A földterület


FEJEZETEK

Birtokviszonyok, földhasználat

Az ország feudális birtokviszonyain a kiegyezés utáni évtizedek agrárpolitikai intézkedései nem változtattak. A 20. század küszöbén, az 1895. évi mezőgazdasági összeírás szerint a földbirtokok megoszlása az alábbi volt:

1. táblázat. A gazdaságok számának és földterületének megoszlása %-ban, 1895
  Gazdaságok száma Összes terület Ebből szántó
Törpebirtok 5 kh (2,9 ha) alatt 53,6 5,8 6,8
Kisbirtok 5–100 kh (2,9–57,5 ha) 45,4 45,5 57,6
Középbirtok 100–1000 kh (57,5–575,5 ha) 0,8 15,4 16,1
Nagybirtok 1000 kh (575,5 ha) felett 0,2 32,3 19,5
Összesen 100,0 100,0 100,0

A földtulajdonosok 1%-a rendelkezett az összes terület csaknem felével. A törpebirtokosok – azaz a földterületet alig birtokló kisparasztok, a jobbágyok utódai – ugyanakkor csak igen kevés földdel rendelkeztek.

Ebben az időben, de később is, a mezőgazdaság fejlesztésére fordítható pénztőke megszerzésének forrását jelentette a tőkés bérleti rendszer. Főleg az arisztokraták birtokuk egy részét bérbe adták, s az így kapott pénzt fektették be részben a saját kezelésben tartott gazdaságba. A tulajdonos szerint részletezett adatokban, pl. a fenti számokban ezek a kapcsolatok nem jelennek meg.

A közép- és nagybirtokok egy része hitbizományként a főnemesi és nemesi családokhoz tartozott. Az összes területből 5, a szántóból 3% volt hitbizomány formájában lekötve, azaz nem kerülhetett elidegenítésre. (A hitbizományok száma a 19. század második felében nőtt meg számottevően.)

Az I. világháború után az ország területének változása, a nagybirtok súlyának {II-472.} növekedésével, a birtokviszonyokat is módosította. A két világháború között a földbirtok-politikai célokat szolgáló törvények (1920, 1921, majd 1936) a szociális feszültségek enyhítése céljából a földművescsaládok megélhetését és eredményes gazdálkodását lehetővé tevő kisbirtokok kialakítását kívánták előmozdítani. 1921 és 1941 között a különböző juttatások formájában együttvéve mintegy félmillió hektár (880 ezer kh) került megváltásra. Ennek a mezőgazdasági területnek birtokpolitikai célokra való felhasználása végül is törpebirtokos családok földhöz jutását tette lehetővé. Számos házhelyet is osztottak. Az állami tevékenység irányítását egy ideig az Országos Földbirtokrendező Bíróság látta el. A közérdekű parcellázást később az Országos Földhitelintézet intézte, illetve nyújtott ahhoz jelzálogkölcsönt. Az intézkedések nyomán az 1935. évi birtokmegoszlás az alábbi volt:

2. táblázat. A gazdaságok számának és földterületének megoszlása %-ban, 1935
  Gazdaságok száma Összes terület Ebből szántó
Törpebirtok 5 kh (2,9 ha) alatt 72,4 10,1 12,3
Kisbirtok 5–100 kh (2,9–57,5 ha) 26,8 41,8 53,1
Középbirtok 100–1000 kh (57,5–575,5 ha) 0,7 18,2 14,5
Nagybirtok 1000 kh (575,5 ha) felett 0,1 29,9 20,1
Összesen 100,0 100,0 100,0

Összevetve az 1895. évi adatokkal látható a legkisebb birtokkategóriába tartozó szegényparasztok számának és területi részarányának növekedése, miközben a nagybirtokok súlya gyakorlatilag változatlan maradt.

Az 1945. évi földreform gyökeresen megváltoztatta a tulajdoni viszonyokat. A gazdaságok túlnyomó része és a földterület döntő hányada is a kisparaszti gazdaságokhoz került. A 100 kh feletti egyéni gazdaságokhoz az összes terület és a szántó is csupán 4,5%-a tartozott. Ezek a gazdaságok sem nevezhetők a szó valódi értelmében nagyüzemnek, mivel átlagosan 125 kh (72 ha) földjük volt.

A családi munkaerőre épült kisparaszti mezőgazdaság korszaka 1945-től 1949-ig tartott. Az ekkor megindult kollektivizálás a föld személyes tulajdonjogát sok család számára hosszú időre formálissá tette. A földtulajdon-használat három formája létezett: állami, szövetkezeti és egyéni. 1961-re a mezőgazdaság nagyüzemesítése gyakorlatilag befejeződött. Az 1970-es és 1980-as években a földterület több mint fele a mezőgazdasági termelőszövetkezetek közös gazdaságaihoz, valamivel kevesebb mint egyharmada az állami szektorhoz, míg kereken 10%-a a kisüzemekhez (háztáji- és kisegítő gazdaságokhoz) tartozott.

Az 1989. évi földtörvény lehetővé tette magánszemélyek számára a termőföld megszerzését 3 hektárig. A tulajdonviszonyokban ez nem hozott érdemi változást, az 1990-es évek elején végrehajtott kárpótlás azonban már igen. 1994-ben a földterület 37%-a, a szántó 41%-a az egyéni vállalkozókhoz és az önálló gazdálkodókhoz (háztartásokhoz) tartozott. Ugyanakkor a bérbeadás megjelenésével megindult a földtulajdon és a földhasználat különválása. Sok olyan személy jutott földhöz, aki a mezőgazdasági munkát nem vállalta, így bérbeadás útján igyekezett földjét hasznosítani.

Mezőgazdasági terület, művelési ágak

A 19. században a nagyarányú lecsapolás eredményeképpen több mint kétmillió hektárral nőtt a mezőgazdaságilag {II-473.} hasznosított terület. Ezzel egy időben jelentős változás következett be a művelési ágak arányaiban is. A szántóföld területe több mint egyharmadával nőtt, ami döntően a terméketlen területek csökkenéséből, valamint (az állattenyésztés extenzív formáinak visszaszorulásával) a legelő és rét területek feltöréséből adódott. A szántó aránya az 1873. évi 35%-ról 1913-ra, közel 46%-ra növekedett, és ezzel egy időben a rét és a legelő aránya mérséklődött.

Nagy jelentőségű volt az ugar területének visszaszorulása. Az 1870-es évek első felében a szántóföld területének közel 22%-a ugar volt, ami a századfordulóra felére csökkent. A birtoktípusonkénti vizsgálat a paraszti gazdaságok magasabb és a nagybirtokok alacsonyabb ugararányát mutatja.

Az I. világháborút követően az ország mezőgazdasági területe lecsökkent és lényeges változás történt a művelési ágak arányaiban. Az elcsatolt területeken más volt a művelési ágak aránya, mint a trianoni ország területén. 1920-ban 60%-ra nőtt a szántóterület aránya, miközben a szőlőé is növekedett. Kisebb mértékben csökkent a rét és a legelő aránya, míg a gyümölcsösé nem változott. Az erdőterület nagysága és aránya jelentősen visszaesett. Folytatódott az ugarterület csökkenése, ami az 1930-as években 2-3%-ra mérséklődött.

Az első (1938) és második (1940) bécsi döntés a mezőgazdasági terület növekedését és a művelési ágak arányainak változását hozta. Csökkent a szántó és a szőlő aránya, míg a rét és különösen az erdő területe és aránya növekedett. A változás nem volt tartós: a bécsi döntéseket a II. világháború végén Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezmény (1945) valamint békeszerződés (1947) semmisnek és érvénytelennek nyilvánította.

A II. világháború után a mezőgazdasági terület folyamatosan csökkent. A terület-visszaesés a földtörvény (1961) elfogadása után mérséklődött. Az 1970-es évek végén újra felerősödött a mezőgazdasági terület csökkenése, majd az 1980-as években a földterület mezőgazdasági termelésből való kivonásának visszafogása volt tapasztalható. A II. világháborútól 1991-ig több mint 900 ezer hektárral csökkent a mezőgazdaságilag hasznosított terület. A területkivonás mögött az ipartelepítés, útépítés, városfejlesztés, erdőtelepítés és környezetvédelmi – tehát nem egyértelműen elítélhető, noha sokszor nem körültekintő – meggondolások álltak. A mezőgazdasági terület csökkenése a világháború utáni időszakban általában jellemző volt a fejlett országokra.

Az egyes művelési ágak közül, a szántó és a gyep aránya lényegében folyamatosan csökkent, míg a gyümölcsös és a kert aránya nőtt. Mindez a belterjes gazdálkodás térhódítását jelzi.

3. táblázat. A művelési ágak arányának alakulása az összes területből
Év Szántó Gyümölcsös,
kert, szőlő
Rét, legelő
1000 hektár
1910 12 525 650 6135
1930 5 587 321 1669
1950 5 518 383 1475
1970 5 046 548 1281
1990 4 713 575 1186
Százalék
1910 44,4 2,3 21,7
1930 60,1 3,5 17,9
1950 59,3 4,1 15,9
1970 54,2 5,9 13,8
1990 50,7 6,2 12,7

Földkataszter, földértékelés

A mezőgazdaságilag hasznosított földterület értékelésére Magyarországon 1875-ben földnyilvántartást, földkatasztert készítettek, ami a földadó kivetésének alapjául {II-474.} szolgált. Ez községenként tartalmazta a tulajdonosra, a földrészletek nagyságára, fekvésére, minőségére, az átlagos hozam tiszta jövedelmére vonatkozó adatokat. A későbbi évtizedek során gyakran elhangzott a vád, hogy a besorolásokat és a becsléseket végző ún. kataszteri helyszínelési felügyelőségek a paraszti és uradalmi birtokok esetében más mértékkel mértek.

A kataszteri tiszta jövedelem, illetve aranykorona-érték már akkor is csak részben tükrözte a földek minőségi különbségét, és később már legfeljebb csak tájékoztatást nyújtott a földek értékéről. Az egyes művelési ágak aranykorona értékei országos átlagban 1993-ban a következők voltak: szántó 21, gyümölcsös 30, szőlő 44, gyep 8, erdő 4 aranykorona/hektár.

Több mint száz évvel a földkataszter kialakítása után, 1980-ban jogszabály született a föld új értékeléséről. Első lépésben talajtani szakértők dolgoztak a termőhelyi értékszámok megállapításán. Ezt a továbbiakban az értéknövelő vagy -csökkentő közgazdasági tényezők figyelembevételével kívánták finomítani, hogy végül megállapítsák az ún. korrigált termőhelyi pontszámokat. Az új értékszámok bevezetésére, a korszerű földértékelés végrehajtására nem került sor, és az 1990-es években a kárpótlásoknál még mindig az aranykorona-értéket vették figyelembe.

Talajjavítás

A szántóföld termőképességének fokozására jelentős talajjavítási munkálatok még a múlt században indultak meg, elsősorban a nedves fekvésű területekre kiterjedő lecsapolásokkal. Ehhez képest jóval szerényebb eredmények születtek az alagcsövezésben. A két világháború között a korábbinál már jóval kisebb területet érintettek a lecsapolási munkálatok. 1928 és 1937 között összesen kereken 13 ezer hektáron végeztek a mai értelemben vett talajjavítást. A javításra szoruló savanyú, szikes és homoktalajok a mezőgazdasági terület majdnem felét képviselték, de ekkora területű elvégzendő munkálatokhoz akkor sem voltak meg a szükséges anyagi eszközök. A szikesek javítására főként az 1930-as években az Alföld öntözésével kapcsolatban került sor.

A II. világháborút követően a talajjavítás éves adatai az 1960-as évek közepéig növekedést jeleztek. Ezután csökkenés következett, majd az 1970-es évektől évi 40 ezer hektár körül állandósult a talajjavítás területe. A talajjavítás mértékének szinten maradásában minden bizonnyal az állami támogatásnak is szerepe volt. Főleg a savanyú talajok javítására került sor, ennél jóval kisebb területen végezték el a szikes és homoktalajok javítását. A talajjavításra szoruló terület nagyságát az elvégzett talajjavítás területének többszörösére becsülik. Az 1990-es években a talajjavítás erősen visszaesett.