Állattenyésztés

Szarvasmarha-tenyésztés

Az ország szarvasmarha állományának nagysága 1895 és 1985 között, 90 év alatt – a II. világháború pusztításait nem számítva, amit az állomány néhány év alatt kihevert – alig változott, 2 millió körül alakult. A hosszú ideig 1 millió körül mozgó tehénállomány azonban már 1985-re jelentősen visszaesett. A korábbi évtizedek mintegy 50%-os tehénaránya 40% alá csökkent.

Az 1980-as évek pangása, majd az 1990-es évek erőteljes gazdasági recessziója nyomán 1995-re az ország szarvasmarha állománya 1 millió alá, tehénállománya 426 ezerre esett vissza.

Az elmúlt mintegy száz év alatt a hazánkban tenyésztett szarvasmarhák fajtaösszetételét kétszer is alapvetően megváltoztatták. A századfordulóra esett az első fajtaváltás. Az 1869-ben az állomány 92%-át, de még 1895-ben is közel kétharmadát kitevő, alacsony tejhozamú magyar-szürke fajta a tej iránti igényeket már nem tudta kielégíteni. Ezért a hazai állományt főként a Svájcból importált szimentáli fajtával keresztezték. Néhány nemzedék alatt sikerült előállítani a tej-, {II-507.} hústermelésre és igaerőként egyaránt alkalmas fajtát, a hármashasznosítású magyartarkát. 1911-ben a szarvasmarha-állománynak már közel kétharmadát, a két világháború között már több mint 80%-át ez a fajta adta.

A másik jelentősebb fajtaátalakítás az 1970-es években kezdődött. A mezőgazdaság nagyüzembe tömörítése, a traktorvontatás elterjedése után, a magyartarka igaerejére már nem volt szükség, ugyanakkor a tejtermelés 20 éves stagnálása ismét ellátási és jövedelmezőségi problémává vált. A gépi fejés elterjedésével bebizonyosodott, hogy megfelelő szelekció nélkül a magyartarka sok egyede nem alkalmas erre a fejési módra. Mindez szükségessé tette a tisztán tejtermelő, illetve hústermelő fajták tenyésztésének előtérbe helyezését, a meglévő állomány javítását keresztezések segítségével. Az 1980-as évek végére a holstein-fríz fajták és a velük keresztezett tehenek váltak dominánssá. Az egyirányú hústermelő fajták, több próbálkozás után, szélesebb körben nem honosodtak meg. A magyartarka aránya az 1980-as évek végére már alig érte el a 10%-ot.

Az 1990-es évekig a fajtaváltás egyrészt még nem fejeződött be, másrészt szakmai körökben vitatták annak helyességét, irányát. Sokan a világpiacon vágómarhaként keresett és jól értékesíthető, de laktációként átlagosan csak mintegy 2500–3000 liter tejtermelésű magyartarka ilyen mértékű visszaszorításával nem értettek egyet (ugyanis a holstein-fríz hústermelésének mennyisége és minősége elmarad a magyartarka mellett).

A fajtacsere eredményeként az egy tehénre jutó tejtermelés az 1970-es évek első felétől az 1980-as évek végére megkétszereződött 2300–2500 literről 4600–4800 literre emelkedett. Az ország tejtermelése a tehénállomány fokozatos csökkenése ellenére is, ez idő alatt 1,8 milliárd literről közel 2,8 milliárd literre, csaknem 55%-kal nőtt.

A vágómarha-termelés, amely az 1970-es években 300 ezer tonna körül volt, az 1980-as évek közepére meghaladta a 350 ezer tonnát, ez azonban a magyartarka fajtájú állomány fokozatos kivágására vezethető vissza.

A rendszerváltást követően az ország szarvasmarha állománya rohamosan fogyott, 1990-ben még csak 11%-kal, 1993-ban már 45%-kal és 1995-ben közel 50%-kal volt kevesebb az év végi szarvasmarha-állomány az 1985. évinél. A nagyarányú állomány-visszaesést elsődlegesen a rendszerváltás utáni agrárpolitika okozta. Az 1990–1991-ben jelentkező tejértékesítési gondok miatt – annak ellenére, hogy az állománycsökkenés kezdett aggasztóvá válni – a kormányzat intézkedéseket hozott a tehénkivágások dotálására, amelynek eredményeként a tehénállomány két év alatt több mint 110 ezerrel, 30%-ot meghaladó mértékben csökkent.

Gyorsította a folyamatot, hogy a magánosítás során az egyéni gazdálkodókhoz került szarvasmarhák – nem egy esetben értékes tenyészállatok – egy részét megfelelő istálló és takarmánykészlet hiányában azonnal vágásra eladták.

1986-hoz viszonyítva, az 1990-es években folyamatosan romlottak a szarvasmarha-állomány tenyésztési mutatói. A szaporulati arány csökkent, míg az elhullási arány nőtt.

Sertéstenyésztés

A Kárpát-medencében őshonos sertés csak a múlt század közepétől vált meghatározó fontosságú haszonállattá. A 20. században a sertéstenyésztés fokozatosan fejlődött és az állattenyésztés legfontosabb ágazatává vált. Részesedése az állattenyésztés bruttó termeléséből az 1980-as években megközelítette a 40%-ot. (A hús, illetve a zsiradék iránti növekvő igényt a többet ellő, viszonylag rövid idő alatt jelentős mennyiségű húst és zsírt előállító sertéssel lehetett biztosítani.) A {II-508.} szarvasmarhánál rövidebb tenyésztési idejénél fogva a sertésállomány gyorsan igazodik a piaci feltételek változásához. A sertéshús – viszonylag olcsó ára miatt – a világ számos térségében a húsfogyasztásból mind nagyobb részarányt foglal el.

Az ország sertésállománya 1895-ben a mai országterületen 3,2 millió volt, majd 1935-re 4,7 millióra nőtt.

A sertéstenyésztést a második világháború okozta háborús károk nagymértékben visszavetették, az ország sertésállománya 1945 végére 1150 ezerre, több mint 70%-kal csökkent, de a sertések gyors reprodukciós képessége révén már 1949-re elérte a háború előtti nagyságát. Az állomány növekedését az 1950-es évek erőszakos politikai intézkedései sem törték meg. Később a takarmánytermelés fejlődése, a szinte korlátlan felvevőképességű kelet-európai piacok, valamint az egyre nagyobb húsfogyasztás gerjesztette konjunktúra hatására az ország (szeptember végi) sertésállománya az 1980-as évek közepéig többször is meghaladta a 10 milliót. A bel- és külpiaci kereslet csökkenése miatt a sertésállomány 1985–1990 között 9–9,5 millió között volt. A sertések közel felét, a mezőgazdaság nagyüzembe szervezése után is a magángazdaságok (háztáji-, kisegítő- és egyéni gazdaságok) tartották.

A rendszerváltást követően a sertésállomány nagymértékben csökkent, az 1995. év szeptemberi 5572 ezres állomány 40%-kal kevesebb az 1990. évinél. A piac beszűkülése miatt zsugorodtak az exportlehetőségek, az áremelkedések miatt visszaesett a belső fogyasztás. Rontotta a sertéstenyésztési kedvet, hogy az egymást követő aszályos évek okozta alacsony takarmánytermelés következtében jelentősen emelkedtek a takarmányárak. Az 1994. évi állomány azonban már olyan alacsony volt, hogy emiatt sertéshús-behozatalra szorultunk, és a húsipar kapacitásai kihasználatlanok maradtak.

Az állomány alakulását szezonális és ciklikus változások jellemezték. A sertésállomány szezonális változására az a jellemző, hogy az ősszel éri el a tetőpontját, és mivel a tradicionális háztartási sertésvágások (évente kb. 1,5 millió) a december végi, vagy az azt követő napokra esnek, a tél végén a mélypontját. Ugyancsak szezonális, {II-509.} elsősorban az egyéni termelőknél a tenyésztés is. A gazdák kocáik elléseit, a malacok biztonságosabb felnevelése érdekében úgy ütemezik, hogy azok ne a téli hideg hónapokra essenek. Emiatt az egyes évszakok ellései között jelentős az eltérés.

A sertéstenyésztésre a szezonális ingadozásokon túl, háromévenkénti ciklusban visszatérő konjunktúrahullámzások is jellemzőek. A termelőket mind a vágósertés, mind a takarmányok ára, valamint ezek egymáshoz viszonyított aránya jelentősen befolyásolja. Növekvő jövedelmezőségnél sokan fognak szinte egy időben tenyésztésbe, majd hizlalásba. A jövedelmezőség visszaesésekor vagy csökkentik állományukat, vagy teljesen felhagynak a sertéstartással. A sertésciklus némi késéssel követi az árciklus alakulását. Először a kocaállománynál jelentkezik a változás, majd azt követi az egész sertésállományé.

Az egyenetlen termelés bizonyos időszakokban hiányt, másokban túlkínálatot okoz. Az agrárkormányzatnak 1976 után az 1980-as évek végéig megfelelő piaci intézkedésekkel – intervenciós malacvásárlásokkal vagy eladásokkal, kocakihelyezési akciókkal – sikerült a sertésciklus korábbi görbéit csaknem kisimítani, a termelést viszonylag egyenletessé tenni. Az 1990-es években ez a tudatos termelésirányítás nem érvényesült.

A sertésállomány fajtaösszetételében az elmúlt száz év alatt jelentős változás következett be. A 19. század első felében az ország sertésállományát még négy fajta (bakonyi, szalontai, mangalica, lengyel simaszőrű) és azok keresztezései határozták meg. A sertéstartás két főiránya, a zsír- és a hússertés azonban jelen volt az állományban. A fajtakérdés a 19. század végére a zsírsertés javára dőlt el. A hazai tartási és takarmányozási követelményeknek leginkább megfelelő mangalica fajta 1911-ben az állomány 92%-át tette ki.

A két világháború között egyre inkább jelentkezett igény a hústípusú sertésekre is, arányuk a 30-as évek közepére mintegy 20%-ot ért el, de még 1948-ra sem haladta meg a 30%-ot. A fajtaváltás csak az 1950-es években gyorsult fel, 1962-ben az állomány 60%-a hússertés, egyharmada keresztezett állomány volt és a zsírsertések már alig haladták meg az 5%-ot. Az 1970-es évek elejére a zsírsertés teljesen kiszorult a tenyésztésből. (A sertészsír iránti igény a hazai fogyasztók nagy részénél még továbbra is jelentkezik, ezt a hússertések magasabb tömegre hizlalásával elégítik ki.)

{II-510.} Az 1970-es évektől elsősorban a nagyüzemekben a korábbiaknál jobb hússzerkezetű, és rövidebb hizlalási időt igénylő, de mind a takarmányozásra, mind a tartási körülményekre jóval igényesebb hibridsertések terjedtek el. 1972-ben arányuk még nem érte el a 20%-ot, 1991-ben pedig az állománynak már több mint a fele hibridsertés volt.

A fajtaátalakítással egyidejűleg – jelentős kormányzati beavatkozások eredményeként – az 1980-as évek közepére javult az állomány állat-egészségügyi helyzete is, ami előfeltétele volt annak, hogy a sertések, illetve a sertéshúsból készült készítmények az igényesebb külföldi piacokon megjelenhessenek.

Az 1990-es évek elején a legnagyobb mértékben, mintegy 52%-kal, a szövetkezetek sertésállománya csökkent, míg a legkisebb visszaesés (25%) a vállalatoknál és a gazdasági társaságoknál volt. Az újonnan alakult, sertéstartással foglalkozó társaságok sertésállományának zöme a szövetkezeteké volt. Az egyéni gazdálkodók sertésállománya is jelentősen, 44%-kal visszaesett. Részarányuk az ország sertésállományából – az elmúlt évek politikai elvárásaival szemben – némileg csökkent.

A tenyésztési kedv alakulását – ami a sertéstartás gazdaságosságának függvénye – a kocaállomány változása jól jelzi. Ha nő a tenyésztési kedv, akkor a termelők növelik kocáik számát, ha visszaesik, akkor csökkentik. A kocák száma 1990 és 1993 között 36%-kal, de a piaci változásokra leginkább reagáló egyéni gazdálkodóknál több mint 46%-kal esett vissza. Ugyanakkor a sertéstenyésztés gazdasági mutatói is folyamatosan romlottak. A nyolcvanas évekre jellemző – akkor is magasnak tartott – 7-8%-os elhullás 10% fölé emelkedett. Az egy, év eleji kocára számított élő szaporulat 1990 és 1993 között több mint 20%-kal visszaesett. Az év eleji kocaállományra jutó vágósertés-termelés ez idő alatt 14%-kal csökkent, újra megjelentek a különböző, korábban már leküzdött járványos sertésbetegségek. Sok fertőzést okoztak a környező országokból állat-egészségügyi ellenőrzés nélkül behozott sertések vagy húsáruk.

Baromfitenyésztés

A baromfitenyésztés a 20. században szinte töretlenül fejlődött. A századforduló idején, 1895-ben az első mezőgazdasági statisztikai összeírás 12,4 millió felnőtt baromfit mutatott ki. A két világháború között az év eleji felnőttbaromfi-állomány mintegy 20 millió volt. Számuk az 1980-as évek elejére elérte a 40 milliót, 1995 {II-511.} elejére mintegy 34 millióra visszaesett.

A baromfihús-, tojás- és tolltermelésnek a lakosság meghatározó részét kitevő mezőgazdasági népesség mindennapi életében jelentős volt a szerepe. A két világháború közötti statisztikák már a baromfitartás nemzetgazdasági súlyát is jelzik. A kivitelre került baromfitermékek az egész magyar kivitelnek 10–12%-át, a mezőgazdasági kivitelnek 18–20%-át, az állattenyésztési exportnak pedig 30–35%-át tették ki. Az ország élősúlyban számított vágóállat-termelésének egyötöde 1938-ban vágóbaromfi volt.

A két világháború között, a jobbára külterjes körülmények között tartott állomány zömmel a hagyományos, ún. „parlagi” fajtákból állt, amely takarmányszükségletének jelentős részét az udvarok, szérűk, illetve tanyák körüli „kapirgálással” találta meg. Testméretük kicsi, tojáshozamuk alacsony volt. Az 1930-as évektől az exportlehetőségek jobb kihasználása céljából a hazai parlagi fajták nemesítésére, nagyobb hozamú fajták honosítására törekedtek. Ez időben került hazánkba nagyobb mennyiségben a nagy tömegű Plymouth és Orpington, valamint a nagy tojáshozamú Leghorn és Rhode Island fajta. Bár az erőfeszítések nem voltak eredménytelenek, az egy tojóra számított évi átlagos tojáshozam még 1938-ban is csak 66 darab volt.

A II. világháború után a károkat hamar pótolni lehetett. Az ország baromfi állománya 1949-re már meghaladta az 1938. évit. Különösen a tyúkfélék állománya nőtt jelentős mértékben, a többi baromfiféleség ekkor még az 1938. évinek csak kétharmada volt. Az ötvenes évek agrárpolitikájának torzulásai a baromfitartásra nem hatottak, a többi állatfajtól eltérően, az állomány növekedését korlátozások nem gátolták. A tyúkfélék száma 1965-re a háború előttinek már közel a kétszeresére nőtt.

A tyúkfélék állományának növekedését az segítette elő, hogy tartásuk mind a nagyüzem, mind a kistermelés körülményeihez jól illeszkedett. A nagyüzemi termelésben a többi állatfajhoz képest kisebb tőkebefektetéssel ebben az ágazatban lehetett gyors tőkemegtérülést és folyamatos jövedelmet elérni.

A baromfitenyésztés termelési értéke 1965-re már 50%-kal meghaladta a háború előttit. A tyúktojástermelés 1965-re az 1935–1938. évinek a két és félszeresére emelkedett.

Az 1970-es évek elejére a baromfiágazatban meghonosodott az iparszerű termelés.

Az 1980-as évek közepére jellemző gazdasági pangás csak a tyúkféle állományt érintette, a többi baromfifaj tovább fejlődött és fogyasztása kiszélesedett. Különösen a pulykahúsfogyasztás vált kedveltté.

A mezőgazdasági nagyüzemekben a különböző termelési rendszerek kialakulásával fokozatosan megváltozott a baromfiállomány fajok és fajták szerinti összetétele. A hagyományos fajták eltűntek, helyüket a nagy teljesítményű – húst vagy tojást termelő – hibridek váltották fel. Amíg az 1980-as évek közepére a több mint kétszeresére emelkedett tyúkféle állomány – a piaci lehetőségek beszűkülése miatt – a következő tíz évben folyamatosan visszaesett. 1965-höz képest a libaállomány 1990-re közel háromszorosára, a pulykák száma mintegy hétszeresére, a kacsák {II-512.} száma több mint két és félszeresére nőtt. A kistermelők fokozatosan átvették a nagyüzemekben bevált fajtákat.

1950 és 1990 között a vágóbaromfi- és a tojástermelés közel ötszörösére emelkedett. Az 1990-es évek első felében a vágóbaromfi-termelés mintegy 25%-kal esett vissza, de 1995-ben már némi javulás mutatkozott.

A vágóbaromfi-termelésben a megemelkedett energiaárak miatt a pecsenyecsirke-termelők – elsődlegesen a téli hónapokban – szüneteltették termelésüket. A tojóállomány az 1990-es években csak kisebb mértékben csökkent. Mivel az egy tojóra jutó, közel 190 darabos éves tojáshozam az elmúlt években nem változott, a rendszerváltást követően az ország tyúktojás termelése alig változott. Ez az egyedüli fontosabb állattenyésztési termék, amelyből 1990 után nem keletkezett nagyobb hiány.

Juhtenyésztés

A juhtenyésztés egyike volt a magyar állattenyésztés hagyományos ágazatainak. Őseink a honfoglaláskor jelentős számú juhot hoztak magukkal, de az itt élő népek is tartottak juhokat. A juhtenyésztés fénykora a 18. század végétől a 19. század közepéig tehető. Az ország mai területén 1869 végén mintegy 7,2 millió juhot tartottak. A juhállomány 1911-re 2,4 millióra apadt. A nagyarányú csökkenést az európai piacokon megjelenő olcsó és jó minőségű tengerentúli gyapjú miatti árzuhanás és a hazai legelőterületek fokozódó visszaszorulása okozta. Ezzel egyidejűleg jelentős fajtaváltás következett be. A hosszúgyapjas hazai juhfajtákat fokozatosan felváltották a textilipar által inkább keresett rövidgyapjas fajták.

Az I. világháborút követően a juhállomány tovább csökkent. A két világháború között az ország juhállománya 1,5–2,0 millió között volt. Tovább javult a fajtaösszetétel és 1942-re már az állománynak közel 90%-a volt rövidgyapjas fajta.

A juhtenyésztés jellemzően a nagybirtokokhoz kötődött. A két háború közötti időszakban a juhállománynak több mint a fele az 1000 kat. holdnál nagyobb földterülettel rendelkező uradalmakban volt.

A II. világháború pusztításai, a front átvonulása következtében az ország juhállományának 80%-át a megszállók elhajtották vagy levágták. 1945 májusában a megmaradt állatok száma nem érte el a {II-513.} 330 ezer darabot sem. A juhok számának növekedése gyorsan megindult és 1950-ben már 1049 ezer juh volt az országban, ami az 1942. évinek több mint 60%-a.

A mezőgazdaság nagyüzembe szervezését követően a növekedés felgyorsult és 1965-re már közel 2,5 millió, 1980-ra pedig már több mint 3 millió volt az ország juhállománya. Attól kezdve ismét visszaesés következett be és a rendszerváltáskor már a 2 milliót sem érte el a juhok száma. Az állomány meghatározó részét az 1980-as évek második felében (85–90%-át) a mezőgazdasági nagyüzemek tartották.

Az ország juhállománya továbbra is fokozatosan csökkent, és 1995 végén az 1 milliónál kevesebb juh már alig fele volt az 1989. évinek. A korábbi nagyüzemi juhállomány folyamatosan az újonnan alakult kisszervezetek és az egyéni termelők tulajdonába került.

A juhnak három fő – hús, gyapjú és tej – hasznosítási iránya közül a különböző időszakokban a hasznosítás más-más formája került előtérbe. A 19. századig a hús, majd a gyapjú volt a hasznosítás elsődleges iránya, a tenyésztés célja. A két világháború között kormányzati intézkedések történtek a juhtej termelésének növelésére. Az 1930-as évek végén az anyajuhoknak már mintegy a felét fejték. Az 1970-es és 1980-as években a tenyésztés a vágójuh, különösképpen a pecsenyebárány előállítására irányult. A vágójuhtermelés az 1980-as évek közepére, a megelőző 20 évhez képest mintegy 50–60%-kal nőtt, míg a gyapjútermelés, az állomány nagyságának ingadozását követve gyakorlatilag alig változott. A juhtejtermelés mindinkább jelentéktelenné vált, az anyajuhoknak egyre kisebb hányadát fejték.

A hazai juhállomány jelentős csökkenését a gyapjú és a vágójuh iránti piaci érdeklődés további visszaesése okozta. A gyapjú termelői ára 1991-ben az előző évinek a felére zuhant, majd még mélyebbre. A vágójuh értékesítési ára is jelentősen visszaesett.

Lótenyésztés

A lovat a 19. század közepéig elsődlegesen hadi célra tenyésztették, de még a 20. században is, a két világháborúban a lovak a hadseregekben fontos szerepet játszottak. Az igaerőként használt ökrök mellett a lovak mezőgazdasági hasznosítása csak fokozatosan alakult ki.

{II-514.} A századfordulóra az ország mai területén a lóállomány megközelítette a 900 ezer darabot, amely az I. világháború során mintegy 20%-kal csökkent. A két világháború között a lóállomány folyamatosan növekedett és 1942-re már ismét elérte a század eleji létszámot. A tenyésztést katonai szervezetben végezték. A megnövekedett szállítási feladatok miatt előtérbe kerültek a nagy testű lovak, mint például a nónius, a nagy erejű, ún. hidegvérű fajták és a keresztezésükkel előállított „sodrott” lovak. Az 1945. évi 330 ezres lóállomány a háború előttinek csak 37%-a volt. Bár öt év alatt a lóállomány megkétszereződött, a háború előtti állományt már soha többé nem érte el.

A mezőgazdasági nagyüzemek egyre kevésbé igényelték a lovat. A gépesített mezőgazdaságban a lótartásnak nem volt helye, 1965-re a lovak száma már csak 300 ezer darab volt, 43%-kal alatta maradt a tíz évvel korábbinak és az 1980-as évek végére már nem érte el a 100 ezer darabot. Az állomány több mint kétharmada a kistermelőknél volt.

A rendszerváltást követően a lóállomány csökkenése megállt, és az állománynak már több mint a 80%-a az egyéni gazdálkodóknál található. A lótartás iránya az 1990-es évek első felében ismét ketté vált. Az egyre nagyobb számú egyéni termelő a szükséges talajmunkák és szállítási feladatok elvégzésére növekvő számban tart lovakat, de divattá vált a sportlótartás is. A szaporodó lovasiskolákban egyre nő a lovak száma.

Egyéb állatfajok tenyésztése

A részletesebben ismertetett állatfajokon kívül hazánkban haszonállatként tartanak – kisebb-nagyobb számban – bivalyt, szamarat, öszvért, kecskét, házinyulat, galambot, méheket és különböző prémes állatokat.

Amíg a bivaly, a szamár és az öszvér az uradalmakban tartott állat volt, ez utóbbiakat a majorságok keskeny nyomtávú vasutainak vontatására használták, addig a többi állatot inkább a szegényebb réteghez tartozók tartották.

Hazánkban 1994-ben mintegy 100 bivaly, 300–400 öszvér, néhány ezer szamár volt található. A kecskeállomány – a szegények tehene – a gazdasági nehézségek idején általában nő. Az 1920-as, 30-as évek mintegy 20 ezres állománya az 1950-es évek közepére megközelítette a 200 ezer darabot. A következő 30 évben a kecskeállomány mintegy 15 ezerre csökkent, de 1994-re már ismét növekedett, meghaladta a 60 ezret.

A 80-as évek mintegy 45 ezer tonnás vágónyúltermelése mennyiségében közel annyi volt, mint a vágójuhtermelés. A termelés jelentős részben exportra került. A vágónyúl termelése az 1990-es években mintegy 30%-kal visszaesett.

A hazai halfogyasztás – a tengerparttal rendelkező országokéhoz viszonyítva – nem számottevő. A tógazdasági haltermelés az 1960-as években jelentősen fejlődött. A háború előtti 6,6 ezer tonnás haltermelés, amelynek közel 60%-a tógazdasági termelés volt, a 60-as évek közepére 23 ezer tonnára nőtt, aminek már 80%-a a tógazdaságokból származott. Az 1990. évi 25 ezer tonnás áruhaltermelés 1993-ra közel a harmadával, 17 ezer tonnára esett vissza.

A méztermelés számos háztartásnak nyújtott kiegészítő jövedelmet. A méhcsaládok száma mintegy 350–450 ezer között, a termelt méz mennyisége általában 10–15 ezer tonna volt, ami a hordási lehetőségek és az időnkénti jelentős méhpusztulások miatt szélsőségesen változott. Például az 1989. évi 20 ezer tonnás méztermelés 1991-re 10 ezer tonnára esett vissza, majd 1993-ban már ismét 16 ezer tonna körül volt.

Jelentős volt még a 19. századtól a II. világháborúig az országban a selyemhernyó-tenyésztés is. A múlt század végi nagyarányú eperfa(szederfa)ültetés már {II-515.} a selyemhernyók táplálását szolgálta. Az I. világháború előtti agrárkormányzatok egyik kedvelt intézkedési területe volt a selyemtermelés, amelytől a szegényparasztság felemelkedését, a szociális problémák megoldását várták. A háborús készülődés, az ejtőernyőselyem iránti igény növekedése miatt a 30-as évek végén ismét reneszánszát élte a selyemhernyó tenyésztése. A II. világháborút követően, a műszálak megjelenésével, a selyem iránti kereslet visszaesett. A selyemhernyó tenyésztése gyakorlatilag megszűnt.