{II-467.} Mezőgazdaság

FEJEZETEK

A mezőgazdaság az ipar mellett az anyagi termelés másik fontos ága, amely a termőföldre alapozva, a természeti erők segítségével hozza létre termékeit. Jellegzetessége, hogy a termelésben élő szervezetek vesznek részt, amelyeken biológiai folyamatok mennek végbe. Ennek megfelelően két fő ága: a növénytermelés és az állattenyésztés. Kapcsolódó területeknek tekinthetők: az erdészet, halászat, vadászat és a termeléssel összefüggő iparágak, illetve szolgáltatások. Régebben a mezőgazdaságot a kapcsolódó ágazatokkal és a bányászattal együtt az őstermelés egyik ágának tekintették. Később a bányászatot átsorolták az ipari tevékenységek közé.

A mezőgazdasági termelést befolyásoló legfontosabb tényezők: a föld és a termelésben részt vevő élő szervezetek minősége, az éghajlati adottságok, az emberi és a gépi munka mennyisége, szakszerűsége, valamint a közgazdasági viszonyok.

A mezőgazdaság legfontosabb feladata a hazai lakosság élelmiszer szükségletének minél teljesebb kielégítése. Megfelelő adottságok birtokában, fejlett termelési színvonallal aktív külkereskedelmi egyenleghez juttathatja az ország gazdaságát. A magyar mezőgazdaságra általában a hazai szükségletet meghaladó mértékű termelés volt a jellemző, a feleslegeket a külpiacon értékesítették.

Magyarország területe az I. világháborút követő trianoni békéig a Kárpát-medence teljes felszínét elfoglalta. Különböző adottságú vidékek között ésszerű munkamegosztás, a termelt áruk kölcsönös cseréje érvényesült. Az Osztrák–Magyar Monarchia országai között a gazdasági együttműködés is többnyire zavartalan volt.

Az I. világháború után az ország 325 411 km2-nyi területe több mint kétharmadával csökkent, népessége közel 60%-kal. Ezenkívül számottevő szerkezeti változások is végbementek: az erdők 80%-a határon kívül, a szántó és a szőlő nagyobb része a jelenlegi ország területén maradt. Ide esett az élelmiszeripar létesítményeinek nagyobb hányada is. Súlyos gazdasági következménye volt annak, hogy a Monarchia többi részének korábban vámmentes élelmiszer-felvevő piacai megszűntek.

Hazánk jelenlegi területe (93 030 km2) a Kárpát-medence középső és nyugati részén fekszik, az északi szélesség 45°50'–48°30' és a keleti hosszúság 16–25°-a között. Az országterület az Egyenlítőtől és az Északi-sarktól közel azonos távolságra terül el, a Föld mérsékelt égöve alatt. Az Atlanti-óceántól való nagy távolság szárazabbá teszi az éghajlatot, bár a nedves tengeri áramlatok hatása – ha mérsékeltebben is, mint Nyugat-Európában – gyakran érezhető. A mezőgazdaság számára előnyös, hogy az ország a kontinentális, az óceáni és a mediterrán klíma határterületén fekszik, bár ezek nem ritkán szélsőségesen érvényesülnek. A klímaviszonyok az évek többségében jó alapot teremtenek a sokoldalú gazdálkodásra. A nyugati országokénál kevesebb csapadék, de hosszabb napfénytartam, az északiaknál melegebb és naposabb fekvés, a keletieknél és a délieknél nedvesebb időjárás általában kedvezően befolyásolja a mezőgazdasági termelést. Az éghajlati viszonyok lehetővé teszik, hogy a gazdaságok a haszonnövényeknek a többi országnál szélesebb választékát termeljék és többirányú termelőtevékenységet folytassanak.

Az éghajlati tényezőkben az elmúlt száz év alatt nagyobb változások nem következtek be. A hőmérséklet alakulásában bizonyos egyedi, szezonális és ciklusos ingadozásoktól eltekintve némi melegedés {II-468.} jelei mutatkoznak. A légkör további szennyezése az átlaghőmérséklet növekedésére vezethet. (A szén-dioxid, a szén-monoxid, a nitrogén- és kéntartalmú gázok, a freon stb. az ózon légköri koncentrációját megváltoztatva fokozhatják az úgynevezett üvegházhatást.)

Jelentősen romlott a 20. században a vízháztartás. Bár az ország mély fekvése következtében az idegen országokból ide érkező folyók hozama jó, de korábbi hozamuk visszaesett és vizük mind szennyezettebbé vált. A talaj vízkészlete sok helyen lecsökkent, a kutak hozama és vízminősége romlott. Az előzőekben már említett légköri gázok (különösen a kéntartalmúak) a csapadékvizet is szennyezték. Az úgynevezett savas esők az élő szervezetekre károsak, a talaj minőségét rontják.

A talaj termőképességének fenntartása céljából, a talajerő rendszeres pótlására van szükség, amit a szerves trágyák mellett növekvő mértékben műtrágyákkal érnek el. A növényvédelem a kártevők elleni védekezésben sokféle vegyi anyagot használ fel. A növénytermelés 20. századi nagyfokú kemizálása, a vegytartalmú szerek körültekintő alkalmazását kívánja meg, hogy az indokolatlan környezeti ártalmak elkerülhetőek legyenek.

A földfelszín alakulása többségében kedvező a mezőgazdaság számára. Az ország területének több mint a fele nem éri el a 200 méteres tengerszint feletti magasságot. Az alacsony fekvés sok helyen a jó termőtalaj kialakulását segíti és a föld sík fekvése vagy alacsony lejtése a könnyebb talajművelést. A mezőgazdasági terület 45%-a lejtős. A meredekebb részeken az erózió és a defláció veszélyével kell számolni, amit a művelési ágak és a termelt növények helyes megválasztásával, célszerű talajműveléssel, rendszeres talajvédelemmel kell megelőzni. A talajok termőképességét és tulajdonságait többféle osztályozás szerint lehet meghatározni. (Ismert a közgazdasági, genetikus, a fizikai, kémiai, biológiai szempontok szerinti osztályozás.) A földminőség átfogó jellemzésére – több új módszer bevezetésének kísérlete után – a gyakorlatban még az 1990-es években is a múlt században földrészletenként meghatározott és a földkataszterben rögzített átlagos tiszta jövedelem aranykoronában kifejezett – azóta többször helyesbített – értékét alkalmazzák.

Az ország történelmi és földrajzi helyzete, főként a gazdasági és társadalmi viszonyok elmaradottsága következtében hazánkban a különböző gazdasági ágak fejlődése megkésett a nyugat-európai országokéhoz képest. (A magyar ipar első ízben csak az 1940-es években múlta felül a mezőgazdaság termelési volumenét.)

A múlt századi jórészt félfeudális alapokon nyugvó nagybirtokrendszer szinte változatlanul fennmaradt a 20. század elején is, ugyanakkor a mezőgazdaság tőkés fejlődése alig haladt előre. A nagybirtokok kevés tőkét akkumuláltak, és annak is csak egy részét fordították a termelés korszerűsítésére. A banktőke érdeklődése csak lassan fordult a mezőgazdaság irányába. Az I. világháborúig terjedő néhány évben a műtrágya-felhasználás, a talajjavítás, a vízszabályozás és a gépesítés terén volt némi előrehaladás. A földhasználatban a tőkés fejlődés egyik jele volt, hogy a rétek, legelők és erdők egy részét szántóföldi művelésbe fogták. (Az erdők később visszafoglalták helyüket, majd mind nagyobb területet foglaltak el.) A szántó később az ipar és az infrastruktúra fejlődése következtében visszaesett. A gyümölcs- és a zöldségeskertek területe a század folyamán mindvégig – szinte töretlenül – növekedett.

A 19. század utolsó évtizedeinek agrárválsága a századfordulóra enyhült és mind a növénytermelés, mind az állattenyésztés valamivel meghaladta korábbi színvonalát. Utóbbi fejlődése a 20. század folyamán általában gyorsabb volt, mint a növénytermelésé.

{II-469.} A századfordulón a társadalom legszélesebb rétegét továbbra is a parasztság alkotta, sőt a kisbirtokkal rendelkezők számát a nemesség elszegényedő rétege megnövelte. A legszegényebb törpebirtokosok és földnélküliek tábora csaknem 3 millió családot jelentett. A szociális kérdések kiéleződése következtében az előző századi agrármegmozdulások ebben az évszázadban is folytatódtak.

Az I. világháború évei alatt Európa mezőgazdasága a kártételek és a férfi munkaerőhiány következtében tönkrement, a termelés a korábbi szint alá süllyedt, konjunktúrát teremtve a tengerentúli gazdaságok termékei számára. Magyarországon az utolsó háborús években a termelés a korábbinak kb. felére redukálódott. Kötelező volt a termékek beszolgáltatása, napirenden voltak a rekvirálások, a lakosság élelmiszer-fogyasztása visszaesett.

A háború utáni békekötések nyomán az európai országok határai megváltoztak, a legnagyobb területi veszteség hazánkat érte. A trianoni békediktátum mellett a megmaradt országot és a mezőgazdaságot az idegen – különösen a román – hadseregek megszállása következtében további károk érték. A termelési színvonal háború alatti visszaesését a mezőgazdaság 5-6 év alatt pótolta, de a korszerűsödési folyamatok csak lassan folytatódtak. Az egészségtelen birtokmegoszláson az 1920-as földreformtörvénnyel próbált a kormány segíteni. Ez több mint 1,2 millió kat. holdnyi területre terjedt ki, de az alapvető szociális problémákat nem oldotta meg. A törpebirtokosok és a föld nélküli napszámosok, cselédek csak kevés földet kaptak. A legszélesebb körű juttatás, a telekosztás nyomán közel 300 ezer család jutott házhelyhez. A reform során kapott földterület vételárát hiteltörlesztés formájában kellett kifizetni. Sok gazdaság számára ez is megoldhatatlan feladatot jelentett, eladósodtak, földjüket elárverezték.

Az 1920-as évek második felében, a konszolidáció éveit követően, a termelés fejlődése meggyorsult, de a hamarosan kezdődő világgazdasági válság következtében ismét megrekedt. Ez legjobban a gabonatermelő országokat – így hazánkat is – sújtotta. A növénytermelés termékeinek áresése, a válság öt éve alatt, meghaladta az 50%-ot. Az állattenyésztésé is alig maradt el ettől. A válság éveiben rendkívüli mértékben megnőttek az eladatlan készletek, a mezőgazdaság adósságterhei és a munkanélküliség. A gazdasági világválság hatása mellett a két világháború közötti stagnálás a gazdaság általános elmaradásából is fakadt. A mezőgazdaságban lassú volt a technikai előrehaladás (pl.: gépesítés, műtrágyahasználat). A birtokmegoszlás – a törpebirtokosok számának és területi arányának némi növekedésétől eltekintve – alig változott. A hitelhez jutás korlátozott volt, a külföldi piacokon a feleslegnek csak egy részét sikerült értékesíteni. A hozamok a 20–30 évvel korábbi szintet alig haladták meg, a termésátlagok az időjárási tényezőktől függően ingadoztak. A kilábalást a világszerte alkalmazott állami beavatkozási politika segítette, amit később, a német háborús készülődés, majd a háború kirobbanása következtében, a mezőgazdasági termékek iránt megnyilvánuló keresletnövekedés konjunktúrája váltott fel. A háború alatt az élelmiszerek többségét fokozatosan jegyre adagolták, a termelőket pedig a beszolgáltatási rendszer kényszerítette mind több termék átadására.

A II. világháború, a hazánk területén folyó fegyveres harcok jelentős pusztítást okoztak. A mezőgazdaságot érte a legsúlyosabb kár (az összes háborús kár 53%-a). Összértékben ez a mezőgazdasági termelésből származó 1938. évi nemzeti jövedelemnek körülbelül a kétszeresét tette ki. A termelés és az élelmiszer-fogyasztás 1945-ben jelentősen visszaesett a korábban elért szinthez képest.

Az ország demokratikus átalakulása nyomán elsőnek a földreform valósult {II-470.} meg. 640 ezer igénylőnek 1,9 millió hektárt (3,3 millió kat. holdat) juttattak, átlagosan 2,9 hektárt (5,1 kat. holdat). Az újonnan földhöz jutottak és a megmaradt kisbirtokok hihetetlenül rövid idő alatt pótolták a mezőgazdaság háborús kárait, elkerülhetővé téve az éhínséget. A további fejlődést azonban a gazdaság korszerűsítéséhez rendelkezésre álló tőke kis volumene és a sztálini elveken alapuló, politikai töltetű döntések gátolták. Sok kárt okozott a termékek szovjet mintára bevezetett beszolgáltatási rendszere, amely a kötelezettségeket durva erőszakkal hajtotta be.

Az 1950 utáni időszakban a szovjet típusú kolhozrendszer erőltetett megvalósítása került napirendre. A hatás elképesztő volt, a termelés visszaesett, és néhány év alatt több mint 250 ezer gazda hagyta abba a földművelést (1949 és 1967 között közel 700 ezer aktív keresőt bocsátott a mezőgazdaság az ipar rendelkezésére). A terméshozamok visszaestek és az alacsony begyűjtési árak visszavetették a parasztok jövedelmét. Az élelmiszerárak növekedtek és a termelők egy része maga is vásárlóként jelentkezett a piacon. Az 1953-as és 1955-ös politikai enyhülés csak átmeneti javulást hozott. Az 1938-as termelési színvonalat ilyen körülmények között tartósan csak 1957 után múlta felül a mezőgazdaság, amihez a begyűjtési rendszer 1956. évi megszüntetése is hozzájárult.

A megmaradt magángazdaságokat 1959 után viszonylag rövid idő – gyakorlatilag két-három év – alatt termelőszövetkezetekbe tömörítették. A gyors kollektivizálással a parasztok tömegeinek egyéni sorsába durván beavatkoztak, sokakat más ágazatba való elhelyezkedésre késztetve. Az átszervezéssel a korábbi kisparaszti eszközök nagy része kiesett a termelésből és óriási állami támogatással történő beruházások váltak szükségessé. Ezzel a segítséggel a termelés gyors ütemű fejlesztése vált lehetővé és a mezőgazdaság nemzetközi mértékkel mérve is kiemelkedő ütemű fejlődést ért el, korábbi lemaradását az európai országok többségéhez képest behozta. A termésátlagok kiegyenlített mértékben növekedtek, az állattenyésztés (ezen belül különösen a hústermelés) meghaladta a korábbi szinteket.

A szocialista országokhoz viszonyítva – amelyek mezőgazdasága (Lengyelország kivételével) hasonló felépítésű volt a magyarországihoz – az eredmények még szembetűnőbbek voltak. A mezőgazdaság bőségesen fedezte a hazai élelmiszer-szükségletet, és az 1970–1980-as években a magas szintű hazai élelmiszer-fogyasztás mellett, a termelés volumenének hozzávetőleg egyharmada kivitelre került. Az eredmények a nagyüzemek és a másfél millió mezőgazdasági kistermelő egyre hatékonyabb, célszerű együttműködése révén jöttek létre. (Ez a termelési forma és a kialakult felvásárlási rendszer alapjában véve különbözött a többi szocialista ország szovjet minta szerint működő mezőgazdaságától.)

Az 1980-as években a világgazdaságot érintő válságjelenségek nyomán a mezőgazdaság jövedelmezősége romlott, egyre több nagyüzem vált veszteségessé. Szükségessé váltak volna olyan gazdaságpolitikai intézkedések, amelyek a versenyképességet visszaállítják. Ez nem történt meg, a termelés megrekedt az évtized első felének színvonalán.

1990-ben a politikai rendszerváltással a mezőgazdaság körülményei megváltoztak. Az 1991. évi XXV. törvénnyel lehetővé vált a föld és az elkobzott vagyontárgyak korábbi tulajdonosainak kárpótlása. Ez a folyamat tulajdonképpen 1945 óta a harmadik alapvető szerkezeti változásnak, az eddigi legnagyobb arányú földreformnak volt tekinthető, azonban átgondolt és előrelátó agrárpolitika hiányában a várt eredmények helyett évekig tartó bizonytalanság és anarchia kapott lábra. Eszközök és hitel hiányában csak kevés korszerűnek tekinthető magángazdaság alakult. A többség hagyományos kisparaszti {II-471.} szinten termelt. A földhöz jutáskor az árverések rendszere sok gazdálkodót sújtott. A volt gazdák többsége nem jutott életképes méretű és felszereltségű gazdasághoz, sokan földjüket bérbeadással igyekeztek hasznosítani. (A bérleti rendszer drágítja a termelést.) A nagyüzemek többsége vagy megszűnt, vagy csak hosszabb idő után találta meg a válságból kivezető utat. Értékesítési lehetőségek hiányában sok vállalkozó jellegű termelést folytató, szakosodott gazdaság is szűkítette tevékenységét.

A mezőgazdasági termelés az 1990-es években folyamatosan, a korábbi szint több mint egyharmadával visszaesett. Megnőtt a vetetlen szántóterület, katasztrofálisan csökkent a műtrágya-felhasználás, romlott a vetőmagellátás, elmaradtak a mezőgazdasági gépberuházások. Ráadásul egymást követték az aszályos évek. A keleti piacok fizetőképes keresletének visszaesésével egyidejűleg a jól szabályozott nyugati piacokon nem sikerült előrelépni.

A mezőgazdasági munkából eredő jövedelmek az 1990-es években rendkívüli mértékben csökkentek. Az élelmiszerárak növekedése az egész lakosság életszínvonalát negatívan befolyásolta.

A kilábalás érdekében keresni kellett azt az üzemszerkezetet és agrárpolitikát, amivel a világpiaci követelményekhez igazodva, megfelelő támogatási rendszerrel egybekapcsolva, a magyar mezőgazdaság ismét felemelkedhet.