Belkereskedelem

Az I. világháborúig

A századforduló Magyarország belkereskedelmét a modernizáció állapotában találta. A még alapvetően agrárjellegű országban ekkor már nemcsak megkezdődött, de egyes területeken jócskán előrehaladt az iparosítás. A közlekedés és szállítás modernizálása szintén jelentős eredményeket mutatott fel. A gazdaságban a tőkés fejlődés, a társadalomban a polgárosodás vált meghatározóvá, ezek a tényezők befolyásolták alapvetően a belkereskedelem fejlődését. A kereskedelem biztonságát jogi szabályozás szavatolta. Már kialakultak a jó működést lehetővé tevő intézmények, szervezetek. Az egységes belső piac egyre szélesebben fogta át a gazdaságot és a társadalmat, sokirányú hatása egyre mélyebben érvényesült bennük.

Az iparosodás és az árutermelés térhódítása a mezőgazdaságban fokozatosan visszaszorította a korábban általánosnak mondható önellátást. Ebben az irányban hatott az urbanizálódás, a városi lakosság arányának növekedése is. Ezek voltak a kereskedelem bővülésének alapvető fontosságú tényezői.

A kereskedelem fejlődését legátfogóbban érzékeltető adatokat a népszámlálások foglalkozási statisztikái szolgáltatják. A kereskedelmi forgalom összefoglaló adatai ekkor még nem ismertek, ám a főbb körvonalak és tendenciák a foglalkozási adatokból is kitűnnek. Az áruforgalom növekedésével párhuzamosan általában nőtt a kereskedelmi foglalkozású személyek száma is, s ebből következtethetünk a kereskedelem arányaira, szerkezetére, területi megoszlására. A népesség számának növekedése, valamint {II-624.} területi, települések szerinti megoszlása természetszerűleg befolyásolja a kereskedelemmel foglalkozók számának alakulását. A kereskedelem fejlődését vizsgálva mindkét tényezőt figyelembe kell venni.

Az ezer lakosra jutó kereskedelmi foglalkozásúak számának növekedése a leggyorsabbak közé tartozott (évi 2,26%) a magyarországi modernizációs folyamatban. A településtípusok szerinti megoszlásból kitűnik, hogy a kereskedelmi tevékenység elsősorban a városokban volt jelentős, főként a fővárosban és a nagyobb városokban (1910-ben a törvényhatósági jogú városok száma 25, míg az általában kisebb, rendezett tanácsú városoké 112 volt). A városok közül is kiemelkedett Budapest (ahol 1910-ben az ország lakosságának 4,8%-a élt) különösen magas és folyamatosan növekvő koncentrációja. A kisebb népességű községekre (1910-ben a számuk 12 403 volt) viszont a kereskedelmi fejlettség alacsony szintje volt jellemző. Ennek következménye, hogy míg az ország népességének négyötöde lakott községekben, a kereskedelmi foglalkozásúaknak alig több mint kétötöde tevékenykedett bennük.

A kereskedelem formái, szerkezete a tőkés gazdaság kialakulása és fejlődése során a gazdaság és társadalom igényeinek hatására fokozatosan változtak. A régi kereskedelmi formák némelyike összeszűkült, míg az újaké kiszélesedett. A kereskedelem ágazati megoszlása egyre tagoltabbá vált. A kereskedelem belső alapokra épülő modernizálódásához fokozatosan külső tényezők is hozzájárultak.

A kereskedelem modernizációjának megindulása nem járt együtt a prekapitalista kereskedelmi formák általános, automatikus hanyatlásával, eltűnésével. A piaci kereskedelem a kapitalista gazdaság kialakulása után, az iparosodás és az urbanizáció előrehaladásával eleinte növekvő, majd hosszabb ideig még igen fontos szerepet játszott a lakosság mindennapi, vagy legalábbis gyakoribb szükségleteinek kielégítésében. A piaci árusok döntő többsége (70–80%) élelmiszer-árusítással foglalkozott. 1910-ben az önálló piaci árusok aránya az összes kereskedelemmel foglalkozóknak országosan 16%-a, Budapesten 23,3%-a volt. A piaci árusok összessége az összes kereskedelemmel foglalkozóknak csak jóval kisebb hányadát (országosan 8,5, a fővárosban 8,7%-át) tette ki. Ennek oka, hogy az alkalmazottak száma ebben a foglalkozási ágban nagyon alacsony volt. A forgalom növekedésével a piaci, valamint az ebbe a kategóriába besorolt utcai árusok tevékenysége egyre fontosabb önálló kereskedelmi foglalkozásként különült el, miközben a piacokon a kistermelők is árusították termékeiket (utóbbiakat a fenti adatok nem tartalmazzák). A 19. század folyamán Európa-szerte kezdtek az élelmiszer-árusítás célját szolgáló vásárcsarnokokat emelni a nagyobb ipari városokban. Budapest hat vásárcsarnokát 1895 és 1897 között építették fel és nyitották meg (ezekhez járult még az 1930-as évek elején épített Nagyvásártelep).

A prekapitalista kereskedelem másik, korábban igen elterjedt formája a házaló kereskedelem volt, amelynek jelentősége már az I. világháború előtt is erősen csökkent. Arányszámai 1910-ben már jóval elmaradtak a piaci kereskedelemé mögött (az önállóknak országos átlagban 10,4%-át, a fővárosban 7,4%-át tették ki). Különösen Budapesten szorult vissza ez a kereskedelmi forma, amely egyre kevésbé felelt meg a modern nagyvárosi viszonyoknak.

Egyre nyilvánvalóbb lett a bolti kereskedelem fejlődése, míg a többi forma csak ennek kiegészítőjeként maradt fenn, egyre csökkenő hatókörrel. Kivételt képeznek az ügynökök, akiket különálló kereskedelmi formát alkotó csoport tagjaiként {II-625.} tartottak nyilván, s akiknek száma egyre gyarapodott. Az ő tevékenységük számára egyre szélesebb tér nyílt.

A bolti kereskedelemmel foglalkozók aránya 1910-ben az összes kereskedelemmel foglalkozóknak négyötödét tette ki. Ennél alacsonyabb volt az önállók aránya ebben a csoportban, hiszen az alkalmazottak száma itt magasabb volt, mint a többi formánál. A bolti kereskedelem aránya országos átlagban, illetve a kevésbé fejlett területeken magasabb volt, mint a fejlettebbeken, különösen pedig, mint a fővárosban. Míg ugyanis a piaci kereskedelemnek a kistelepüléseken az önellátás kisebb-nagyobb méretű fennmaradása miatt alig volt működési lehetősége, addig a nagyobb városokban éppen ez a forma növekedett talán a legerőteljesebben.

A bolti kereskedelem ágazati szerkezete – s ezen belül elsősorban a közvetlenül fogyasztóknak árusító kiskereskedelemé – szakjelleg szempontjából két részre bontható: a vegyes profilú boltokra és a szakboltok egyre jobban differenciálódó csoportjára. A bolti kereskedelem térhódítása a vegyeskereskedések, szatócsboltok elterjedésével kezdődött. A főként a városokban egyre általánosabban megjelenő szatócsboltok forgalmának nagyobb részét élelmiszerek és élvezeti cikkek tették ki, mellettük közszükségleti iparcikkeket is árusítottak. A vegyeskereskedések inkább a falvakban és kisebb városokban létesültek, ezért forgalmukban az iparcikkeknek fontosabb volt a szerepe, mint az élelmiszereknek. Sok községben az egyedüli, üzlethelyiségben árusító bolt a vegyeskereskedés volt. E két bolttípus megkülönböztetése sokszor nehéz vagy erőltetett volt, ez indokolja, hogy táblázatunkban az élelmiszer-kereskedelemmel összevontan található.

A bolti kereskedelem ágazati megoszlását tekintve az élelmiszer-kereskedelem volt a legelterjedtebb. A szatócsboltokat a korabeli statisztika eredetileg is ebbe a csoportba sorolta, s ha a vegyeskereskedéseket is ideszámítjuk, az önálló boltosoknak 1910-ben országosan 60%-a, Budapesten 32,5%-a tartozott ide. A vegyeskereskedések aránya a kisebb településeken volt csak jelentősebb, országosan az összes boltosnak közel egyhatoda tartozott ebbe a csoportba. Amíg arányuk Budapesten az egy százalékot sem érte el. Az élelmiszer-kereskedelem egészét számba véve, az ezzel foglalkozó összes személy (s minden bizonnyal az összes forgalom) arányszámai az önálló boltosokénál, azaz a boltokénál alacsonyabbak voltak, az ilyen boltok alacsony alkalmazotti létszáma (s a forgalmazott cikkek alacsonyabb ára) miatt.

A kereskedelemben az egyre jobban differenciálódó iparcikk-szakkereskedelem {II-626.} kibontakozása volt jellemző. Eleinte több boltos foglalkozott ruházati cikkek és textília eladásával, mint a többi iparcikkével együttvéve. 1910-ben erre vallanak az országos adatok (10,9%, illetve 8%). Ez a tendencia már 1910-ben is érvényesült Budapesten. A vegyes iparcikkek csoportjába tartozó áruk, mint például a gépek, szerszámok, villamossági cikkek, optikai cikkek, könyvek, papíráruk forgalmazásával a fővárosban már ekkor többen foglalkoztak, mint a textíliáéval és a ruházati cikkekével. Az iparcikk-kereskedelem esetében különösen hangsúlyosnak mutatkozik Budapest kiemelkedő kereskedelmi jelentősége. Ez nem kizárólag a nagyváros fejlettebb gazdasági, társadalmi életének következménye, hanem annak is, hogy a főváros az ország kereskedelmi központja volt, amelynek hatóköre sok vonatkozásban távoli vidékekre is kiterjedt. Az iparcikk-kereskedelemmel foglalkozók összesített létszámadatai a boltokénál, illetve a boltosokénál magasabb arányszámokat mutatnak. Ez az ilyen boltok alkalmazottainak magasabb számával magyarázható (ami mögött bizonyosan magasabb forgalmi értékek húzódtak meg).

A többi kereskedelmi foglalkozás közül figyelemre méltó a mezőgazdasági termékekkel folytatott kereskedelem, amely a jelentős agrárkörzetek kereskedelmi központjaiban volt nagyobb súlyú; továbbá a modernizáció előrehaladásával a tőkés gazdaság igényei által serkentett szakmák, mint a fűtő- és építőanyag-kereskedelem, a szállítmányozó és a bizományos üzletág, valamint több, kisebb létszámú csoport, mint a hirdetésvállalkozók, a kiviteli és behozatali vállalatok, az áruforgalmi vállalatok, melyekre az erős nagyvárosba, elsősorban a fővárosba koncentrálódás volt jellemző. Némiképp hasonló volt e vonatkozásban a dohányárukkal folytatott kereskedelem, amely a boltok méretét tekintve a legkisebbek közé tartozott. Az egyéb kereskedelmi csoportban természetesen több kisebb szakma, valamint a jelentős számú, közelebbről meg nem határozott kereskedelmi foglalkozásúak adata is összevontan szerepel.

A kereskedelem nagyvárosba koncentrálódását, s a koncentráció kereskedelmi formák és ágazatok szerinti különbségeit jól mutatja a főváros részaránya az országos összesből.

Budapest lakossága 1910-ben az ország népességének 4,8%-ára rúgott. Ennél az aránynál minden kereskedelmi szakma, csoport nagyobb mértékben volt képviselve a fővárosban (a korábban említett vegyeskereskedések kivételével). Az összes kereskedelemmel foglalkozóknak az önálló kereskedőkénél magasabb arányszámai a nagyobb méretű boltok erőteljesebb nagyvárosi koncentrációját jelzik. Az összes kereskedelmi alkalmazott 28%-a Budapesten dolgozott 1910-ben, ami szintén azt mutatja, hogy a nagyobb arányokban folytatott kereskedelem a fővárosban összpontosult.

A bolti kereskedelemhez sorolt szakmák körében a nagyvárosi koncentráció az iparcikk-kereskedelemben mutatkozott {II-627.} a legerőteljesebbnek, ezt követte a fűtő- és építőanyag-kereskedelem, valamint az egyéb kereskedelmi foglalkozások csoportja, amit főként az újabb szakmák (például a szállítmányozás) erőteljes fővárosba összpontosulása idézett elő. Ehhez kapcsolódik az ügynökök szintén kiugróan magas fővárosi jelenléte. Az élelmiszer-kereskedelem és a mezőgazdasági terményekkel folytatott kereskedelem viszonylag kisebb mértékben összpontosult a fővárosba. Az élelmiszer-kereskedelem esetében nemcsak annak helyi, mindennapi ellátó funkciója játszott szerepet (itt nem érvényesült a fővárosi kereskedelmi központ vonzó hatása), hanem a piaci kereskedelem igen magas budapesti részaránya is.

A kereskedelem belső arányai megközelítően jelzik a bolthálózat szerkezetét, valamint a forgalom áruösszetételét. A lakosság ellátottságát az egyes kereskedelmi formák, illetve a bolti kereskedelem egyes ágai szerint a kereskedések és a bennük dolgozók lakosságszámhoz viszonyított adatai érzékeltetik.

A kereskedelem lakosságszámhoz viszonyított adatait több időpontban összehasonlítva érzékelhetővé válik az ellátottság javulása és a forgalom növekedése. Az 1910. évi helyzetet a két évtizeddel korábbival összehasonlítva erőteljes, bár nem egyenletes növekedés tapasztalható. Egyértelmű csökkenést csak a házaló kereskedelem mutat. Az önálló boltosok lakossághoz viszonyított száma 1890 óta 11%-kal, a bolti kereskedelemmel foglalkozók összességének száma 26%-kal növekedett. A piaci árusok esetében a növekedés több mint kétszeres volt, s az ügynököknél sem volt sokkal kevesebb. Ennek tudható be, hogy a kereskedelemmel foglalkozók összességének lakossághoz viszonyított adatai a két évtized alatt 30%-kal, az önállóké ugyanakkor 21%-kal nőttek meg. Ez arra vall, hogy a gazdasági fejlődés velejárója, illetve része volt a kiterjedtebb, intenzívebb kereskedelmi tevékenység, a sűrűbb bolthálózat, a több önálló kereskedő és kereskedelmi alkalmazott. Különösen dinamikus volt az iparcikk-, a fűtő- és építőanyag-, valamint a piaci kereskedelem rendkívül erőteljes bővülése. Budapest lakosságszámához viszonyított kereskedelmi adataira nagyjából az országos átlag tendenciái jellemzőek.

A fejlettebb országokban a 19. század közepétől megindult a kereskedelemben a változott viszonyokhoz alkalmazkodó új vállalatformák kialakulása, terjedése. A századforduló idején már Magyarországon is működtek ezek első képviselői. Az egyik ilyen új kereskedelmi vállalatforma a fogyasztási szövetkezet volt. Egyes európai országokban a munkásság és mellette részben az ugyancsak szélesedő tisztviselőréteg fogyasztását szolgálta. Másutt viszont a szövetkezetek nagyobbrészt a falusi körzetek paraszti bázisán fejlődtek. Magyarországon is megjelentek már az első szövetkezetek, a legjelentősebb ezek közül az 1898-ban létrehozott Hangya Szövetkezet volt. 1904-ben megalakult Budapesten az Általános Fogyasztási {II-628.} Szövetkezet. A nagyvárosi tömegfogyasztásban rejlő üzleti lehetőségek teremtettek meg egy másik új kereskedelmi formát, az áruházat. A 19. század második felében már több európai nagyvárosban működtek áruházak. Külső megjelenésükben nagy eltérést mutattak a hagyományos boltokkal szemben. Budapesten 1911-ben nyitotta meg kapuit az első valódi áruház, Párisi Nagy Áruház néven (az áruház elnevezést korábban is használták nagyobb bazárok), amely már nevével is jelezte a nyugati minta alapul vételét.

Magyarország kereskedelmi fejlődésének regionális sajátosságaira az országrészek, illetve a vármegyék adatai segítenek fényt deríteni. A legszembeszökőbb fejlemény e téren az I. világháború előtt az Alföld kereskedelmi fejlettségének élre törése volt. Ez a tendencia akkor is egyértelműen kivehető, ha az alföldi adatokat a kiugróan magas fővárosiak nélkül vesszük figyelembe. A 19. század közepéhez képest ugyanakkor jelentősnek mondható a Dunántúl, ennél enyhébbnek a Felvidék kereskedelmének térvesztése. Az országrészek közül a legalacsonyabb Erdély kereskedelmi fejlettsége volt.

Az alföldi kereskedelmi fejlődés legfontosabb tényezője a mezőgazdasági árutermelés volt. Ezt az is jól mutatja, ha a városok mellett a községek kereskedelemmel való ellátottságát is figyelembe vesszük. 1910-ben a községek negyedében egyetlen kereskedő sem működött, az Alföldön az ilyen falvak aránya az egytizedet sem érte el (a Dunántúlon ez az arány közel egynegyed, Erdélyben egynegyed és egyharmad közötti, míg a Felvidéken közel egyharmad volt). Ha azokat a községeket is figyelembe vesszük, amelyekben csak egy kereskedő működött, akkor ezek aránya országosan az összesnek egyhetedére rúgott, míg az alföldiek aránya ebben a csoportban kilenc százalék körüli volt. Ezek a jelentős regionális eltérések részben a községek méretével is összefüggtek. A Dunántúlon és a Felvidéken ugyanis több megyében jelentős volt az aprófalvas települések száma, míg az Alföldön ezek aránya jóval kisebb volt (főként a peremvidéken helyezkedtek el). Több központi megyére a kisszámú óriásfalvak voltak jellemzőek. Az Alföld élretörésében szerepet játszott az alföldi városok jelentős ipari fejlődése is, valamint az a fontos körülmény, hogy itt található a legnépesebb városok többsége.

A két világháború között

Az I. világháború éveiben, a hadigazdaság körülményei között a kereskedelem tevékenységi köre jelentősen összeszűkült. A hadviselő országokban általában jelentkező korlátozások, az élelmiszerek és más fogyasztási cikkek hatóságilag szabályozott adagolása, a közszükségleti cikkek növekvő hiánya, a nyersanyagok és tüzelőanyagok állami hivatalok általi elosztása vált jellemzővé Magyarországon is.

A háború végére a gazdasági kimerültség következményei a kereskedelmet is súlyosan érintették. Ezeknél az átmeneti jellegű hatásoknál azonban a tartós változások következményei sokkal súlyosabbak voltak. Az ország területének jelentős csökkenése sokrétűen érintette a gazdaság egészét, s ezen belül sok vonatkozásban új működési feltételek közé helyezte a kereskedelmet is. Ausztria–Magyarország ötvenmilliós piacának vámközössége felbomlott, az új országhatár korábban egységes gazdasági régiókat szelt ketté, ezekben városok és körzetük ettől kezdve más-más országhoz tartoztak. Ily módon a rég kialakult gazdasági kapcsolatok megszakadtak.

A területi változások következtében az ország gazdasági jellege, fejlettsége egy csapásra megváltozott. Egyrészt a nyersanyagforrások nagyobb része a szomszédos országokhoz került, ami a {II-629.} gazdaság működésének körülményeit alapvetően megváltoztatta. Másrészt viszont az ország iparosodottabbá vált, s egyben kereskedelmi fejlettségi szintje is megemelkedett. Ez utóbbi változások okai közül az egyik legjelentősebb az volt, hogy az ipar és kereskedelem Budapestre koncentrálódása már a háború előtt hatalmas méreteket öltött.

A kereskedelemmel foglalkozó személyek számának és arányának településtípusok szerinti megoszlása több vonatkozásban eltért az I. világháború előtti állapotoktól.

A kereskedelmi fejlettség egyik jellemző adata az ezer lakosra jutó kereskedelmi foglalkozásúak száma, amely az I. világháború után jóval nagyobb volt az új országterületen, mint a háború előtt. Az 1920-ban mutatkozó ugrásszerű növekedést a továbbiakban jóval mérsékeltebb követte (1941-ben az országos adat 28 volt). Az 1910 és 1920 közötti rendkívüli növekedés talán legfontosabb oka a háborút követő válságos gazdasági helyzet volt, amelynek hatására a megélhetést másutt nem találók nagy tömegének beáramlása duzzasztotta fel átmenetileg a kereskedelem létszámát.

A nagyarányú változás másik fontos oka az volt, hogy Budapest súlya jelentősen megnőtt a megkisebbedett országban. A főváros lakossága az ország népességének 11,6%-át tette ki 1920-ban és 1930-ban (ami 1910-hez képest két és félszeres részesedésnövekedést jelent). Nem meglepő tehát, hogy a fővárosi kereskedelem részaránya is közel kétszerese lett a háború előttinek.

A törvényhatósági jogú városok (1930-ban a számuk 11 volt) és a megyei városok (1930-ban így nevezték a korábbi rendezett tanácsú városokat, a számuk ekkor 45 volt) részesedése az ország kereskedelméből, illetve kereskedelmi foglalkozásokból csökkent a háború előttihez képest, s csak a kisebb, a megyei városok részaránya haladta meg ezt a szintet 1930-ban, majd tovább növekedett (19,1%-ra) 1941-ben. Az ezer lakosra jutó kereskedők száma mindkét várostípusban valamelyest visszaesett 1920-ban a háború előtti szinthez képest, amelyet csak ezt követően haladt meg. Figyelemre méltó változás következett be a községek (1930-ban a számuk 3361 volt) kereskedelmében. Részarányuk az országos összesből a területváltozás következtében jelentősen csökkent, viszont az ezer lakosra jutó kereskedők száma ettől kezdve egyenletesen nőni kezdett. Másrészt viszont a falvak kereskedelemmel való ellátottsága folyamatosan fejlődött.

A piaci kereskedelem részesedése a fővárosi kereskedelemből lényegében nem változott (1930-ban az önállók 23,2%-a, az összes kereskedelemmel foglalkozók 7,6%-a tartozott ebbe a csoportba). Az országos adatok némi {II-630.} aránynövekedést mutatnak (19,5%, illetve 8,5%), ami azonban elsősorban a budapesti kereskedelem megnövekedett súlyának tudható be. A házaló kereskedelem térvesztése tovább folytatódott (az önállóknak országosan 4,2%-át, a fővárosban 3,6%-át tették ki 1930-ban). Ha nem is ilyen nagymértékben, de csökkent az ügynökök részaránya is a kereskedelemből, ami bizonyosan a gazdaság összeszűkült kereteivel függött össze.

1930-ban a kereskedelemmel foglalkozóknak országosan 86%-a, Budapesten 86,3%-a tevékenykedett a bolti kereskedelemben. Az önállók aránya ekkor is alacsonyabb volt ebben a csoportban az átlagosan magasabb alkalmazotti létszám miatt (a kereskedelem összes önállóinak országosan 68%-a, Budapesten 57,6%-a tartozott a bolti kereskedelemhez 1930-ban).

Az I. világháború előtti állapotokkal összevetve néhány kereskedelmi ág részaránya jelentős változásra vet fényt. A legnagyobb az eltérés az élelmiszer-kereskedelemnél. Aránya országosan nagymértékű, de a fővárosban is határozott csökkenést mutat. Ugyanakkor az iparcikk-kereskedelem aránynövekedése tovább folytatódott. Hasonlóképpen folytatódott az a tendencia is, amely a fővárosban az iparcikk-kereskedelem arányának az országos átlagot jóval meghaladó mértékében nyilvánult meg.

A kereskedelmi formák és ágazatok nagyvárosba koncentrálódását a két világháború között mutatja a főváros részaránya az országos összesből az 50. táblázatban. Az I. világháborút követő nagyméretű területi változások következtében Budapest súlya az országos összesben jelentősen megnövekedett (lakossága az ország népességének 11,6%-át tette ki). Az I. világháború előtti helyzethez hasonlóan a két világháború közötti időszakban is jóformán minden kereskedelmi szakma, csoport a népességi részesedésnél magasabb arányban volt jelen a fővárosban. Továbbra is nagyobb volt az összes kereskedelemmel foglalkozók fővárosi aránya az önállókénál, a több alkalmazottat foglalkoztató nagyobb kereskedések erőteljes nagyvárosi koncentrációja miatt.

Hasonlóképpen ekkor is az iparcikk-, valamint a fűtő- és építőanyag-kereskedelem fővárosba koncentrálódása volt a legerőteljesebb. A kereskedelem már korábban is nagyarányú fővárosba koncentrálódásának megugrását nagyobbrészt az ország területének csökkenése idézte elő.

A lakosság kereskedelemmel való ellátottsága az I. világháború után tovább javult. A kereskedések és a bennük dolgozók lakosságszámhoz viszonyított adatai 1910 és 1930 között a megelőző időszaknál is jobban nőttek. A két évtizeddel {II-631.} előbbi állapothoz képest jóformán minden csoportban határozott, egyesekben kiugró növekedés következett be. Különösen a bolti, s ezen belül az iparcikk-kereskedelem terén volt rendkívüli az előrelépés (ezekben a szakmákban, valamint a bolti kereskedelem egészében az önállók és alkalmazottak együttes száma a lakossághoz viszonyítva két évtized alatt a kétszeresére nőtt). Egyedül a házaló kereskedelem mutatott eltérő tendenciát, a már korábban megindult visszaesés ebben a szakmában még erőteljesebbé vált.

Előrehaladt az új kereskedelmi vállalatformák térnyerése is. Az áruházak száma nőni kezdett. Megjelentek és terjeszkedni kezdtek a fiókhálózatos vállalatok. Sikeres hazai és külföldi kereskedőcégek egyre több fiókot működtettek és a már korábban alapított szövetkezeteknek is mind több fiókja működött városokban és községekben (a falvakban a Hangya Szövetkezeti boltok száma szaporodott a legerőteljesebben).

A külföldi tapasztalatok átvétele nagyban hozzájárult az új formák és módszerek viszonylag gyors elterjedéséhez. Ezt közvetlenül is elősegítette a külföldi tőke megjelenése. Az új kereskedelmi formákhoz tartozó nagyvállalatok legjelentősebb képviselőinek egyike volt a Corvin Áruház, amelyet egy hamburgi áruházvállalat 1922-ben részvénytársaságként alapított, s 1926-ban nyílt meg (hosszú ideig ez volt az ország legnagyobb áruháza). Hasonlóképpen jelentős volt a bécsi Julius Meinl cég magyarországi vállalata, amelynek az 1930-as években 55 fiókja működött az országban (közülük 33 a fővárosban). Számos további külföldi cég létesített önálló kereskedelmi vállalatot vagy lerakatot, melyek a hagyományos fogyasztási cikkektől (cipő, piperecikkek, lakástextil stb.) a legfejlettebb technikát megtestesítő termékekig (varrógép, írógép, irodagép, gépkocsi, fényképészeti cikkek, játékfilmek stb.) sokféle árut forgalmaztak Magyarországon. A külföldi tőke részvétele a magyar kereskedelemben, az ebben a gazdasági ágban működő tőke egészéhez képest, nem volt számottevő, jelentősége mégis nagy volt.

A kereskedelmi tevékenység kereskedések mérete szerinti változásait kereskedelmi formák és ágazatok szerint az önálló kereskedők és a kereskedelemmel {II-632.} foglalkozók összességének adatai érzékeltetik némiképp. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a kereskedelmet űző önállók átlagosan hány alkalmazottat foglalkoztattak. Ezt a 100 önállóra jutó alkalmazottak száma mutatja meg kereskedelmi formák és a bolti kereskedelem ágazatai szerint, országos átlagban és külön a fővárosban. Az alkalmazotti átlagszámok mutatják, hogy a bolti kereskedelem lényegében különbözik a többi kereskedelmi formától. A piaci és a házaló-kereskedelem, valamint az ügynöki tevékenység többnyire alkalmazott nélkül bonyolódott le, míg a bolti kereskedelemben ritkaságszámba ment az olyan ág, amelyben az önállók számát nem haladta volna meg az alkalmazottaké. Különösen az iparcikk-, a fűtő- és építőanyag-kereskedelemben, valamint az egyéb kereskedelem csoportjába sorolt szállítmányozó vállalatok esetében mutatnak az alkalmazotti számok a közepes és nagyméretű boltok nagyobb arányú jelenlétére. Az iparcikk-kereskedelembe sorolt szakmák közül kiemelkedett magas alkalmazotti létszámával és erős növekedésével a könyv- és műkereskedés csoportja, ami jelentős mértékben az idesorolt könyv- és lapkiadók és -terjesztők sajátos üzletágának volt a következménye.

Az alkalmazotti átlagszámokból leszűrhető további fontos tanulság a nagyvárosi kereskedelemnek az átlagot jóval meghaladó méreteire vet fényt. Ez alól alig akadt kivétel. A bolti kereskedelemben a fővárosi alkalmazotti létszámok rendre magasabbak voltak az országos átlagnál, de létszámnövekedés 1910 és 1930 között csak országosan következett be minden ágazatban, míg a budapesti iparcikk- és kisebb mértékben a fűtő- és építőanyag-kereskedelemben létszámcsökkenés mutatkozott. Ez arra vall, hogy a konjunkturális viszonyok sok vonatkozásban kedvezőtlenül alakultak.

A bolti kereskedelemről első ízben az I. világháború után készült vállalatstatisztikai összeírás Magyarországon. Ebből megállapítható a kereskedelmi vállalatok méret szerinti megoszlása a bolti kereskedelemben és ágazataiban.

A nagyság szerinti megoszlásból látható a kereskedelemnek az a sajátossága, hogy a legnagyobb hányadát a kisméretű {II-633.} kereskedelem teszi ki, s ezen belül igen tekintélyes a legkisebb, az egyfős boltok aránya. A kisméretű kereskedelem magas arányszámai általában az élelmiszer-kereskedelemre, az egyéb kereskedelmi ágak csoportjára, s ezen belül különösen a mezőgazdasági termék-, még inkább a dohányáru-kereskedelemre, valamint a fűtő- és építőanyag-kereskedelemre voltak jellemzőek. A közepes és nagyméretű vállalatok aránya főként az iparcikk-kereskedelemben volt jelentős, emellett még az élelmiszer-, a mezőgazdasági termék-, valamint a fűtő- és építőanyag-kereskedelemben tűnik még számottevőnek. Az előbbi két csoporttal kapcsolatban azonban figyelembe kell venni a magyar vállalatstatisztikai gyakorlatot, amely a több fiókkal rendelkező vállalatokat (szövetkezeteket) egy egységként vette számba a vállalat székhelyén. Ennek a következménye, hogy például az élelmiszer-kereskedelemben a nagyvállalati csoportban feltüntetett személyeknek mintegy háromnegyede a fogyasztási szövetkezetek alkalmazottja volt és kisméretű szövetkezeti boltokban árusított.

A közepes és nagyméretű kereskedelem vizsgálata megerősíti, hogy az iparosodással és az urbanizációval párhuzamosan nagymértékben koncentrálódott az iparcikk-, valamint a fűtő- és építőanyag-kereskedelem. Ebben több tényező is szerepet játszott. A termelés bővülése a nyersanyagok, félkész termékek, gépek, szerszámok, energiahordozók növekvő felhasználásával járt együtt. A városi – és általában a nem önellátó – népesség sokrétű és fokozódó fogyasztása az élelmiszerek mellett egyre több iparcikkre terjedt ki, s nőtt a tüzelőfelhasználás is.

A kiskereskedelem és a nagykereskedelem elkülönítve nem szerepel az országos vállalatstatisztikában. A fővárosi statisztikai hivatal 1928-ban a budapesti kereskedőkről felvételt készített, amely kis- és nagykereskedelem szerinti megoszlásukra is kiterjedt. A bolti kereskedelemben a kiskereskedők aránya 86% volt, de az ágazati megoszlás jelentős eltéréseket mutatott: az arány az élelmiszer-kereskedelemben 95%, a fűtő- és építőanyag-kereskedelemben, valamint az egyéb kereskedelem csoportjában 87–89%, míg az iparcikk-kereskedelemben 77% volt. A nagykereskedők aránya (a kis- és nagykereskedelmet egyaránt folytatókat figyelmen kívül hagyva) az iparcikk-kereskedelemben volt a legnagyobb (a textileseknél 20%, a vegyes iparcikk csoportban 19%), emellett jelentős volt még a mezőgazdasági termék-kereskedelemben (15%) és a fűtő- és építőanyag-kereskedelemben (11%).

A kereskedelmi vállalatok méret szerinti megoszlásának településtípusok szerinti fővonásai a kereskedelem sajátosságaira újabb megközelítésben világítanak rá.

Az egyes méretcsoportok településtípusonkénti megoszlása még élesebben kidomborítja Budapest hatalmas kereskedelmi túlsúlyát. A közepes méretű vállalatok és a bennük foglalkoztatott személyek több mint a fele a fővárosban volt, a nagyoknak több mint négyötöde. A közel kilenctizedes nagyvállalati személyi arány a budapesti székhelyű szövetkezeteknek az ország számos helységében tevékenykedő alkalmazottait is tartalmazza ugyan, de ezek figyelmen kívül hagyásával a fővárosi arány még mindig közelíti a kétharmadot. Jóval kisebb, de azért figyelemre méltó a főváros részesedése a kisboltokból, ami a lakosság kereskedelemmel való jó ellátottságát mutatja.

Az ország kereskedelmi fejlődésének regionális sajátosságai a területváltozások következtében módosultak ugyan, de a megmaradt területeken többségében a háború előtti tendenciák folytatódtak. A két világháború között változatlanul az Alföld kereskedelme maradt az élen, a {II-634.} növekedés dinamizmusa azonban megszűnt. A Dunántúl és az északi országrész kereskedelmi fejlettsége lényegében azonos szintűnek mondható. A regionális sajátosságok a városok mellett a községek kereskedelemmel való ellátottságában is megjelentek. Az I. világháború előtti helyzethez képest határozott javulás mutatkozott. Azoknak a községeknek az aránya, amelyekben nem volt egyetlen kereskedő sem 8%-ra csökkent, míg azoké, amelyekben csak egy kereskedő működött, 10,6% volt országosan. Az Alföldön a kereskedő nélküli községek aránya nem érte el az 1%-ot, s további 1,6%-ban egy kereskedő volt. A Dunántúlon még mindig a községek több mint egytizedében nem volt kereskedő, az északi országrészben az ilyen községek aránya 4% fölött volt. Azoknak a községeknek az aránya, melyekben egy kereskedő volt, e két országrészben meghaladta a 14, illetve a 9%-ot. Ezekben a változásokban szerepet játszott az országban maradt aprófalvas települések számának csökkenése.

A II. világháború után

A II. világháború az elsőnél is nagyobb mértékben korlátozta a kereskedelmi tevékenységet. A nyersanyagok, energiahordozók, félkész termékek forgalmának állami szabályozása a hadigazdaság kibontakozásának természetes velejárója volt. Ugyanez vonatkozik az élelmiszerek és a fogyasztási iparcikkek növekvő körére is. A háború utolsó szakaszában az ország hadszíntérré vált, ami a kereskedelem teljes bénulását, átmeneti szünetelését eredményezte.

Amikor a háború véget ért, az ország gazdasági teljesítőképessége a korábbinak töredéke volt csupán. A termelő- és szállítókapacitás jelentős részének pusztulása miatt rendkívüli gazdasági nehézségek közepette indult meg a termelés és a kereskedelmi forgalom. A kereskedelem helyzete már ekkor is, ezután pedig még inkább jelentős mértékben eltért a két világháború közötti időszakra jellemző állapottól.

A kereskedelemmel foglalkozó személyek számának és arányának településtípusok szerinti megoszlása a kereskedelem fejlettségét a korábbiakkal azonos módon mutatja be.

A II. világháború utáni első népszámlálás országos eredménye az ezer lakosra jutó kereskedelmi foglalkozásúak számának nagymértékű csökkenését mutatja. A háború okozta gazdasági nehézségek fokozatos leküzdése lehetővé tette a kereskedelem aktivizálódását, de ennek hatása több okból nem jelentkezett az 1949. évi adatokban. Bár a boltok és a bennük dolgozó személyek száma növekedni kezdett, de ez jelentős mértékben pótlásnak tekinthető csupán, mivel a korábban kereskedelemmel foglalkozók tekintélyes része a háború áldozatává vált. Magyarországon ugyanis a kereskedelmi foglalkozásúaknak nagy hányada a zsidó lakosság köréből került ki (az 1930. évi népszámlálás szerint az arányuk a kereskedelemmel és hitelügyekkel foglalkozók körében 40% volt), többségüket 1944-ben deportálták.

Az 1949. évi, szokatlan méretű visszaesés okai között olyan tényező is éreztette már a hatását, ami a következő években még nagyobb arányban teljesedett ki. Az 1940-es évek végétől ugyanis Magyarországon éppúgy, mint a többi, a Szovjetunióban megvalósított gazdasági-társadalmi berendezkedést átvevő országban, új tendenciák bontakoztak ki, amelyek számos vonatkozásban, így a kereskedelem területén is a korábbiakkal szöges ellentétben álltak. Az új tendenciák kibontakoztatásában az a gazdaság- és társadalompolitikai elképzelés játszott meghatározó szerepet, amely a magántulajdon és mindenfajta magántevékenység visszaszorítását és főként állami, kisebb részben szövetkezeti tevékenységgel való felváltását célozta.

{II-635.} A magánvállalkozás megszüntetésének társadalompolitikai célkitűzése mellett az a felfogás is éreztette a hatását, amely a minél nagyobb gazdasági egységeket tekintette fejlettebbnek. Ehhez járult a központosított gazdaságirányítás és -ellenőrzés igénye, amely praktikus okokból a vállalatok minél kisebb számát tartotta kívánatosnak. Összhangban volt ezekkel a nézetekkel a szolgáltatások fontosságának fel nem ismerése, s ennek folytán a kiskereskedelem szerepének lebecsülése. Mindez azt eredményezte, hogy a magánkereskedelem jóformán máról holnapra történt felszámolását követően nem váltotta azt fel az állami és szövetkezeti kereskedelem. A kereskedelmi hálózat összeszűkült, a kereskedelemmel foglalkozók száma csökkent. Az 1949 utáni évek nagyarányú kereskedelmi visszaesését követően az 1960-as években mutatkozott olyan mértékű emelkedés, amelynek nyomán sikerült a II. világháború előtti kereskedelmi növekedés szintjét elérni.

Az ezer lakosra jutó kereskedelmi foglalkozásúak számából az egyes településtípusok kereskedelmi fejlettségére következtetve megállapítható, hogy a II. világháború után a korábban rendkívül nagyarányú különbségek jelentősen csökkenni kezdtek. A fővárosban ez a mutató a századforduló előtti szintre esett vissza 1949-ben, a csökkenés tovább folytatódott. Az önkormányzati önállósággal rendelkező városok (a korábbi törvényhatósági jogú városok, amelyeket 1949-ben kiemelt város néven tartottak nyilván, a számuk ekkor 10 volt, majd a közigazgatási átalakítás után e kategóriát a megyei városok alkották, számuk 1970-ben 5 volt) visszaesése 1949-ben az 1890-es szintig ért, s az ezt követő enyhe növekedés csupán az 1900 és 1910 közötti színvonalat érte el. A többi város (a két világháború közötti megyei városok, a számuk 1949-ben 43, 1970-ben 70 volt) kereskedelmi fejlettségi mutatója alig haladta meg 1949-ben az 1900-as, majd némi emelkedés után 1970-ben az 1910-es színvonalat. A városok kereskedelemmel való ellátottsága összességében visszaesett az I. világháború előtti szintre.

A községek kereskedelemmel való ellátottsága ezzel szemben jelentősen javult. A századfordulótól folyamatosan növekvő községi arányszám 1949-ben ugyan az 1920-as szintre esett vissza (amiben a vidéki zsidó kereskedők nagy részének pusztulása bizonyosan jelentős szerepet játszott), ezután viszont erőteljes növekedés tapasztalható, ami a falusi kereskedelem fejlődését jelzi. A különbségek csökkenését mutatja, hogy míg a kereskedelmi foglalkozásúak lakossághoz viszonyított száma a városokban korábban ötször-hatszor haladta meg a községekét, addig ez az arány 1970-re már a kétszeresét sem érte el. Ez {II-636.} a fejlődési tendencia mutatkozik a településtípusok közötti megoszlásban is. A II. világháború után az összes kereskedelmi népességből, átmeneti emelkedés után egyre csökkenő rész működött a városokban. Ebben meghatározó szerepe volt a fővárosi – egyébként továbbra is igen magas – részarány csökkenésének. Figyelemre méltó sajátossága a változásoknak, hogy miközben a községek népessége 1949 és 1970 között 63%-ról 55%-ra csökkent, a kereskedők országos létszámából való részesedésük 27%-ról 40%-ra emelkedett.

A bolti kereskedelem ágazati szerkezete a II. világháború után fő vonásaiban nagyjából követte az előző időszak arányait. Az eltérések a hasonló korábbi táblázatoktól részben annak tudhatók be, hogy azok alapjául a foglalkozási statisztika, míg a 55. táblázathoz a vállalatstatisztika adatai szolgálnak.

A korábbiaktól való legnagyobb eltérést a bolti élelmiszer-kereskedelem arányának jelentős növekedése mutatja. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a korábban kiterjedt piaci kereskedelem a II. világháború után erősen összeszűkült, és az ily módon keletkezett űrt – legalábbis részben – a bolti élelmiszer-kereskedelem töltötte ki. Fontos újításként jelentek meg a foglalkozási és a vállalatstatisztikában az 1941 óta önálló csoportként elkülönített áruházak adatai. Az iparcikk-kereskedelemben a boltok csökkenő arányát a vállalatok méretének növekedése is okozta, a személyek aránya részben emiatt, továbbá az iparcikkeknek a kereskedelmi forgalomban fokozódó jelentősége miatt nőtt. Az áruházak forgalmának nagy részét szintén iparcikkek tették ki. Az egyéb kereskedelem aránynövekedése a boltok esetében a megmaradt kisméretű magánkereskedelem apró egységeinek a következménye volt 1970-ben.

A lakosság kereskedelemmel való ellátottsága a II. világháború után az előző időszakhoz képest jelentősen romlott. Az eleinte folyamatos, erőteljes csökkenést csak negyedszázad múltán váltotta fel szerény méretű növekedés (56. táblázat).

A vállalatstatisztika alapján készült bolthálózati adatok a foglalkozási statisztika adataitól némileg eltérnek a vizsgálati szempontok különbözősége miatt, így például az összeírás minden működő boltra kiterjedt, de nem tartalmazta a munkanélkülieket. Emiatt és az összehasonlítás lehetővé tétele kedvéért tartalmazza a táblázat a két világháború közötti adatokat is. A lakossághoz viszonyított fajlagos adatok 1948-ban a boltoknál enyhe, a bennük dolgozó személyeknél elég erőteljes csökkenést mutatnak. Ezt a következő években még nagyobb arányú visszaesés követte, s 1952-ben a 10 000 lakosra jutó boltok száma {II-637.} mindössze 25, a bennük dolgozó személyeké 68,5 volt. Az ezt követő változások eredményeként a fajlagos adatok nőni kezdtek, de 1960-ban még jócskán elmaradtak az 1948-as szinttől (az összes boltok adata 39,9, a személyeké 92,8 volt). 1970-ig – részben a gazdasági reformkísérletek hatását is tükrözve – a bolthálózatnál további enyhébb, a személyeknél ennél jelentősebb emelkedés következett be.

A bolthálózatot jellemző általános visszaesése alól kivételt csupán az iparcikk-kereskedelmi szakmák képeztek. A boltok adatai 1970-ben továbbra is alacsonyabbak voltak, mint 1948-ban, de a személyek adatai már csekély mértékben meghaladták az akkori szintet. Ezt főként az áruházi kereskedelem növekedése eredményezte.

A kereskedelmi tevékenység Magyarországon – mint a többi szocialista országban – rendkívül szűk keretek közé szorult. Az európai tőkés országok kereskedelmi hálózata az 1970-es évek elején legalább két-háromszor volt sűrűbb, amit a lakossághoz viszonyított adatok egyértelműen bizonyítanak (a legalacsonyabbak közé tartozó írországi adatok ekkor a boltok esetében kétszer, a bennük dolgozó személyeknél két és félszer voltak magasabbak a hazaiaknál). A következő időszakban az újabb, megerősödő magyarországi gazdasági reformkísérletek eredményeként a javulás a korábbiaknál erőteljesebbé vált.

A kereskedelmi hálózat II. világháborút követő összeszűkülése alapvetően a magánkereskedelem visszaszorításának következménye volt. Erre is rávilágít a bolti kereskedelem tulajdonformák szerinti megoszlása. Az állami kereskedelem az 1952. évi mélyponton minden vonatkozásban a legnagyobb arányú volt, részesedése a bolthálózatból ezt követően folyamatosan csökkent, de megőrizte magas részarányát a forgalomból. Ennek az a magyarázata, hogy az állami kereskedelem forgalmazta kizárólag, vagy legalábbis túlnyomó részt a nagyobb értékű cikkeket (például az iparcikkeket), továbbá, hogy a nagyobb méretű boltok, áruházak legnagyobb hányada állami tulajdonban volt. A szövetkezeti kereskedelem a bolthálózat terén megelőzte, a személyzetnél utolérte az állami kereskedelmet, a forgalomban azonban erősen elmaradt attól.

A magánkereskedelem részesedése a kereskedelemből minden időpontban a legkedvezőtlenebb volt. Különösen hátrányos helyzetét mutatja az, hogy hosszú időn keresztül a forgalomból való részesedése egyenesen elenyészőnek {II-638.} mondható. Ez azt mutatja, hogy a magánkereskedelem számára többségében csak olyan szakmákban nyílt lehetőség, amelyekre a kis méretek és a kis forgalmi érték volt jellemző (jellegzetes példái ennek a dohányárudák). A gazdasági reformfolyamat eredményezett ezen a téren némi pozitív változást, de ez nem volt folyamatos, s a mérete sem volt elégséges. Az 1989. évi adatokból azonban kiolvasható, hogy már megkezdődött a kibontakozás a korábbi torz arányokból.

A kereskedelem szerkezetének sajátosságai az eddigiekben többségében alapvetően a kiskereskedelemre vonatkoznak. A nagykereskedelem szervezetét a II. világháború után gyökeresen megváltoztatták. A tőkés korszakban kialakult nagykereskedelem helyén monopolisztikus, túlcentralizált állami szervezetet hoztak létre, amelyet az idők folyamán többször is átszerveztek. A termelő vállalatok kereskedelmi részlegeit megszüntették, feladatukat az állami nagykereskedelem kapta meg.

A mezőgazdasági termék-kereskedelem helyébe állami begyűjtési szervezet lépett, a kötelező termékbeszolgáltatás keretében. Az 1956 után ezt felváltó felvásárlási szervezet már nagykereskedelmi jellegű volt, de az élelmiszeripar átszervezése során részben beolvadt a termelő szervezetekbe.

A belkereskedelmi vállalatoknak 1960-ban közel 13%-a, 1970-ben közel 18%-a nagykereskedés volt. E vállalatoknak mintegy a fele foglalkozott fogyasztási cikk nagykereskedelemmel, míg a többi ezektől szervezetileg különválasztott, kizárólagos joggal rendelkező termelőeszköz-kereskedelmi és -készletező vállalat, valamint felvásárló és hulladékbegyűjtő vállalat volt. A kereskedelemben foglalkoztatottaknak mintegy egyötöde-egyhatoda dolgozott a nagykereskedelemben. Ez a nagykereskedelem azonban több vonatkozásban különbözött a tőkés piacgazdaság nagykereskedelmétől. A kötött gazdálkodás viszonyaihoz alkalmazkodva ugyanis kereskedés helyett inkább begyűjtést és elosztást végző monopolista szervezetként működött. Az állami nagykereskedelem mellett kialakult, bár jóval szerényebb keretek között a szövetkezeti nagykereskedelem is (például a zöldség-gyümölcs kereskedelem), viszont a magán-nagykereskedelem legális tevékenységére nem volt lehetőség.

A kereskedelem szervezetét, tevékenységét a szocialistának nevezett gazdaság viszonyai között a fővonásaiban bemutatott korlátozó körülmények határozták meg. A kereskedelem modernizálódása azonban az 1950-es évek első felének visszaesése után tovább folytatódott. Ennek több oka volt, amelyek közül kettő különösen jelentős. Egyrészt az említett korlátok nem voltak merevek, {II-639.} illetve állandóak. A gazdasági reformfolyamat több hullámban (1968-tól, majd az 1980-as években) módosította, tette kedvezőbbé a kereskedelem működési feltételeit. Másrészt az iparosodás és urbanizáció hatására a kereskedelem tevékenységi köre szükségszerűen bővült. Az önellátás visszaszorulása nyomán a kereskedelmi hálózat korábban megindult terjeszkedése a falvakban az 1960-as évektől rendkívül megerősödött.

A kereskedelem modernizálódását az 1960-as évektől több változás is jelezte. Ekkor jelentek meg és terjedtek el az új bolttípusok (szupermarket), kiszolgálási formák (önkiszolgálás), kereskedelmi-technikai berendezések. Módosultak a bolthálózat szakmai-ágazati arányai, követve a lakosság fogyasztásának szerkezeti változásait, az iparcikk-kereskedelem javára (rádió, televízió, háztartási gépek, bútorok, lakberendezési cikkek, gépkocsi stb.).

A magyar gazdasági reformkísérletek a piacgazdaság megteremtését tűzték ki célul. Az 1980-as évek végére felismerték, hogy az államigazgatás alá rendelt tulajdonviszonyok nem teszik lehetővé e cél elérését. Ezért új gazdasági szervezeti formák létrehozását, illetve engedélyezését határozták el. Ennek jegyében született 1988-ban a társasági törvény. Lehetővé tették az állami nagyvállalatok önálló részvénytársaságokká alakulását, valamint korlátolt felelősségű társaságok alakítását. Ennek nyomán 1989-ben a kereskedelemben 923 rt. és 531 kft. működött. Ezzel párhuzamosan megfogalmazódott a privatizáció, azaz az állami tulajdon magánkézbe adásának szükségessége. Világossá vált azonban az is, hogy a monolitikus politikai intézmények keretei gátolják az áttérést a piacgazdaságra.

Az 1990. évi politikai rendszerváltás megteremtette a piacgazdaság megvalósításának feltételeit a gazdaságban, a tulajdonviszonyok terén. Az egyéni vállalkozások száma az 1989. évi 320 ezerről 1993-ra 688 ezerre nőtt. Folyamatosan növekedett a kiskereskedelmi bolthálózat, ezen belül az egyéni vállalkozók üzleteinek a száma.

A sűrűbbé vált kiskereskedelmi hálózatban nőtt az aktív keresők száma, ami 1993-ban 574,5 ezer fő volt (az összes keresők 14,9%-a). Az egyéni vállalkozások keresőinek aránya a kereskedelemben 37,2% volt, a gazdaság egésze megfelelő arányának (17,3%) több mint a kétszerese. Ez azt mutatja, hogy az egyéni vállalkozók különösen nagy arányban tevékenykedtek a kiskereskedelemben (alkalmazottaikkal együtt az összes egyéniek 32%-át tették ki). Az egyéni vállalkozók üzleteinek mérete jócskán elmaradt a többi kiskereskedelmi vállalatétól, ami az egyéni boltok és a bennük dolgozó személyek arányának nagy különbségéből is kitűnik.

Budapest kereskedelmi koncentrációja továbbra is erőteljes, bár a korábbiakhoz képest némiképp kisebb méretű volt. Az ország összes kiskereskedelmi vállalatának 19,4%-a, az egyéni boltok 16%-a működött a fővárosban. Az eltérő arányok mutatják, hogy a nagyobb méretű boltok nagyobb arányban voltak jelen a budapesti kiskereskedelemben, mint más településeken.

A piacgazdaságra való át-, illetve visszatérés folyamatában már az első években jelentős változások következtek be a kereskedelemben. Ez a bolti kiskereskedelem ágazati szerkezete, tulajdonformák szerinti megoszlása, valamint a lakosság kereskedelemmel való ellátottsága terén egyaránt megmutatkozik.

A kereskedelem ágazati megoszlásában rövid idő alatt nagyarányú változás következett be. Az élelmiszer-kereskedelem részaránya, amely a II. világháború után jelentősen megnőtt, a korábbi szint alá esett vissza. Az iparcikk-kereskedelmi ágazatok aránya viszont minden korábbinál magasabbra nőtt.

Az egyéni vállalkozók üzletei a kiskereskedelmi {II-640.} boltok közel kétharmadát tették ki. E mögött az átlagszám mögött azonban ágazatonként jelentős eltérések húzódnak meg. Egyedül az élelmiszer-kereskedelemben azonos az egyéni üzlettulajdonosok aránya az átlaggal. A ruházati csoportban ez az arány jóval magasabb (háromnegyedét kitevő), míg a többi csoportban jóval alacsonyabb. A változás okai eltérőek lehetnek. Az élelmiszer-kereskedelemben a boltok arányának csökkenését a korábbi szinthez képest részben a nagyobb méretű egységek (szupermarketek), valamint a fiókhálózati boltok szaporodása idézte elő. Az áruházak esetében az alacsony arányt viszont a nagy tőkeigény magyarázza.

A kereskedelemmel való ellátottságot a 10 ezer lakosra jutó boltok számával érzékeltetve megállapítható, hogy e téren rendkívüli növekedés következett be. A bolthálózat sűrűsége nem csupán az előző évtizedekét haladta meg többszörösen, de az 1930. évinek is közel a kétszeresére emelkedett. Az aktív keresők 10 ezer lakosra jutó aránya a kereskedelemben 1993-ban az 1930. évinek több mint háromszorosát tette ki.

Mindebből arra lehet következtetni, hogy a kereskedelmi hálózat sűrűsége terén a lemaradást rövid néhány év alatt sikerült pótolni, és elérni a piacgazdaságok szintjét. Másrészt viszont ez a gyors bővülés az I. világháborút követő évek hasonló jelenségét idézi fel, amikor a válságos gazdasági helyzetben a megélhetést keresők számára úgy tűnt, a kereskedelem kínál viszonylag könnyen elérhető megoldást. Erre utal az üzletnyitások és megszüntetések gyakorisága is.

A számbeli gyarapodással párhuzamosan lezajlott a kereskedelem privatizációja (így például 1994-re befejeződött Budapest kiterjedt élelmiszer-kiskereskedelmének magánkézbe adása). A kereskedelem privatizációjában a magyar vállalkozók mellett részt vett a külföldi tőke is, részben a korábban már meghonosodott cégek (pl. Julius Meinl) visszatérése, nagyobbrészt újak (pl. IKEA) megjelenése révén.

Az új viszonyok között, a közepes és nagyméretű kereskedelmi magánvállalatok, valamint az újonnan induló egyéni kisvállalkozások tömegének megjelenésével felújult, illetve megerősödött a kereskedelmi kamarai tevékenység, bővült az országos kereskedelmi szövetség működési köre, fokozódott az érdekvédelem lehetősége, fontossá vált a kereskedelem szakmai színvonalának emelése.