A mezőgazdaság gépesítése

Gépállomány

A gépesítés megindulásáról a kiegyezés körüli évektől beszélhetünk. Az 1895-ös mezőgazdasági összeírás már a gépesítés előrehaladását tükrözi. Negyedszázad alatt faeke-vaseke eszközváltás ment végbe, {II-501.} és ekkor már 159 gőzekét használtak. A gőzcséplőgépek száma mintegy 9 ezerre nőtt. A lóvontatású vetőgépek és cséplőgépek állománya egyaránt 40 ezer fölött volt. A lóvontatású arató- és kaszálógépek száma megközelítette az 5 ezret.

Az I. világháború küszöbén a cséplés 90%-át már géppel végezték. A géppark növekedésének forrása részben a mezőgazdasági gépek behozatala volt, ami a század első évtizedében több mint megkétszereződött, részben a hazai gyártás.

A két világháború között az 1920-as évek második felének konszolidációja és a felvett jelzálogkölcsönök révén folytatódott a mezőgazdaság gépesítése, ami két fő műveletre összpontosult: a traktorvontatásra és a cséplésre. A traktorállomány az 1925. évi 1183 darabról 1928-ban 6 ezerre nőtt. A hőmotoros cséplőgépek száma 1928-ban már meghaladta a 9 ezret, és ezzel párhuzamosan megindult a múlt századi járgányos és gőzcséplők leváltása.

A technikai fejlesztést megakasztotta az 1929–1933. évek válsága, ami a pénzügyi és hiteléletre is kiterjedt, így jelzálogkölcsön felvételére nem vagy csak alig nyílt lehetőség. A gazdasági válság nemcsak a gépvásárlásokat vetette vissza, hanem sok gazdaságban leállították a traktorokat: míg 1929-ben 6800 traktor volt üzemben, 1934-ben csak 3600. Jelentősen csökkent a használatban lévő gőzekék száma is.

A gépesítés később is csak lassan haladt előre. A traktorok száma 1938-ban alig néhány tucattal volt több mint egy évtizeddel korábban. Változatlanul alacsony volt a munkagépekkel való ellátottság. Nemcsak az ekék száma maradt el a kívánatostól, de boronát és kultivátort is inkább csak a nagyobb birtokokon alkalmaztak. A 100 kh-nál nagyobb gazdaságokban levő aratógépek a kalászos gabonák területének mindössze 15%-án tették lehetővé a gépi aratást. Tehergépkocsi még alig volt található a mezőgazdaságban. A vonóerő 94%-át az igásállatok szolgáltatták. A mezőgazdasági munkanélküliek nagy száma és az alacsony napszámbérek szükségtelenné tették a technika jelentősebb modernizálását, ami leginkább az aratógépek elterjedését gátolta.

A II. világháború utáni első években a termelés fő nehézsége a vonóerőhiány volt. A szántásra alkalmas traktorállomány 1945-ben a háború előttinek a felét sem érte el. A háború előtti állati vonóerőnek több mint fele hiányzott, amit nem pótolt a lecsökkent és üzemanyaghiány miatt rosszul kihasznált traktorállomány. Hiány mutatkozott a munkagépekben is, amihez hozzájárult a meglevő gépállomány avulása és a felújítás elmaradása.

A II. világháború után az új traktorok állami tulajdonba kerültek és a gépállomások üzemeltették őket. 1948 végén 110, 1952 végén 364 gépállomás működött, miközben az általuk használt traktorok száma 1484-ről 9342-re nőtt. A gépállomásokat a mezőgazdaság szocialista átszervezésének elősegítésére szervezték meg, valójában azonban a szövetkezetek gazdálkodásának közvetlen irányítását bízták rájuk.

Később megváltozott a gépállomások szerepe: központból gazdálkodó vállalattá kezdtek átalakulni. Első lépésben a talaj-előkészítés, vetés és növényápolás munkagépei és a vontatásukhoz szükséges könnyű erőgépek kerültek a munka helyszínére. 1957-ben engedélyezték a szövetkezetek korlátozott gépvásárlását, megtörve ezzel a mezőgazdasági gépek tulajdonának állami monopóliumát.

1961-ben még 235 gépállomás működött az országban, amiből 1964 elejéig 143 maradt fenn. Az évtized végéig azután a gépállomási hálózat teljesen megszűnt. Egy részük gépjavító állomássá alakult át, saját géppark nélkül.

A traktorok száma 1948-ra elérte a háború előttit, az 1950-es évek elején már csaknem kétszer annyi traktor működött (13 ezer) az országban, mint 1935-ben. 1970-ben számuk elérte a 67 ezret, ami azután számszerűen már nem is nőtt tovább. A {II-502.} nagyüzemek traktorállománya mindjobban fogyott, kapacitásuk azonban fokozódott. A kistermelők traktortartását az 1970-es évekig tiltották, később azonban lehetővé tették erőgépek használatát. Részben új gépeket vásároltak, részben pedig átvették a nagyüzemek nullára leírt, de még használható gépeit. A gépi vonóerő az összes vonóerőből több mint 80%-ot jelentett 1960-ban, 1980-ban pedig 97% felett volt.

A gépállomány számszerű gyarapodása minőségi javulással is párosult. 1960-tól megkezdődött, majd felgyorsult a korszerűtlen (izzófejes és vaskerekes) traktorok korszerűbbekkel való felváltása. Az évtized közepére a tízévesnél idősebb traktorokat lényegében lecserélték. Legnagyobb mértékben a nehéz univerzális (többirányúan felhasználható) traktorok száma nőtt, de jelentősen gyarapodott az eszközhordozó és egyéb kistraktorok, valamint a lánctalpas traktorok állománya is. Sokáig problémát jelentett, hogy a sokféle, kezdetben szovjet és cseh, majd nyugati traktortípus megnehezítette az alkatrészellátást és a javítást. Ez nem csak országosan volt így: a gazdaságok traktorállománya a típusok sokféleségét illetően közel olyan változatos volt, mint az országos állomány.

Magyarországon a nagyüzemi gazdaságszerkezet következtében – ellentétben a nyugat-európai országokkal – inkább a nagyobb teljesítményű traktorok terjedtek el. A nagy táblákon ezek ugyanis jobban kihasználhatók.

Az arató-cséplő gépek 1949-ben jelentek meg. Ezzel a hagyományos aratás merőben más munkafolyamattá vált. A részműveletek (marokszedés, kévekötés, keresztbehordás) elmaradtak, a cséplés a táblán történt és a szemtermés már kicsépelt állapotban került behordásra. A korszerűsödés jele az egyszerűbb eszközök (kévekötő-arató és rendrerakó aratógépek) kiszorulása. Az 1970-es évek végére az arató-cséplő gépek száma 14 ezer fölé emelkedett és ezzel a gabonafélék betakarításánál elérték a teljes gépesítettséget.

A mezőgazdaság gépi vonóerő kapacitása viszonylag gyorsan, már az 1950-es évek elején növekedésnek indult. A növekedés egészen az 1980-as évek közepéig tartott, majd az évtized végén megkezdődött a csökkenés (ld. a 2. ábrát).

A traktorkapacitás növekedése az összes gépi vonóerő-kapacitásénál kisebb volt. Míg 1950-ben a traktorok az összes gépi vonóerő-kapacitás 92%-át tették ki, 1993-ban már csak 45% volt a részesedésük. A munkagépek egyre több fajtáját és típusát alkalmazták, és az egyedi gépek helyébe egyre inkább géprendszerek léptek. A komplex gépesítés a szorosan vett mezőgazdasági munkafolyamatokon túl a szállítási és tárolási feladatokra is kiterjedt. Az 1980-as évekre a nagyüzemekben gyakorlatilag teljessé vált a gabona-, a cukorrépa- és a burgonyatermesztés gépesítése. A rakodás, a kertészeti kultúrák és az állattenyésztés munkafolyamatainak gépesítése ugyanakkor lassabban haladt előre és még mindig nagy kézimunkaerőigénnyel jelentkezett.

A mezőgazdaság gépi vonóerőkapacitása 1950-től az 1980-as évek közepéig közel harmincszorosára nőtt. A termelés növekedését többszörösen meghaladó gépi munka ráfordításnövekedés azt eredményezte, hogy a mezőgazdasági termelés igen eszköz- és anyagigényes lett.

{II-503.} A gépesítés gyors fejlődése mellett az 1970-es évektől megindult a termelési rendszerek kialakítása, először a kukorica és az ipari növények termelésében, később a kertészeti kultúráknál és az állattenyésztésben is. A nagygazdaságok (gesztorok) egymással versenyezve szervezték meg a kultúrák, ágazatok rendszerben való termesztését. A rendszerek, kikapcsolva a kézimunkát, a komplex gépesítés mellett a kemizálás és a növénynemesítés újabb eredményeinek, az állattenyésztésben új fajták és takarmányozási módszerek gyors elterjesztését tették lehetővé. Tevékenységük során korszerűsödött a műtrágya és növényvédőszer használata, gyorsult a fajtaváltás. Megszervezték a gépek karbantartását és saját raktárukban igyekeztek biztosítani a rendszer gépeinek zavartalan működéséhez szükséges alkatrészeket, illetve azok külföldről történő gyors beszerzését. Mindezek összehangolt alkalmazása a rendszerhez tartozó gazdaságokban egy évtizeden belül a termésátlagok két-háromszorosára való emelkedéséhez vezetett, és általában is lendületet adott a mezőgazdaság fejlődésének.

A kistermelők gépi munkaerő-szükségletét – elsősorban a talajmunkákat és a szállítást – a nagyüzemek látták el. A kisgazdaságok gépállománya – fejlődése ellenére – még 1994-ben sem közelítette meg az igényeket, nem volt elegendő saját eszközük a munkák elvégzéséhez.

Szállítás, úthálózat

A 19. században hazánkban megindult tőkés agrárfejlődés alapvetően a külső piacokra alapozódott, ez viszont a modern közlekedés megteremtését követelte. Az infrastruktúra kiépítésének legfontosabb tényezői a vasút és gőzhajózás volt.

A kiegyezés után a világháborúig terjedő időszakban Magyarországon a helyiérdekű vonalak sűrű hálózata jött létre. A századfordulón 17 ezer, 1913-ban pedig több mint 22 ezer km hosszúságú vasúthálózat üzemelt az országban, de a vasutak 94%-át egy sínpárral építették. A vasútvonalak mezőgazdasági jellegű kihasználását jelzi, hogy 1897-ben a gabonaszállítás {II-504.} a forgalom 25%-át tette ki. Az úthálózat később indult fejlődésnek. Az I. világháború előtt Magyarország összes úthálózata 75 ezer km hosszúságot ért el, amiből 52 ezer km volt kiépített út.

Az I. világháború után a területelcsatolások következtében nemcsak vasútjaink hossza csökkent, a vasúti közlekedés és általában a közlekedési ágazatok fejlődése is megállt. A vasúti közlekedés korábban kiépült kapacitása elegendőnek bizonyult a lassú gazdasági növekedés szállítási követelményeinek kielégítésére. A szállítási kapacitás csak a háborús igények hatására, 1938 után bővült.

Az I. világháború után az útépítés a vasúttól eltérően lényegesen előrehaladt. Az 1920-ban meglevő 16 ezer km kiépített úttal szemben a II. világháború előtt már mintegy 25 ezer km hosszú (jórészt makadám) úthálózat volt az országban.

A II. világháború alatt megsemmisült a vasúti sínhálózat 40%-a. A közlekedési berendezések fele elpusztult vagy elvitték az országból.

A mezőgazdasági üzemen belüli és kívüli szállítási igények zökkenőmentes kielégítését nehezíti, hogy rövid időre, döntően az őszi betakarítási csúcsra esnek. A szállításban mindjobban a gépi szállítóeszközök jutottak vezető szerephez. A mezőgazdasági üzemek tulajdonában levő tehergépkocsik száma az 1980-as évek közepén elérte a 65 ezret, ami háromszorosa volt a szállítási ágazat állományának. Később, más mezőgazdasági gépekéhez hasonlóan, a tehergépkocsik száma is csökkent.