{II-487.} Növénytermelés

Szántóföldi növénytermelés

A szántóföldi növénytermelés szerkezete az egyes növények vetésterületének a szántóterületen belül elfoglalt százalékos részarányával jellemezhető. A század elején a vetésszerkezetet a gabonafélék túlsúlya jellemezte. Az ipari növények aránya nem volt számottevő. A szálastakarmányok alig 10%-át foglalták el a vetésterületnek, ami messze elmaradt a belterjes állattartás követelményeitől.

A két világháború között a gabonafélék területi arányának csökkenése a belterjes gazdálkodás irányába való elmozdulást jelzi. Az ipari növényeknél területgyarapodás és -csökkenés követte egymást, ami jól tükrözte, hogy a régi piacok elvesztése után ingataggá vált a termelés. A szálastakarmányok területe stagnált. Kisebb ingadozásokat a gabonakonjunktúra és az állati termékek árarányainak változása hozott magával.

A belterjesség irányában történt szerény előrehaladás azonban nem változtatta meg a szántóföldi növénytermelés egyoldalú szerkezetét. A gabonaféléknek továbbra is meghatározó szerepük volt és a fő növény változatlanul a búza maradt. Ez különösen a kisbirtokoknál volt kirívó, itt az 1930-as években az ipari növényekre és a hüvelyesekre együtt csak a vetésterület 2–3%-a jutott. A nagybirtokok vetésszerkezete ennél kedvezőbb képet mutatott, itt e két növénycsoport a vetésterület 7%-át tette ki.

A II. világháború után folytatódott a lassú eltolódás az intenzívebb kultúrák javára. Folyamatosan csökkent a gabonafélék területi részesedése, míg a munkaigényes ipari növényeké ingadozás mellett ugyan, de jelentősen nőtt a korábbi évtizedekhez képest. Hosszú idő után az 1970-es évektől a szálastakarmányok vetésterületi aránya is növekedett. Ennek ellenére takarmánytermelésünk keményítőcentrikus maradt, a fehérje takarmányok termelése nem nőtt a kívánatos mértékben.

Az ipari növények előretörését az 1970-es évek második felében a felvásárlási ár többszöri emelése váltotta ki.

A vetésterület csökkenése mellett a gabonafélék hozamai fokozatosan nőttek. A húszas évek 5 millió tonnás évi átlagos gabonatermésével szemben a harmincas években a termés meghaladta a 6 milliót. Az 1950-es években a termelt mennyiség alig volt ennél több. Az 1960-as évek állandó fejlődése után az 1972 évet követően {II-488.} a gabonatermelés tartósan meghaladta a 10 millió tonnát, 1984, 1989 és 1991-ben pedig még a 15 milliót is felülmúlta.

Búza – A legnagyobb területen termelt növény már korábban is a búza volt. Amit az ország nem fogyasztott el, azt búza, de még inkább liszt alakjában – a belső vámvédelem által segítve – a Monarchia iparosodott országaiban helyezték el. 1909 és 1913 között Magyarország búza- és lisztkivitele a termelésnek több mint egyharmadát tette ki. Ausztria–Magyarország egységes vámterületének felbomlása után, nemcsak az addigi fogyasztók egy része veszett el, hanem hamarosan az utódállamok is egyre jelentősebb búzatermelőkké váltak.

A két világháború között a búzatermelést alacsony termésátlagok jellemezték. A kedvező vagy rossz időjáráson kívül más alig játszott szerepet a hozamok alakulásában. A parasztgazdaságok és a nagybirtokok között nemegyszer 20 százalék különbség mutatkozott a termésátlagokban. Utóbbiakban képzett gazdatisztek irányították a munkákat, itt a termésátlag lassú emelkedése és éves ingadozásának mérséklődése figyelhető meg. Mivel a parasztgazdaságokra jutott a búzaterület háromnegyede, külterjes gazdálkodásuk meghatározó volt.

Az 1929. évi túltermelési válsággal az ágazat kritikus helyzetbe került. A világpiaci árat meghaladó termelési költségen ártámogatással (boletta) próbáltak segíteni. Emellett elodázhatatlanná vált a zömében gyenge minőségű termést adó, igen vegyes fajta-összetételű magyar búza feljavítása. Az elsődleges cél az exportmennyiség egységesítése volt. 1931-ben kijelölték a fő termelési körzeteket (búzakataszter), és vetőmagakciókkal hozzáfogtak a nemesített fajták elterjesztéséhez. Az állam által kiosztott vetőmag döntően Bánkúti 1201-es búza volt, ami mellett még más fajták is szerepeltek (pl. Bánkúti 1014, Székács 1055 és 1242). 1938-ban a búza területének már 70%-át nemesített fajtákkal vetették be. A búza- és búzalisztkivitel ebben az időben az összes mezőgazdasági kivitel több mint 20%-át tette ki.

A II. világháború után a búza területe és termése az 1950-es években csökkent. Szinte rendszeresen behozatalra volt szükség. Később a vetésterület fokozatosan {II-489.} nőtt, majd az 1970-es évektől állandósult. Az 1980-as évek közepén azután megindult a vetésterület újabb csökkenése, amit a romló jövedelmezőség és a külpiaci értékesítés beszűkülése magyarázott.

A búza termésátlaga az évszázadban csak az 1950-es évek végén kezdett számottevően és tartósan emelkedni. A növekedés az 1980-as évek végéig tartott, amikorra több év átlagában megközelítette a hektáronkénti 5 tonnás értéket A búzatermelés a több évtizedes 2 millió tonna körüli mennyiségről elmozdulva az 1960-as években gyors növekedésnek indult. Ez az 1980-as évek második feléig tartott, ekkor több év átlagában 6 millió tonna felett volt a termelt búza mennyisége. A termésnek közel egynegyede kivitelre került. Az 1990-es évek elején a termelés visszaesett.

A termésmennyiség növekedését alapvetően a termésátlag, azaz a termelési színvonal változása határozta meg. Ebben lényeges szerepe volt a fajtaváltásnak. A magyar búzafajtákat először olasz, majd szovjet és jugoszláv fajták váltották fel. Az 1960-as évek közepén már intenzív (nagy szárszilárdságú és bőven termő) fajták foglalták el a vetésterület négyötödét. Az 1970-es években megjelentek a martonvásári és szegedi kutatóintézetekben nemesített búzák, majd az 1980-as években a Magyarországon korábban ismeretlen durum búzák termesztése is megkezdődött. (Ezek jó minőségű száraztészta gyártására alkalmas lisztet adnak.) A búza teljes egészében őszi vetésű, a korábban is minimális mértékben vetett tavaszi búzát kis hozama miatt nem termelik.

Rizs – Rizst az 1950-es és az 1970-es években termeltek számottevő területen. A vetésterület az 1970-es években 25 ezer ha-t tett ki, 1995-ben 4 ezer ha-t. A termés 70 ezerről 13 ezer tonnára esett vissza.

Rozs – Korábban még a vetésterület 10 százalékán termelt rozs a szántóterület alig 2 százalékára szorult vissza, gazdasági jelentősége minimális.

Kukorica – A búza után a kukorica már a századfordulón is a második legnagyobb területen termelt növény volt. Az extenzív termelést az alacsony és erősen ingadozó termésátlagok jelezték. A két világháború között a kukorica jelentőségét növelte, hogy a hozama a búzáénál magasabb volt, ugyanakkor, mint kapásnövény, több munkát adott a földnélküli vagy kevés földdel rendelkező rétegeknek. Az állattenyésztés fejlődése is termelésének növelése irányába hatott.

A termésátlagok az 1920-as években a háború előtti szinten mozogtak. Ebben az is szerepet játszott, hogy leromlottak a termelt kukoricafajták. A nemesítésnek és a termelési övezetek kialakításának a gazdasági válság adott lökést, de nem történt olyan egységesítés, mint a búza esetében. A termésátlag csak az 1930-as évek végén haladta meg a háború előtti szintet. A termelt kukorica zömét az állatállomány takarmányozására fordították szemes-, vagy zöldtakarmány formájában. A kukoricakivitel jó években is a búzáénak csak egynegyedét tette ki.

A II. világháború után a kukorica területe a háború előttihez képest nőtt. Vetésterülete az 1990-es évek elején sem csökkent, amiben szerepet játszott az is, hogy a kivitel továbbra is jóval kevesebb volt, mint búzából, így a külföldi piacok elvesztése kevésbé befolyásolta a termelést.

A kukorica termésátlagának növekedése az 1950-es években indult meg és az 1980-as évek közepéig tartott, amikor elérte a hektáronkénti 6 tonnás átlagot. Ezután a termésátlag kisebb ingadozással állandósulni látszott, majd az 1990-es évek elején három egymást követő évben gyenge volt a termés.

A termésmennyiség az 1980-as években kisebb ingadozással évi 7 millió tonna közelében állandósult. A termésmennyiség növekedéséhez hozzájárult a fajtaváltás és a hibridek elterjedése. 1960-ban törzskönyvezték {II-490.} az első martonvásári beltenyésztéses hibridet, és az évtized végére már ezek, illetve újabb változataik, valamint külföldi hibridek foglalták el a teljes kukoricaterületet. Az 1990-es években a kukoricatermelés is visszaesett.

Árpa – Az árpa vetésterülete és termésmennyisége mindvégig lényegesen elmaradt az előbbi két kultúráétól. Jelentőségét viszont növeli, hogy a kukoricánál nagyobb és értékesebb fehérjetartalmú abraktakarmányt ad, valamint a sörgyártás alapanyagát (maláta) szolgáltatja.

A dualizmus idején éppen az utóbbi körülmény adott ösztönzést az árpatermelésnek: a városiasodással párhuzamosan ugyanis előtérbe került a sörgyártás. Szinte kizárólagos volt a tavaszi sörárpa termesztése. Emellett a kipusztult őszi vetéseket is tavaszi árpával pótolták. Az őszi árpa csak lassan honosult meg és takarmányként hasznosították.

A két világháború között a hozamok emelkedtek, ami a nemesítésnek volt köszönhető. A tavaszi árpánál a vetőmagcsere a sörgyárak kezdeményezésére indult meg, és elsősorban a sörárpák minőségének javítására irányult. Az őszi árpa nemesítése állami kezdeményezésre történt. Az árpa termésátlagának emelkedéséhez a tavaszi árpa termesztésének lassú visszaszorulása is hozzájárult. A nagyobb hozamú őszi árpa terjedésének alapvető oka a takarmányszükséglet növekedése volt.

A II. világháború után az 1950-es években nőtt, ezután viszont két évtizeden át csökkent a termelés, amit a vetésterület felére való visszaesése okozott. Az 1980-as évek óta árpatermelésünk nő, és ez az 1990-es évek elején sem szakadt meg.

Az árpa termésátlaga már az 1950-es években magasabb volt, mint a háború előtt, majd az 1960-as évek második felében gyors növekedésnek indult. Ez a martonvásári, karcagi és a kompolti kutatóintézetekben folytatott nemesítő munkának köszönhető. Az 1980-as évektől a vetésterület és a termésátlag egyidejűleg nőtt.

Zab – Az 1920-as évek 350 ezer hektáros vetésterülete az 1990-es évekre 50 ezer hektárra csökkent.

Cukorrépa – A cukorrépa jelentősége nem vetésterületi arányából adódik, hanem felhasználásának fontosságából következik. A cukorgyártás mellékterméke az állattenyésztés számára takarmányt (répaszelet), továbbá talajjavító anyagot (cukorgyári mésziszap) jelent.

Termelésének először az 1888. évi cukoradóról szóló törvény adott lendületet, amely állami kedvezményekkel ösztönözte a cukorgyártást. Ezt követően néhány év alatt megkétszereződött a vetésterület. A termelés növekedése a századforduló után is folytatódott, amihez mind a vetésterület kiterjesztése, mind a termésátlag emelkedése hozzájárult. Cukorrépa-termelésünk az I. világháborúig több mint kétszeresére nőtt a századfordulóhoz képest.

A két világháború között az 1920-as évek végéig nőtt a vetésterület, ekkor azonban a gazdasági válság hatására az elsősorban kivitelre alapozott termelés visszaesett. A nagy cukorexportőrök piacfelosztása következtében Mo. kiszorult a piacokról, ami a vetésterület csökkenéséhez vezetett. A nagybirtokok – a cukorrépa tipikusan ezek növénye volt – és a cukorgyárak szerződései, az utóbbiak által termeltetett vetőmaggal, kézben tartották a termelés volumenét. A vetésterület korlátozására állami beavatkozással 1931-ben került sor. A lakosság alacsony fogyasztása következtében (ami a magas cukorár miatt Ausztriáénak a felét sem érte el) a belföldi piac önmagában nem volt elegendő a korábbi termés felvételére.

A II. világháború után a cukorrépa vetésterülete kereken kétszer akkora volt, mint a két háború között. A hozamok az 1960-as években, majd az 1970-es évek második felében emelkedtek számottevő mértékben. Ennek hátterében a hazai előállítású {II-491.} diploid és triploid, majd később a monogerm fajták megjelenése állt. Az 1980-as években külföldi, elsősorban nyugat-európai fajták kerültek előtérbe, a magyar cukorrépafajták a vetésterület egyharmadára szorultak vissza.

A cukorrépa termésmennyisége az 1980-as évekig két és félszeresére nőtt a negyven évvel korábbihoz képest. A cukorfogyasztás közel hasonló növekedést mutatott. Az 1990-es évek elején a termelés visszaesett, és ezzel egyidejűleg a hazai alapanyagra épülő cukorgyártás is redukálódott.

Napraforgó – Éghajlati viszonyaink kedveznek a napraforgó termesztésének, vetésterületének lassú növekedése ennek ellenére csak az 1930-as években indult meg. Előbb inkább szegélynövényként termelték. Főnövényként való elterjedését a szerződéses termeltetés hozta magával. A II. világháború alatt kötelező előírás volt vetésterületi arányára (1942), majd szegélynövényként való termesztésére is (1943). A termelés kötelező előírását – az állati zsírok hiánya miatt – a háború után is fenntartották. Ennek feloldása után az 1950-es években csökkent a vetésterület, az 1970-es évektől kezdve azonban szinte töretlenül emelkedett. A termelés ösztönzésére hozott intézkedések eredményeképpen az ágazat jövedelmi helyzete viszonylag kedvező volt. A növényi termékek közül először a napraforgó termelői ára igazodott az exportárakhoz.

A termésátlag az 1960-as évek közepén indult növekedésnek, ami az 1980-as évek közepéig tartott. Korábban szovjet fajtákat termesztettek, majd 1975-ben köztermesztésbe került az első nagy olajtartalmú magyar napraforgó (GK–70). A további előrelépést román, francia és jugoszláv, az 1980-as években pedig már hazai előállítású fajták segítették elő.

A napraforgó termésmennyisége az 1970-es évektől nőtt és az 1980-as évek végén háromszor annyi napraforgó termett, mint negyven évvel korábban. Ehhez a növényolajipar fejlesztése is hozzájárult. Napraforgómagból az 1980-as években már viszonylag jelentős volt a kivitel, a Martfűi Növényolajgyár megépülése pedig a napraforgóolaj-exportot is lehetővé tette. A termelés felfutásával párhuzamosan megnőtt a hazai étolaj- és margarinfogyasztás.

Dohány – A cukorrépához hasonlóan a dohány is a nagybirtok növénye volt. A múlt században mind a termesztési, mind a szárítási és érlelési technológia sokat fejlődött. A dohánykertészek a századforduló után már viszonylag magas termésátlagot értek el. A külföldi verseny által diktált mind nagyobb követelményeknek azonban a magyar dohány minősége egyre kevésbé felelt meg.

A dohány vetésterülete az 1920-as évek második felében indult növekedésnek, amit a beváltási ár emelése, a termelési előlegek és a beruházási kölcsönök segítettek elő. A gazdasági válság 1931 után a dohányárak csökkenéséhez és a vetésterület visszaeséséhez vezetett. A válságnak ugyanakkor pozitív hatása is volt: javult a termés minősége, és nőttek a hozamok. A területkorlátozásnál, a jobb területekre adtak ki termelési engedélyeket. Ekkor honosították meg az amerikai Virginia dohányt Hevesi dohány néven. A hazai nemesítés is eredményes volt: előállították a jelenleg is köztermesztésben levő Szabolcsi dohányt.

A II. világháború után a hozamok erősen ingadoztak. Az 1950-es években sor került a Hevesi dohány felújítására és más fajták is elterjedtek. A nemesítés részben a betegségekkel szembeni ellenálló-képesség fokozására, részben a minőségi kívánalmak teljesítésére irányult. A vetésterület sokáig ingadozóan alakult, majd az 1980-as évek második felében lecsökkent. A hozamok csak az 1980-as évek végén haladták meg rövidebb időre lényegesen a század első felére jellemző értékeket.

{II-492.} Gyepgazdálkodás

A századfordulón az uradalmak, de az állattartó parasztgazdák is fokozott gondozással, trágyázással, főként a trágyalé felhasználásával javították rétjeik állapotát, amiről a hozamok is árulkodtak.

A két világháború között a rét- és legelőterület nagysága és területi aránya valamelyest csökkent. A termésátlagok csökkentek a korábbiakhoz képest. Jó minőségű rétek az ország területén alig voltak találhatók, zömük harmadosztályú volt. Hasonló volt a helyzet a legelőknél is, amelyek többnyire rossz fekvésűek és gyenge (szikes, homokos) talajúak voltak. Mindehhez hozzájárult, hogy a rétek és legelők egyaránt elgyomosodtak, tele voltak kövekkel, cserjékkel. A gyepterület javítására az 1930-as években történtek kísérletek (felülvetés, fektetéses trágyázás), de a változás nem volt lényeges.

A II. világháború után a gyepek felújítása kis területre szorítkozott és a hozamok végig a háború előtti alacsony szinten mozogtak. A gazdaságok nagy része az évenként szükséges ápolást (gyomirtás, tárcsázás) sem végezte el. A szerves trágyázás arányát és a kiszórt trágya mennyiségét tekintve nem volt jelentős, de ugyanez mondható el a műtrágyázásról is.

A gyepterület állapotát jelzi, hogy 1980-ban a területnek kereken 40%-áról számottevő termést nem takarítottak be. Ezek az ún. talajvédő gyepek sekély termőrétegű talajokon és szétszórtan helyezkedtek el. A telepített és/vagy felülvetett ún. intenzív gyepen ugyanakkor az átlagos hozam két-háromszorosát lehetett elérni. Az ilyen terület a termőképes gyepnek azonban egyharmadát sem tette ki.