek az agrártámogatások. Az 1990-es években a mezőgazdasági-ipari árarányok mintegy 50%-kal kedvezőtlenebbek voltak a mezőgazdaság számára, mint három évtizeddel korábban.

Az 1960-as években a mezőgazdasági termékforgalom még túlnyomórészt rögzített (fix) áron bonyolódott. Fokozatosan csökkent a rögzített áron átvett termékek aránya, helyébe a különféle hatósági előírásokkal kialakított („szorosan”, vagy „lazán” behatárolt, tájékoztató és garantált) árak léptek. A forgalom növekvő részét, megközelítőleg 40%-át szabad áron értékesítették az 1980-as évek végén. Az 1990. évi árliberalizációval a mezőgazdasági termelők – a kínálati piac és az értékesítés korábbi csatornáinak átalakulása, megszűnése miatt – nem tudtak élni. A mezőgazdasági termelői árak emelkedése rendre elmaradt az ipari árak növekedésétől.

{II-482.} Az 1960-as évek elejétől napjainkig – ha nem is folyamatosan –, de összességében az állattenyésztési termékek áremelkedése nagyobb volt, mint a növényi termékeké. Az igen hosszú távú indexszámításból adódó pontatlanság ellenére is megállapítható, hogy a növényi termékáraknak az 1946. évi stabilizációkor alkalmazott alacsonyabb szorzója fél évszázad múltán is tükröződik a két főágazat árarányaiban. Az 1990-es évek első felében – 1960-hoz képest – a növényi termékek termelői ára kereken ötszörösére, az állati termékek termelői ára kereken 6,5-szeresére, az összes mezőgazdasági termék ára majdnem 6-szorosára, a mezőgazdasági felhasználású iparcikkek ára 9-szeresére emelkedett. Az agrárolló a második világháború előtti évekéhez képest is körülbelül ugyanilyen arányban nyílt.

A második világháború végéig a termelői árak és az agrárolló alapvetően meghatározta az agrártermelés helyzetét, a parasztság jövedelmét. A földreformot követően az árak jövedelmet és termelési struktúrát befolyásoló szerepe kevésbé érvényesült, a jövedelmet kiegészítő támogatások, a fejlesztésekhez és a termeléshez nyújtott dotációk, az évtizedekig fennálló külön elbírálású mezőgazdasági közterhek hatására.

A mezőgazdaság finanszírozása

A tőkefelhalmozás akadályait az 1800-as évek végén a hitelszervezetek számának négyszeres gyarapodása nem volt képes felszámolni. Az országos hálózatok a települések nagy részét átfogták. Hitelállományuk 1890–1909 között egymilliárd koronáról több mint háromszorosára nőtt, megközelítette a becsült termelési értéket. A hitel túlnyomó részét jelzálog kölcsönként nem csupán földre, hanem más ingatlanokra is folyósították. Mintegy 800 ezer kölcsönvevő közel fele 200–1000 korona hitelt vett fel, feltehetően a kis- és törpebirtokosok köréből. A korabeli gazdaságok harmadrészének volt jelzálogkölcsöne. Az I. világháborút követő infláció eltüntette a mezőgazdaság nyomasztó, az új országterületre számított 1913. évi körülbelül 3 milliárd pengős földjelzálog-terheket. Az 1924-es valutastabilizáció után 1925-ben már megkezdődött az újabb eladósodás, amelynek ütemét a kortárs irodalom a háborút megelőző szakasz háromszorosára becsülte. 1932-ig az alig 100 milliós bekebelezett mezőgazdasági adósság több mint 2 milliárd pengőre nőtt, megközelítette egy év termelésének értékét. Nagyjából minden második földbirtokot terhelt kölcsön. A törpebirtokok több mint fele adós volt. A tartozás hattizede ebben a birtokkategóriában a földreformhoz kapcsolódott. A nagyobb birtokok kölcsönei beruházásokat is szolgáltak. A gazdasági válság időszakában a kölcsönök kamatterhe a mezőgazdaság pénzbevételének ötödrészét is felülmúlta, a háborús konjunktúra hatására 8,2, majd a háború végén 1,6%-ára esett vissza. Az akkor már erős pénzromlás ismét az adósság felszámolását vonta maga után.

A kisüzemi gazdaságszerkezet időszakában, az 1946. évi stabilizáció után a forint vásárlóerejének megőrzése érdekében az akkor alakuló állami szektornak jutott a hitel. A 3 éves tervben előirányzott 3,1 milliárd forint is az állami gazdaságok és a gépállomások fejlesztését szolgálta. A bankmonopólium minden céget a terv előírása szerint látott el fizetőeszközökkel. A nyilvántartott vállalati tartozásokat a vállalati bevételekből leemelte.

A szövetkezetek számára ez a forma alkalmazhatatlan volt. A tömeges átszervezésig a szaktárca költségvetésében a munkaegység minimális összegű kifizetésére irányoztak elő pénzt. Az állat, vetőmag stb. beszerzésére felvett célhitelekkel együtt 1955-ig mintegy 3,4 milliárd forint tartozás halmozódott fel a szövetkezetekben, ami az összes vagyon 68, az évi termés 80%-a volt.

{II-483.} A tömeges átszervezés nagyüzemi férőhelyek, gépek, anyagok beszerzését igényelte, az ehhez való hozzájutást többnyire nem a fizetőeszköz hiánya, hanem a javak szűkössége és a diszpozíciós szétosztás nehezítette. A közös gazdaságok adóssága gyors ütemben nőtt, 1965-ben már meghaladta a szövetkezeti tagok évi keresetének a kétszeresét. Az alacsony jövedelmezőség mellett a tartozás törlesztésére saját forrásból már nem volt esély, ezért 1966-ban 13 milliárd forint tartozást elengedtek.

A gazdaságirányítás reformja a szövetkezeteknél a vállalatszerű gazdálkodás feltételeinek megteremtését irányozta elő. Olyan ár-adó-támogatási rendszert, amelyben jövedelmező a gazdálkodás. A reform során a szövetkezetek és az állami gazdaságok gazdálkodási körülményei közel azonossá váltak, egységes lett a számviteli rend is. A beruházási és forgóeszközhitelek törlesztését az állami gazdaságoktól is megkövetelték, a behajtást szigorították.

Az 1970-es esztendők a nagyüzemek fellendülésének időszaka, az adósságért már felelősséggel tartozó termelőegységeket óvatos fejlesztési politikára késztette. Adósságaik ezt követően minden évben a nyereség körüli szinten álltak (azaz egy év eredményéből nagyjából törleszthetőek lettek volna). 1988-ra azonban változott a hitel-nyereség relációja, az állami gazdaságok és a szövetkezetek mintegy harmadrésze eladósodott.

A mezőgazdasági termékek vevő-szállítói kapcsolatait az 1989. évi reform szétzilálta, tömegesen tette fizetésképtelenné az élelmiszeripar korábban felvásárlási feladatokat teljesítő cégeit. A rendszerváltás évében a mezőgazdasági nagyüzemek vállalati eredménye már a kamatfizetésre sem futotta, a hosszú lejáratú tartozás megközelítette a 40 milliárd forintot, és újabb hitelfelvétel nélkül, pusztán az elmulasztott kamatfizetés miatt gyarapodott.

Jövedelmezőség

A századelő kisgazdaságaiban a jövedelmezőség vizsgálatára teljes körben nem volt lehetőség. A nagybirtokokról egyes adatok ismertek. Pl. az állami ménesbirtok 10 év átlagában elért jövedelme 4-5% körüli volt, az akkori hitelkamatokat közelítő.

A mezőgazdaság egészére érvényesen 1909-ben újították meg a földkatasztert, amelynek összege 150 millió forint, azaz 340 millió aranykorona normatív jövedelmet fejezett ki. Az akkori termelési volumen 10%-át közelítő érték kedvező tőkehozadéknak minősíthető.

Az I. világháborút követően egészében a jövedelmezőség csökkenése valószínűsíthető, az aranykorona és a bruttó termelés hányadosa (ami a jövedelmezőség arányát fejezi ki) azonban nem csökkent lényegesen az időszak elején. A gazdasági válság éveiben a jövedelem aránya 2-3%-ra zuhant vissza.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) szervezésében az 1930-as években a gazdaságok működését figyelemmel kísérő, az üzemi és jövedelmi viszonyok eredményeiről beszámoló ún. számtartási munkálatok kezdődtek. A kisgazdaságok és a nagybirtokok összesített eredményeiből kiviláglik, hogy a 3% alatt maradó vagyonarányos tiszta hozam (nyereség) a tőke 4%-os kamatigényét sem fedezte. A nagybirtok jövedelmezősége ennél előnyösebb volt, mert a termelési eszközöket olcsóbban szerezték be, termékeiket pedig magasabb áron értékesítették. Az 1936-ban már érezhető konjunktúra hatására a jövedelmek nőttek. Az akkori cselédbér volumene 7–9 kat. hold jövedelmével volt egyenlő. A jövedelmezőség kat. holdanként 10–189 pengő között szóródott.

A II. világháború utáni időszakban a mezőgazdaságban termelői jövedelemről nem beszélhetünk. A kötelező termékbeadásnak a ráfordításnál alacsonyabb árai néhány év alatt elszegényítették a parasztságot. {II-484.} A gépállomások és az állami gazdaságok terveik szerint is veszteségesek voltak. A hiányt az állam fedezte.

1954-ben 1931 szövetkezet (60%) zárta az évet mérleghiánnyal, azaz kötelezettségeit nem tudta teljesíteni. A szövetkezeti tagok egész évi munkájuk fejében (a nagyrészt természetben megkapott részesedést piaci árakon számolva) mintegy 6700 forintot kaptak, a termelő ágazatokban foglalkoztatottak akkori keresetének felét. A jövedelemhiány az állami tulajdonú cégeknél a takarékos gazdálkodást tette kilátástalanná, a szövetkezetekben a munkavégzést is.

Az 1968. évi gazdasági reformot követően az árak elégtelen nyereségtartalmát adókedvezmények és támogatások egyenlítették. A nyereséget az állam ekkor nem tekintette a termelés céljának, nagyobbik részére azonban igényt formált. A nagyüzemekben a tőkehozadék (az eszközállományra vetített nyereség) 6–8%-os volt. Az úgynevezett komplex jövedelmezőség (amelyben a bér és bérjárulék mint ráfordítás szerepelt) azonban 1% alatt maradt.

Az 1980-as években a jövedelemtermelő képesség javítása vált vállalati feladattá. A mezőgazdaság ehhez a követelményhez – merev struktúrája, alig módosítható termelési szerkezete okán – nehezen tudott igazodni, hatékonysági mutatói lényegesen elmaradtak a gazdaság más ágaitól, az 1970-es évek szintjén megrekedtek. A termelés túlzott mennyiségi növelése helyett egyre inkább az olcsóbb és jövedelmezőbb működésnek kellett volna előtérbe kerülnie.

Az elszámolás új rendjében azonban évről évre kitűnt a nagyfokú jövedelemszóródás, amit a politika „differenciálódás” néven az 1980-as évek derekáig mérsékelni törekedett, sokszor a gyorsabban fejlődők visszafogásával. Ezt követően a jobb eredményt felmutatók számára igyekeztek szabad utat nyitni. A jövedelemszóródás kedvezőtlen adottság, illetve alacsony jövedelem elnevezéssel a szaktárca cselekvési programja volt.

1986-ban az állami gazdaságok 5,3, a szövetkezetek 7,2%-a volt veszteséges, 27, illetve 24%-a alacsony jövedelmű. Kiemelkedő jövedelmet (az átlag másfélszeresénél magasabbat) ért el körülbelül ötödrészük. Az ide tartozó 37 állami gazdaság és 400 szövetkezet viszont a nyereség kétharmadát mondhatta magáénak.

Az 1990-es évvel kezdődően a mezőgazdasági vállalati kör korábbi 20–25 milliárd forintos nyeresége felére esett. 1991-ben 21, 1992-ben 36, 1993-ban pedig 18 milliárdos veszteségre váltott át. A kétségtelen eredményromlást többen a szövetkezeti formának tulajdonították. Valójában az állami gazdaságok visszaesése nagyobb arányú volt, mint a szövetkezeteké.

A mezőgazdaság és a költségvetés

A 20. század első felében a mezőgazdaság adóztatásának alapja a földadó volt, amit a földkataszter alapján a föld tulajdonosára, illetve használójára vetettek ki. A század első éveiben a földadót és a föld tehermentesítési járulékot a 340 millió aranykoronára becsült kataszteri jövedelem negyedrészében állapította meg a kormány. A földadó volt az alapja a jövedelmi pótadónak, amely annak 30%-át tette ki. A megyei közigazgatás e kettős adót (és az útadót, valamint a községek intézményeinek működtetésére szolgáló adót) a földadó alapján határozta meg. A helyi adókkal együtt a földbirtok közvetlen terhe a kataszteri tiszta jövedelemnek körülbelül felére tehető. A ház-, kereseti és egyházi adó, a vízszabályozási hozzájárulás, amit nagyobb részben a falusi népesség fizetett, a földhöz kapcsolt adókkal együtt mintegy 200 millió aranykoronát jelentett.

A század első évtizedének végén a mezőgazdasági tárca költségvetésében az intézmények működtetésére és a termelés fellendítésére évenként mintegy 80 millió koronát {II-485.} fordítottak, az ország költségvetésének 4–5%-át. A tekintélyes summa ötödrésze a kincstári és koronauradalmi erdő és egyéb birtokok működtetését, 43%-a az állategészségügy és az apaállat-ellátás, fajtanemesítés céljait szolgálta. A filoxéravészben elpusztult szőlők újratelepítését adókedvezmények segítették, amelyek ebben az időben már kifutóban voltak. A központi igazgatás, az oktatás, a kísérletügy a költségvetés 10–12%-át élte fel. A földbirtok, az intézményrendszer is a termelésfejlesztés állami megsegítésének költségeit felülmúló adóterhet viselt.

A háborút követő inflációs időszakban sem az adófizetés, sem a költségvetés egyéb adatai nem értékelhetőek. A földművelési tárca költségvetése az egész országénak mintegy 4–5%-át jelentette. Az adórendszer jórészt a korábbi elveken nyugodott, ám a földtulajdont jóval több címen adóztatták, mint korábban. A gazdasági válság csúcsán az ágazat adókötelezettsége elérte az ott termelt nemzeti jövedelem harmadrészét, a föld kataszteri tiszta jövedelmének teljes összegével volt egyenlő. A jelentősen megnövekedett számú kis- és törpegazdaságok az 1930-as évek végén a 24%-kal felemelt földadó és a helyi adók fizetésére tömegesen képtelenek voltak. Az adónemek bőségére jellemző, hogy 1939-ben egy 700 kat. holdas gazdaság 6500 pengő adót fizetett 21 féle címen. Ebből 37% a földhasználathoz kapcsolódott, mintegy harmadrész a helyi hatóságok kivetése volt és 10%-ot tett ki a társadalombiztosítási járulék.

A tárca költségvetése ugyanekkor 49 millió pengő volt. Struktúrája az első világháború előttihez képest lényegesen módosult. Az állami birtok az összeg 24, az ágazati fejlesztés 34, az igazgatás és oktatás pedig ugyancsak 34%-kal részesedett. A termelés fejlesztését különösen a háborús években szorgalmazták. Így például a műtrágya felhasználását, az öntözést, a kertészeti ágazatok kiemelt fejlesztését. A legnagyobb tételt, 1932-ben több mint 70 milliót a gabonaértékesítés előmozdítására (boletta) fordították. A későbbi években ez néhány millióra csökkent. A forgalmazás támogatását azonban nem a földművelési tárcánál számolták el. A két inflációval tűzdelt 1920–1945 közötti időszakban a mezőgazdaság adó- és pénzügyi terhelése felülmúlta a századforduló körülit. A törpe- és kisgazdaságok földjének elárverezése a nagybirtokra is átterjedt és számottevő föld került a hitelintézetek tulajdonába. Az évtized elején 2, a válság idején 6, azután 8 ezer birtokot árvereztek el évente.

A háborúval beköszöntő infláció miatt a mezőgazdaság költségvetési kapcsolatairól nem lehet képet adni. Az adókhoz képest a beadási rendszer sokszoros jövedelemcentralizációt jelentett. A forint bevezetését követően az adókulcsokat is emelték és bevezették a mezőgazdasági fejlesztési járulékot, valamint az általános jövedelemadót. A kivetés a gazdaságnagyság függvényében erősen progresszív volt, a 25 kat. hold feletti termelőket, a kulákokat ez különösen sújtotta. Ezek rendre felajánlották az államnak földjüket, vagy ha tehették, beléptek az alakuló szövetkezetekbe.

A tárca költségvetése 1946–1947-ben 386, a következőben 524 millió forint volt. Ebből a szakoktatás, igazgatás 29, az állami birtok 57, a termelésfejlesztés 14%-ot képviselt.

A tömeges kollektivizálás befejeztéig a kötelező beadás és az adó együttesen terhelte a parasztságot. A szövetkezetbe lépést az adóteher mérséklésével is szorgalmazták. A szövetkezetek közterhei jóval alacsonyabbak voltak (1962-ben a pénzügyi tárca a szövetkezetbe lépés miatt 2,8 milliárd forint adókiesést becsült). A költségvetés elszámolási rendszere átalakult. Az erdőgazdaságok és az állami gazdaságok kikerültek belőle. A termelés {II-486.} érdekében számottevő beruházást végeztek, amit a szövetkezeteknél is jórészt a költségvetés finanszírozott. Az állam ezután a gazdálkodás apró részleteit is központilag kívánta meghatározni. Az áruforgalmat és árakat kényszerítő, ám kereskedelmi pályára terelte. A költségvetési kapcsolatokat ezt követően a vállalati mérlegből és a pénzügyi tárca beszámolóiból együttesen lehetett megállapítani. A korábbihoz képest ebből az igazgatás és a szakoktatás költségei hiányoznak. Lényegesen bővült viszont a földművelési tárcához átkerült, a külforgalom segítése érdekében adott kedvezményekkel. A megmaradt egyéni termelők és a háztáji gazdaságok a korábbiakhoz és a nagyüzemekhez képest is jelentéktelen összegű adót fizettek.

A szövetkezeti dominanciájú agrárstruktúrában a termelést és a jövedelmet egyaránt szabályozó rendszer működött. A termelői árak alulértékeltsége miatt 1968 után is kapott a mezőgazdaság a költségvetésből, többet mint amennyit oda befizetett. A támogatásoknak három nagy csoportja volt. A folyó támogatások közvetlen termelési célt, esetleg szerkezetváltást szolgáltak. A felhalmozási támogatások a beruházásokhoz nyújtott kedvezményekben jelentkeztek. A közvetett támogatás kedvezményes termelőeszköz-beszerzést jelentett. A nagyüzemek jövedelem- és nyereségadót, bérjárulékot, termelési adót és földadót fizettek. Természetesen minden más (például gépjárműadó és helyi-) adó fizetésére is kötelezettek voltak. Négy adónem tette ki kötelezettségük 80%-át. Az adózás rendje többször is változott, és a hitelezési rendszer fejlődésével növekvő összeget tett ki a kamat. A továbbiakban – mivel ez 1988-ig állami bevétel volt – a kamatot is kimutatjuk a kötelezettségek között.

Az adatsor jelzi, hogy az agrártermelés nettó támogatottsága az 1980-as évek elejére elfogyott. Az egyenleg 1982-ben vált elvonás jellegűvé. A rendszerváltás meggyorsította, ha összehasonlítás tehető, a beadási rendszer mértékét felülmúló összegűvé tette a mezőgazdasági jövedelem kiszivattyúzását. 1991-re a támogatás összegszerűen az 1968. évi szintre zuhant vissza, az elvonás 11-szeresére nőtt. Az adó- és a bankköltség több volt, mint a foglalkoztatottak bére. A termőterület minden hektárjára 9 ezer forint elvonási többlet jutott, az elvonás összege a termelési érték 13%-át érte el.

Az agrártámogatások létjogosultságát már az egypárti rendszerben is kétségbe vonták. Drágán termel a mezőgazdaság, alacsony a jövedelemtermelő képessége és hasonló jelszavakkal viták szerveződtek. Az 1990 óta eltelt négy évben a 25 évvel megelőző színvonalra zuhant vissza a termelés, a 100 milliárdos nagyüzemi vagyonvesztés, a termelőeszközök használhatatlanná válása e vitát mindenki számára hátránnyal látszik eldönteni.

E kérdések rövid terjedelemben bővebb magyarázat nélkül nem válaszolhatók meg egyértelműen. Mindenesetre tény, hogy a magyar mezőgazdaságnak a külpiacon lényegesen nagyobb mértékben támogatott mezőgazdasági termékekkel kellene felvennie a versenyt.