A Magyar Rádió, a magyar kultúra szolgálatában (1933–1938)

Szőts Ernő halála után megosztották a pozíciókat. Vezető igazgató: Havel Béla (Kozma belügyminisztersége alatt 1935. március 4-től 1937. március 1-jéig a Rádió teljes jogkörrel felruházott elnöke). Kereskedelmi igazgató: Frigyesy János, műsorigazgató: Hlatky Endre. Prózai osztályvezető: Németh László (1934. november 1-jétől 1935. június 1-jéig). Őt követte: Cs. Szabó László 1935. július 1-jétől. Ortutay Gyula helyettes osztályvezető 1935. augusztus 1-jétől. Drámai osztályvezető: Németh Antal 1935. május 1-jétől (1936-tól Ódry Árpád távozásával főrendező is). Zeneigazgató: Dohnányi Ernő, külügyi osztályvezető: Nelky Jenő 1935. május 1-jétől. A bemondók száma bővült: Beöthy Lídia, Skublics Krisztina, Sztankovics Viktor az új tagok. Scherz Ede, a Rádió első bemondója 1937-ben meghalt.

Kozma Miklóst régi barátság fűzte Gömbös Gyulához, de később, 1935-ben belügyminisztersége idején nyíltan ellenezte a németekhez való közeledést, és ennek hatására a totális állam gondolatának megvalósulását. Kozma kormányon belül – a főispáni értekezleten – maga buktatta meg a fasizálódó törekvéseket. Gömbös halála után, 1936-ban a mérsékeltebb politikát folytató Darányi Kálmán belügyminisztere maradt, de a politikából kiszoruló szélsőséges elemek koncentrált támadást indítottak ellene a sajtóban, ezért lemondásra kényszerült. Kozma ismét visszatért a Rádióhoz. A Gömbös-féle koncepciótól való eltávolodása Bajcsy-Zsilinszky Endrének volt köszönhető. Kettőjük gyümölcsöző barátságát már 1933-tól a németek iránt érzett ellenszenv is táplálta. E kapcsolat eredményezte, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság c. lapjában jelentek meg – a jobbítás szándékával – Kodolányi János kritikái a rádióműsorokról.

Kodolányi János 1934-ben a Szabadság c. lap munkatársaként Kozma Miklóshoz írt nyílt leveleiben elmarasztalta a rádió műsorpolitikáját és gyökeres változásokat {III-363.} követelt. Kozma a történtek miatt keményen tiltakozott barátjánál – mondván – „a kis firkászt”, Kodolányit, kutyakorbáccsal kergeti ki a kávéházból. Bajcsy-Zsilinszky Endre megígérte Kodolányinak, hogy megvédi ettől az inzultustól, csak nyugodtan írja leveleit. Meg is védte.

Mi késztette Kodolányit a bírálatokra? 1933-ban már több mint 300 ezer előfizetője volt a Rádiónak, technikai fejlettsége vetekedett a leggazdagabb európai állomásokéval. Szőts Ernő 1932-ben váratlanul bekövetkezett halálával a napi műsorszerkesztésben gondok adódtak. Szőts mindig ügyelt a minőségi munkára, harcolt a kiváló magyar és külföldi produkciók bemutatásáért. Posztja megüresedésével mérhetetlen űr keletkezett. Nem akadt méltó utód a megkezdett munka folytatásához. Ezt a szorult helyzetet használták ki. A stúdióba benyomult dilettánsok, protekciósok súlyos károkat okoztak, mélyre süllyesztették a műsor színvonalát. Kodolányi különös érzékenységgel figyelt fel erre az aggasztó tünetre, s mint a népi írók egyike tollat ragadott. Első levelében feltette a kérdést, hogy kikhez szóljon a rádió? A széles népi tömegekre alapozó műsorpolitikát szorgalmazta. A tétovázó, bizonytalankodó szerkesztés helyett a világos, egységes koncepció kialakítását sürgette. Elmarasztalta a cikornyás, szirupos álmagyarkodást. Minden adásban kivétel nélkül érződjék: „A magyar karakter, a magyar jelleg, az erdélyi fejedelmek, a Zrínyik, a Csokonaik, az Aranyok szellemisége.” Ilyen szempontok alapján vette szemügyre a zenei, prózai, drámai műsorokat.

Kodolányi Dohnányiról, mint főzeneigazgatóról elismerően szólt, mivel felejthetetlen hangversenyekkel gazdagította a programokat. A közönségnek alkalma nyílt Beethoven, Mozart, Kodály stb. művészetének mélységeit megismernie. Maradandó élményt jelentettek a Hubay-zenedélutánok közvetítései, az operaházi kapcsolások, külföldi komolyzenei összeállítások bemutatói. Ettől függetlenül akadtak kedvezőtlen jelenségek is. Hibáztatta, hogy több műsor német bárdalokat tartalmaz. Az előadók németül énekeltek, de Alpár Gitta és Gaál Franciska magyar szerzők műveit is németül adták elő. Talán érdekes párhuzam, hogy Kodolányi első levelének megjelenésekor (1934. március 11.) zajlott a Rádióban az ún. cigányháború (1934. február 22-étől március 13-áig). Bartók már 1931-ben az Ethnográf második számában megszabta a cigányok szerepét és egyúttal hangoztatta a parasztzene magasabbrendűségét. Mit követelt Bartók a cigányoktól? A régi hagyományok őrzését, híres magyar nótaköltők: Fráter Lóránd, Dankó Pista szerzeményeinek előadását, azokat a dalokat, melyekkel itthon és külföldön oly nagy sikert arattak. A cigányok ehelyett lassanként behódoltak a divatnak, engedtek a dzsessz és a sramli ostromának. Önkényesen, sokszor értéktelen műdalokkal szórakoztatták közönségüket. Bartók többszöri felszólalására a Rádió műsorigazgatója Spur Endre személyében cigányvajdát nevezett ki. Ő ellenőrizte volna a cigányzenekarok repertoárját. Id. Magyari Imre és Bura Sándor prímás tiltakoztak az „új főnök” beiktatása ellen, sztrájkra szólították fel a zenekart. Nem muzsikáltak mikrofon előtt, szabotálták még a külső kávéházi közvetítéseket is. A „cigányháború” országos méreteket öltött. A vitába bekapcsolódtak a hallgatók is, a lapok hosszasan tudósítottak a legfrissebb fejleményekről. Végül a Zenei Tanács pontot tett az ügy végére, és a tusakodásba belefáradt cigányok is engedtek. Spur Endrét lemondatták, de a cigányzenekarok programjait ezentúl szigorúan a Zenei Tanács jóváhagyásával adhatták elő. Az események hatására Kodolányi, {III-364.} Kozmához írt második levelében (1934. március 25.) nemcsak arra utalt – Bartók érveit alátámasztva –, hogy milyen ízlésromboló a giccses dalok előadása, hanem az azokat tolmácsoló gyenge előadók fellépését is kifogásolta. A sok édeskés műdal helyett Bartók, Kodály népdalfeldolgozásait ajánlotta műsorra tűzetni. Előadóként Basilides Máriát és Palló Imrét javasolta. Fontosnak tartotta a körülöttünk élő és a távolabbi kontinenseken lakó népek dalainak megismertetését, a klasszikus magyar zene felkarolását és a külföldi zeneszerzők további népszerűsítését.

Kodolányi János a prózai műsorok – beleértve a novellákat, ismeretterjesztő előadásokat – számát unalmasnak, kevésnek, ráadásul primitívnek minősítette. A Rádióélet hasábjain sokat hangoztatott, többször meginterjúvolt Móricz, Kosztolányi, Zilahy rohamosan kiszorultak a stúdiókból. Helyükre léptek a rokoni, baráti kapcsolatok révén érvényesülni vágyók.

Kodolányi ilyen okok miatt elengedhetetlennek érezte, hogy a magyar írók ismét – mint az induláskor, a „hőskorban” – birtokukba vegyék a stúdiót, szellemi irányítói, szószólói legyenek e fontos intézménynek. Itt oroszlánrészt szánt a népi íróknak is. Feladatul szabta meg a kulturális élet már ismert, befutott kitűnőségein kívül a tehetséges fiatal írók, művészek, esztéták pártfogolását. Úgy vélte, nem elég csak a jelen produktumaira figyelni, hanem elemző előadások nyúlhatnának vissza a régi korok irodalmához: „Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany megidézésével lehetne hidat építeni a múlt és jelen közé, történelmi tudattal itatni át a tömegeket”.

Kodolányi keményen ostorozta a silány népszínmű-utánzatokat. Tény, ha a rádió régi kéziratai között tallózunk, gyakran rábukkanunk ilyen szánalmas irományokra.

A 20. század első évtizedeiben a népszínmű már elavult műfajnak számított, az azokat körmölő „iparosok” összefércelt utánzataiból hiányzott minden társadalmi mondanivaló, legtöbbjük falusi idilli környezetben játszódó, happy enddel végződő, banális szerelmi történet. E termékek igen gyakran előfordultak a műsortervben.

Kodolányi úgy vélte, rangos szerzőkkel kellene eredeti rádiójátékot íratni. A vállalkozó tollforgatókat Ódry Árpád és Kiss Ferenc rendezők láthatnák el technikai tanácsokkal. Jó szívvel hívta fel a figyelmet Tamási Áronra, Nyírő Józsefre, akik értékes népi játékokkal örvendeztethetnék meg a hallgatóságot. Sürgette a rádiószínészek képzését is. A fiatal Kodolányi akaratlanul is rátapintott egy alapvető esztétikai problémára. A színész rivaldafényben a szemnek játszik, a beszéden kívül a díszlet, a gesztus, a mimika, a mozgás segíti szerepe megformálásában. A rádióban csak a fülhöz szólhat, a hangra hagyatkozhat. A színész jellegzetes „belterjes” hangjának kell pótolnia azokat a „mankókat”, melyek őt a színpadon körülveszik. Sokan képtelenek voltak hangjukkal hozni a kívánt alakot, ezért „elvéreztek” a mikrofon előtt.

Kodolányi utolsó levelében – vidéki tapasztalatait összegezve – a Rádió felelősségét, pedagógiai, népművelési feladatát fejtegette. Kozma rádöbbent a hibákra, gyors változtatásai is erről tanúskodtak.

Dohnányi Ernő és a Zenei Tanács tagjainak elképzelései azonosak voltak Kodolányi törekvéseivel. A felsorolt hibák csak minimálisan érintették a zenei műsorokat. Ettől függetlenül az elkövetkező években megnőtt a választék a zenei programok gazdag cseréjével. A Rádió hanglemeztára különösen az olasz rádiótársaságok lemezeivel bővült, ahonnan olykor teljes estéket betöltő operákat küldtek. Fokozatosan {III-365.} csökkentek a szentimentális műdalok, helyettük Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai az eddiginél gyakrabban hangzottak el, kitűnő előadók interpretálásában, az eddiginél gyakrabban kerültek bemutatásra. Fontos eseménynek számított, hogy a Budapesti Szimfonikus Zenekar 1934. augusztus 16-án mutatkozott be Dohnányi Ernő zeneigazgatónál. A Rádió vezetése szeptembertől már szerződést kötött a 73 tagból álló szimfonikus zenekarral, hiszen közösek voltak célkitűzéseik; kívánták magyar zeneszerzők, magyar karmesterek, magyar szólisták többszöri szóhoz juttatását, zenei kultúránk színvonalának emelését, a közönség zenei ízlésének fejlesztését.

1936. február 16-ától lépett fel a Rádió Szalonzenekara Bertha István vezényletével, mely négy hónap leforgása alatt nyolcvan magyar szerző kétszáztíz művével szerepelt műsoraiban. További terv volt – a magyar jelleg megőrzése érdekében – újabb zeneművek hangszerelésének elkészítése. Weiner Leó zeneművészeti főiskolai tanár két kiváló Liszt-mű hangszerelését vállalta. 1936 nyarán a szalonzenekar a BBC meghívására a londoni közönségnek játszott magyar műveket. A sikert fokozta, hogy a hangversenyt Szedő Miklós énekszámaival bővítették.

Kozma Miklós 1934 őszén Németh Lászlót bízta meg a prózai műsorok gondozásával. A fiatal írótudós műsorpolitikai elképzelései akaratlanul is érződtek már a Magyarországban megjelenő Sznobok és parasztok c. cikkében a későbbiek során pedig ebből az írásból bontakoztak ki. Az 1930-as években a sznobok lenézték mindazt, ami népi, ami a magyar történelem produktuma. Ezzel szemben a kikiáltott parasztzsenik félművelten, autodidakta módon szerzett tudással komoly irodalmi és társadalmi funkciók betöltéséről ábrándoztak. Németh mindkét szélsőséges magatartást elítélte, mikor a Rádióban állásvállalással a városi, egyben az összeurópai és vidéki kultúra kölcsönhatását, magasabb szinten való egyesülését hirdette, továbbá a népi Eötvös Kollégium felállítását szorgalmazta. Németh László A Magyar Rádió feladatai, illetve Célok és emberek c. tanulmányaiban – melyek a Tanú 1934. novemberi és decemberi számában jelentek meg – foglalkozott részletesebben az új műsorok bevezetésével. Abból indult ki, hogy a Rádió részben néplap, részben előkelő revue. Az előbbi funkcióját Budapest I., az utóbbit Budapest II. tölti be. „Mivel a műsorok különböző műveltségű és felkészültségű embereknek szólnak, úgy kell szerkeszteni, hogy azok mindenki számára közérthetőek legyenek.”

1934. december 22-étől már az első heti műsor témái gyökeresen elütöttek az addigi összműsor-képtől. Beszélgetést adtak a Nobel-díjas Pirandellóval; vitaműsort az új angol regényről; előadást az új francia irodalomról. Batsányit Halász Gábor mutatta be, a magyar táj ismertetése Tokajjal kezdődött. Új színfoltot jelentettek a Diákfélórák. Németh László nem ragaszkodott szorosan az iskolai tantervhez, hanem egy-egy érdekesebb témát kiragadott az évi anyagból, azt sokoldalúan bemutatta a fiataloknak. Az iskola száraz, tényszerű közlését felváltotta tartalmában a dolgok összefüggés-keresése és alaposabb elemzése, formájában pedig a könnyed, lezser előadás. Beköszöntésül az első Diákfélórát, mely az Auróra köréről szólt, Németh László írta és mondta el.

A Száz Könyv sorozattal egy év leforgása alatt 50 híres hazai és külföldi irodalmi alkotást mutattak be. Németh László szerint, ha a sorozatból valaki csak 40–50 előadást hallgat meg és utána elolvassa az ismertetett könyveknek legalább a felét, már meg tudja különböztetni az igazi irodalmi értéket a ponyvától. {III-366.} Terve megvalósításához kizárólag az új, modern magyar irodalom képviselőit kérte fel előadóknak. Benedek Marcell, Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal érdekes, színvonalas elmélkedései emberi közelségbe hozák Krúdyt, Móriczot, Swiftet, Homéroszt. Hevesi Sándor, a Rádió Világhíradó kritikusa örömmel üdvözölte Németh László törekvéseit, és az volt a véleménye, hogy szerencsésebb irodalmi kalauzokat a Száz Könyv sorozathoz nem találhatott volna. A kétszáz legjobb magyar és külföldi író művéből Elbeszélés Antológiát állított össze. Elsőként Móricz: Hét krajcár c. novelláját mutatta be. Neves irodalomtörténészek, kritikusok, hozzátartozók emlékeztek elhunyt írókról, költőkről. A Kedves költőim c. sorozatban Illyés Gyula vallott Fazekas Mihály Lúdas Matyi c. elbeszélő költeményéről. Vidékről Budapestre származott írók, falukutatók tudósítottak szülőföldjükről (pl. Illyés Mezőföldről, Babits Szekszárdról, Móricz Csécséről stb.).

Németh László – bár döntően az irodalmi műsorok helyes irányában történő kibontakozásával foglalkozott – időnként szociálpolitikai, egészségügyi, történelmi, földrajzi előadásokat is iktatott az összrádiós struktúrába.

1935-ben már nem hitt a Gömbös által meghirdetett „népbarát” politikának, így a Tanú márciusi számában, Lesz-e reform? c. cikkében nyíltan támadta a nagybirtokot, földreformot követelt, és kissé utópisztikus alapon egy szövetkezeti rendszer kidolgozását sürgette. Ez a cikke olyan bombaként robbant, mely végleg megpecsételte sorsát a Rádióban. Helyzetét nehezítette, hogy Kozma Miklóst a Gömbös-kormányba 1935 márciusában belügyminiszterré nevezték ki. Kozmát Havel Béla, a társaság egyik főrészvényese követte az elnöki székben, aki gyanakodva szemlélte Németh tevékenységét.

A Rádió Újságban támadó cikkek jelentek meg ellene, különösen a Száz Könyv sorozatot gúnyolták. Tömegekre hivatkozva egy újságírónő azt írta: „A közönségnek nem kell Babits, Kosztolányi, nem akarnak tanodába járni.” A műsorülésen – Németh László tudta és beleegyezése nélkül – egymás után vették le előre megszerkesztett sorozatait. Ilyen előzmények után Németh László 1935. április 7-én Havel Bélának írt levelében kérte állásából való felmentését. S bár Kozma, aki mint belügyminiszter továbbra is figyelemmel kísérte a Rádióban történteket, maradásra szólította a fiatal tudóst, Németh László nem vállalta tovább a „lövészárokharcot”, ehelyett az iskolaorvosi állást választotta.

Németh László sok év után keserűen kommentálta a Rádióban történteket. Vigasztalhatta az a tudat, hogy néhány hónapos működése alatt – a jó magot elvetve – sok ötlettel, tanáccsal, értékes műsorokkal gazdagította a rádiós munkát és a korszerű rádiózás egyik megteremtője volt.

Elkezdett munkáját a nagyobb diplomáciai érzékkel megáldott – olykor okos kompromisszumokra hajlandó – Cs. (csíkcsekefalvi) Szabó László építette tovább.

Mi volt Cs. Szabó László filozófiájának lényege? „Függetlenségemet minden irányban megőriztem, mert így többet engedhettem meg magamnak, vakmerőbb lehettem a műsorszerkesztésben. Várúr lettem a magam kis területén.” Mint író, semmiféle politikai megmozdulásban nem vett részt. (Találkozások Bajcsy-Zsilinszky Endrével, népi írók összejövetelei, szárszói találkozó stb.) Kifelé nyíltan hirdette, hogy a magyar múlt szellemi örökségét kívánja tükröztetni a műsorokban. A színvonalat tartja fontosnak, függetlenül attól, hogy az előadó konzervatív, vagy haladó gondolkodású, illetve a baloldalon belül népies, vagy urbánus.

Cs. Szabó László, az irodalmi osztály vezetője

{III-367.} Cs. Szabó László 1936-ban Baumgarten-díjas íróként néhány hónapot töltött Nyugat-Európában. Ellátogatott Londonba is, felkereste a BBC-t, bepillantást nyert a prózai műsorkészítés kulisszatitkaiba. Örömmel tapasztalta, hogy nincs szégyenkezni valónk, mivel itt előde, Németh László hasonló szerkesztési elveivel találkozott, amit kezdettől fogva ő is gyakorolt. A különbség csupán annyi volt, hogy a BBC munkatársai, a magyar kollégákhoz képest több tudományág képviselőit kérték mikrofon elé. Cs. Szabó László a látottak alapján bővítette a prózai műsorok kínálatát. Az elkövetkező két-három évben Németh László elképzeléseit alapul véve tovább tágította a kört. Így csoportosította a témákat: 1. Magyar és külföldi költők versei; 2. Magyar és külföldi írók elbeszélései; 3. Vidám Estek; 4. Rokonok, kortársak emlékezései írókra, színészekre, érdekes emberekre; 5. Neves évfordulók; 6. Magyar vidékek és városok bemutatása; 7. Irodalomtörténet; 8. Zenetörténet; 9. Képzőművészet; 10. Más népekről szóló művelődéstörténeti előadások (angol, német, francia, olasz, lengyel, szerb stb.); 11. Népegészségügy; 12. Szociálpolitika; 13. Történelem; 14. Földrajz; 15. Természettudományi ismeretek, felfedezések; 16. Jog; 17. Közgazdaságtan; 18. Politika; 19. Diákfélóra egyéb ifjúsági és gyermekműsorok; 20. Sport; 21. Légoltalom.

Leggyakoribb műsorformák: 1. Irodalmi összeállítás; 2. Felolvasás; 3. Riportok, közvetítések.

Irodalmi összeállítás: A „hőskorban” az uralkodó riport mellett gyakran találkozhattunk irodalmi összeállításokkal, főként emlékműsorok megkomponálásánál használták ezt a formát. Az 1930-as évek derekán számuk megnőtt, és a riportok „versenytársai” lettek. Az adott szöveget apróbb zenei illusztrációk, versek, párbeszédek szakították meg. A drámai produkciók mellett a prózai műsorokban is egyre rangosabb szerephez jutottak a színészek. A szerzők helyett kevés kivétellel ők mondtak verseket, novellákat, gyakran még összekötőszövegeket, ismertetőket is. E belső műhelymunka emelte a színvonalat, élvezetesebbé téve a műsorhallgatást. A délelőtti adások ún. egyszerűbb szerkezetű irodalmi összeállításának központi gondolatát adta pl. a szerelem, a barátság, az évszakok változása stb. Rövid bevezető után következtek magyar és külföldi szerzőktől versek, rövid prózai szemelvények. A délutáni, esti műsorok már bonyolultabb szerkesztést igényeltek. Pl. Költői estek címmel (három adás) híres magyar városokat mutattak be irodalmi alkotásokban. Interjúk készültek a városok nevezetes személyiségeivel, művészeivel, és a témához szorosan kapcsolódva – Somlay Artúr, Lázár Mária, Kiss Ferenc, Abonyi Géza – verseket, prózákat, jeleneteket adtak elő. Az esteket zenei nyitány indította és finálé fejezte be. Később az ilyen típusú sorozatoknál ismétlődő szignált használtak. A Diákfélóra – témától függően – előadásokkal, vagy ismeretterjesztő párbeszédekkel oktatta a fiatalokat. Ortutay Gyula, Vajthó László, esetenként mások is foglalkoztak nyelvhelyességgel, néprajzi ismeretekkel, irodalommal, történelemmel e meghirdetett sorozatban. A gyermekműsorok tartalmilag, formailag is megosztottak voltak. Akadtak egzotikus mesék, magyar legendák elbeszélve, vagy dramatizált formában.

Felolvasás: Míg a művészi műsoroknál bevált az összeállítás műfaja és fokozódott a színészek foglalkoztatása, addig a tudományos felolvasásoknál más volt a helyzet. A professzoroktól akkor még távol állt a párbeszédes forma. Nehéz volt őket meggyőzni arról is, hogy eszmefuttatásaikat színészek tolmácsolják. Egyeseket hiúság vezérelt, szerettek szerepelni még akkor is ha hangjuk erre {III-368.} nem volt alkalmas, mások attól tartottak, hogy a felkért előadók nem hangsúlyozzák eléggé a fontosabb részleteket. Turchányi István lektornak – Cs. Szabó László munkatársának – sok fejtörést okozott a cicerói körmondatokkal tűzdelt szöveg. Kevesen értették meg, hogy a mikrofon előtt rövid, tömör, képszerű fogalmazás a követelmény. Az élő adások korában egy-egy fellépés külön felkészülést igényelt. Találkozhattunk azért kiváló előadókkal, akik értették, érezték a rádió sajátos nyelvét, stílusát, és nem fukarkodtak a humorral sem, még ha komoly tanulságos dolgokra figyelmeztettek is. Őket igazán kár lett volna színészekkel helyettesíteni. Halász Gyula is ehhez a körhöz tartozott. 1934-től volt a prózai osztályon lektor. Édes anyanyelvünk c. sorozatában ostorozta a nyelv romlását. Másik izgalmas, lebilincselő sorozata volt a Világjáró magyarok; regényes életrajzok Jelky Andrásról, Kőrösi Csoma Sándorról, Reguly Antalról, Vámbéry Árminról, Teleki Sámuelről és másokról. (Mindkét sorozat 1937-ben és 1938-ban kötetben is megjelent.) 1935-től Móricz Zsigmond rendszeresen tartotta a Rádióban a paraszti életről szóló előadásait, portréit. A falusiak mindennapi gondjairól, örömeiről tudósított. A Nyíregyházi Körkép, Szentesi Körkép, Magyar szerelem, Ági Ángyó, Hogyan él a vidéki színidirektor?, Vita az őstehetségről mind a magyar önismeret egy értékes gyöngyszeme. A Móricztól megmaradt néhány hangtöredék érzékelteti, milyen közvetlenül, ugyanakkor szuggesztíven beszélt a mikrofonba.

Riportok, közvetítések: 1934 és 1938 között még több volt az élő riport, mint a viaszra, vagy lemezre rögzített. Gecső Sándorné és Budinszky Sándor e korból való néhány riportja hanglemezen megmaradt az utókor számára. Gecsőné a kecskeméti vásáron beszélgetett többekkel a piaci felhozatalról, az árak alakulásáról, a kistermelők, törpebirtokosok eladási gondjairól. Budinszky Sándor Nyíregyháza környékét látogatta meg, a bokortanyákról tudósított.

Pluhár István 1933-ban lépett be a Rádió kötelékébe. Mint kivételes képességű sportriporter konferálásai, riportjai a mikrofon előtt különböző sportesemények sorát és azok hőseit elevenítették fel. Emlékezetes maradt közvetítése az 1936-os berlini olimpiáról, ahonnan a magyarok jó néhány éremmel gazdagodva tértek haza.

1937-ben a Miniszterközi Ellenőrző Bizottság kérte fel Cs. Szabó Lászlót, hogy interjúvolja meg a Nobel-díj átvételére Stockholmba készülő Szent-Györgyi Albert professzort. Bár a prózai osztály vezetője ritkán szerepelt mikrofon előtt, ennek a felszólításnak szívesen tett eleget.

1937-ben ünnepelte a Nemzeti Színház fennállásának 100. évfordulóját. A díszelőadást a Rádió is közvetítette, Filótás Lili konferálásával.

Akadtak a mai rádiósok számára elképzelhetetlen, ún. mímelő riportok, azaz előre megírt interjúk. Az Elíziumi beszélgetések c. sorozatban híres történelmi halottak feltámadtak, és a mai helyzetről, világnézeti kérdésekről folytattak eszmecserét élő személyekkel. A bizarr ötletű, hamis kicsengésű műsorok viharos gyorsasággal tűntek le a magyar és a külföldi stúdiókból.

Cs. Szabó beosztásánál fogva sok íróval, tudóssal dolgozott együtt a Rádióban. Barátságait főként kávéházakban szőtte. Ezekről a barátságokról árulkodtak a levelek, melyeket ő írt és ő kapott kortársaitól. Bőven idézhetnénk Áprily Lajos, Féja Géza, Kodolányi János, Herczeg Ferenc, Sárközi György, Zilahy Lajos, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Móricz Zsigmond, József Attila leveleiből és Cs. Szabó László hozzájuk intézett soraiból.

{III-369.} A kor hangulatát, a népi írók mozgalmának felerősödését olvashattuk ki Cs. Szabó László 1937. március 4-én Erdei Ferenchez írt soraiból: „…Rendkívül szükségem volna egy reprezentatív összefoglaló 25–30 perces összeállításra, mely a magyar tanyát és annak problémáit mutatja be. Azt hiszem tudod, hogy a Rádióban mindent el lehet mondani, de burkoltabban, mint a független folyóiratokban. Sajnos üzleti vállalkozás vagyunk, figyelemmel kell lennünk a sokoldalú érzékenységre. Elveidet nem kell feladnod, csak kérlek beszélj fegyelmezetten, és ahol teheted virágnyelven. Nem izgatunk, de ahol lehet felvilágosítunk.” Pártatlansága ellenére is a gyorsan változó eseményekre reagált. Ezt követően már nem véletlen, hogy Cs. Szabó László jóváhagyásával 1937. március 15-én a műsorba direkt módon beleszólt a politika.

1937. március 15-én délután 14.30-kor a Múzeum-kertben kb. 5000 ember, főleg fiatalok gyülekeztek. A Himnusz eléneklése után kórusban mondták el a Nemzeti Dalt. Zilahy Lajos szólt az ifjúsághoz. Felvázolta a tűrhetetlen gazdasági helyzetet. Őt követte Féja Géza Habsburg-ellenes oldalvágásokkal. Végül Illyés Gyula a népi írók nevében olvasta fel a Márciusi Kiáltvány 12 pontját (mely később a Válaszban és a Hídban is megjelent, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter aláírásával). Többek közt követelték a szólás- és sajtószabadságot, a földreformot, a Duna-völgyi népek konföderációját stb. Néhány órával később kezdődtek a Rádióban a március 15-ei műsorok, melyeket a hivatalos irodalmat megelőzve kizárólag a népi írók óhaja szerint állítottak össze.

1938 áprilisától – jóval a bécsi döntés előtt – már nagyon is tudatosan kezdődött a Rádióban a várható politikai eseményekhez való felzárkózás. Ezt példázta Cs. Szabó László bizalmas levele Kozma Miklóshoz, melyben részletesen felsorolta „A nemzeti öntudat hathatósabb alkalmazásául szolgáló előadásokat”. Külön kiemelte a felvidéki tárgyúakat (pl.: Vécsey Zoltán: A dicsőséges anya. Munkács vára eleste; Gogolák Lajos: Magyar táj, magyar szemmel; Felvidéki magyar költők versei; Keresztury Dezső: Egy magyar utazó a 17. század Felvidékéről; Bóka László: Pozsonyi séta stb. A feszülő bel- és külpolitikai események hatására Cs. Szabó László, Kozma Miklós és Hlatky Endre műsorigazgató munkakapcsolata egyre szorosabbá vált. Törekvéseiket hathatósan támogatta Ortutay Gyula a Prózai osztály helyettes vezetője, aki irodalmi előadásokat, diákfélórákat tartott és néprajzi felvételekkel gazdagította a műsorokat.

Ortutay Gyula – mint néprajzos – kitűnő lehetőséget látott népi dallamok, népmesék gyűjtésére. Több évre szóló munkatervet dolgozott ki. Elképzelései szerint a magyar tájnak élő népi hagyományait lehetne hanglemezre venni. 500 hanglemezen a legszebb típusok elférnének. 200 lemezre népmesék, 200-ra siratók, szokások, vallásos népi énekek, a megmaradt 100 lemezre tájnyelvi anyag kerülne. Egy ilyen gazdag népköltési gyűjtemény az európai rádiótársaságok számára is példaértékkel bírna.

Ortutay Gyula

Kozma Miklós elfogadta a javaslatot és részvényeseivel évi 25–30 ezer pengőt szavaztak meg néprajzi lemezek felvételére. Ez hatalmas összegnek számított, hiszen az Országos Néprajzi Múzeum sem gyűjtőutakra, sem vásárlásokra nem rendelkezett ekkora anyagi fedezettel. A népzenei felvételek irányításával Bartók Bélát és Kodály Zoltánt bízták meg. Lajtha László volt a népzenei felvételek közvetlen vezetője, ő szervezte a gyűjtőutakat, ő irányította munkatársait, köztük Veress Sándort és Balla Pétert is. A népmesék, népszokások anyagának felkutatására, rostálására Ortutay Gyulát tartották alkalmasnak. Végül a tervezett 500-ból összesen {III-370.} 120 néprajzi lemez készült el, de ezek többsége a háború alatt elpusztult, szerencsére a mesék és dallamok többségét lejegyezték.

A néprajzi anyagokat először a behívott falusi énekesek, mesemondók próbafelvételként viaszra mondták; ezt követte a lemezre való rögzítés. A gyűjtő Ortutay 1936 nyarán találkozott először Fedics Mihály bátorligeti mesemondóval. Két év leforgása alatt sikerült az írni, olvasni nem tudó Fedics Mihálytól 40 mesét lejegyezni és lemezre rögzíteni. Az 1938. december 8-án elhunyt mesemondó halálhírét a Rádió is bemondta. Meséi rövidesen könyv alakban is megjelentek.

Szóljunk egy másik ismert mesemondóról is. A Rádióélet 1938. december 21-i számában Ortutay Gyula mutatta be. „Egy öreg rétközi mesélő volt Pesten. Lacza Mihály Tiszabercelről… Az első néhány perces bizonytalankodás után jókedve támadt és egyre-másra mondta el a szebbnél szebb meséket, tréfás történeteket. Harmincegy mesét mondott el, mesélt a »Halhatatlanságra vágyó királyfi«-ról is.” Néhány év múlva teljesen megvakult, és világtalanul is gyakran mesélgetett a tiszaberceli iskolai ünnepségeken, egyéb mulatságokon. Elismert mesemondóként tisztelték. 1953-ban megkapta a „Népművészet mestere” kitüntetést. 1955-ben halt meg. Mindkét mesemondó példaként felhozott történetei ma is megtalálhatók a Rádió Hangmúzeumában.

Kozma Miklóst 1940-ben, halála előtt egy évvel, a Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Ekkor, a néprajzi felvételek fontosságán túl meghatározta a Rádió műsorpolitikáját is: „Kis népek legerősebb nemzeti fegyvere a külön nyelv és a sajátos népiség. Két olyan erő, mely túlél hatalmi kérdéseket, háborúkat, politikai és a nemzeti elnyomások korszakában is biztos, és kézből ki nem csavarható védőfegyver. A magyar néprajz egyre terjedő megismerése a magyar önismeret legerősebb tényezője. Célom volt többek közt a Magyar Rádiót a néprajz szolgálatába állítani. Hanglemezgyűjteményünknek határainkon túlra kell terjedni. Fontos, hogy hanglemezre kerüljenek a háromszéki dalok, mesék éppúgy, mint a moldvai csángó mesék is. Általános feladatunkat abban láttuk, és minden igyekezettel azon voltunk, hogy a Rádió prózai műsorait a magyar önismeret feltárása jegyében állítsuk össze, és ezzel a magyar nevelés egyetemes céljait szolgáljuk”.

1935-ben Ódry Árpádot Németh Antal követte a dramaturgi, majd 1936-ban a főrendezői székben is. Elődjéhez hasonlóan az irodalmilag igényes darabok bemutatását szorgalmazta. A magyar és a világirodalom klasszikusain kívül többek közt állandó műsorként szerepelt – már 1934 őszén a színházi premiert megelőzve – Tamási Áron Énekes madár c. népi játéka, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül és Sári bíró c. darabja. Németh Ódryval ellentétben hangsúlyozta az átdolgozás fontosságát; sűrített, húzott, a vizualitás hiányát magyarázó szöveggel pótolta. A Rádióban lerombolta az Ódry teremtette teátrális játékstílust. Rádiószínészeket nevelt, hangoskodó szavalás helyett a természetes beszéd művészeit. Németh Antal időt, fáradságot nem kímélve, sok száz színésszel készített próbafelvételt. Hangkatasztert állított fel, azaz a különböző hangfekvésű művészeket osztályozta, nyilvántartásba vette. Így minden produkciónál már előre kigondolta milyen típusú, hangárnyalatú színészre van szüksége. A Rádió Hangmúzeumában megmaradt néhány töredék – pl. Oscar Wilde: Florenzi tragédia (Csortos Gyula, Jávor Pál, Lukács Margit); Selma Lagerlöf: Gösta Berling (Timár József, Rápolthy Anna); Shakespeare: Rómeó és Júlia (Bajor Gizi, Uray {III-371.} Tivadar) – ékes bizonyítékul szolgált, hogy Németh Antal milyen nagy gondot fordított a szép magyar beszédre és a kiválasztott hangok összjátékára.

Németh Antal olykor külső, formai megoldásokkal kísérletezett, mikor pl. görög, latin drámákhoz Révay József professzorral keretjátékot íratott. Egy képzeletbeli riporter közvetítette az ókori görög, vagy római amfiteátrum műsorait, és a szünetben meginterjúvolta a közönséget, kritikát kért a darabról és a színészek játékáról. E drámához biggyesztett „külső” szövege nem keltett illúziót a hallgatókban, mesterkéltsége miatt a dilettantizmus határát súrolta.

Németh Antal 1935 decemberében Hans Nüchtern és Ódry Árpád tapasztalatait felhasználva állította rádiószínpadra Madách Az ember tragédiája c. művét. A hivatalos kritika is inkább csak érdekes kísérletnek, mint sikeres produkciónak ismerte el a bemutatót. Sokak szerint az előadás gyöngeségét még olyan kiváló hármas, mint Somlay Artúr (Ádám), Bajor Gizi (Éva), Uray Tivadar (Lucifer) sem tudta ellensúlyozni. Egy másik izgalmas lehetőség kínálkozott számára. Mohácsi Jenő a Csongor és Tünde c. mesedrámát lefordította németre, amit Németh rendezett meg a bécsi rádióban. 1936. augusztus 8-án Debrecenben a Nyári Egyetem legszebb termében, az auditorium maximumban ismét lejátszották Vörösmarty remekét. A hangszalag elindításával egymás után szólaltak meg a Burgtheater legkiválóbb színészei. Csongort Wilhelm Klitsch alakította, Tündét Nora Gregor személyesítette meg. A kísérőzenét Polgár Tibor komponálta. Németh Antal rendezéséről elismerően vélekedtek a magyar és külföldi szakemberek.

Németh Antal 1938-ban új szereposztásban lemezre vette Az ember tragédiáját (Ádám: Abonyi Géza, Éva: Tasnády Ilona, Lucifer: Uray Tivadar). A 30 lemezt az Odeon Hanglemezgyártó Vállalat hozta forgalomba. Németh Antal továbbra is az első variációhoz híven a középkori misztériumokban előforduló motívumot használta, mikor az Úr szerepét (Atya, Fiú, Szentlélek) három személyben hozta. Összevonta a Kepler-jelenetet, a londoni színből kihúzta a sírásó epizódot. Tasnády Ilona és Uray Tivadar szövegmondása világos, értelmező, jól artikulált volt. Németh Antal egy szerencsétlen, technikailag átmeneti korszakban rendezte meg Az ember tragédiáját. A hibásan meghúzott szövegkönyv, a hangeffektusok esetenként mértéktelen használata fölött diadalmaskodó kulturált színészi beszéd együttesen valami eklektikusságot eredményezett. A Rádióban megindult esztétikai forrongást nem érzékelték a korabeli kritikusok. Bory István Nyugatban írt kemény bírálatában is – egyoldalúan – csak a rendezés negatív jelenségeit rótta fel Németh Antalnak, nem ismerte el a pozitív, előremutató törekvéseket.