A Magyar Rádió 1956-tól

Belpolitikai műsorok

A vérbe fojtott forradalom, a szovjet csapatok jelenléte, a hónapokig eltartó országos sztrájk, százezrek menekülése Nyugatra meghatározta a Magyar Rádió belső életét, a belpolitikai műsorokat. 1956. november 4-e után Budapesten még dúlnak a harcok, amikor a szolnoki stúdióból felhangzik a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, Kádár János felhívása a néphez. A szolnoki adóállomás helyettesíti az ekkor szünetelő Kossuth rádió adását, amíg november 7-én ismét megszólal a budapesti rádió, a parlamenti szükségstúdióból. Irányítója {III-407.} ekkor Gács László kormánybiztos volt.

A sztrájkok, az energiahiány és természetesen a szakemberhiány miatt is nem egész nap szólt a rádió. A Petőfi rádió is csak 1957. február 11-én állt üzembe, kezdetben 14 órától 22 óráig. Rég hallott bemondók – Erdei Klára, Körmendy László, Székely Erzsébet – ültek újra a mikrofon elé. A Magyar Rádióban főként zene szólt. A híreken, kommentárokon, jegyzeteken – azaz a napi aktuális műsorszolgáltatáson – túl más belpolitikai programok nemigen készültek.

1957 áprilisában az adás visszaköltözik a Parlamentből a Bródy Sándor utcába. A Magyar Rádió szellemiségét, a belpolitikai irányvonalat az MSZMP és Benke Valéria, a rádió akkori alelnöke határozta meg. A rádió inkább hasonlít egy zárt intézethez, mintsem a tömegkommunikáció nyitott központjához. Belül is, kívül is fegyveres katonák, rendőrök őrzik. A be- és kilépés szigorú rendben zajlik.

Elindul az esti híradás is. Először Napról napra címmel (szerkesztője Molnár Tibor), mely 1957-ben Esti Krónikára változott. Élő műsor alig volt, a híreket felvették lakklemezre vagy szalagra. A műsor este 7-től fél 8-ig tartott. A műsorvezető még ismeretlen fogalom volt. A riporter is leírta a szöveget és nem a saját hangján, hanem bemondóval mondatták el.

Esti Krónikáról igazából 1962-től lehet beszélni. Ez már esti hírösszefoglaló volt, eleinte két szerkesztővel, Boros Jánossal és Ritter Tiborral. Ezzel új műsorszerkezet lépett életbe a rádióban. A Kossuthon 10 órától éjfélig minden páros órában, a Petőfin 15 órától lehetett hallani híreket. A változások elsősorban a délelőtti, a kora délutáni, illetve a vasárnapi műsort gazdagították. Azt is meg kell jegyezni, hogy 1962-től 1968-ig a Magyar Rádió és Televízió párttitkára Grósz Károly volt, a későbbi miniszterelnök. Az Esti Krónika szerkesztősége szorosan együttműködött a hírszerkesztőséggel és a Magyar Távirati Irodával, amely párosult a külföldi rádióadók (köztük a magyar nyelvűek) lehallgatásával. Persze a hírműsorok elsősorban a kádári rendszer ideológiáját, a szocialista világrendszer eszmerendszerét, célját támogatták. Elsősorban az MTI által kiadott és cenzúrázott híreket lehetett beolvasni a rádióban.

Boros Jánosnak meghatározó szerepe volt a krónika jellegű műsorok fejlesztésében, kialakításában. Egészen fiatalon, 1949-ben kezdett rádiózni. A halk szavú újságírót a legjobb szerkesztőként tartották számon. Része volt abban, hogy a diktatúra éveiben a nyilvánosság kapuit lassan-lassan szélesebbre tárhatták az intézményben.

A Szivárvány c. vasárnap délelőtti műsor már kicsit belpolitikai nyitást is jelentett, színes emberközpontú riportjaival, hangulatos zenéivel. A dolgozó emberen túl megjelent a pihenő, olykor másként gondolkodó ember típusa. A műsor kitalálója, első szerkesztője nem véletlenül éppen Boros János volt. Feladatát később Szigethy Anna vette át. Női szemmel még könnyebbé, oldottabbá tette a Szivárványt. Sokszor esett szó a szerelemről, az emberi érzésekről.

A Törvénykönyv is a zárt, egyoldalúan politizáló rádió nyitási szándékát jelezte. 1962 februárjában lehetett először hallani Szigethy Anna szerkesztésében. Egyre több levél érkezett a belpolitikai szerkesztőségekhez, segélykérő, tanácsokat kérő, jogi kérdéseket feszegető levelek. Emberi gondok, problémák rajzolódtak ki a szerkesztők előtt, amire válaszolni kellett. Bár politikai kérdésekben nem foglalhattak állást – ekkor még börtönben ültek a politikai elítéltek, sőt kivégzések is voltak –, de jogi tanácsot adhattak általános, nem politikai ügyekben. A Törvénykönyv célja végül is {III-408.} a jogi felvilágosítás és a közhasznú jogismeretek terjesztése volt. A rádió a belpolitikában elkezdett szolgáltatni is.

1964-ben a közvélemény-kutatás megállapítja, hogy a leghallgatottabb rádióműsor az Esti Krónika. Legfőbb riválisa a Szabó család, melyet minden négy háziasszony közül három hallgat.

A Lányok, asszonyok a Magyar Rádió legrégibb magazinműsora. Nem ezzel a címmel, de már az 1930-as években is létezett ilyen műsor. 1960-ban indult a műsor Balyó Mária szerkesztésében. A szombat reggeli riportműsor a nők társadalmi helyzetével, a beilleszkedéssel, a család, az egészségügy gondjaival, a munkahelyteremtés problémáival foglalkozott. A népi mozgalomban – 1940-es évek vége – szerepet vállaló Balyó Mária egyénisége meghatározta a műsor tartalmát is. Országjáró műsor lett, sok-sok vidéki témával, nem feledkezve meg az önmagát megvalósító nő előtérbe helyezéséről.

A Nőkről nőknek c. heti félórás műsort szintén Balyó Mária szerkesztette. A törékeny, halk szavú szerkesztő asszony műsorának köszönhető többek között, hogy a Gyes-t, az anyaságot támogató intézményrendszert 1968-ban bevezették. Mindkét műsor nagyon népszerű, és hallgatott volt.

A Reggeli Krónika 1965 májusában szólalt meg először a Magyar Rádióban. A zenés, politikai hírműsor adáskezdete hajnali fél öttől reggel nyolc óráig tartott. A Kádár-korszak hírműsoraiban a külföldi hírek többnyire megelőzték a belföldieket. A Reggeli Krónikát indulásakor öten szerkesztették: Bereczky Gyula, Horváth Gyula, Mester Ákos, Rácz György Géza és Szabó József.

Az 1960-as évek közepétől szép lassan a rádió nemcsak direkt politizál, befolyásol, oktat, hanem egyre jobban előtérbe kerül a lakossági szolgáltatás is. Ez is a jobb hangulat megteremtésének, a pozitívabb politizálásnak a része. Egyre több autó jelenik meg az utcákon, egyre nagyobb szükség lesz olyan műsorokra, amelyek a közlekedésben, a forgalomban eligazítást adnak és ismereteket nyújtanak a gépkocsik műszaki állapotával kapcsolatban.

A Csúcsforgalom ezt a célt szolgálja. 1966-ban kezdte előéletét, akkor Autósok figyelem volt a műsor címe. Alapító szerkesztő-műsorvezetője Petress István volt. Kimunkáltabb változatát a Csúcsforgalmat 1967 február első keddjén tűzte műsorára a Magyar Rádió.

A teljesség igénye és a lakosság információéhsége 1969-ben létrehozta a Déli Krónikát. Hasonló elvek alapján épült fel mint a Reggeli Krónika. A különbség csak az volt, hogy zene nélküli híradás volt sok információval, az események elemzésével.

Az 1970-es évek elejétől az egyre erősödő társadalmi problémák, a közéletben található megoldatlan gondok arra ösztönözték a rádió vezető szerkesztőit, hogy a belpolitikai műsorokban foglalkozzanak ezekkel a kérdésekkel, tényszerűen, dokumentumriportokban tárják fel az ország valódi gondjait. 1970-től egyre-másra születtek a Magyar Rádióban nagyszerű dokumentumműsorok, amelyek a politika felső köreit nyíltan nem sértve, de áttételesen rámutattak az országot feszítő társadalmi gondokra és az eljövendő politikai-gazdasági-szociális csődre. A rádió kezd magára találni, a belpolitikában kezdi azt csinálni, ami a kötelessége, vagyis a közösség szolgálata. A Magyar Rádió felfedezi Magyarországot. Dokumentumriport-műhelyek alakulnak olyan nagyszerű alkotókkal, mint Gácsi Sándor, Rapcsányi László, Borenich Péter, Bakonyi Péter, Hegyi Imre, Kovalik Márta, Kósa Judit és Stefka István. A felsorolás a teljessség igénye nélkül történt, de ezek az alkotók kivétel nélkül a legjelentősebb hazai és nemzetközi alkotói díjakat nyerték el.

{III-409.} A Kádár-rendszer belpolitikai stabilizációja, az ún. reformpolitika, gazdasági reform szüleménye. A külföld előtt is szeretett volna jobb színben feltűnni a kádári „gulyáskommunizmus”, de ehhez be kellett bizonyítani azt is, hogy a sajtó, ha látszólag is, de szabad. Azaz most már szabad kritizálni a rendszert, a bürokrata hivatalnokot, az önkényeskedő helyi párttitkárt, vállalatvezetőt. Az egypártrendszert, a szocializmust, az MSZMP központi és politikai bizottságának tagjait kritizálni, létét-létüket megkérdőjelezni azonban nem lehetett. Felemás helyzet alakult ki tehát a belpolitikában, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Ez tükröződött vissza a 168 óra c. műsorban. És még valami. Nem lehetett igazából szóba hozni az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Ezt majd a műsor alapítása után 19 évvel meri megtenni Pozsgay Imre, amikor is 1989-ben kifejti a 168 órában, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

A 168 óra fontos belpolitikai műsor volt. 1971-es indulásakor felelős szerkesztője Ipper Pál. A műsor indulásánál az is közrejátszott, hogy magának a Magyar Rádiónak is volt olyan törekvése, hogy legyen egy saját, rangos heti politikai magazinja. A kérdés csak az volt, hogy ki lehet ennek a vezetője. A pártközpont ajánlása, javaslata nélkül természetesen nem jöhetett számításba senki. Vagyis abszolút megbízhatónak kellett lennie az illetőnek és ebben az esetben széleslátókörűnek. Végül megtalálták az alkalmas embert Ipper Pál személyében, aki régi pártkapcsolatokkal rendelkezett és újságíróként több mint öt évet töltött az USA-ban, ahol jól megismerte, megtanulta az elektronikus média használatát. A 168 óra a maga idejében forradalminak tűnt, ugyanis tabu-témákat is érinthetett, feszegethetett. Ipper tehetséges újságíró volt, de a Kádár-rendszer feltétlen híve. A szakmát kiválóan tudta, és igen erős, fiatalokból álló újságírógárdát gyűjtött maga köré. A leghallgatottabb és legnépszerűbb politikai műsor volt, két állandó műsorvezetővel: Mester Ákossal és Rapcsányi Lászlóval. Hírszerkesztője P. Szabó József volt. Állandó szerkesztője és jegyzetírója Földi Iván lett. A 168 óra műsorpolitikája is jelentősen hozzájárult egy politizálóbb, nyitott társadalmat igénylő, gondolkodóbb rendszer megteremtéséhez.

A Magyar Rádióban is egyre többet lehetett „élőzni”. Már nem volt akkora félelem, de az önkontroll a rádiós újságírókban nagy volt. Az élő elszólásoknak súlyos következményei lehettek. Egyre több műsort már élőben közvetítettek.

A Sajtókonferencia tipikus belpolitikai műsor volt, amely különböző helyszíneken boncolgatta azokat a kérdéseket, amelyek az embereket izgatták. Minisztériumokból, hivatalokból, közintézményekből közvetítették az élő adást. A műsor kitalálója és szerkesztője Boros János, állandó műsorvezetője kezdetben Rapcsányi László és Petress István volt.

A Szombat délelőtt a szabad szombat elterjedésével vált népszerű magazinműsorrá. A belpolitikai szerkesztőség, sőt a Magyar Rádió egyik legközérthetőbben politizáló műsora lett, tényfeltáró, hétvégi programot adó műsorával. 1973-ban kezdte meg adását. Első szerkesztői Kelemen Kata és Szigethy Anna voltak.

A Családi tükör a „megöregedett” Lányok, asszonyok és a Nőkről nőknek c. műsorok helyébe lépett Balyó Mária nyugdíjba vonulásával. 1980-tól alapító szerkesztője Juhász Judit. A műsor a népesedéspolitika egyik legfőbb fóruma lett, középpontjába került a család, a gyermek, az értéket adó, az újrateremtő.

Az 1980-as évek Magyarországának társadalmi szerkezete átalakult. A külföldi dollárkölcsönökből csurrant-cseppent valami a népnek is. A „legvidámabb {III-410.} barakk” a keleti blokkban valóságos lett, mivel Magyarország a kiskerttulajdonosok, trabantosok országa lett. Lehetett háromévenként Nyugatra utazni, tehát tágult az élettér. Ez tükröződött a Rádióban, elsősorban a belpolitikai műsorokban. Egyre-másra alakultak a lakosság életét megkönnyítő, olykor az ügyeket elintéző műsorok. Így jött létre 1984-ben a szolgáltató Napközben, melynek alapító-szerkesztője Petress István. Legnevesebb szerkesztői: Dám László, Czakó Balázs, Ércfalvi András, Stefka István, Pásztor Magdolna és Szitnyai Jenő. A levelező rovatból naponta délelőtt, először kétórás majd háromórás műsor kerekedett. A Rádió első ízben került közvetlen kapcsolatba a hallgatóival. A teljesen élő műsor már jelezte, hogy a társadalmat, a Rádiót már nem lehet a diktatúra eszközeivel irányítani. A Napközbennek óriási szerepe volt a rádiózás korszerűvé, európaivá tételében. A kisemberek gondjai eljutottak a legfőbb pártméltóságokhoz. Az élő, telefonos műsorok, amelyek ellepték az 1990-es évek rádiózását, a Napközbenből nőtték ki magukat.

A Balaton Rádió 1985-ben indult a hazai idegenforgalom elősegítésére a nyári hónapokban. Adását a balatonföldvári Hotel Fesztiválból sugározta öt éven át. Segítséget jelentett a Balaton megmentésében és sokat tett a környékbeli lakosság gondjainak megoldásáért, a turizmus sikeréért. Vezető szerkesztői: Szitnyai Jenő és Stefka István.

A Rádiónaplót 1986-ban indította útjára a Magyar Rádió. Politikai műsor volt, Bolgár György vezetésével, amelyben elsősorban az MSZMP és a kormány első emberei szólaltak meg. Szükség volt a politikai agitációra, mivel az ország már túl volt az 1985. évi féldemokratikus választáson. Ekkor már két jelölt között lehetett választani. A Rádiónapló úgy viselkedett, mintha a hallgatót beavatta volna a politika rejtelmeibe, holott nem történt más, mint amit a pártközpont diktált.

A Pró és kontra belpolitikai vitaműsort szintén 1986-tól lehetett hallgatni. Szerkesztői: Kiss Gy. János, Stefka István, Szentmihályi Szabó Péter. Ez a műsor már egy lépéssel továbbment, mert a különbözőképpen gondolkodó politikusok vitatkoztak egymással. Az igazi ellenzéket, az egyre elégedetlenebb értelmiségi elitet itt sem lehetett a stúdiókba leültetni.

A Vasárnapi Újság 1987. évi debütálása jelentette az első igazi áttörést, az egypártrendszerű sajtótájékoztatás megtörését. Felelős szerkesztője: Győri Béla. Nemcsak Magyarországon, hanem a határontúli magyarság körében is a leghallgatottabb műsor lett. Folyamatosan szüntette meg a tabu-témákat. Tényfeltáró riportjai, beszélgetései, a közelmúlt magyar történelme addig elhallgatott részleteinek megvilágítása valódi információnyitást jelentett.

A Ráadás műsorának létrejötte (1990) a megélénkült politikai élet következménye volt. Szükség volt hírmagyarázatokra és egyre több információra. A P. Szabó József által elindított, Esti krónika utáni műsorban politikusokkal, közéleti személyiségekkel, szakemberekkel elemezték a nap eseményeit.

A rendszerváltozás hatására a Magyar Rádió is óriási változáson ment át. Megszűnt a pártközponti utasítás, irányítás. Hárs István elnök nyugdíjba vonult és 1990-ben Hajdú István vette át a Rádió vezetését. 1989-től 1990-ig, az első szabadon választott parlament felállásáig és a nemzeti, keresztény, konzervatív kormány hatalomra jutásáig az átmenet állapota volt érezhető a rádiózásban is. Mindenki a saját elképzeléseit akarta megvalósítani, és ahogy a társadalomban, úgy a Rádióban is elindult a pártosodás, az egyes pártokhoz való igazodás. Ilyen alapon a Magyar Rádió korrekt tájékoztatása, pártatlansága, {III-411.} áhított közszolgálatisága nem valósult meg.

1990-ben Gombár Csaba elnök az addigi főszerkesztőségek helyébe bevezette az intendánsi, adóigazgatói rendszert. A Kossuth rádiónál Szalay Zsolt, a Petőfinél Vicsek Ferenc vezette az intendatúrát. A Kossuth rádióban készültek a legfontosabb belpolitikai műsorok. A műsorok többségét a liberális szemlélet határozta meg. Ebben a 168 óra jelentős szerepet játszott. A liberális szellemiség alig változott 1993-tól, miután Csúcs László alelnököt elnöki jogkörrel ruházták fel. A Magyar Rádió Szirányi János elnöklete alatt (1994–1996) tovább politizált, bírálta az előző kormány minden eredményét.

A médiatörvény elfogadása hozta meg 1996-ban azt a változást, amelyben a Magyar Rádió elkezdett közszolgálativá válni.

Külpolitikai műsorok

A külpolitika sajátos és megkülönböztetett helyet foglalt el a rendszerváltozás előtti évtizedek hazai tömegtájékoztatásában, így a Magyar Rádió műsoraiban is.

A nyilvánosságot és a sajtószabadság elemi normáit, az újságírói tevékenységet korlátozó hivatalos politika elemzésére, vagy akár bemutatására itt nem érdemes kitérni, hiszen a sajtóban általános tilalmak érvényesültek, még akkor is, ha a külpolitikai újságírás némileg szabadabb terrénumnak számított, mint az amúgy is vérszegényebb belpolitika. Sőt, a hatalomnak volt egy nyilvánosan nem deklarált szándéka, hogy a belpolitika kényesebb, a belső problémákról érdemes elterelni a figyelmet a külpolitika, a külső összefüggések hangsúlyozásával. Az egyik legegyszerűbb példaként a hidegháború, az állandó nukleáris fenyegetés, a súlyos nemzetközi helyzet, az ismétlődő válságok és konfliktusok magyarázatot kínálhattak a gazdaság és általában a belső fejlődés különben nehezebben magyarázható problémáira. Ehhez önként adódott a belpolitika krónikus eseménytelensége, mivel nemcsak politikai botrányok, de olyan problémák sem létezhettek a szocializmusban, mint a szegénység, vagy a kábítószer-fogyasztás, így alig akadt olyan, amiről írni-beszélni lehetett. Kivételt képezett egy-egy KB-ülés gondosan megfogalmazott hivatalos anyaga, a menetrendszerűen összehívott, gondosan koreografált parlamenti ülésszak, a BNV megnyitója – amely mind igaz és „nagy” esemény volt –, vagy Kádár János szokásos őszi látogatása Angyalföldön, és rövid nyilatkozata május elsején, amikor a felvonulókkal találkozott. Ehhez képest az események özönét kínálta a külpolitika, bár ott is érvényesült a szelekció, vagy inkább a kontraszelekció, sőt a „három T” elve is. Szigorúan a tiltott kategória szabályai érvényesültek olyan eseményeknél, mint például Hruscsov leváltása, amelyről napokig hallgatott a hazai tömegtájékoztatás, vagy a csehszlovákiai bevonulás és annak közvetlen előzményei, amelyekről a legapróbb hírek, de még a helyszíni tudósítások is csak a hivatalos szűrőn keresztül kerülhettek nyilvánosságra. Eleve kényes témának minősült minden, ami a Szovjetunió és tágabban a „testvéri szocialista” országok belső problémáit érintette, ezek legfeljebb a tűrt kategóriában szerepelhettek, míg a hivatalos fórumok teljes támogatásával kaphatott nyilvánosságot például a vietnami háború, az amerikai néger gettólázadások, a gyarmati Afrika széthullása az 1960-as években, vagy az 1960-as évek végén a nyugat-európai diáklázadások.

Ilyen körülmények között a külpolitika szándékoltan preferált helyzete ellenére a Rádió nem lehetett hiteles hírforrás a külpolitikában sem, megkérdőjeleződött a külpolitikai kommentárok, {III-412.} háttérműsorok objektivitása, sokszor már a témaválasztásban is, bár az ország belső változásai, a reformok általában és időszakonként is enyhítettek a korlátokon, amit az alkotóműhelyek ki tudtak használni.

A külpolitikai tájékoztatás primer hírforrásaként a Hírszerkesztőség már az 1960-as évek elejétől kialakította saját rádiófigyelő szolgálatát, ami megtörte a Magyar Távirati Iroda hírmonopóliumát. A dolgok megértéséhez tudni kell, hogy – mint minden szocialista országban – Magyarországon is a távirati iroda gyűjtötte össze és rostálta meg a világ nagy hírügynökségeinek telexjelentéseit; csak a megszűrt anyag jutott tovább a szerkesztőségekhez. Az említett rádiófigyelő szolgálat azonban hajnaltól késő estig folyamatosan hallgatta a nagy külföldi rádióállomások, konkrétan a BBC, a Voice 07 America, a Szabad Európa és a Moszkvai Rádió híradásait. Az ott elhangzott hírek részletei kiegészítették az MTI híranyagát. Mivel a rádiófigyelő szerkesztő többnyire pontosan fordította a fontosnak, vagy érdekesnek ítélt híreket, óhatatlanul is bizonyos megfogalmazások átkerülhettek a híradásokba. Mindezen is túl a külpolitikai hírek szerkesztői – szintén az 1960-as évek elejétől – kötelezően a rádiófigyelő szolgálatnál kezdték tanulóidejüket, és szakmailag a BBC deklaráltan is minta lett a hírszerkesztőségben. A hírszerkesztés szabályairól, angol–amerikai gyakorlatáról pedig külön tanulmánykötet készült, amelyet minden hírszerkesztőnek vezérelvként kellett ismernie. Más kérdés, hogy az objektivitás, pontosság, hiteles tájékoztatás vezérelvei az ismert és már vázolt okokból a külpolitikai híradásokban is sokszor és alapvetően sérültek, mégpedig éppen kulcshelyzetekben, amin csak a rendszerváltozás, a közszolgálati Rádió megteremtésének törekvése változtathatott. Érdekes összefüggésben bővítette a Rádió korai lehetőségeit a televízió megjelenésével és rohamos térhódításával keletkezett új versenyhelyzet, amelyben a Rádió egyebek közt éppen hírszolgálatának gyorsaságával tudott talpon maradni, miközben a Televízió tömeghatása, feltételezett és valóban érvényesülő befolyása némileg elvonta a hatalom figyelmét a Rádióról. Ez egyrészt tágította a műsorkészítők mozgásterét, másrészt a szakmai vezetést is arra kényszerítette, hogy új utakat keressen, például a külpolitikai hírszolgáltatás korszerűsítésére. Egyre gyakrabban bukkantak fel a híradásokban is a Rádió külföldi tudósítóinak hír-tudósításai, amelyek lényegében hangos hírek voltak. Önálló hírcsatornaként gazdagították a híradások információtartalmát, létrejött a Hírszerkesztőség saját hangdokumentációja – vezető nyugati politikusok külföldi rádiókból felvett nyilatkozataival, különböző világeseményeken készült hangos fotókkal –, amelyek önmagukban is fokozták a híradások hitelességét. A kereskedelmi rádiókat messze megelőzve új hírstruktúra született a Petőfi rádió délutáni periódusában, amely az ún. szalaghíreket, vagyis az alapinformációkat tartalmazó rövid híradásokat népszerű popzenével kombinálta. Mivel pedig az információfolyamban a külpolitika dominált, mindez elsősorban már a híradásokon keresztül is a külpolitikai tájékoztatást bővítette.

A tágabb értelemben vett külpolitikai műsorok hivatalos gazdájaként a külpolitikai rovat mindig szoros együttműködésben dolgozott a Hírszerkesztőséggel, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az eseményeket gyorsan követő hír-tudósítások, hír-kommentárok, mini-dokumentumműsorok mintegy előkészítették az adott témához kapcsolódó későbbi háttérműsorokat, hanem abban is, hogy a két rovatban a külpolitikai újságírók széles körű {III-413.} szakosodása valósult meg. Az állami rádió külpolitikai műsorainak óhatatlanul a hivatalos külpolitikához kellett igazodniuk, szándékoltan nyilván ezt erősítette az is, hogy a Hírszerkesztőséghez hasonlóan a külpolitikai rovat is szervezetileg a PAF, azaz a Politikai Adások Főszerkesztősége keretében működött, és mindhárom adót kiszolgálta, de olyan szakértőgárdával, amely fokozatosan igazi alkotóműhelyt tudott teremteni. Minden fontosabb témának és területnek megvolt a belső szakértője, de a korlátok enyhülésével fokozatosan bővült a külsősök köre és a tudósítóhálózat is.

A külpolitikai rovat napi műsoraként jelentkezett az 1960-as években a Mi történt a nagyvilágban? és a hét eseményeinek összefoglalójaként pedig szombaton a Mi történt a héten a nagyvilágban? Színesebb vasárnapi összefoglaló volt a Pillantás a nagyvilágba, amely az újságíró szubjektív benyomásainak megfogalmazására nyújtott lehetőséget, például útijegyzetek formájában. A későbbi években hétköznapokon felváltva jelentkezett délután a Külpolitikai figyelő, amelyben általában a külföldi tudósítók szólaltak meg, illetve a Tíz perc külpolitika, amely lényegileg a nap kommentárja volt. A hétvégi külpolitikai negyedóra címe az 1980-as évektől Öt kontinens hét napja lett, de a címmel, vagy éppen a szignállal együtt a politikai légkör változásának megfelelően a tartalom, a hangvétel is sokat változott. A vasárnapi műsorpalettán immár nemcsak címében mondta magát nemzetközi magazinműsornak a Harminc perc alatt a Föld körül, amely kezdeti formájában és tartalmában nyilván nem véletlenül mutatott rokon vonásokat a Szabad Európa Rádió népszerű Forgószínpadával.

A krónikaműsorok térhódítása viszont már az 1960-as évek elejétől korszerűbb – gyorsabb és kötetlenebb – megszólalási lehetőségeket biztosított a külpolitikában is. A korábban már vázolt okokból a külpolitika eleve fontos helyet kapott, de – ami sokkal lényegesebb – hamar sikerült megszabadulni olyan sablonoktól, mint az, hogy az első Esti krónikákban két kijelölt kommentátor mondta el felváltva a napi külpolitikai kommentárt. Később a külpolitikai szerkesztők, tudósítók széles köre kapott szót, akik többnyire, vagy ha úgy tetszik kivételes esetektől eltekintve képesek voltak gyorsan és színvonalasan reagálni az eseményekre, a lehetőségek határain belül arra törekedtek, hogy a Rádió legfontosabb hírműsoraiként a krónikák szinkronban legyenek az eseményekkel. Új lehetőségeket jelentettek a krónikák, például a külföldi sajtó anyagainak ismertetésére is, amit azért érdemes külön említeni, mert önálló műsorként rendszeresen jelentkező nemzetközi lapszemle nem volt a Rádióban, hiába volt rá nyilvánvaló igény és belső rádiós kezdeményezés.

A külpolitika szemszögéből is a nyilvánosság új fórumát jelentette Ipper Pál 168 órája, annak ellenére, hogy a másfél órás hétvégi műsor éppen a belpolitikában kívánt az ismert okokból és körülmények között új csatornákat, szelepeket megnyitni a tájékoztatásban. A 168 órában már a hírek is a hírszerkesztő személyes válogatásában és szubjektív véleményével hangzottak el és gyakorlatilag ugyanez jellemezte a külpolitikai tudósításokat, jegyzeteket, kommentárokat, tematikában és feldolgozásban egyaránt.

Mindazonáltal a külpolitikai tájékoztatás tematikájának szélesedése, vagy akár a témák objektívabb feldolgozására irányuló törekvés sem köthető kizárólag a 168 órához. Igaz, már az 1980-as években, de formájában és tartalmában gyökeresen új típusú műsorral jelentkezett a külpolitikai rovat Amiről a világ vitatkozik címmel, amely formailag kerekasztal-beszélgetés {III-414.} volt általában egy-egy kiemelkedően fontos és aktuális témáról, de tartalmilag vitaműsor is, ahol kiváló szakértők, esetenként korábban a Rádióban politikai okokból elnémított újságírók szólaltak meg, sokrétűen, eltérő véleményeket is ütköztetve.

Persze a korábbi évtizedek képének teljességéhez az is hozzá tartozik, hogy a külpolitika egyre korszerűbb formában nem csak a külpolitikai rovat rendszeresen jelentkező gerincműsoraiban volt jelen, hanem például az egy-egy eseményhez kapcsolódó igen színvonalas dokumentumműsorokban (Kennedy-gyilkosság, Robert Kennedy meggyilkolása stb.), vagy az ifjúsági szerkesztőség műsorában az Ötödik sebességben is. Fontos újítás volt a világgazdaság híreinek napi jelentkezése, majd később a külgazdaság témáinak feldolgozása az Ecomixban és a gazdaságpolitikai rovat más szakműsoraiban. Elemző műsorok, sőt műsorsorozatok készültek nemcsak olyan periférikus témákról mint Latin-Amerika, vagy Afrika, hanem szakmailag színvonalas, a lehetőségek határain belül egyre valósághűbb riportműsorok – megint kiragadott példaként – az amerikai társadalom működéséről, sőt működőképességéről, Nyugat-Európáról, a politikáról és a gazdaságról éppúgy, mint az emberek hétköznapjairól.

A külpolitikai műsorok sokszor segítettek rést bontani a falakon, vagy legalábbis kipillantani a nagyvilágra, még akkor is, ha ez korántsem érvényesülhetett minden műsorban. A külpolitikai műsorok egészében még kevésbé, és csak a berlini fal lebontása, tágabb értelemben a rendszerváltozás teremtette meg az áttörés lehetőségét, az igazi nyilvánosságot a külpolitikai tájékoztatásban is.

A közszolgálati rádiókban lett igazán működőképes a jólképzett külföldi tudósítói gárda. Bár a világ nagy rádióihoz, például a BBC-hez képest igencsak foghíjas volt a hálózat, de a Magyar Rádió állandó tudósítója jelentkezhetett mind Prágából a bársonyos forradalom kibontakozásakor, mind Berlinből a Fal lebontásakor. Állandó tudósítók működtek New Yorkban és Moszkvában, Bonnban, Párizsban, Varsóban, sőt Pekingben is. A Szovjetunió felbomlásának eseményeit követve új tudósítói poszt létesült Kijevben, az uniós csatlakozás, sőt az akkor még távolinak tűnő NATO-csatlakozás előfutáraként már az 1990-es évek elején Brüsszelben is. Ahogy közvetlen környezetünk, a közép-európai régió a magyar külpolitika középpontjába került, szerződéses tudósítók álltak munkába Bukarestben és Pozsonyban. A Ceausescu-diktatúra bukásának napjaiban a Rádió utazó tudósítói jelentkeztek folyamatosan Erdélyből, majd később Marosvásárhelyen állandó tudósítói poszt létesült. A jugoszláviai polgárháború eseményeiről előbb az Újvidéki Rádió munkatársai adták a helyszíni tudósításokat, majd ugyancsak állandó tudósítót küldött a Magyar Rádió Belgrádba. Később Zágráb is rákerült a tudósítói palettára, mégpedig úgy, hogy a tudósító működési területe Szlovéniára és Szlavóniára is kiterjedt. Végül az állandó tudósítói hálózathoz csatlakozik Bécs, de szerződéses alapon London, és a világpolitika krónikus gócaként – tel-avivi székhellyel – a Közel-Kelet is, míg más világtérségekből általában az MTI tudósítói biztosítják a folyamatos helyszíni tájékoztatást. A tudósítói hálózat összképe ily módon akár teljesnek is mondható, főleg azoknak a pénzügyi problémáknak a figyelembevételével, amelyek egyre inkább veszélyeztetik nemcsak a közszolgálati rádió működőképességét, de azon belül a külföldi tudósítói posztok létét is. Annál is inkább, mert a hírműsorok bővülése, formai és tartalmi korszerűsítése mellett értelemszerű, {III-415.} hogy legalábbis műsorpercekben mérve, de talán a közvélemény érdeklődésében is hátrább került a külpolitika. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ez mindenekelőtt a legtágabb értelemben vett belpolitika korábban elképzelhetetlen sokszínűségével és nyilvánosságával függ össze. Másfelől viszont a hírműsorokban és a kifejezetten külpolitikai műsorokban egyaránt, a korábbinál összehasonlíthatatlanul nagyobb nyilvánosságot kaptak a magyar külpolitika új prioritásai: az európai integráció és a NATO-csatlakozás, a kisebbségi problémák, a közép-európai régió, közvetlen szomszédaink helyzete és a hozzájuk fűződő kapcsolatok. A műsorok hitelességét is alapvetően segítő fontos újdonság, hogy mindennapossá váltak a Rádióban a külpolitika kulcsszereplőinek, irányítóinak a megszólalásai, mind a hazaiaké, mind a külföldieké, személyes interjúk, vagy telefonbeszélgetések formájában egyaránt. Ezekre épült a külpolitikai rovat új, korszerű heti összefoglaló műsora, a Világóra is, amelyben újságírók és más szakértők is megszólalnak, hangképes, vagy helyszíni tudósítói összeállítások is helyet kapnak a hét aktualitásairól. Személyiséghez kötődő, a korábbinál is színesebb és hangulatosabb népszerű magazinműsorrá nőtte ki magát a Harminc perc alatt a Föld körül. Szintén magazinjellegű műsor az Öt kontinens száz botránya. Mélyebben igyekszik körbejárni egy-egy közérdekű témát a Világstúdió.

Nem lenne teljes a felsorolás a megnőtt műsoridőben jelentkező krónikák háttér-összeállításai nélkül, amelyek egy-egy napi aktualitást dolgoznak fel változatos formában, de kiemelt időt és helyet kaptak az új Krónikában a világgazdaság témái is.

Irodalmi műsorok

Az Irodalmi főosztályt Kiss Kálmán (1956–1959), Zentai János (1959–1980), Lajtha Kálmán (1981–1989), Simon László (1989–1991) vezette, majd a főszerkesztői tisztet Varga Lajos Márton (1992–1993), Fehérvári Győző (1993–1994), Katona Imre József (1994-ben néhány hónapig) és Kőrösi Zoltán (1994-től) töltötte be. 1956–1959 között a magyar és külföldi csoportot Békés Tamás vezette. 1960-tól az irányítást megosztották. A magyar csoport élére Balogh László (1960–1970), Dorogi Zsigmond (1970–1990) került, a külföldi csoportot Bottlik Sándor igazgatta (1962–1990). A Dramaturgiát – az Irodalmi főosztályon belül – Bozó László (1957–1961) és Gábor Viktor (1962–1971) vezette. Bozó László javaslatára a Dramaturgia 1976-tól a Rádiószínház nevet vette fel, 1982-ben leszakadt az Irodalmi főosztályról és önálló szerkesztőséget hozott létre. Vezetői Lékay Ottó (1971–1985), Maráz László (1985–1987), Sumonyi Papp Zoltán (1987-től) voltak.

Az Irodalmi főosztályon belül 1963–1972 között új, Összetett műsorszerkesztőség, majd később Szórakoztató és Kabaré szerkesztőség alakult. Vezették: Petur István és Szablyár Ferenc. 1982-ben a főosztályból új, vegyes profilú Szórakoztató és Sport főosztály alakult, Szepesi György irányításával. A Rádió Kabarészínháza is önállósult Marton Frigyes vezetésével; 1982-től munkáját közvetlenül az elnökség irányította.

A Magyar Rádióban 1991-ben alakult meg a Kossuth, Petőfi és Bartók adófőszerkesztőség. E változások az Irodalmi főosztályt is érintették. Megszűntek a magyar és külföldi csoportvezetői funkciók, és a mindenkori főosztályvezető főszerkesztői minőségben dolgozott tovább.

Az 1957-ben átmenetileg felfüggesztett Írószövetség 1959 szeptemberében ismét elkezdte működését. Ezzel az eseménnyel párhuzamosan a Társadalmi Szemlében megjelentek a párt tézisei. Ez {III-416.} érintette az állami és pártirányítás alatt álló kulturális területek dolgozóit, így a Magyar Rádió vezetőit, szerkesztőit is. Kihangsúlyozták, hogy támogatni kell a népi hatalomhoz hű kommunista és nem kommunista írókat, művészeket. Nem kívánták az 1950-es évek elejének merev, dogmatikus nézeteit feléleszteni.

Az Irodalmi főosztályon 1957-ben igyekeztek az előző évek sikeres sorozatait újraéleszteni. A magyar csoportban: Miért szép? Édes anyanyelvünk, Vasárnapi versek, A magyar irodalom története ciklus, Szabadság, szerelem irodalmi folyóirat képezték az alapot. Ehhez járultak az egyedi összeállítások: az Ülj mellém a kandallóhoz c. műsorban klasszikus verseket, rövid prózákat adtak. Havonta egy alkalommal az Aranylap c. sorozat halhatatlan magyar írók műveiből adott ízelítőt. A külföldi csoport egyik kedvelt sorozata volt a Világirodalom humora, melynek szerkesztői a leghíresebb külföldi klasszikus és mai írók szatíráival ismertették meg a közönséget. 1959-ben a Szabadság és szerelem és a Kilátó c. magyar és világirodalmi folyóiratokat megszüntették; úgy vélték, hogy 1956-ban kompromittáló szerepük volt. E két havi folyóiratot Gondolat címen hetenként jelentkező műsorba sűrítették, először 30, később 40 percben. Váltakozva tudósítottak a magyar és külföldi irodalom legfrissebb eseményeiről. A Dramaturgia is a régi hagyományokból táplálkozott e korszakban. 1957-ben újraindultak a Rádiószínház bemutatói, a Rádió Világszínháza, a Vasárnapéji Rádiószínház és a Magyar Játékszín ciklusok. Rendszeresen közvetítették a budapesti és vidéki színházak előadásait.

Az 1960-as években a kulturális vezetés utasítására a színházak, a mozik, a rádió szakemberei számára ismertté vált a három „T” (támogat, tűr, tilt) fogalma. Az állami költségvetés pazarul fedezte a kulturális intézmények kiadásait, ezért cserébe elvárta, hogy a bemutatott művek többsége az első kategóriába tartozzék, de a második kategória is elég széles kört ölelt fel. Belefértek még az abszurd drámák is (Beckett, Ionesco stb.), egyedül a bemutatások számára kellett vigyázni, azaz más művek rovására ne szaporodjanak el. Ettől függetlenül az előző évekhez képest komolyabb lehetőség nyílt változatosabb, érdekesebb műsorok szerkesztésére. Ilyen körülmények közt vette át 1959 októberében Zentai János az Irodalmi főosztály vezetését.

A magyar csoport műsorai: Magyar irodalom kincsesháza. Az 1960 decemberében indult sorozat négyhetenként ismétlődő adásaiban Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Gelléri Andor Endre és Nagy Lajos egy-egy regényének rádióváltozatát élvezhette a közönség.

Magvetés c. műsorában fiatal írók műveinek bemutatását vállalta Simon István. Ezt a munkát Fiatal írók stúdiója címen Dénes István folytatta, majd Simon László vette át. A Magyar Pantheon kiváló magyar írók életrajza rádiójáték formájában. A Forgószínpad az 1940-es években már alkalmazott – teljes estét betöltő – sorozat felfrissítése volt. Ízelítőt adott befutott írók műveiből, eddig megtett életútjukról (Tersánszky, Németh László, Tamási Áron stb.).

A Gondolat és a Kilátó 1965-ben ismét szétvált. Kéthetenként 40–40 percben a magyar és világirodalom eszmei, ideológiai történéseiről, új művek megjelenéséről számolt be. Mindkét műsor rovatokra oszlott; így kívánták formailag az újság jellegét megőrizni. A Gondolat ekkor kezdett az ideológiai hullámvölgyből kilábalni, profilt váltott, sokrétűbbé lett, ezt segítette, hogy felváltva szerkesztették Albert Zsuzsa, Dénes István, Szabó József, Szablyár Ferenc és Dorogi Zsigmond. 1974 után egy kézbe került a műsor.

{III-417.} A külföldi csoport műsora volt az Élő világirodalom, amely 30 percben adott keresztmetszetet egy-egy nép mai irodalmáról, művészeti törekvéseiről, megjelent műveiről. Az előző korszakból átvették a Világirodalom humora c. adásokat. Új színfoltot jelentett a Világirodalom remekei. Dramatizált feldolgozásban (olykor folytatásokban is) a legnagyobb külföldi alkotásokat adta közre. Papp Zoltán szerkesztő szorgalmazta Dante Az Isteni színjáték és a Kalevala bemutatását, melyet Bozó László adaptált és rendezett. 1972-ig a magyar csoportban fontos eseménynek számított Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. regényének dramatizált feldolgozása Dénes István közreműködésével. Egy másik kísérlet volt Kodolányi János A Vas fiai, Juliánus barát és Boldog Margit c. regényeinek folytatásos adaptációja, melyeket Balogh László vitt mikrofon elé. A rendezői tisztet mindkét alkalommal Cserés Miklós töltötte be.

Új típusú irodalmi műsorok. Az 1957-ben létesült Hangmúzeumban történt gyűjtések nyomán színeződhettek a műsorok. Az 1960-as években, az előző korszakban beidegződött 30 perces, évfordulós emlékezéseket felváltották a hangdokumentumokkal illusztrált 50-60 perces összeállítások. Az Esti sugárkoszorú c., Tóth Árpádról szóló műsorban Szabó Lőrinc emlékezett a költőre archív felvételről. Élőben Tóth Eszter idézte fel édesapja alakját, behívott színészek adtak elő a költő verseiből stb.

Egy másik elmélet nyíltan „hadat üzent” a hagyományos irodalmi összeállításnak. A rádióművészet az illusztráció művészete. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg az újságcikk, tanulmány akkor színvonalas, ha szerzője saját gondolatait mondja el és viszonylag keveset idéz, a Rádióban mindez fordítva igaz. Bevezető vagy összekötő szöveget csak keveset szabad használni, eligazításként. A vers, a novella, a dramatizálás a műsoridő kb. háromnegyed részét alkothatja. Az irodalmi összeállítás átváltozásával, gazdagodásával több szerkesztő élt. Ilyen feldolgozásban került 70 percben mikrofon elé az Ember élete c. műsor, amely négy részre tagolódik. Miből áll az ember élete? 1. Játék, 2. szerelem, 3. harc, 4. emlékezés.

1964–1972 között az Irodalmi főosztály magyar és külföldi csoportjában egyaránt a tematikai összeállítások gazdag variációja mutatkozott meg a Falusi délután c. sorozatban. Szigorúan egy témára koncentráltak a szerkesztők. 60 percben szó volt: Vidám vásárokról, Veres Péter paraszthőseiről, szomszéd népek parasztvilágáról. A sokféle rádiós műfajból összeállított anyagoknál mellőzték a fölösleges magyarázkodást, gyors ritmust parancsoltak.

Időnként bő konferálásra szorítkoztak, de gyakran ezt is elhagyták, ha felesleges tartozéknak vélték. A ciklusokon belül elhangoztak a magyar és külföldi irodalom néhány kiváló képviselőjének novellái, versei, népdalok és egyéb szórakoztató muzsika.

Az Összetett, majd később Szórakoztató és Kabaré szerkesztőség 1963-ban létesült, 1971-ig Bozó László vezetése alatt élte fénykorát. Az ún. mamut vagy összetett műsorok különféle típusaival mutatkozott be a kollektíva. A műsoridő 70–200 perc között ingadozott.

1961-ben – az Aktuális osztály kultúrpolitikai rovatában – Sipos Tamás szerkesztésében hallható volt a Glóbusz. Ez a havonta jelentkező sorozat később a Szórakoztató szerkesztőségben folytatta tevékenységét. Beköszöntőjében hangsúlyozta: „A Glóbusz földgömböt jelent – s az új műsor éppen a földgömböt szeretné végigpásztázni. Az alcím Kulturális világszemle, s ebből máris kiderül, hogy kizárólag a szellemi élet, a művészet új, izgalmas, vagy éppen problematikus alkotásait, eseményeit {III-418.} kívánja a hallgató elé tárni a műsor”. A Glóbusz első száma az antifasizmus művészi megnyilatkozásaival foglalkozott. A témát változatosan dolgozta fel: hírek, riportok, interjúk, glosszák, jegyzetek, esszék, eredeti irodalmi alkotások tükrében. A Glóbuszt egy idő után a fölöttes hatóságok elmarasztalták. Indokuk szerint káros tendenciákat terjesztett, ezért a tiltott kategóriába sorolták és 1965-ben megszüntették.

Sokkal hosszabb életű volt a Pódium. Jellegzetes, szépen zengő szignálja 1963. március 1-jén este 7 órakor hangzott fel először és a pénteki rádióesték rendszeresen visszatérő, ismert műsorává vált. Főszerkesztője Liszkay Tamás volt, de váltakozva – hogy az elképzelések sokrétűsége érvényesüljön – többen is gondoskodtak a programok összeállításáról. A 200 perces Pódium az összetett műsorok családjába tartozott, melyben helyet kapott a vers és hangjáték éppúgy, mint a könnyűzene és az elbeszélés, a riport és a szimfonikus muzsika. A szerkesztői fantázia szülte a legkülönbözőbb ötleteket. Pódiumon szerepelt a magyar népköltészeten túl Finnország, Svédország, Japán, Amerika művészete is. Szó volt kalandokról, kalandhősökről, pedagógus írók nagyjairól, egyes művészeti irányzatokról, fantasztikus holnapról. A Pódium nagy előnye volt, hogy – a hosszú műsoridő alatt – alkalma nyílt teljes művek bemutatására. Számolt azzal is, hogy a hallgató nem ül 200 percig készüléke előtt, hanem kiválasztja a neki megfelelő legizgalmasabb programot, a műsor ezért tagozódott.

1965-ben indult Színes szőttes c. műsorában Beleznay Vera 70 percben nagyjából ugyanazt a szerkesztői elvet valósította meg, mint a Pódium 200 percben.

A zárt formai megoldásokkal szemben Bozó László lehetőséget adott az egységes koncepció nélküli műsorokra is. Benkő Tibor Színházi Magazin c. sorozatában a hazai és külföldi színházi hírekkel, történésekkel foglalkozott. Írott riportok, hangos beszámolók, művészportrék tarkították az adásokat. A jelen és a közelmúlt legfrissebb színházi eseményeinek krónikása kívánt lenni. Hámori Éva Ez is, az is 120 percben c. sorozatában főleg kisebb dramatizálásokkal, mini-rádiójátékokkal találkoztunk. Kizárólag igényes irodalmi alkotások rádiós megvalósítását támogatta. E program népszerűségét a benne gyakran előforduló humoros jeleneteknek köszönhette.

A Petőfi adón – Kettőtől-hatig – minden hónapban egyszer a Szórakoztató szerkesztőség sugározhatott összeállítást. Ilyenkor vagy magazin szerepelt Sokféle címen, vagy időnként egységes koncepció alapján érlelődött a produkció. Az állandó szerkesztő Horkai József volt, de alkalmanként belső és külső vendégszerkesztők is közreműködtek. A Lepkeszárnyon Állatországban c. műsor jól illusztrálja a sorozatot, amikor egy témát bontottak ki. A játékos cím jelezte, hogy kedves állatokról lesz szó riportban, muzsikában, novellában, versben. Mindezt betetőzte Jack London Éneklő kutya c. regényének rádióváltozata. (A kutya szerepét Dávid Kiss Ferenc belső monológban mondta el, „kutyás gondolatait” gazdáiról, környezetéről, az őt ért kellemes, vagy kegyetlen hatásokról. Dóka Emánuel állatimitátor pedig éneklőn vonította a Gyertyafény keringőt és a regényből ismert egyéb dallamokat.)

Új színfoltot jelentett Sediánszky János 1969 márciusában beköszöntött Jó reggelt vasárnap c. sorozata. A havonta egyszer jelentkező adás vidám szórakoztatást kínált. Sediánszky műsorának nemcsak szerkesztője, de vezetője, riportere is volt. A magazinoktól eltérően több, állandóan vissza-visszatérő rovatával zárt, logikusan felépített mozaikszerkezet felett féltőn bábáskodott.

{III-419.} A Műsormozaik Tertinszky Edit rádiótörténeti sorozata volt. Az 1925–1945 közötti korszakra jellemző művészeti, politikai vitákat, harcokat mutatta be. Foglalkozott a rádió műfajtípusainak kialakulásával, változásával. Minden adásban a témához híven más-más formai kidolgozást alkalmazott.

1966-ban a párt kiadta újabb művészetpolitikai téziseit. Elsőrendű feladatnak tartották, hogy gondoskodjanak a tömegek szocialista neveléséről, az irodalmi művészi termékek széles körben való megismertetéséről. A népművelési munkába a Rádió és a Televízió is az írott sajtó munkatársainak fokozottabb bekapcsolódását igényelte. Ennek egyik következménye lett, hogy 1967-ben a Magyar Rádió a Művelődésügyi Minisztériummal közösen 12 megye részvételével, tíz adásból álló vetélkedőt szervezett. A feladat lebonyolításával Liszkay Tamást bízták meg. A résztvevő megyék egyenes adásban, párosával kerültek szembe egymással. A győztes hat megye mérkőzött három műsor keretében, míg az utolsó adásban, a döntőben az első három helyezés sorsa dőlt el. A vetélkedő szervezője szórakoztató formában – sok játékkal, rögtönzött feladatokkal, zenei és irodalmi betétekkel – a megyék múltjából, jelenéből összeállított művészi, tudományos, néprajzi, helytörténeti kérdéseket sorakoztatott fel.

Az említett vetélkedőt több is követte. Ezeket művelődési házakban, könyvtárakban bonyolították le szocialista brigádok részvételével. Az adások gazdái 1973-tól az Irodalmi főosztályon belül, a magyar csoport szerkesztői voltak.

A Szórakoztató szerkesztőségben 1967-ben a 139–660 a Magyar Rádió automata közönségszolgálata is elkezdte tevékenységét. A régebben megszűnt Szív küldi műsorhoz hasonlóan, a hallgatók kérésére sugároztak verseket, nótákat, kabaré- vagy színdarabrészleteket. Horváth Ádám rendezőhöz futottak be a kérések és azokat Szepesi György igyekezett teljesíteni archív felvételek felhasználásával.

1972-ben még mentek az előre megszerkesztett Pódiumok, Színes szőttesek és más sorozatok, de a részleg profilja gyökeresen megváltozott. Az új vezetés a legkülönbözőbb témákkal foglalkozott, az irodalom fokozatosan kiszorult. Megmaradt a Színházi Magazin, az Ez is, az is 120 percben. Ezekhez csatlakoztak – mint újabb magazinok – a Klubrádió; a Senki többet harmadszor! c. vetélkedő. Az Istenek, megváltók, próféták életrajzi játékok a nagy vallásalapítókról, az Örömök kertjében sorozat a művészettörténet leghíresebb festményeiről szólt. Ez utóbbi két ciklusnak Zoltán Péter volt a gazdája. Szabad szombat X. Y. családnál címmel Horkai József riportsorozatban számolt be munkás- és művészcsaládoknál tett látogatásairól. 1982-ben a részleg az Irodalmi főosztálytól teljesen leszakadva önálló főosztállyá alakult át. A cím is jelezte, hogy mint Szórakoztató és Sportosztály az eddiginél még tágabb kört ölel fel. Vezetőnek Szepesi Györgyöt nevezték ki.

E legnépszerűbb rádiós műfajról Bozó László 1966-ban A dokumentumjátékról címmel írt tanulmányt. A téma sokféleségére és a műfaj különbözőségére hívta fel a figyelmet. Úgy vélte, a dokumentumjáték témáját tekintve végtelen lehet. Művelője feldolgozhat irodalmi, történelmi, társadalmi, képzőművészeti, színházi jelenségeket. Szólhat híres emberek életútjáról, egy mű születésének körülményeiről, természettudományi kutatásokról, felfedezések, találmányok elfogadásáról, híres csaták kimeneteléről. Bemutathat egyszerű emberi sorsokat is, ha ebből általános társadalmi tanulságot lehet levonni.

Bármilyen megoldást választ a szerkesztő, a riporter, vagy az író, mindig a tények hűséges ábrázolására kell törekednie. {III-420.} A formai keret alkalmazása mindig az adott témától függ. Bozó szerint „…a dokumentumjáték olyan értelmi és érzelmi hatásokra épülő alkotás, mely a valóság egy kiszakított részét formálja önálló egységgé.” Meghatározását elvontnak érezte, ezért mondandóját példákkal illusztrálta. Először szólt az ún. írott dokumentumjátékról. Ilyenkor az író a valóság tényeit összegyűjtve készítette el munkáját. Egy pusztamérgesi kislány magnetofonszalagra mondta el életét; ebből az alapanyagból született Szakonyi Károly két dokumentumdrámája, Az út mellett és a Napforduló. Az írói megformálás hitelesebbé, gazdagabbá tette az egyéni életsorsot, társadalmi típust formált belőle anélkül, hogy elszakadt volna a valóságos történettől. Említést tett a hangos riportokból készült dokumentumjátékról. Ilyen volt az 1964 márciusában elhangzott Sárika lámpása c. oknyomozó riportokból összeállított műsor. Alkotói, Bánkuti Gábor, Bereczky Gyula, Dolgos János egy sásdi gyermekgyilkosságról számoltak be, mely megrázta az egész ország közvéleményét. A riporterek felkeresték a szemtanúkat, hatósági embereket. A nyilatkozatokat, beszélgetéseket, vallomásokat külön kommentár nélkül olyan dramaturgiai sorrendbe rakták, amelyből pontosan fény derült a tragikus esemény hátterére. A bizonyítékot a riportalanyok szolgáltatták. A bűnösöket a pécsi megyei bíróság halálra ítélte. A tárgyalásról is „bevágtak” néhány részletet. A riporterek végül annyit fűztek az esethez: „A bíróság a gyilkosokat elítélte, de a társadalom ítélőszékének még lehet és van mondanivalója. Sárika meghalt. Halála legyen lámpás, amely oda világít, ahol még sötét van.” (A dokumentumműsort teljes terjedelmében leközölte a Valóság c. folyóirat.) A hangos riportokból készült dokumentumjáték hasonlóan az író segítségével megkomponált írott dokumentumjátékhoz egyaránt hat értelemre és érzelemre. A különbség annyi, hogy az írott dokumentumjáték (ha igazi vérbeli író alkotása) maradandóvá, művészi produktummá válik, míg a hangos dokumentum riportmontázsai kizárólag ma hatnak a döbbenet erejével és elég hamar a felejtés homályába hullnak. Ettől függetlenül mondhatjuk, hogy mindkét műfaj művelésére szükség van, ha a rádiószerűség követelményeinek eleget tesznek alkotói.

Találkozhattunk ezenkívül olyan dokumentumműsorokkal (és ez a valódi feature), melyek nem tisztán párbeszédből, dialógusokból álltak, hanem minden rádiósműfaj bevetésével keresték meg a feltett kérdésre a helyes választ. (Ilyenkor kellékek voltak: riport, dramatizálás, glossza, montázs, kommentár stb.) Legfontosabb nyersanyagnak számítottak: levéltári okmányok, jegyzőkönyvek, államférfiak beszédei, levelei, újságírók, színészek, írók, kortársak megnyilatkozásai, filmhíradók és játékfilmek hanganyaga, egyéb eredeti hangos dokumentumok, zajeffektusok stb. A műsorhoz készült írott szöveg jelentéktelen és mindenképpen elkülönül az eredeti dokumentumoktól. (Narrátor, konferanszié, előadó összekötőszövege stb.) Szilágyi György a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországban montázstechnikával, írott és hangdokumentumok játékos váltakozásával villantott fel részleteket az 1930-as évek magyar sajtótörténetéből. Komolyabb, elmélyültebb, sokrétűbb kidolgozást igényelt Boros János és Rapcsányi László Zsindelyezik a kaszárnya tetejét c. folytatásos dokumentumműsora, mely az I. világháború eseményeiről adott számot. Alkotói sokszínű forrásanyaggal dolgoztak és azokat különféle rádiós műfajokban valósították meg.

Bozó szerint: „A dokumentumműsorok típusai közt nehéz éles határt vonni. Az egyes elemek felhasználása különböző {III-421.} mennyiségű lehet, előfordul az is, hogy az összeállító hangdokumentumot egyáltalán nem használ fel.” E megállapítás vonatkozik 1971-ben a Műsormozaik c. rádiótörténeti sorozat egyik ciklusára, mely arról árulkodott, hogy 1934-ben a rádiómonológ, cigányzene, népi játék milyen szerepet töltött be az intézményben és milyen viták, harcok kísérték e műfajok kibontakozását. A műsor 98%-a írott dokumentumra építkezett (monológ, dialóg, újságcikk, polémiák, dramatizálások stb.) és 2% volt hangos dokumentum (Bura cigányzenekarából ízelítő).

Az említett példa, de példák sora bizonyította, hogy 1970-ben és az azt követő években a dokumentumműsor – a feature-t hangszőttesnek magyarítva – nem fedte e műfaj valódiságát. Sokkal szélesebb kört ölelt fel ez a fogalom. Bozó László leszögezte: „A dokumentumműsor vagy feature az egyik legnehezebb, legmunkaigényesebb műfaj. Sikerek és kudarcok jelzik a szerkesztői-riporteri munka nehézségeit, ettől függetlenül fontos kísérletezni ezzel a nagy hatású művészi eszközzel.” A sikerekről és kudarcokról szólva említsünk meg itt is két példát. Vegyünk alapul egy kizárólag hangdokumentumokból álló feature-t. Amikor a gong megszólal címen az 1970-es évek elején készült dokumentumműsor, amely Hubay Miklós Néró a legszebb fiú c. darabja színpadi megvalósításának szakaszait dolgozta fel. A szerkesztő-riporter beült a nézőtérre, figyelemmel kísérte és magnóra rögzítette az olvasópróbát, az állító, rendelkező, kosztümös próbákat, majd a főpróbát és a premiert. A teljesség kedvéért külön meginterjúvolta Hubay Miklós írót, Kerényi Imre rendezőt, a színészeket, a kellékest, öltöztetőt, díszlet- és jelmeztervezőt, világosítót, súgót, színpadmestert. E sok érdekes hangmontázs ügyes összerakásával lépésről lépésre bontakozott ki a hallgató számára egy titokzatos világ. Megismerkedhetett e sokoldalú, verejtékes munkával, amely megelőzte a bemutatót, a függöny felgördülésének, a gong megszólalásának pillanatát. Az adást a darab egy részének közvetítése koronázta meg. A műsor óriási sikert aratott. A Rádió Németh László Galilei c. darabjának különböző színházakban történt bemutatásáról tudósított. Színházi szakemberek Németh László szövegben tett változtatásait ecsetelték. Mindez izgalmas esztétikai élmény, igazi irodalmi csemege, ha folyóiratban olvashatja az érdeklődő, de mikrofon előtt a tömény elméleti fejtegetések elsikkadtak. Ez a műsor kudarcba fúlt.

Papp Zoltán irodalmi szerkesztő 1972-ben a feature-ről azt mondta: „A feature – álom. A szerkesztő álma arról, hogyan lehetséges valami komplex problémát rövid idő alatt teljes egészében, mégis élvezhetően bemutatni.” Dénes István ekkoriban úgy vélte, hogy az élő írókkal készült beszélgetések, műsorok egykor dokumentumadásokban felhasználhatók lesznek: „Gondolok itt arra, amikor Benedek Marcell, Szabó Pál, Veres Péter, Lengyel József, Illés Endre vallomását vettük hangszalagra, de ide tartozónak érzem például az Illyés Gyula által szerkesztett műsort, amelyben irodalmi eszményképeiről, találkozásairól, barátságokról szól közvetlen hangon.”

Dramaturgia. Az 1960-as években a Dramaturgia vezetői – a párt kívánságára – célul tűzték ki, hogy elsődlegesen a ma emberéről, a ma emberének szóló műveket vigyenek mikrofon elé. Az előző esztendők húzódozásához képest 1964-ben a Dramaturgia már állandó írógárdával dolgozott, akik felismerték és teljesítették az igényeket. Hegedüs Géza, Gyárfás Miklós, Vészi Endre, Sós György háziszerzőknek számítottak. Rövidesen csatlakozott a csapathoz Berkesi András, Csurka István, Felkai {III-422.} Ferenc, Hámori Ottó, Kamondy László, Karinthy Ferenc, Szabó Magda. Eredménynek volt mondható, hogy a szerzők többsége már kigyógyult a sematizmus „betegségéből” és írói habitusuknak megfelelően, kritikus szemmel figyelték és ábrázolták a magyar valóságot, annak egyes jelenségeit. 1964-ben az évi 14 bemutatóból Hegedüs Géza, Felkai Ferenc, Szabó Magda, Karinthy Ferenc a történelmi múltból vették mondandójukat. „A többiek – mondta Gábor Viktor, a Dramaturgia akkori vezetője – a máról beszéltek. Hőseik nem elvont tételek, nem is emberfölötti csodalények, hanem hús-vér alakok, valamennyiüknek ismerősei, sőt nem egy hozzájuk hasonló ül a hallgatók között.”

A Dramaturgia feladatához tartozott a külföldi rádiójátékok gondozása is (Dylan Thomas, Dürrenmatt, Günter Eich, Bulgakov, Mrołek stb.). A Dramaturgia vezetése az adaptációk nagy részét igyekezett áthárítani az Irodalmi főosztály és az Ifjúsági osztály egyéb szerkesztőségeire, de a klasszikus és modern színpadi alkotások rádióra való igazítását magára vállalta (Shakespeare-, Brecht-ciklus, Németh László színdarabjai stb.).

Az eredeti rádiójátékok műhelyének kialakítása céljából a Dramaturgia kétévenként megrendezte a rádiójáték-fesztivált.

1967–1968-ban már kb. tízesztendős múltra tekinthetett vissza a magyar hangjáték-irodalom, melyet figyelemmel kísértek a határon túl is. Igen sok darab jutott el Európa más rádióinak műsorába: Bokor Péter: Az év első napja (Prága); Gyárfás Miklós: Egy pillanat gyümölcse (Berlin), Kisasszony a magasban (Pozsony), Hotel Universum (Varsó), Kényszerleszállás (Varsó, Újvidék); Hegedüs Géza: Az istenek tüze (Berlin); Kolozsvári Grandpierre Emil: Kalózkisasszony (Helsinki); Lendvai György: Epeiosz, az ács (Berlin); Sándor Iván: Lány árnyékban (Berlin); Somogyi Pál: Róka fogta csuka (Berlin); Sós György: Igaz legenda (Berlin, Frankfurt, Ljubljana), Három kívánság (Prága), Julika (Berlin); Szabó Magda: A hallei kirurgus (Prága); Szirmai Rezső: A senki karácsonyfája (Helsinki, Osló, Stockholm, Tallinn, Berlin, Róma); Taar Ferenc: A Veréb utcai csata (Berlin), Vészi Endre: Egyszer van vasárnap (Berlin), Félhomályos zóna (Frankfurt), Statisztika (Hamburg) stb.

A magyar és a nemzetközi rádiójáték-fesztiválok elősegítették a műsorcserét. Nemcsak a magyar művek kerültek külföldi rádiók műsorába, hanem a magyar Dramaturgia is bővítette eredeti rádiójáték-kínálatát külföldi szerzők alkotásaival: Jorge Diaz (spanyol): Légy a levesben, elhangzott 1967-ben (rendezte: Varga Géza); Eduard König (osztrák): Ember becsvágy nélkül, elhangzott: 1968-ban (r.: Varga Géza); Tom Stoppard (angol): Albert hídja, elhangzott 1968-ban (r.: vendégként, Charles Lefeaux, az eredeti angol nyelvű produkció rendezője). A darab elnyerte a Prix Italia díjat. Alekszandr Misarin (szovjet): Egy boldog, békés nap, elhangzott 1969-ben, (r.: Varga Géza); Ingmar Bergman (svéd): A város, elhangzott 1971-ben; (r.: Lengyel György), Ireneusz Iredynski (lengyel): Derűs gyermekszoba, elhangzott: 1971-ben (r.: Barlay Gusztáv); Mihail Carnfil (román): Az elhagyott robot, elhangzott 1972-ben (r.: Gál István) stb.

1970-ben a Magyar Rádió felszabadulásának 25. évfordulójára meghirdetett pályázatra beérkezett pályaműveket meghívott esztéták, kritikusok, rádiós szakemberekből álló zsűritagok bírálták el. Az első díjat Szakonyi Károly Ki beszél? c. rádiókompozíciója nyerte el. Egy idős nő magányos életét három epizódban mesélte el. Jutalmat nyert még Sós György A harmadik futó, Mesterházi Lajos Tetemrehívás és Hubay Miklós Magnificat c. darabja.

{III-423.} 1972. március 15-én Petőfi Sándor emlékét idézte Gyárfás Miklós Kastély a csillagfényben c. darabja, amelyet Bozó László rendezett. A darab az év hangjátékpályázatán első díjat nyert és megkapta a Prix Italia díjat is.

1969-ben a Rádió megalapította a Kritikusok és a Közönség díját, melyet az év során bemutatott legjobb hangjátékok szerzői kaptak meg. Elsőként kritikusi díjban részesült Csurka István Egy tenyérjós telefonja és monológja c. hangjátéka. A közönségdíjat Hegedüs Géza Az özvegy és a katona c. darabjáért vehette át.

Amíg a hagyományos hangjátékokban főként reális, órával is mérhető időben mozognak a szereplők, addig a modern darabokban gyakran előfordulnak az időbeli ugrások, azaz ilyenkor az idő kitágul és össze is húzódik. Ha az ember élete 60 percben pereg le, akkor az idő kitágul, de egyúttal zsugorodik is, mivel a szerző a teljesség bemutatására törekszik, ám a cselekményt egy órába kénytelen sűríteni. Gyakran tanúi lehetünk a rádiójátékokban az idő visszapergetésének is. Szereplői felidézik a múlt emlékeit, néha csak villanásként, máskor a lezajlott eseményeket újból átélik. Fontos az emlékképeket élesen elválasztani a reális valóságtól, ami a hangkulisszák bevezetésével és a színészek hangszínváltozásával érhető el. Ha a szereplő hős 40 év után felvonultatja ifjúsága történéseit itt ércesebb, csengőbb, élettel dúsítottabb a hangja mint öregen, fáradtan. A színész hangjának átalakulását befolyásolhatják technikai eszközök is. Szűréssel a hangot magasítani, mélyíteni, fehéríteni, kevés visszhangkeveréssel fényezni lehet. Romain Rolland Colas Breugnon c. regényének rádióváltozatában a főszereplő (Pécsi Sándor) emlékezik élete legfontosabb mozzanataira. A darabban Kohut Magda játszotta Breugnon fiatalkori szerelmét, akivel sok év után ismét találkozik. Kohut Magda remekül alakította hangjával először a hetyke, kacér, az udvarlójával élcelődő fiatal leányzót, majd később az életbölcsességgel bíró öregedő asszonyt. Kohut Magda hangtartománya gazdag és széles skálájú volt, semmiféle technikai bravúrra nem volt szükség. A hangalakításnál ebben az esetben a ritmusváltás is dominált. A fiatal lány szavai gyorsan pergőek, olykor élesek, az idős nő lassabban, egyenletesebben, halkabban, kissé távolodva beszél a mikrofontól, így hangja tompább, szürkébb, fakóbb lett.

Az eredeti rádiójátékok száma (a világ összes rádiójában is) viszonylag kevés volt. Ebből következett, hogy az adaptáció a dramaturgok és a szerkesztők mindennapi kenyere lett. Cserés Miklós Rádiószínház és a Televíziószínház, illetve Rádióesztétika c. tanulmányaiban foglalkozott az adaptáció kérdésével. Az átdolgozók három típusát különböztette meg. Az „óvatoskodók” kevés húzással igyekeztek a művet eredeti állapotában megőrizni. A másik végletet azok képviselték, akik a regény vagy novella nyomán „idegen ötletből” írtak rádióra darabot. A harmadik típus – amit Cserés és a rádióművészet avatottjai sikeresen alkalmaztak – az eredeti irodalmi alkotások gondolatiságát sértetlenül átmentő darabok. Cserés sok száz átdolgozása közül az egyik legnépszerűbb Hemingway Az öreg halász és a tenger c. kisregényének rádióváltozata volt, melyet ő is rendezett. Cserés a halásznak négy napig tartó „tengeri csatáját” a regényhez híven – bár a szöveget erősen sűrítve – két síkban mozgatta. A reális sík Santiago harca az óriás hallal, majd ádáz küzdelme a cápákkal. A belső gondolati síkban a halász viszonylag nyugodtabb óráiban élete közeli és távolabbi eseményein mereng. Cserés Miklós az 1960-as években saját szakmai tapasztalatain okulva korrigálja egy lényeges kérdésben korábbi álláspontját. 1948-ban a Láthatatlan színház, {III-424.} 1962-ben A Rádiószínház és a Televíziószínház c. munkáiban a rádiószínpadi előadást csupán sokszorosító tevékenységnek, vakszínháznak tartotta, a hallgató számára érzéki pótléknak, aki passzívan felfogja a közvetített történetet. Cserés új megfogalmazása szerint „a színész hangjával a rádiószínpadon a teljes embert ábrázolja, és mivel a szó természeténél fogva absztrahál, elvonja a tárgyak, jelenségek érzékiségét, egyediségét és általánosít. A teljes világ szóképekben tükröződik a rádiószínházban, ez azt is jelenti egyúttal, hogy a rádiószínház nem a naturalizmus műfaja, a rendező inkább sűrít, jelképez, elképzeltet valamit, azaz stilizál, mint utánoz, másol, sokszorosít. A hallgató lelkében a szóképek, az emlékképek felidézik a látomást, melyben nincs semmi vizualitás, de optikai hiányérzet sem, ez csupán a gondolativá vált valóság. A tér és az idő feloldódva jelenik meg benne.” Cserés Miklós ilyen esztétikai elvek alapján, a mono rádiózás lehetőségeit kihasználva 1960–1975 között sok száz adaptációt és eredeti hangjátékot vitt mikrofon elé.

A vetélkedők sorozatát 1973-tól az Irodalmi főosztályon belül a magyar csoport vállalta magára. Szerkesztői fölváltva Dorogi Zsigmond, Kulcsár Katalin, Fehérvári Győző voltak. Pós Sándor és – néha – Bozó László rendezők irányították a technikai személyzetet és a riporteri gárdát, akik különböző helyszínekről várták a kapcsolást. A Művelődési Minisztérium és egyéb társadalmi, művészeti szervektől kijelölt zsűritagok pontozással döntöttek a feleletek helyességéről. 1989-ig, a rendszerváltozásig a vetélkedők eléggé megszaporodtak, melyek mindig a Kossuth adón, az esti csúcsidőben hangzottak el, szerkesztői Kulcsár Katalin és Fehérvári Győző voltak: Játék a könyvtárban (1973–1974); Hangtárlat (1974–1975, szerk.: Dorogi Zsigmond); József Attila szavalóverseny (1975); Ady Endre műveiből vetélkedő (1977); Bagoly a cégtáblán (1977); Szép vagy Alföld, legalább nekem szép. Irodalmi, művelődéstörténeti, helytörténeti játék (1980); Visszapillantó tükör (1984); Mosolygó Parnasszus (1985) stb. A vetélkedőkkel párhuzamosan más műsorok is felhívták a figyelmet az olvasás és művészet szeretetére. Fehérvári Győző 1973-ban indította el 30 percben a Mindenki könyvtára sorozatát, amelyben a klasszikus és mai magyar irodalmi alkotásokból adtak ízelítőt. Az 1970–1980-as években egyre inkább elterjedtek a kétnyelvű irodalmi estek, részint a magyar (Fehérvári Győző), részint a külföldi csoport (Simon László) szerkesztőinek gondozásában. E műsorokat felváltva hazai és külföldi helyszínekről kapcsolták: lengyel–magyar műsor József Attiláról, cseh–magyar összeállítás Adyról, közös finn, szovjet, francia estek.

Tovább folytatódtak az előző korszakból átmentett adások: Édes anyanyelvünk, Miért szép?, Kilátó, Gondolat (melyet 1986-ban a Magyar Írás váltott fel), Falusi délután (amely 1974-ben megszűnt), Világirodalom remekei, Égtájak, Élő világirodalom. Új műsornak számított a Derűre, derű. A magyar és a külföldi csoport tagjai váltakozva mutattak be klasszikus műveket 30 percben, dramatizált formában. 1973-ban sugározták először az Írószobám c. műsort, amelyhez Simon Istvánt kérték fel riporternek, aki a legnagyobb magyar írókkal beszélgetett: Illyés Gyulával, Déry Tiborral, de Pécsett bekopogott Csorba Győzőhöz is. Simon István halála után ezt a tisztet Garai Gábor töltötte be. A Hangalbum c. összeállítás Németh László, Füst Milán, Weöres Sándor vallomásaiból készült (1978–1980). A Találkozásaimban Albert Zsuzsa beszélgetett esztétákkal, néprajzosokkal, tudós professzorokkal stb. (1972–1983). 1972-ben Sediánszky János Jó reggelt vasárnapja {III-425.} helyére a Rádió Kulturális Magazinja lépett. E sorozatát három évig az Irodalmi főosztályon szerkesztette, majd 1975-ben átment ismét a Szórakoztató főszerkesztőségbe, és ott Jó reggelt Európa címen szolgált derűs kikapcsolódást hallgatóinak.

Dénes István összeállításaiból kiemelkedett az Életem, emlékeim ciklus, amelyben a magyar írók közel 60 perces vallomásai voltak hallhatók munkásságukról, irodalmi alkotásaik tükrében. Ehhez hasonló funkciót töltött be másik műsora az Önarckép színes háttérrel, melyek Szabó Pálról, Kassák Lajosról, Tamási Áronról szóltak. Egy másik értékes sorozat volt Albert Zsuzsa gondozásában a Magyar széppróza századai c., 1978–1990 között sugárzott műsorfolyam.

1982-ben a Magyar művelődés századai ciklus célkitűzéseiről Liptay Katalin szerkesztő többek közt ezt írta: „…a magyar múltról, a történelmi Magyarország múltjáról ad képet, elsődlegesen legszebb irodalmi emlékeinkre, szövegeinkre támaszkodva, ezenkívül segítségül hívta a társművészeteket és más tudományokat, amelyek az irodalomhoz szorosabban vagy lazábban kötődnek.” A műsor igazi gazdája Nemeskürty István volt. Ő válogatta és értelmezte a szemelvényeket és az adott témáról vitatkozott meghívott író, irodalomtörténész, művészettörténész, építész, történész vendégekkel.

Az 1978-ban bemutatkozó Társalgót először négyen szerkesztették: Kulcsár Katalin, Bába Iván, Liptay Katalin és Borenich Péter. Később Kulcsár Katalin és Liptay Katalin maradtak a műsor gondozói, de időnként bedolgoztak Filippinyi Éva, Katona Imre József, Sumonyi Papp Zoltán is. A Társalgó indulásakor Liptay Katalin nyilatkozatából idézünk: „Bekerül a műsorba a közkedvelt Derűre, derű sorozat és »átköltözik« Csengery Adrienne Vers és dallam rovata a Gondolatból. Itt hangzik el a Zsebrádiószínház havi egy bemutatója. Majd minden adásban foglalkozik néprajzi témákkal és nyelvműveléssel. Hírt ad az irodalomtörténet, az irodalomtudomány egy-egy eredményéről, tudományos és művészeti rendezvényekről, kiállításokról, könyvújdonságokról, folyóirat-publikációkról, esetenként szót ejt filmről, színházról, hanglemezről is. Megemlékezünk évfordulókról is, archívumból írók, költők hangját keressük elő, vagy éppen írók, költők levelezésében böngészünk.” A műsor keddenként délelőtt hangzott el a Petőfin.

A nemes szórakoztatás jegyében született Szablyár Ferenc Tövisek és virágok c. 1986-tól havonta egyszer elhangzó irodalmi magazinműsora. A Tanít e táj, és az Íróvá avatnak c. 30 perces sorozatok felidézték egy-egy író gyermekkorát és első találkozását az irodalommal. Bába Iván indította el 1983-ban a Lapozgatót. A szerkesztő Magyarországon ismert vagy ismeretlen, világnyelveken és „kis nyelveken” megjelenő irodalmi és kulturális folyóiratokat mutatott be a hallgatóknak. A 30 perces programokban szó volt a bécsi Literatur und Kritikről, de fellapozta az angol Times Literary Supplementet, az orosz nyelvű Novij Mirt, a szlovák Revue svetovej literaturyt, a lengyel Dialogot.

Irodalmi műhelyekbe látogatott Kövesdy Zsuzsa. Vallomás a műfordításról c. sorozata a legújabb, magyar nyelvre átültetett művekről tudósított. Hosszú hónapok kutatása nyomán, aprólékosan kidolgozott irodalmi dokumentumjátékok születtek Hemingway-ről, Zoláról, Balzacról, Brechtről, Supka Gézáról. A Világirodalom remekei sorozatban az előző években bemutatott Dante Az Isteni színjátékát követte Balzac Emberi színjáték c. regényfolyamának rádiós feldolgozása. Majd Zola Rougon-Macquart család c. regényéből készült 16 részes adaptáció.

{III-426.} Bozó László Fehérvári Győző gondozásában és Rapcsányi László szakértői véleményezésével a Bibliát, az Ó- és Újszövetséget több szakaszban vitte mikrofon elé.

E korszakban elhangzott néhány sikeres adaptáció: Gáll István: Az öreg; Bulgakov: A Mester és Margarita; Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap; Jerzy Andrzejewski: Sötétség borítja a földet.

Az új technikai eljárás, a sztereofónia az 1970-es években „lépett színre”. A sztereofelvételekkel – a monóhoz viszonyítva – sokkal differenciáltabb, érdekesebb akusztikai elemeket hoztak létre a technikusok, mint addig. Külön vette föl a rendező a dialógusokat, a komponált zenét, a zörejeket, az összemontírozott zajmontázsokat.

A Magyar Rádió kísérleti stúdiója 1972-ben szerveződött Bozó László főrendező irányításával. Eleinte a monofónia hagyományos (egycsatornás) technikájával készült kishangjátékok versenyeztek a sztereofónia (kétcsatornás) módszerével fölvett kis rádiódarabokkal. Ezután egy időre az ún. hangjáték (antihangjáték) megismerésének, kipróbálásának, megvitatásának kísérleti terepévé vált a műhely. A III. műsoron sztereofelvételben elhangzott modern rádiójátékok: Horowitz: Az indián a Bronxba vágy; Michel Butor: 6 810 000 liter víz/sec. A sztereózás pozitív tulajdonságait ecsetelte 1973-ban a Magyar Rádió kísérleti stúdiójába meghívott Peter Leonhard Braun, a Berlini Rádió munkatársa. Előadásában kifejtette, hogy a rádiójátékban, de a feature-ben is lehetőség van egyidejűleg több teret ábrázolni. A hallgató szimultán érezheti a szöveget, zenét, reális jelenetet, emlékképet, élményt vagy magyarázatot. Egyszerre beszélhet több személy is és a hallgató tetszésére van bízva, hogy kinek a szövegét figyeli. Részletesen ismertette, példákkal illusztrálta a sztereón kívül az újabb technikai eljárásokat, a kvadrofóniát, a műfejes megoldást. Egy tűzijáték hangjain mutatta be a hangzás különbségeit mono, sztereó, kvadrofon és műfejes felvételi technika esetén, szűk szakmai körben. Az URH sávon adó III. műsor 1974-ben a dramaturgiai produkciók 20%-át sztereóban sugározta.

1975-ben kapcsolódtak be a kísérleti stúdió programjába a négycsatornás ún. kvadrofon-bemutatók. A legújabb technikai eljárás, meglepetésre eleinte a régi, klasszikus műveket hódította meg. (Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára; Arisztophanész: Lüszisztraté; Puskin: Borisz Godunov; Balzac: Pajzán históriák; Rostand: Cyrano stb. E két utóbbi nyilvános felvétel volt.) A modern művek kvadrofon előadásai közül említést érdemelnek: Rozsgyesztvenszkij Rekviem c. drámai költeménye és Szakonyi Károly Verseny c. hangjátéka.

1977-ben – ugyancsak a német példa nyomán – új technikai eszközt próbáltak ki, az ún. műfejes technikai eljárást. Ez voltaképpen a sztereofónia továbbfejlesztése volt a természetes térhatás érzékeltetésére. Forgács István Papírhold c. darabja készült ezzel a megoldással. A Rádióban igazán a sztereófelvételek kezdtek elterjedni. Az idősebb és fiatalabb generáció tagjai másként reagáltak az új módszerre. Cserés Miklós pl. az új ismeretek birtokában elgondolkozott azon, hogy bár igaz, a tárgyi világ megelevenedik az ember számára, benne érezheti magát, ugyanakkor haldoklik a tudatvilág ábrázolása. Feltette a kérdést, mely még szélesebb körben is vita tárgyát képezte: „Az emberi tudat önmagában is térbeli kiterjedésű, szükséges-e a hallgató térélményét megkettőzni?” Cserés maga is rendezett sztereó-rádiójátékot, de az új módszer alkalmazásánál óvatos volt, hiszen lelke mélyén a szó dramaturgiájának híve maradt. Utolsó munkáját Bor Ambrus A hullámneszek c. darabját {III-427.} 1981. szeptember 11-én mutatta be a Rádió.

A fiatalabb generáció gyorsan megbarátkozott a sztereófelvételekkel, és a zajok, zörejek bátrabb használatával. Magos György 1975-ben úgy vélekedett, hogy a külföldi hangjátékokban sok esetben az eseményt vagy eseményeket csak zajokkal érzékeltetik. „Mint A város ébredése c. finn darab, mely vízcsöpögéssel, horkolással, vekkercsörgéssel, lépések zajával, kávéfőzőgép sistergésével, a legjellemzőbb reggeli zajokkal ábrázolja a város ébredését.” Bár fejtegetése végén óvatosságból leszögezte: „A zajhangjáték sok lehetőséget rejt magában. Izgalmas vállalkozás és nagyszerű élmény, ha sikerül a szerzőnek valamilyen gondolatot közvetíteni, de legalábbis jó és hasznos gondolatokat ébresztenie.” Ezen a téren számos kísérlet folyt. Egyes rendezések nem mentesültek a túlzásoktól (sok zaj, sok zörejmontázs, „megsoványodott” történés). Évek múlva Európa rádióiban, így nálunk is letisztult ez a folyamat, a darabokban a szó ereje, a konfliktusok sora megmaradt, de sztereóban a zajok, zörejek fényeződtek, a környezet markánsabbá, érzéketlenebbé vált. Ma már a felvételek zöme sztereóstúdiókban történik.

A kishangjátékok (15–20 percesek) elnevezés 1974-től Zsebrádiószínház néven vonult be a rádiódramaturgia történetébe. Az első darabok monóban készültek, kevés akusztikai igénnyel, feszes párbeszédekkel. Később az írók témái, melyek egy pillanatnyi élethelyzetet rögzítettek, kikényszerítették a rendezők azon óhaját, hogy szívesen hallanák az anyagot sztereóban mikrofon előtt. Ilyen darabok voltak többek közt: Mándy Iván: Legenda az Árusok teréről; Rákosy Gergely: Négyszögben; Vészi Endre: Kirakatrendezés stb. A Zsebrádiószínház szerzőihez csatlakozott később Gyárfás Miklós, Nyerges András, Jókai Anna, Kopányi György és időnként néhány külföldi író művét is bemutatták.

1974-től az előző évekhez viszonyítva rendszeresebbé vált a külföldi rádiók hangjátékainak műsorra tűzése. A jugoszláviai hangjátékok fesztiválján a Magyar Rádió igyekezett átvenni a legjobbakat. Néhány hétre tervezett ciklusban hét hangjáték hangzott el. Egyes művek megrendezésére külföldi rendezőket hívtak meg. A belgrádi Arsza Jovanovics és a szkopjei Miodrag Saurek voltak a vendégek. A ciklus Arszovszki Angyalok egymás közt c. hangjátékával indult. A szatirikus vígjáték főszereplői: a veterán főnök és helyettese az ifjú technokrata. Zsarko Petan A hasonmás c. darabjában korunk emberének uniformizálódására hívta fel a figyelmet. Érdekesnek bizonyult a rendező Arsza Jovanovics Sírkövek c. Prix Italia-díjas alkotása, melynek ősbemutatója Belgrádban volt. Az oratóriumszerű mű Nagy László fordításában sztereófelvételben került műsorra. 1975-ben a csehszlovák kultúra hetének alkalmából többek közt bemutatták Jaroslav Malir eseményjátékát, amely a fasiszta megszállás alatti Prága legnehezebb napjait idézte fel, a Prágai Rádió rendezőjének Peter Adlernek közreműködésével. 1976-ban több darabot vett át a Rádió az NDK rádiószínház műsorából. Többek közt Rolf Schneider Utóhang c. rádiójátékát. A sikeres szerző egy krimi izgalmával elevenítette fel egy repülőgép kalandját, amelynek futóműve röviddel a felszállás után beragadt és kényszerleszállást kellett végrehajtania. A Zsebrádiószínház repertoárját gazdagította Jochen Hauser Kisztihand úr c. jelenete, melyben az író a házirendhez ragaszkodó precíz német családot parodizálta. 1976-ban a finn hangjátékok hete hozott érdekességet, különösen Eevamaija Poijärvi első hangjátéka, a Mint tücsök a sötétben című. A szerző a kórház különszobájába viszi a hallgatót, {III-428.} ahol a gyógyíthatatlan beteg asszony felidézi élete fontosabb eseményeit. 1977-ben a lengyel hangjátékok szemléjén egy Kazimierz Kowalski-darabot mutattak be. 1979-ben a Bolgár Kultúra Hete alkalmából Kiril Kamenovot, a Bolgár Rádió főrendezőjét hívták meg, hogy állítsa mikrofon elé Emil Markov Polipok c. darabját. A Polipok cselekménye a tengeren játszódik le, egy görög kikötőben, gerince egy múltat idéző párbeszéd a görög kikötőparancsnok és a bolgár hajó kapitánya között. 1984-ben a Szovjet Dráma szemléjén játszották Lali Roszeba grúz írónő Vidéki történet c. hagyományos dramaturgiai módszerrel íródott darabját, ami azonban Roszeba naturalizmusával és nyelvével mégis megdöbbentően újszerűen hatott. A kisvárosból indult és országosan ismertté vált híres színész és barátnője tragikus szerelmi történetét tárta elénk a szerző. Maráz László 1984 őszén írta: „Hovatovább hagyománynak tekinthető, hogy a Rádiószínház minden év őszén megrendezi a baráti országok rádiójátékainak szemléjét.” A bemutatott finn, NDK, szovjet, bolgár művek mind eredeti rádiójátékok voltak, míg a magyar Csiki László Álkulcsok és a lengyel S. Mro­ek Egy nyári nap c. alkotása rádiós adaptációt igényelt. A megoldás eredményesnek bizonyult. A Rádiószínház magyar bemutatói is elég változatos képet mutattak. Döntően privát gondokkal foglalkoztak, egyéni tragédiákat jelenítettek meg. Néha a groteszk uralkodott az előadottakban. Páskándi Géza Madárkereskedése egy madárimitátor tragikus sorsát mesélte el. Mándy Iván Családi tablójában amíg egy fényképészlány elkészítette a felvételeket, ezalatt gyors, pergő dialógusokból értesülünk a család mindennapi gondjairól, és a figurák jelleme is kirajzolódik. Karinthy Ferenc Visszajátszásában az elvált házastársak sok év után találkoznak, de már – bármennyire szeretnék – nem sikerül a múlt szép emlékeit felidézni. Csurka István Sárkefe c. darabja egy anyagbeszerző sárkefe körüli bonyodalmát, az álom és valóság mesteri keveredését mutatja be. Galgóczi Erzsébet Úszó jégtábla c. rádiójátékáról ő maga írta: „A történelem előtti időkben, bizonyos primitív népeknél úgy szabadultak meg az öregektől, hogy kitették őket az úszó jégtáblára és otthagyták őket. A mi modern korunkban hogyan taszította ki idős édesanyját fia és családja?” A döbbenetes esetre az unoka derített fényt. Galgóczi Erzsébet Viszek a börtönbe leveskét c. műve egy korrupt tanácselnök és a szerelmes főkönyvelőnő históriája. Csurka István A ferihegyi incidensben egy újságíró korrumpálódását ábrázolja, Révbe jutni c. darabja pedig egy mérnök és egy vidéki könyvtárosnő szerelmi története. Moldova György Ötödik sípszója féltékenységi dráma. Szakonyi Károly Nő arcképe háttérrel c. műve egy ápolónő kalandja a nála tíz évvel fiatalabb férfivel. Thurzó Gábor Anyám nagyon messze van c. műve az édesanyja haláláról írt dráma. E felhozott illusztrációk – a teljesség igénye nélkül – a Rádiószínház produkcióinak sokszínűségét kívánták dokumentálni.

A Magyar Rádió egyik legismertebb dramaturgja Kopányi György, aki számos magyar szerző művét segítette rádiószínpadra, de ő maga is több mint harminc rádiójátékot írt (Az asszony komédiája, Zátonyok között, Idézés elhunytnak, Hadjáratok este nyolcig, Üzenet túlélőknek, Neveletlen példakép, Mindenki tűzoltó, Földgömb madárral, Lekésett szüret, Profán trió stb.).

A színházi közvetítések közül kiemelkedett Sütő András két műve: az Advent a Hargitán (a budapesti Nemzeti Színházból, 1987) és az Álomkommandó (a budapesti Vígszínházból, 1988). 1989 szeptemberében, közvetlenül a romániai események előtt sugározta a Rádió {III-429.} (a már korábban a gyulai Várszínházban felvett, majd a budapesti Nemzeti Színházban előadott) Csurka István Megmaradni c. drámáját, melynek alapgondolata az volt, hogy mit lehet tenni, hogy lehet Erdélyben kínlódva, gyötrődve élni tovább. Naponta megalázkodni, vállalni a kisebbségi sorsot, a kilátástalan jövőt, avagy fölkerekedni, szülőföldet, otthont elhagyni és letelepedni az anyaországban? E színházi bemutatók rendezője Sík Ferenc volt. A Rádió Világszínház rovata 1976 őszétől 1981 őszéig mutatta be a világ drámairodalmának jeles korszakait. Programon szerepeltek Görög–latin, korai reneszánsz, Shakespeare, késői reneszánsz-barokk és a 19. század legismertebb naturalista drámái. 1982-től már a 20. század jeles drámairodalmából válogattak. Az előadások új felvételekből, színházi közvetítésekből, ismétlésekből tevődtek össze.

1974-ben Lékay Ottó vezetésével – a Dramaturgián belül – megalakult a Dokumentumműsorok műhelye. E műfajban 1979-ben Szabó Orsolya Budapesti krétakör c. munkája aratott osztatlan sikert. Egy leányanya gyötrődéséről szól, aki – apja tanácsára – hozzájárul csecsemője örökbefogadásához, de ezt utólag megbánja. Az 1980-as évek végén Maráz László Hazatérés c. sikeres dokumentumjátékában dolgozta fel a háború alatt Bukovinából Magyarországra települt székelyek kálváriáját. Hogy ez a téma mennyire izgatta az alkotókat, bizonyította Tamás Menyhért Völgység c. irodalmi ihletettségű rádiójátéka is. Íme a szerző vallomása: „Időbelisége három esztendő: 1945–1946–1947. Térbelisége a Völgység, a hajdani járásterület, ez a Bonyhád környéki, többszörösen is felsebzett táj, ahová második honfoglalásra csontjaiba ivódott menekülések riadalmával érkezett a bukovinai székelység, ahol vétett és vélt bűneikért kitelepítésre készen állt a svábság.” Maráz László dokumentumműsorát rövidesen több sikeres munka követte. A Megbékélésben Csávoly község történetével foglalkozott. Vegyes nemzetiségű lakossága sok vihart, hányattatást, széthúzást, tragédiát élt meg a múltban. Hogyan jött létre a megbékélés a közös munkában, az egymásrautaltságban? Erről szólt az igényesen megkomponált műsor, számos vallomás, visszaemlékezés tükrében. A szerző munkájáért Prix Italia-díjban részesült. Maráz László harmadik dokumentumjátéka a Visszaút, a kollektív felelősség, a kollektív büntetés embertelenségét mutatta be. 1945 júliusában a háborúban győztes nagyhatalmak vezetői a potsdami értekezleten határozatot hoztak: Csehszlovákiából, Magyarországról, Lengyelországból ki kell telepíteni azokat a németeket, akik kiszolgálták a hitlerizmust. A Visszaútban a szerző olyanokat szólaltatott meg, akik 1941-ben a népszámláláskor német anyanyelvűnek, de magyar állampolgárnak vallották magukat, semmi közük sem volt a Volksbundhoz, sem az SS-hez, mégis felkerültek a kitelepítési listára. A svábok egy része elbújt, mások az Ausztriában felállított táborokból megszöktek, itthon titkon meghúzták magukat. Végül egykori házukba költözhettek vissza, bár néha lakhelyüket meg kellett osztani másokkal is. 1989 januárjában közvetlenül a bemutató előtt Lékay Ottó írta a Visszaút c. dokumentumjátékról: „A múltnak ez az eddig alig ismert fejezete önmagában is többarcú: szép példáit halljuk az emberségnek, az üldözöttek bujtatásának.”

Az e korszakban készült jelentősebb dokumentumjátékok: Oláh Gábor: Telkemen az Erzsébet híd; Kósa Judit: Tanúvallomást tettem; Borenich Péter: Miért tettem?; Bakonyi Péter: Egy nap boldogság.

A rendszerváltozás után egyre kevesebb pénz jutott kulturális intézeteknek, könyvtáraknak, szerkesztőségeknek. {III-430.} A rádióban a Tv-hez hasonló mecenatúra még nem alakult ki, kizárólag állami költségvetésből gazdálkodik az intézmény. A kapott összeg kezdettől fogva nem volt elég, pótolni kellett plusz bevételekkel. Reklámok sugárzása, szakmai tanfolyamok szervezése, kiadványok, hangdokumentum-kazetták árusítása, mind melléküzletágként működtek és működnek, gyarapítva ezzel a bevételt. A történtekkel magyarázható, hogy a Rádió vezetése szigorú takarékossági intézkedéseket vezetett be, amit főleg a művészi műsorok felvételei sínylettek meg. Csökkent a külsősök száma, szakértők, színészek foglalkoztatása. Ebből következett az, hogy megszűntek, megszűnőben vannak bizonyos műsortípusok, az irodalmi összeállítások, a sok karakterszínészt igénylő dokumentumműsorok. A séma már adott: a műsorszerkesztő elsődlegesen riporteri funkciót lát el. Beszélget az íróval, a kritikussal, a könyvkiadó vezetőjével, de az említett művek illusztrációja gyakran elmarad. A másik variáció egy 50–60 perces kerekasztal-beszélgetés; többen vitatkoznak művészi eseményről, kultúrpolitikai kérdésről (rendszerint nem jutnak elhatározásra), és itt is egyre ritkábban jelenik meg a színész, hogy az állításokat, cáfolatokat egy adott anyag felolvasásával dokumentálja. A „lekopasztott” műsorok elszaporodásával a rendezői feladat is formálissá válik.

1989-ben, Lajtha Kálmán halála után az Irodalmi főosztályon a vezetés – politikai okok miatt – gyakran változott, így nem sikerült egy markáns profilt kialakítani. 1991-ben és 1992-ben szóba került, hogy az irodalmi műsorok többségét megszüntetik, és a megmaradtakat az Aktuális osztály kultúrpolitikai rovatába teszik át. Az akkori vezetés keményen ellenállt ennek a kezdeményezésnek. Az előző korszakból átmentett műsorok: Társalgó, Kilátó, Tövisek és virágok, Magyar Írás, Miért szép?, Édes anyanyelvünk, Tetten ért szavak. Évfordulókhoz kötődő emlékműsorok: A hét költője, Égövek, folytatásos regények.

Kulcsár Katalin közreműködésével új műsorként szerepelt az Ötágú síp, amely az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a nyugati magyar közösségek irodalmi alkotásainak ismertetésével foglalkozott. 1992-től Határok nélkül címen jelentkezett. E harminc percben a feladat továbbra is változatlan maradt, de időnként aktuális és ifjúsági szerkesztők e cím alatt politikai és gyermekeknek szóló összeállításokat adtak. A Vízkereszttől szilveszterig c. néprajzi kalendáriumban 1992–1994 között Fehérvári Győző ismétlődő rovatokkal, aprólékos, pontos kidolgozással, jó szerkesztéssel, játékos formában szórakoztatta hallgatóit. A Legendák c. műsorban (1990-től) írók, költők emlékeztek elhunyt kortársaikra. A vallomásokat Albert Zsuzsa gyűjtötte össze. A Mennyei kávéházban (1992–1996) Simon László, majd átmenetileg Liptay Katalin szerkesztésében havonta egy alkalommal író vagy költő képzeletbeli márványasztalához ültette égi vendégét. Az elhunytakra való emlékezést hangdokumentumok bejátszásával színezték. Az Éteri Múzeumban (1993–1996) egy-egy elhunyt irodalmi nagyságot idéztek meg hangdokumentumok segítségével. Korábbi hangfelvételek összemontírozásával a narrátori tisztet is legtöbbször az örökre eltávozott író, vagy költő „töltötte be”. E műsornak volt egy másik – gyorsabb pergésű – formája is. Kövesdy Zsuzsa szerkesztő-riporter beszélgetett jeles színművészekkel (Jancsó Adrienne, Szokolay Ottó stb.), akik elhunyt író vagy művésztársaikkal való találkozásaikat mesélték el. Az elmondottakhoz gyakran bőségesen társultak hangdokumentumok.

Tertinszky Edit e kéthetenként készült 15 perces mini-összeállításának, a Visszapillantónak {III-431.} (1993–1995) az volt az érdekessége, hogy a „visszapillantók” többsége már nem élt, magnószalag őrizte meg titkaikat. A több mint 25 éve meghalt Monojlovics Todor szerb író – ékes magyarsággal – beszélt Ady Endréről, Juhász Gyuláról és a nagyváradi Holnap mozgalomról. 1990–1994 között elhangzott néhány érdekes irodalmi dokumentumműsor Szenteleky Kornélról, Dsida Jenőről, Ady Endréről. Látogatás történt a kolozsvári házsongárdi temetőbe. Érdekességeket tudhattunk meg egy eddig ismeretlen erdélyi folyóiratról is.

1994-ben a Magyar Írást felváltotta az Irodalmi Újság, majd a Hallójárat, a Lábjegyzet irodalmi ügyekben, a Vastag Margó, végül ismét az Irodalmi Újság címet vette fel. E műsor főként a Nyugaton élő irodalmárok, írók, költők alkotásaival foglalkozott. Szerkesztői állandóan változtak, főként az avantgárd művekből készítették műsoraikat. A szombati 55 perces műsoron kívül, a délutánonként a Kossuth rádióban 25 percben összeállított Irodalmi Figyelőbe beleolvadt a Társalgó és a Kilátó rövidített változata, így fölváltva foglalkoztak az adásokban a magyar és külföldi irodalmi eseményekkel.

1994 őszén az Irodalmi főszerkesztőség Anno címen naplópályázatot hirdetett. Több mint 350 amatőr dolgozat érkezett 8000 oldalnyi anyaggal. Az írásokból közel 30 órányi műsort készítettek. A bíráló szerkesztők úgy vélték: „Amatőr szerzők művei híradások több évtizednyi távolságból, de a közelmúltból is. Emlékezés és tiszteletadás mindazoknak, akik ezt a történelmet átélték és megszenvedték. Magán- és köztörténetek.”

Időnként ún. kampányműsort is szerveztek, amit rendszerint a Bartók rádióban bonyolítottak le. Első alkalommal 1993. április 11-én, József Attila születésnapján reggel 6-tól éjjel 2 óráig leadták a költő összes verseit. A költeményeket Galkó Balázs, Jordán Tamás, Kaszás Gergő, Monyók Ildikó, Vallai Péter tolmácsolták élőben, amit a Rádió hangarchívumából 82 színművész produkciójával egészítettek ki. Az összejátszott anyagot kazettán is forgalmazták iskolák és egyéni érdeklődők számára.

1996 áprilisában a költészet napját ismét a Bartók rádióból sugározták. Az irodalmi szerkesztők és a dokumentáció munkatársai telefonos kívánságműsort szerveztek.

1996 júniusában Don Juan napot rendeztek a Bartók rádióban. Az egész napos programban Simon László irodalmi és zenei alkotások bemutatásával idézte fel Don Juan alakját. Az irodalomban Molière, Byron, Puskin, Shaw, Hoffmann, Baudelaire művei szerepeltek, a zenében Gluck, Strauss, Mozart muzsikája csendült fel.

Az Irodalmi szerkesztőségben 1994 közepétől folyamatosan szűntek meg adások. Többek között a Miért szép?, az Éteri Múzeum, a Mennyei kávéház, a Társalgó, a Tövisek és virágok, a Vízkereszttől szilveszterig, a Visszapillantó, a Vonzódások, a Legendák és a Kilátó, hogy csak a fontosabbakat említsük.

A Rádiószínház helyzete sem sokkal kedvezőbb. Rengeteg az ismétlés, igen kevés az új bemutató. Jelentős produkciónak számított 1992-ben az Erdélyből áttelepült Csiki László Visszaút c. hangjátéka.

Hubay Miklós A cethal hátán c. drámáját 1995-ben mutatta be a gyulai Várszínház. Rövidesen elkészült a darab stúdióváltozata is. A dráma a 16. században játszódik. A három részre szakadt ország külső hatalmak és vallási megosztottság közt vergődik, megmaradásáért néha vérrel, néha árulással küzdenek a kor hősei. Hubay két jelentős történelmi személyiségre építette művét. A hitét gyakran cserélő főúrra, Balassa Menyhártra és a hitét mindig megőrző protestáns íróprédikátorra, Bornemissza {III-432.} Péterre. A bemutató, mint a várszínházi előadáson is, Iglódi István rendező munkáját dicsérte.

1995-ben indította el a Rádiószínház a királyok-sorozatát. Az előzőleg pályázaton elismert művek kerültek műsorra. Páskándi Géza Kálmán alkonya c. műve nyerte az első díjat, melyet a szerzőnek Habsburg Ottó tiszteletbeli zsűrielnök nyújtott át, de a darab felvételét Páskándi már nem élhette meg. Az Árpádházi királyokban Árpádházi Szent Margit és IV. Béla konfliktusát álmodta színpadra Kocsis István. Tamás Menyhértet is IV. Béla király sorsa ihlette meg. Az űzetett király c. rádiójátéka a magyar és betelepített kun, a nemzet és a király káros viszálykodásáról, a közeledő mongol veszedelemről, a muhi csatáról, a Nyulak szigetén végóráit élő királyról szól. Kiemelkedő produkciónak számított Horváth Péter A nápolyi nő c. darabja, amely Beatrixról, Mátyás király feleségéről szól.

1996-tól archív anyagokból állítottak és állítanak össze műsorokat Színészmúzeum címmel. Sződy Szilárd sorozatszerkesztő Latinovits Zoltánról, Domján Editről, Gobbi Hildáról, Mezei Máriáról és még sokakról kívánt portrét festeni, szerepek felidézésével.

A Szabó család

1959. június 30-án hangzott el első alkalommal, és egy csapásra óriási népszerűségre tett szert. Alapító írója, Liska Dénes, a Rádió dramaturgiájának vezetőjétől, Bozó Lászlótól szabad kezet kapott egy folytatásos rádiójáték elindításához. A második adást Baróti Géza írta, majd a negyedik folytatás után Forgács István kapcsolódott be a munkába. A műsorfolyamot szinte kezdettől Major Anna dramaturg gondozta és László Endre rendezte. Ez az ötösfogat jegyezte a műsort László Endre 1987-ben bekövetkezett haláláig. Baróti Géza 1993-ban halt meg Forgács István pedig 1996-ban hagyta abba a rádiójáték írását. Munkájukat Bozó László, Erőss Ágota és Kopányi György vette át, majd 1996 őszétől az alapító szerző, Liska Dénes írja a sorozatot, Baróti Szabolccsal felváltva.

László Endre után több rendezője is volt a műsornak: Bozó László, Turián György, Vadász Gyula, Petrik József, Avanesian Alex, Lehoczky Orsolya, Varsányi Anikó.

A rádiójáték egy angyalföldi család életéről szól, cselekményét a hallgatók egy része valóságos történésnek képzelte, a színészeket sokan élő személyeknek hitték, mivel a szereplők nevét az alkotók csak a századik adás után tették közzé. A legemlékezetesebb főszereplők: Szabó bácsi: Szabó Ernő és Rajz János, Szabó néni: Gobbi Hilda, Bandi: Benkő Gyula, Irén: Balogh Erzsi, Peti: Havas Gertrúd és Benkő Péter, Laci: Garics János és Csurka László, Icu: Vörösmarty Lili és Mednyánszky Ági, Halász Feri: Lőte Attila, Péteri úr: Horváth Tivadar, Tibor: Zenthe Ferenc. A sorozatban igen sok kiváló színművész vállalt epizódszerepeket, többek között Bács Ferenc, Bulla Elma, Csákányi László, Fónay Márta, Fülöp Zsigmond, Gózon Gyula, Hámori Ildikó, Kállai Ferenc, Kálmán György, Keleti László, Kiss Manyi, Körmendi János, Márkus László, Moór Marianna, Örkényi Éva, Őze Lajos, Ráday Imre, Sinkó László, Sütő Irén, Szabó Gyula, Szirtes Ádám, Újlaky László, Vass Éva, Várkonyi Zoltán.

A Szabó család kritikai fogadtatása sosem volt egyöntetűen elismerő. Legfőbb kifogásként hozták föl ellene, hogy ez a „családregény” nem irodalom. A nagyobb lélegzetű, összefoglaló jellegű értékelésekben gyakran felmerült a sorozat műfaji hovatartozásának problémája. A Szabó család szerzői a legfrissebb napi eseményekre kacsingatnak. Ez a cinkoskodás a hallgatóval, ez a {III-433.} publicisztikai készültség: műfaji törvény. (Görgey Gábor, Magyar Nemzet, 1960. december 25.) A Szabó család műfajilag összeurópai divat és érdekes lehetőség. Tapintható életközelségbe hozhat országos problémákat és az úgynevezett átlagember magánéletébe teheti át. (Bor Ambrus, Élet és Irodalom, 1966. március 12.) A Szabó család közszeretetének magyarázata elsősorban azzal függ össze, hogy mindennapjainkról beszél. (Molnár G. Péter, Népszabadság, 1969. január 28.) A Szabó család az ezredik adásához érkezett el, s ez a tiszteletet parancsoló szám félreérthetetlenné teszi, hogy e folytatásos rádiójáték nem intézhető el lekezeléssel: szívósságát – egyebek közt – valamiféle benne rejlő értéknek is köszönheti. A műsor egyik lényeges feladata a szórakoztató formába öntött társadalmi ismeretterjesztés. (Nyerges András, Magyar Nemzet, 1978. augusztus 29.) Ez a hangjátéksorozat alulnézetből ábrázolja a történelmet. Tettenérhetően tárja elénk az elmúlt huszonöt év változásait. (Valachi Anna, Magyar Hírlap, 1984. július 31.) A legdinamikusabb vonzóerő a közönségre nézve a rádiójáték rezonabilitása, hogy szereplőiben a hallgatók önmagukat ismerhetik fel. A Szabó család hosszú időn keresztül, ha nem is az egyetlen, mindenesetre az egyik legigazibb public relations akció volt a honi tájakon. (Varga Károly szociológus tanulmányából.)

A Szabó család által egy új, öntörvényű rádiós műfaj született. Létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy majd négy évtized óta élen áll a Magyar Rádió toplistáján. A Szabó család már része a magyar valóságnak; saját arculata, hangvétele van. Kódexe, ha úgy tetszik. (Csáki Judit).

Gyermek- és ifjúsági műsorok

A Magyar Rádió egészében valóban „mini rádiót” jelentett az 1950. január 1-jén megalakult osztály, majd főosztály. Kezdetben erősen irodalmi beállítottságú volt a szerkesztőség, azt is mondhatjuk, hogy ez volt az ős fészek Strausz Imréné Zala Zsuzsa vezetésével. Ebben a rovatban – a szerzőgárdát egyre jobban szélesítve – mese- és rádiójátékok születtek. A meseműsorokat Derera Henrikné gondozta. Az írók körében sokan úgy vélték, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom művelése lebecsülendő, másodrendű tevékenység. Zala Zsuzsának volt az az álláspontja, hogy gyerekeknek, ifjaknak írni sokkal nehezebb, mint felnőtteknek, és ezt csak jó, tehetséges írók tehetik meg, mégpedig magas színvonalon. Ilyen volt Hegedüs Géza is, akinek írói készségét, irodalmi nagyságát senki sem kérdőjelezi meg. Ő nagy számban írta történelmi és más témájú rádiójátékait.

Az irodalmi rovat kezdeményezése volt, hogy a magyar történelem nagy alakjait dramatizáltan mutassa be. Hegedüs Géza egyszer Fráter Györgyről készített kéziratot, melyben főleg a magánélet szerepelt. Ezt a szerkesztőség nem tartotta megfelelőnek. Véleményük: Fráter György valóban nagy személyiség, de nem attól volt híres, hogy kivel kötött házasságot, hanem hogy mit tett a magyar történelem érdekében. Az író gondja az volt, hogy Martinuzzi (ezt a nevet használta) a 15. századi Erdélyben nagyváradi püspök volt, s mit szólnak majd a románok, ha az ő történelmi nagyságát mutatjuk be. De mit szólnak majd a magyarok – kérdezte tőle Zala Zsuzsa és Venczel István, a főszerkesztőség helyettes vezetője –, ha nem úgy ábrázoljuk őt, ahogy megérdemli. Hegedüs Géza ezzel egyetértve nem a kért két hét múlva, hanem másnap letette az asztalra a teljesen átírt kéziratot, amiben Fráter György valóságos életútját olvashatták. A hangjáték sikert aratott. Ebben a sorozatban szerepelt Szent István, László király, Bem apó és sokan mások. Egyébként {III-434.} 1968 áprilisában került sor Hegedüs Géza 100. hangjátékának a bemutatására.

A Gyermekrádiónak sok hangjátékot írt Mándy Iván, Lázár Ervin, Csukás István. A szerkesztőség gyermek- és ifjúsági hangjátékok írására folyamatosan hirdetett pályázatot. 1963 decemberében és 1964 januárjában mese- és rádiójáték-fesztivált tartottak, itt mutatták be Jókai Mór És mégis mozog a föld c. regényéből készült többrészes rádójátékot, Vadász Gyula rendezésében. 1966 márciusában hangzott el – az Ifjúsági Rádiószínpad előadásában – Hollós Ervin–Hámori Ottó Fiúk a térről c. háromrészes hangjátéka. 1972 áprilisában a Rádió Ifjúsági Osztálya és a KISZ KB ifjúsági hangjátékpályázatának első díját Simonffy András Szembesítés és Kamarás István Bemutatom a vőlegényem c. rádiójátéka, a harmadik díjat pedig Módos Péter Kitérő c. hangjátéka kapta. 1975-ben Galgóczi Erzsébet, Vámos Miklós, Schwajda György nyert hasonló pályázaton.

Az irodalmi rovatot később a József Attila-díjas Asperján György vezette, aki számtalan hang- és dokumentumjátéknak is szerzője volt. Daráló c. műsorsorozata az 1990-es évek végén is hallható.

Az ismeretterjesztő rovatot Földes Gézáné irányította. Itt készült a már említett Kiváncsiak klubja, és 1968 júniusában már 150. alkalommal jelentkezett dr. Bélley Pál kedvelt műsora. Az ismeretterjesztő rovat munkatársa volt Kovács Barna, aki később az Iskolatelevízió munkatársa lett és Rockenbauer Pál, aki ország- és világutazásairól készített televíziós beszámolóival szerzett hírnevet. Bujtás Amália sorozatműsort készített Balogh János akadémikus világutazásairól, és ő szerkesztette a Nem boszorkányság, technika (írta: Teknős Péter) c. műsort.

A rovatok között nem volt szigorú elválasztóvonal, így az 1957-ben megszűnt Csinn-Bumm cirkuszt Földes Gézáné gondozta. Ez a műsor 1980 márciusában Bummbele Cirkusz néven született újjá.

Hackl Amrusné hosszú éveken át szerkesztette az Így írunk mi! c. humoros irodalmi pályázatot és műsort. E csapatba tartozott Molnár Miklósné is.

Az ifjúságpolitikai rovatban készült 1956-ig az Ifjú Figyelő, amely főleg morális kérdésekkel foglalkozott. E műhelyben látott napvilágot 1965 októberében a nemcsak fiataloknak szóló Húszas Stúdió, amely alapjában műfajteremtő dokumentumműsor volt és az is maradt. Az 1990-es évek végén is jelentkező műsor sok hazai és nemzetközi fórumon kapott elismerést, így 1988 decemberében a MÚOSZ nívódíjban részesítette a Kovalik Márta szerkesztő– Hegyi Gyula riporter szerzőpáros Epilógus Apostagon c. dokumentumriportját. A szerzőpáros 1990 márciusában ismét MÚOSZ nívódíjat kapott.

Az ifjúsági rovatban, 1957 januárjában először került adásba az Ifjúsági őrjárat, a Diákélet, a Fiatalok világhíradója c. műsor. Az 1957 márciusától sugárzott száz- perces szórakoztató ifjúsági műsor négyhetente, szerdán este jelentkezett. A Töltsön egy órát a rádió mellett! c. négyórás monstre-program első adására, 1957 áprilisában, 8000 levél, illetve megfejtés érkezett. Kovács Zoltán, Padisák Mihály és Nagy József operatőr egy Csepel vágókocsival 1958 januárjától 60 napon keresztül járta Európa országútjait, egészen az Északi-sarkkörig. Itt az Ifjúsági Rádió riporter-expedíciója! c. műsorukkal hetenként egyszer „jelentkeztek be” a rádióban és a televízióban. 1960 nevemberében mutatkozott be a vasárnap délutáni Táskarádió, amit az évek során Kő András, Szuhay Miklósné, Szilágyi János, Rékai Gábor, Feyér Zoltán, Fiala János és Neumann Gábor szerkesztett, illetve vezetett. A Duna menti szocialista országok ifjúsági {III-435.} rádióinak szervezésében, 1966 júniusában fiatal művészek és rádiósok Barátság-expediciója haladt végig a Dunán, Pozsonytól Odesszáig. A hajó minden Duna menti fővárosban megállt, ahol utasai nyilvános rádióműsorban vettek részt. A Különleges tudakozó 1969 decemberétől – Sipos Tamás és Petur István gondozásában – havonta a legkülönfélébb témákban jelentkezett. Az Ifjúsági randevú 1972 októberében már a 100. adását érte meg; a hetenként délután 2-től 6-ig megszólaló programot Erdős Andrásné szerkesztette. Az Ifjúsági Rádió órájában – melyben olyan rétegműsorok váltakoztak, mint a Tájoló, a Diáktarisznya, a Hangszóró, a Tanműhely vagy a Falusi randevú – 1976 novemberétől egységesebb műsor készült Randevú címmel. A 13–17 éves korosztályra gondolva indult 1980 júliusában Rékai Gábor Tinitonik c. segítő-tájékoztató-szórakoztató műsora. Az Ötödik sebesség Sóskúti Márta és Bölcs István szerkesztésében nagy népszerűségre tett szert. 1985 szeptemberében Gőz címmel olyan ifjúsági műsor kezdődött, melyben Kőszegi Gábor kérdései „izzasztották meg” a meghívott neves vendégeket. Ördögh Csilla irányításával 1986. szeptember 1-jén kezdődött a Reggeli csúcs, melynek hallgatottsága vetekedett a Kossuth Rádió reggeli programjával.

Miután Huszár Tiborné átvette az ifjúságpolitikai rovat vezetését, az Iskolarádió „igazgatója” Havril Erzsébet lett. A program – először kísérleti jelleggel – 1963 szeptemberében indult. Tantárgyai: osztályfőnöki óra, ének-zene, angol és orosz nyelv; a későbbiekben a tantárgyak száma gyarapodott és a műsoridő is nőtt. 1967-ben sikeres volt a pedagógusoknak kiírt módszertani és műsorpályázat. Ebben a tanévben kezdődött Hegedüs Géza új történelem-irodalom sorozata Magyar századok címmel. Az Iskolarádió 1974 novemberében a Diákkönyvtár hangszalagon c. sorozattal jelentkezett, mely híres regények rádióváltozatainak bemutatásával biztosította a klasszikus művek állandó és folyamatos műsoron tartását.

Az Iskolarádió jogutódjaként említhetjük a Gordiusz műhelyt, ahol Nyíri Ferenc irányításával ismeretterjesztő, természetvédelmi, pedagógiai, tudományos és technikai tematikájú programokat készítenek. A szerkesztőség munkatársai többek között Mezei Károly, Sályi András, Sarkadi Péter, Hay András, Nagy Ibolya, valamint Herczeg János, Szunyogh Szabolcs és Havril Erzsébet.

A Zenerovat Csányi László karnagy vezetésével működött. Miután Csányi megalakította a Magyar Rádió Gyermekkórusát (1955) a rovat vezetésére, a Zenei főosztályról Bónis Ferenc zenetörténészt kérték fel. Ő és Vogel Mária, a rovat munkatársa arra törekedett, hogy a zeneirodalom minél szélesebb körét megismertesse a fiatalokkal.

A Gyermek- és Ifjúsági Rádió egyik jelentős személyisége Padisák Mihály. Azon túl, hogy Miska bácsi levelesládája évtizedek óta állandó műsor, ő honosította meg a főosztályon és az egész rádióban a vetélkedőket. 1959-ben a Világjáró fiatalok vetélkedőjét szervezte, játékával köszöntötte névnapjukon az Erzsébeteket és a Katalinokat. Ő volt az ötletgazdája a Zsákbamacska sorozatnak. 1975-ben Játékmester kerestetik! címmel vezetett vetélkedőt.

Padisák Mihály adta először a mikrofont Vajek Róbert kezébe. Ő az 1950 áprilisától jelentkező Úttörőhíradónak készített riportokat. E műsorban szerkesztőként hosszú ideig dolgozott Hackl Ambrusné. Utána Vajek Róbert lett a műsor szerkesztő-riportere olyan kollégákkal, mint Kubinyi Ferenc, Molnár Tamás, Martinkó Károly, Pásztor Gyula és a többiek. Az Úttörőhíradó után, 1963 szeptemberében indult a Harsan a {III-436.} kürtszó c. gyermekpolitikai műsor, amit 1978-ban az MR 10–14 c., szintén az általános iskolásoknak szóló műsor követett. E műsor jogutódja az 1990-es években – természetesen más köntösben, koncepcióval, de gyermekriporterekkel – a Kölyökrádió Dezsényi Katalin vezetésével.

A Gyermekrádió riporterőrse 1959 novemberében alakult, kitalálója Vajek Róbert. Az alapító gyerekek között volt az őrsvezető Toldi Miklós, Koncz Zsuzsa, Dévényi Tibor, Pajtás Anikó, Gyulai Zoltán, Buzás Klára, Sántha Miklós, Szabó Katalin, Rochy Zoltán. A riporterőrsben természetesen egymást váltották a generációk, de többen itt kaptak kedvet ahhoz, hogy foglalkozásuknak az újságírást, a riporterkedést válasszák, többek között Zelényi Zoltán, Bolla Ferenc, Dezsényi Katalin.

Vajek Róbert is szervezett vetélkedőket általános iskolásoknak, az első a Kié lesz a tábori nagykondér? c. volt. Ezt követte 1962-ben a Végig az országos kék jelzésen c. játék, majd a Dunai és a Tiszai Staféta, az Egész évben születésnap, az 1967/68-as tanévben az Autogramvadászok. 1969-ben a Hajósinas kerestetik győztesei, a MAHART jóvoltából egy földközi-tengeri hajóúton vettek részt. A legtöbb vetélkedőnek László Endre volt a rendezője.

A főszerkesztőség műsoraiban más vetélkedők is szerepeltek, így például a Szilágyi János és Petur István által szerkesztett 4x4 – a későbbiekben 3x3 – c., mely 1978–1995 között élt.

A Gyermek- és Ifjúsági Rádió önálló főosztályként 1994 januárjáig működött. Irányításában – több más vezető mellett – jelentős, alkotó szerepe volt Faggyas Sándor főosztályvezetőnek. Fő érdeme az ötletgazdagság, a rugalmasság, a tolerancia volt. Több mint húszéves munkássága alatt olyan ifjú munkatársakat keresett, akik mindig azon fáradoztak, hogy a gyerekek, az ifjúság körében népszerűsítsék a rádiót, a rádiózást. Faggyas Sándor 1986-ban, munkásságának elismeréséül vette át az Állami Ifjúsági Díjat.

A Gyermek- és Ifjúsági Rádió utolsó éveiben – bár a műsorok színvonala nem csökkent – a hallgatótábor létszáma a televízió és a kereskedelmi rádiók – leginkább zenés – műsorkínálata miatt megcsappant. Az 1990-es évek végén jelentkező meseműsorok, hang- és rádiójátékok, a Kölyökrádió, a Gordiusz, a Reggeli Csúcs, a Szocióműhely (szerk.: Jónás István) és a többi ifjúsági műsor újabb és újabb ötletekkel jelentkeznek, főleg a Petőfi Adófőszerkesztőség (adófőszerkesztő Novotny Zoltán) programján. Arra törekszenek, hogy elődeik legjobb hagyományait folytassák, a korszerű igényeknek, követelményeknek megfeleljenek, és a rádiózás minden területén megpróbálják visszaszerezni az egykori népes gyermek és ifjúsági hallgatótábort.

Humor, kabaré, szatíra

Rádiónk már egy hónappal első megszólalása után, 1925 szilveszterén vidám bált közvetített a stúdióból. Johann Strauss Denevérje az Operaházból öt éven át megkerülhetetlen nyitánya volt az évbúcsúztatónak, de utána hagyományosan kabarét követelt a közóhaj, a színházakban bevált szerzők számait előadó komikusok felléptével. A rádiókabaré első korszakának az 1925 és 1943 közötti éveket tekinthetjük. 1927-ben Petőfi születésnapjáról szóló énekes jelenet, 1928-ban Zilahy Lajos drámai játéka szerepelt az ünnepi műsoron, de 1929-től már többórás kabaré és sztárparádé hangzott éjfélig, illetve hajnali 2 óráig. 1933-ban főleg zeneszámokból állott a Szilveszter-est, mert részleteit a francia rádió is közvetítette. 1936-ban Kacagóversenyt adtak, 1937-ben híres múlt századi egyfelvonásosokat, 1938-ban vidám hangjátékot és a pécsi öregdiákok estjét.

{III-437.} 1945-től új generáció élmezőnye kapott szerepet a szilveszteri és évközi kabarékban. 1947-ben Fábri Zoltán rendezte a vidám farsangi revüt. A BBC 20 európai rádióállomás között Budapestet is kapcsolta. 1948 szilveszterén hangzott el Darvas Szilárd első, nagy sikerű slágermagyarázata. 1949. április 1-jén jelentkezett Örkény István összeállításában a Kancsal Parnasszus. Az 1951-es szilveszteri műsor címe Pol-Ka – vagyis Politikai kabaré. 1952-ben indult a Tüske c. szatirikus sorozat, afféle „rádiós faliújság”. Szilveszterkor: Láttuk, hallottuk, olvastuk. Írta: Boldizsár Iván, Ránky György, Sugár Rezső, Szervánszky Endre, Vincze Ottó. 1953-ban vezették be a Jót nevettünk sorozatot, amelyben a szórakoztató színházak produkcióiból kiválogatott, rádiószerű kabarészámok kaptak helyet. Ekkor jelentkezett először Brachfeld Siegfried mint konferanszié, és kedvesen tört magyarságával országos sikert aratott. Az év sorozata a Ki a ludas?, amelyben a szatirikus hetilap munkatársai egy-egy hónap visszásságait poentírozták ki. Öten konferálták a szilveszteri kabarét: Darvas Szilárd, Gádor Béla, Kellér Dezső, Kovács Dénes, Vajda Albert. A műsor a Csinn-Bumm cirkusz különkiadása volt, felnőtteknek. 1954-ben Tarkabarka címmel rendszeres havi kabarét indított Éger Zsuzsa és Kékvölgyi Vilmos szerkesztő. Állandó szerzőik Stella Adorján és Tardos Péter, a konferanszié Kellér Dezső.

1955-ben Vadnai László, Hajdú Júlia, Török Rezső és a Vaj-Ko páros művei a legsikeresebbek. 1956-ban Gádor Béla, Kellér Dezső, majd Palotai Boris szerzői estje képviselik a kabarét, továbbá egy egész estét betöltő rádióparódia. 1957-ben országos humorpályázatot írt ki a kabarészerkesztőség. Az óvatosan politizáló szilveszteri kabaréban Kállai István Vállalati mulatság c. jelenetében elsőként merészkedett a személyi kultusz bírálatáig. 1958-ban megalakult a rádió politikai kabaréjának szerkesztő bizottsága, tagjai: Fejér István, Gádor Béla, Király Dezső, Tabi László. Komikusok sorozata is indult Legnagyobb sikereim címmel. 1959-ben új, meghatározó tehetségű szerzőkkel bátrabb hangvételű, kritikusabb és mulatságosabb szilveszteri kabaré készült. Királyhegyi Pál, Peterdi Pál, Soós András művei jelentették a műsor pilléreit. Az 1960-as szilveszteri műsorba több élesen politizáló magánszám került. 1961 szilveszterén az Éger Zsuzsa szerkesztette, Horváth Tivadar rendezte műsor maradandó részeit az új, szókimondó stílust meghonosító Róna Tibor írta.

1962-ben a Fejjel a falnak c. politikai kabarét Tolnay Klári konferálta.

1963 elején megalakult az Összetett Műsorok Szerkesztősége, s annak keretében a Marton Frigyes–Szilágyi György–Kaposy Miklós trióból álló kabarérovat. A kádári konszolidációban mind nagyobb szerep jutott a rádiókabarénak. A szilveszteri műsorokban mondták be elsőnek az áremeléseket, a várható személyi változásokat, és ekkor volt valamennyivel szabadabb a tabuk (pl. nyugdíjak, pedagógusok helyzete, visszaélések) említése. A politikai hatalom afféle biztonsági szelepként engedélyezte ezeket a műsorokat. A közéleti kabaréban a rádió megtalálta azt a szórakoztató műfajt, ami valóban mindenkihez szól és igazán közérdekű. Ez a közügyeket érintő, fanyar-ironikus, belülről bíráló politikai kabaré idővel egyfajta nemzeti sajátosságunk lett. A rádiókabaré igen hamar össznépi derűforrássá vált. Népszórakoztató intézményként része volt a műfaj többször megingatott hitelének visszaszerzésében. A határainktól keletre, északra és délre játszódó eseményekről, a kínai–szovjet, szovjet–albán, nyugatnémet–keletnémet viszonyról, az arab államok 1967-es vereségéről, a disszidálásokról {III-438.} persze nem lehetett beszélni, akárcsak a 1968-as és 1980-as szovjet bevonulásokról, a kábítószer-élvezőkről és a szegényekről. Ha e tilalomfákat a műsorkészítők elkerülték, a Rádió vezetői csak egy-egy kényesebb mondat erejéig avatkoztak a műsorokba. A helyzet felpuhulásával ezek a felsőbb észrevételezések barátságos polémiákká enyhültek, több kérdésben érvényesülhetett a szerkesztők álláspontja is.

A Rádió szilveszteri kabaréit a közönség zöme az ismétléskor, vagyis józan állapotban hallgatja meg. Szilveszter éjjelén ugyanis a tévét nézik, ezért a rádió nagyobb felelősséget vesz magára.

1968-ban a szerkesztőség megszavaztatta a Rádióújság olvasóit, kiket szeretnének hallani és kérdésekkel megszólítani a szilveszteri kabaréban. A népszerűségi sorrendben első lett Dobos Attila, második Albert Flórián, harmadik Kabos László, negyedik Darvas Iván, ötödik Latinovits Zoltán. Az írók élmezőnye: Berkesi András, Passuth László, Németh László. Politikusok: Kádár János, Szépvölgyi Zoltán, Czinege Lajos(!).

Végül Kádár megnyilatkozását a kabaréban a Politikai Bizottság nem engedélyezte, helyette újév délutánján adott egyórás interjút Szepesi Györgynek a rádióban, illetve Megyeri Károlynak a tévében. 1968-tól meg is szűnt a párt KB küldötteinek delegálása a műsorok lehallgatására.

1969 márciusától évi 7–8, mindig megismételt bemutatóval indult a Rádió Kabarészínháza (szerk.: Marton Frigyes–Szilágyi György). Ettől kezdve már lehetett előre tervezni, koncepciót, szellemi arculatot kialakítani, állandó rovatokat nyitni, mindennapjainkba beleszólni, nyilvános fórumon részt venni a világ dolgairól folytatott permanens vitában.

A műfaji többszínűség érdekében született meg 1973 őszén a Magyar Rádió Karinthy Színpada (szerk.: Kaposy Miklós), évi 13 bemutatóval és ugyanennyi ismétlés lehetőségével. Műfaji skálája eredeti magyar szatírákon, időnként külföldi szerzők régen játszott vígjátékainak rádióra átdolgozott változatain és regény-adaptációkon át a riport-szatíráig terjed. Az évente 2-3 alkalommal jelentkező Karc sorozatban karcolatok, glosszák, paródiák, humoreszkek, krokik, aforizmák és villámtréfák keverednek, olykor tematikus összeállításokban. A műsorok felvétele mindig közönség előtt történik, többnyire hivatásos színtársulatok által ritkán látogatott művelődési házakban. A vasárnap, illetve szombat délelőtti bemutatókat általában 5–600 ezer, a csütörtök esti ismétléseket 150–200 ezer előfizető hallgatja (a Gallup Intézet adata). A Karinthy Színpad megteremtette ennek a sajátos törvényű műfajnak a szuverén fórumát, következetesen eltérve attól a szórakoztatóipari formától, amit a kritika általában ostorozni szokott, s elkerülve a humorkeltés konvencionális és banális formáit. A nevetés jogos tömegigényének kielégítése mellett a differenciáltabb komikum is törzshelyet kért magának a szórakoztatás asztalánál. S a „differenciált” nem minőségi kategóriát jelent, hanem kötetlenebb műfajt, melyben a fanyarabb, intellektuális tolmácsolás, a szárazabb, rejtettebb poentírozás és az áttételesebben jelentkező mondandó is megtalálja a helyét. Ez a társadalmi közeg adott lehetőséget az Umbulda c., a szabályok tisztességtelen kijátszását taglaló, országos viszhangot keltő, 11 részes sorozat műsorra tűzésére. A közérdekű bejelentésnek szánt műsorvállalkozás célja nem csak a manipulációk leleplezése, hanem az ellenőrzésre hivatott állami szervek tehetetlenségének és érthetetlen passzivitásának bemutatása volt. Az umbuldák ismertetését az Építésügyi Minisztérium tiltakozására a hatodik adás után félévre felfüggesztették, de aztán felülkerekedett {III-439.} a közönség igényelte nyitottság, mely a legdemokratikusabb szellemi termék, az élc számára végül zöld utat engedett, mindössze két elengedhetetlen kívánalmat fönntartva: a belső igazságot és az igényességet. A rádió gyakorlata azt is bizonyította, hogy a direkt(ebb) politikai humor lehetőségei csak tág korlátok közé szoríthatók. A riportszatíra gyakran alkalmazott eszköze volt a körkérdésekre kicsikart humoros válaszok sorozata. Miniszterek, államtitkárok, országos vezetők szólíttattak meg a Mit üzen a Rádió, Keresztkérdések rendőrtisztekhez, Mit tenne, ha megyéje önálló köztársaság volna? Közéleti hólabda, Mit üzen az utódjának? c. adásokban. Egy másik bevált módszer a társadalmi jelenségek föltárása körinterjúkban – pl. a magántulajdon fölértékelődése (Kié a diófa?), a sznobság, rátartiság, a külsőségek presztízse (Flanc), a túlzott önértékelés, a hirdetések félrevezető tartalma és nyelvezete (Ásó-kapa), vagy épp az általános műveltség elmaradottsága és a mostoha feltételrendszer (Közművelődési háztűznéző). Ezek a sikeres összeállítások jelzéseket továbbítottak a tömegekhez; a humor népszerűsége révén azokhoz is eljutottak, akik sosem olvasták el a belső vezércikkeket.

1974-ben a Rádiókabaré szerkesztősége meghirdette az I. Humorfesztivált. A kiíráskor az volt a kérdés, hogy a tehetséges műkedvelők vajon képesek-e hosszabb távon is versenyben maradni a rutinos hivatásosokkal? Első önálló műsorát, az Állást kell foglalnunk c. kabarét Farkasházy Tivadar – aki a Humorfesztivál mezőnyéből emelkedett ki – nagyrészt a harminc éven aluli fiatalok munkáiból állította össze. A műsor címe is kettős tükrözésű volt: nemcsak az elkötelezettség szándékát jelezte, hanem azt is, hogy ezek az ifjú értelmiségiek helyet keresnek maguknak a társadalomban. Műsoruk erénye a friss, fiatalos hangvétel, a tekintélyt nem tisztelő csúfondárosság, az olykor szokatlanul csípős, kritikus tónus, a rádiókabaré megújulását jelentette.

A műsorok egyik legnagyobb eredménye, hogy adásaik közüggyé váltak. Részben ennek is köszönhető, hogy a szilveszteri kabaré megsemmisítő csapásába belebukott egy miniszter (Pullai Árpád) és a képviselőház alelnöke (Stadinger István).

Több hivatkozásban előkerült az a tarthatatlan nézet, hogy a magyar néptől, szellemiségtől, irodalomtól idegen a humor. Pedig könnyen kideríthető, hogy irodalmunk hét évszázada során szinte fő vonulatként mindig is ott volt a hol harsány, kirobbanó, hol a körülmények miatt szívfacsaró, kesernyés, csöndes humor, irónia. A magyar humor és szatíra története c. sorozat ismeretterjesztő funkciót is betöltött: hozzájárult régi irodalmunk megismertetéséhez, megszerettetéséhez. A népi fogantatású trufáktól a közjátékokon és iskoladrámákon át Arany Jánosig ívelő 27 adás Petőfitől kölcsönözte jelmondatát: „A legszebb küldetés másokat felderíteni.”

1976-tól mind komorabb országos problémák is a kabaré terítékére kerültek: laza munkaerkölcs, orvosi etika, hálapénz, munkaerőhiány, pazarlás – oly jelenségek, melyekről a sajtó csak óvatoskodva, hiányosan, vagy sehogysem közölt információt. A kényes kérdések feltevése a közélet fórumairól lassan átcsúszott a kabarészínpadokra, különösen a rádiókabaréra, amely bőven élt is a lehetőséggel.

1977-ben hangzott el – felsőbb kezdeményezésre, a testület népszerűsítése érdekében – az első rendőrkabaré, melyet utóbb még kettő követett. 1979 júniusában a Rátóti Humorfesztivál gálaestje alkalmából került sor a Rádiókabaré mindmáig egyetlen élő adására.

1979-ben a Kulturális Minisztérium Az év hanglemeze címmel tüntette ki a MR Karinthy Színpada műsorából átvett {III-440.} Utazás a koponyám körül c. produkciót Latinovits Zoltánnal a főszerepben, majd 1981-ben a Bújdosó lányt, Mezei Mária élettörténetét (mindkettő szerkesztője: Kaposy Miklós, rendezője: Marton Frigyes).

1983-ban a Kabarészínház pályázatot hirdetett Ezt írja meg! címmel, hogy a hallgatók írják meg az őket leginkább foglalkoztató közéleti visszásságokat, fonákságokat, a közérzetüket rontó bosszúságokat. Az év másik nevezetes bemutatója: 10 éves a világgazdasági válság.

Miután a műhely tekintélyes és a közfigyelemre méltó fórummá küzdötte fel magát, kötelező kívánalomként lépett fel irányában a felelősségi tényező. Mindig ügyelni kellett a célzás pontosságára, hogy a lövés a visszásság okát találja, ne az okozatot. Egyben arra ösztökélte a hallgatót, hogy nevetve ismerje fel a gyarló emberi tulajdonságokat, esendőségeinket. Eltúlozva rajzolván meg a kontúrokat, típusokat is teremtett, mint az akadékoskodó Zacsek úr (Benedek Tibor), az ostoba Gugyerák (Bárdy György), a fontoskodó Illetékes elvtárs (Koltai Róbert), vagy a kivagyi krahácsi atyafiak (Agárdy Gábor és Csákányi László).

A rádiókabaré módszeresen igyekezett fiatalítani sorait. Egyik legfőbb gondja volt, hogy megtalálja a nagy konferanszié-egyéniségek (Darvas Szilárd, Kellér Dezső, Brachfeld Siegfried, Komlós János) utánpótlását. Verebes István közéleti érdeklődése, nyitottsága, a tabuknak is nekirontó hangvétele révén az 1980-as éveken átívelve nagyrészt fel tudott zárkózni az elődök hagyományozta igényekhez, az 1990-es évek elejétől pedig Fábry Sándor retorikai és kapcsolatteremtő képességeivel, sajátos stílusú szóvivői-interjúkészítői egyéniséggé nőtte ki magát.

Az 1984-es szilveszteri kabaréban Verebes István a fiatalabbak nevében lemondásra szólította föl az idősebbeket képviselő szóvivőt: Major Tamást. A konferansz-tréfa szimbolikáját legfelsőbb helyen is megfejtették, mert a Budapesti Pártbizottság januári ülésén Kádár János megjegyezte, hogy megfelelő időben lemond ő majd magától, de ne a kabaré kezdeményezze visszavonulását.

1985-től Marton Frigyes saját kérésére történt nyugdíjazása után Farkasházy Tivadar és Sinkó Péter vette át a politizáló havi bemutatók folytatását. Új szignállal és új címmel jelentkeztek, elnevezésük: Rádiókabaré. Egy évvel később Sinkó Péter már önállóan szerkeszti műsorait, Kabarészínpad, majd Petőfi kabaré címmel.

1986-ban a MR Karinthy Színpada Csak szervezés kérdése címmel közönségakciót szervezett és háromrészes sorozatot tartott a hanyagság, lelkiismeretlenség, hűtlen kezelés okozta károk konkrét eseteiből, a kampányokat túllihegők, a papír- és látszatmunkát elrendelő bürokraták ellen. A társadalom erejét segítségül hívó gesztussal egy megoldhatatlannak látszó problémahalmazból keresett kiutat a műsor, erkölcsi, politikai, gazdasági indokokat részletezve. Az 1987-es év riportszatíra-akciója az Ablakon a pénzt c. „gazdasági kesergő” három adása volt, melyekben 3,7 milliárd forint hozzánemértésből, összefonódásokból, laza munkafegyelemből és tudatos kártevésből eredő elpazarlását érte tetten a szerkesztő a KERMI, a népi ellenőrzés és a Belkereskedelmi Kutatóintézet hivatalos adatai alapján. Felelősségre vonás a műsorok elhangzása után sem történt.

1987. december 31-én Illetékes elvtárs bejelentette nyugdíjba vonulását. Utána Vízözön elvtárs intézi az ügyeket… (Öt hónappal később, 1988 májusában váltotta le az MSZMP pártértekezlete a Politikai Bizottság tagjainak több mint felét.)

Az 1988-as szilveszteri bemutatóban hangzott el a Voga–Turnovszky duó dalában a híressé vált kérdés:

{III-441.}

„Mondd meg, kedves Népszabadság,
Hány emberé ez az ország?…”

Az MSZMP XIV. kongresszusának hetében a Rádiókabaré megtartotta a pártonkívüliek kongresszusát. A kipécézett hatalmasságok már nem mertek megsértődni, mert a rádiókabaré azonnal közreadta sértődéseiket is. Sokan, akiket korábban a kabarészerzők figuráztak ki, már önmagukat tették nevetségessé. A hatalmi centrumok szétszóródtak, a közönség figyelme is felhígult. A megfogyatkozott szerzőgárda elfáradt, kiürült, konformizálódott. A rádiószilveszterek korábbi, elképesztően nagy, tényleges fontosságánál lényegesen nagyobb jelentősége lassacskán a reális szintre mérséklődött. Az 1980-as évek közepéig az intézmény egész éves teljesítményét mérték le azon, mennyire sikerült az év utolsó műsora? Mostantól már a tévészilveszterek fölött is vállrándítva tért napirendre az ország.

Az 1989-es szilveszteri Rádiókabaré szóvivője, Verebes István egyórás műsorban „látta vendégül” az MSZMP KB egykori székházában, az ún. Fehér Házban megjelent vezetőket: Katona Béla (MSZP), Csurka István (MDF), Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ), dr. Petrasovits Anna (MSZDP), Deutsch Tamás (FIDESZ), dr. Torgyán József (FKgP) és Krassó György (Október Párt). A hagyományos műsorrészben Hofi Géza és Nagy Bandó András vitte a főszerepet. (Hofi egyébként évről évre elutasítja a Televízió ajánlatát, csak a rádió felkérésének tesz eleget.)

1990-ben a MR Karinthy Színpada háromrészes Suttyomban c. riportszatíráiban a szabályos utakat megkerülő, kiskapukon át elintézett konkrét ügyekkel foglalkozott.

1990 szilveszterén, Verebes visszavonulásával hárman álltak a szóvivői mikrofonhoz: Déri János, Fábry Sándor, Selmeczi Tibor.

1992 januárjától heti háromórányi adással jelenkeznek a hallgatók kérései nyomán összeállított Kabarécsütörtök élő műsorai. Az első idők kétmillió főnyi hallgatósága a kereskedelmi adók színrelépése és a kötelező reklámok sűrűsödése óta kb. másfél millióra esett vissza.

1992-től a médiaháború rányomta bélyegét a kabarészerkesztőség működésére is. Az 1993-as műsor bemutatása az utolsó percig kétséges volt. Csúcs László alelnök végül adásba engedte, de Farkasházyt fél esztendőre eltiltotta minden rádiós tevékenységtől. 1994 októberétől ismét a régi időpontban, a régi csapattal jelentkezik a havi Rádiókabaré. Szerkesztője újra Farkasházy Tivadar.

A havi kabaré eleget tesz sok meghívásnak is: felvételeket tartott a sportolók tatai edzőtáborában, a Parlamentben, az adóhivatalban, a márianosztrai fegyházban, a bécsi Collegium Hungaricumban, a magyar önkéntesek okucani táborában és a taszári támaszponton, Erdélyben, Szlovákiában és Brüsszelben.

1994 októberében megindult Fábry Sándor sztorizó sorozata, a Kabarészeparé. Adásai vasárnap estéről 1998 tavaszán átkerültek kedd délutánra.

1997-ben a Rádiókabaré meghirdette IV. Humorfesztiválját. Az első nyertesek 1974-ben Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter és Boncz Géza voltak, nyolc évvel később Trunkó Barnabás, Markos György és Nádas György, 1990-ben a Holló Színház, Éles István, Horváth Szilveszter, Maksa Zoltán, Bach Szilvia, Ayala és Brindisi szereztek helyezést. Az 1998-as győztesek: Szerzői díj: Tóth Tibor, Wagner B. György, Litkai Gergely, Kövesdi Miklós, Kőhalmi Zoltán. Előadói díj: Varga Ferenc József, Petrik Balázs, Bagi Iván, Nacsa Olivér.

Könyvtár

A Magyar Rádió könyvtára középnagyságú, de mint intézményi szakkönyvtár {III-442.} a nagyok közé tartozik. Feladata a műsorkészítés, a szerkesztői munka támogatása forrásmunkák kölcsönzésével, információk nyújtásával. A 80 ezer kötetes gyűjtemény lehetővé teszi, hogy a könyvtár csak kivételesen szoruljon más intézmény segítségére.

Működését 1947-ben 2000 kötettel kezdte el, akkor elsősorban a munkatársak művelődését, szórakoztatását szolgálta. A könyvállomány gyarapodásával feladatköre mindinkább a műsorkészítés kiszolgálása felé tolódott el.

A gyors és szakszerű tájékoztatást szolgálja a több ezer kötetes kézikönyvtár. Megtalálható benne a teljes magyar lexikon- és szótárirodalom, a nagy külföldi enciklopédiák, a kézikönyvek tárháza és a jelentősebb írók életműkiadásainak zöme.

Jelentős minőségi változást hozott a könyvtár életében az 1994-es esztendő a számítógépes nyilvántartásra való áttéréssel, ami kiváló lehetőséget nyújt mikrofeltárásokra is.

Sajátos a könyvtár és a hangarchívum közös keresőrendszere, az egy kérdésre vonatkozó összekapcsolt válaszadás lehetősége. A keresés során azonnali válasz kapható arra, hogy az adott vers megtalálható-e hangszalagon is.

A könyvtár más témakörökben is végez mikrofeltárást, így pl. a rádiós és médiairodalom terén.

A számítógépes rendszer használói az Internet-hálózat révén kapcsolatba léphetnek a hazai és külföldi könyvtárakkal, igénybe vehetik az adatbázisok és adatbankok szolgáltatásait. A könyvtár az osztályokon és a szerkesztőségekben folyó munka szükségletei szerint letéti könyvtárakat tart fenn a fontosabb rovatoknál, a körzeti stúdiókban, valamint a külföldi tudósítók állomáshelyein. A rádión belül működik egy híradástechnikai profilú műszaki könyvtár is.

A Magyar Rádió zenei élete

A Magyar Rádió indulásától kezdve – az aktuális eseményeken kívül – a magyar kulturális értékek gyűjtését és közreadását tűzte ki céljául. Az, hogy az értékek közül mi nyert elsőbbséget, azt a mindenkori hatalom határozta meg, vagy legalábbis befolyásolta. Így volt ez az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után is. A rádió műsorpolitikájának irányát az MSZMP KB kulturális tervei határozták meg. Ennek az irányzatnak megfelelően állították össze évenként a Zenei főosztály munkatervét, amelynek végrehajtásáért 1957–1983 között Faludi Rezső főosztályvezető volt a felelős. Szigorú szabályok határozták meg, hogy a zene hány százalékban szerepelhet a műsorban műfajok szerint (zenekari és kamaramuzsika, népzene, könnyűzene, fúvószene, tömegdal és kórus), valamint hány százalék magyar zene, és mennyi külföldi lehet (ez szintén felosztva országok szerint: szovjet, népi koreai, csehszlovák, NDK stb.).

Petur György – aki 1957–1981 között volt a Zenei főosztály főszerkesztője – munkájához tartozott, hogy a zene százalékos megoszlását kimutatásokban rögzítse, egészen az 1970-es évek végéig.

A politika gyakran összekapcsolódott az értékközvetítés hasznosnak látszó szándékával: például 1973-ban a párt meghirdette közművelődési programját, amely éveken keresztül hatással volt a rádió zenei műsorára. Forszírozott toborzással terveztek és valósítottak meg népművelési sorozatokat, diákvetélkedőket. Művelődési házakban házimuzsikát rendeztek és a Rádiózenekart bérletsorozatban szerepeltették a Csepeli Munkásotthonban. E műsorok időnkénti sikertelensége, ellentmondásossága abból adódott, hogy a hallgatóság nem volt felkészülve a komolyzene hallgatására, igényük sem volt annak befogadására, így a politika – jó szándékkal {III-443.} ugyan – hiába akarta azt rájuk kényszeríteni.

A magyar zeneszerzők műveit egy bizottság által előre meghatározott terv szerint lehetett csak műsorba szerkeszteni. A szám szerinti besorolás – hogy ki, hány alkalommal szerepelhet – megfelelt a párt fő ideológusa, Aczél György művelődéspolitikai elveinek, amely a zeneszerzőket és az előadóművészeket a „Támogatott, Tűrt, Tiltott” kategóriába sorolta. Az átlagot meghaladó mértékben szerepeltek azok a zeneszerzők, akik a zenepolitika hatalmi adminisztrációjának is részesei voltak. Ritkábban ugyan, de azért megszólalhattak Szervánszky Endre, Járdányi Pál, Farkas Ferenc és mások művei is. A „Tiltás” tulajdonképpen csak néhány zeneműre vonatkozott. Pl. Farkas Ferenc 1946-ban komponált Prelúdium és fúga c. művét formalistának ítélték, és csak 1957-ben mutatták be a rádióban. Láng István Concertino zenekarra és xilofonra c. darabjáról 1961-ben készítettek ugyan felvételt, de a lektori bizottság azonnal töröltette, szintén formalistának bélyegezve. Lajtha László, a kiváló zeneszerző sem tartozott a kedvezményezettek közé, jobban ismerték Franciaországban, mint idehaza. VII. szimfóniáját Párizsban mutatta be a Rádiózenekar Lehel György vezényletével, de a mű felvételére – mivel eszmeiségében az 1956-os forradalom eltiprásáról szól – csak 25 évvel később, 1983-ban kerülhetett sor. Amikor azonban Ferencsik János karmester – Lajtha László lelkes híve – koncertműsorára tűzte valamelyik művét, akkor azt a rádió is közvetítette – tehát ha nem is támogatta, de tűrte a Lajtha-művek elhangzását. E néhány szélsőséges példától eltekintve a magyar zeneszerzők minden jelentős műve előbb-utóbb elhangzott a rádióban.

A hatalom és a zenei élet komolyabb konfliktusa az 1970-es évek közepén támadt, amikor a felnövekvő fiatal zeneszerzők Új Zenei Stúdió néven közösséget alakítottak és szakítva a magyar hagyományokkal, követték a nyugat-európai, valamint az amerikai stílusirányzatokat, vívmányokat. Az Új Zenei Stúdió fiataljait a rádió sokáig nem engedte nyilvánossághoz jutni, de az 1970-es évek végétől – Maros Rudolf lektori működése idején – már sikerült áttörni a görcsös ellenállást és akkor robbanásszerűen megnőtt a kortárs zeneművek aránya a korábbihoz képest.

A politikai diktatúra tiltásai főleg az előadóművészeket érintették. Ha valamelyikük nem tért haza külföldi útjáról – akkori kifejezéssel disszidált –, akkor felvételei nem szólalhattak meg hosszabb-rövidebb ideig a rádió műsorában. (A komolyzene híveit érzékenyen érintette például a világhírű gordonkaművész-karmester, Msztiszlav Rosztropovics és operaénekesnő felesége, Galina Visnyevszkaja felvételeinek, hanglemezeinek zárolása.)

Április 4-én, november 7-én, és más ünnepi alkalmakkor a szöveges műsorok szerkesztőinek kínosan kellett figyelni, nehogy „áthallásos”, rosszul értelmezhető szövegű ária, kórusmű vagy nóta hangozzon el. Bizottság döntötte el azt is, hogy az ünnepi összeállításban kik képviselhetik méltó módon a rendszer értelmiségi, vagy művészi elitjét.

A zenei műsorok szerkesztése a politika számára nem számított kényes területnek. Ennek köszönhetően a Zenei főosztály munkatársai – néha kompromisszumok árán – de megőrizhették szakmai önállóságukat. A kompromisszumot az önkorlátozásnak egy természetessé vált metódusa jelentette, mert a zenei szerkesztők és munkatársak eleve betartották azokat a szabályokat, amelyeket a rádió vezetése, azon belül a Zenei főosztály vezetői az éves tervekben megfogalmaztak.

Az 1980-as években a Rádió egészének irányítása megváltozott, a műsorok addigi {III-444.} szigorú rendje fellazult, nyitottabbá vált a rádiózás. A Zenei főosztályon Faludi Rezső nyugdíjaztatása után Erkel Tibor vette át a vezetést (1983–1992). Erre az időre esett a rendszerváltozás és az átmeneti, forrongó időszakban a rádió zenei műsorának ügyei háttérbe szorultak.

A Rádió következő zenei vezetője Szirányi János volt (1992–1993). Ebben az időben indult el az a folyamat, amely az addigi egységes irányítású Kossuth, Petőfi és Bartók adót önálló szervezetként próbálta működtetni. (Ez végül is csak 1996-ban valósult meg.) További rohamos változásokat hoztak a következő évek, időnként kaotikus állapotot teremtve az intézmény működésében. A Rádió a politikai csatározások, az ún. médiaháború színterévé vált, amely a Zenei főszerkesztőség belső életét is megzavarta. A következő zenei vezető Kiss Imre (1993–1994) idején előtérbe kerültek a szubjektív indulati elemek, közelharc kezdődött a műsoridőért, pénzért, státuszért, hatalomért. A személyi ellentétek évekre háttérbe szorították a szakmai reformtörekvéseket. Fejérvári Sándor zenei vezetése alatt (1994–1995) csillapodtak az indulatok, majd 1995-ben Alföldy-Boruss Istvánt nevezték ki a Zenei főszerkesztőség élére és 1996-ban elkezdődött a Rádió struktúrájának teljes átszervezése.

A Magyar Rádió zenei együttesei. A Magyar Rádió szimfonikus zenekara elődjét még 1943-ban Dohnányi Ernő alapította 30 muzsikussal, majd 1945-ben Ferencsik János hívta újra életre a már 50 tagú együttest. A zenekar karmestere Polgár Tibor lett, aki már 1925 óta dolgozott az intézményben, amolyan zenei mindenesként, ő volt a zongora-kísérő, a karmester, a zeneszerző, a szerkesztő és az osztályvezető egy személyben. 1951-től Somogyi László volt a Rádiózenekar vezető karmestere. Az ő kezdeményezésére műhelymunka alakult ki a zenekar és a magyar zeneszerzők között. 1956-ban a zenekar több tagja, így Somogyi László vezető karnagy és Polgár Tibor is Nyugatra távozott. 1957-ben Bródy Tamás, majd 1958–1989 között Lehel György dolgozott a zenekarral.

Lehel György 43 esztendőt töltött a Magyar Rádió szolgálatában. 1947. július 26-án, 21 éves korában vezényelte először a Rádiózenekart. 1962-től a zenekar állandó karmestere, 1964-től 1989. szeptember 23-án bekövetkezett haláláig igazgató-karnagya volt. A Rádió mecénási szerepe Lehel György működése alatt volt a legeredményesebb. Hivatástudattal segítette a magyar zeneszerzőket új művek életrehívásában, 1950–1988 között, 39 év alatt 58 magyar zeneszerző 219 művét mutatta be a Rádiózenekar élén.

Ligeti András 1985-től volt a Rádiózenekar karmestere, majd Lehel György halála után (1990–1992) zeneigazgatója. 1993 óta Vásáry Tamás – a világhírű zongoraművész-karmester – a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának főzeneigazgatója és vezető karmestere.

A Magyar Rádió énekkara 1950-ben alakult. Vezetői: Székely Endre (1950–1953), Darázs Árpád (1953–1955), Vásárhelyi Zoltán (1955–1959), Vajda Cecília (1959–1964), Csenki Imre (1964–1966). Hosszú és eredményes munkát végzett az énekkar élén Sapszon Ferenc (1966–1991), majd Erdei Péter rövid ideig tartó kórusvezetése (1991–1992) után, 1992 óta Strausz Kálmán az énekkar karnagya.

A Magyar Rádió gyermekkórusa 1955-ben alakult Botka Valéria és Csányi László vezetésével. A Gyermekkórus számos hazai és külföldi sikert, elismerést ért el. Külföldön (Csehszlovákiában) 1959 júniusában jártak először. Csányi és Botka honosította meg a Nemzetközi Gyermekkórus Találkozókat. A Gyermekkórus {III-445.} 1965 augusztusában járt először Japánban, ahol 40 koncertet adtak nagy sikerrel. Az 1976-os Japán turnén két hónap alatt 42 fellépés szerepelt programjukon, ahová több meghívást is kaptak az évek során. Harmincévi eredményes munka után Csányi László és Botka Valéria 1985-ben ment nyugdíjba. Őket a gyermekkórus élén Reményi János (1985–1995), Igó Lenke (1985–1994), Thész Gabriella (1985 óta) és Nemes László Norbert (1997 óta) követte.

Igen népszerű volt a Magyar Rádió népi zenekara, amely 1950-ben alakult Lakatos Sándor vezetésével, de 1971-ben megszűnt.

1948-ban alakult meg a Magyar Rádió tánczenekara, amely 1957-ben új tagokkal kezdett működni Zsoldos Imre irányításával. 1963. október 1-jén az újjászervezett tánczenekar Stúdió 11 néven mutatkozott be Zsoldos Imre (1980-ig) és Dobsa Sándor vezetésével.

1962. január 1-jétől kezdve a Magyar Rádió zenei együtteseinek fenntartásához a Magyar Televízió is hozzájárult, stúdiófelvételek készültek, majd háromévi szünet után 1994. október 30-án újabb együttműködési megállapodást kötöttek. Így az együttesek nevébe visszakerült a Televízió szó is.

Az MR zenei együttesei nélkül nem lehet elképzelni a magyar zenei kultúrát. Repertoárjukon sokféle műfaj és stílus szerepel. Legnagyobb érdemük azonban a kortárs magyar muzsika bemutatása. Nemcsak a stúdió falai között dolgoznak, de rendszeresen és sikerrel szerepelnek hangversenytermekben, itthon és külföldön egyaránt. Koncerteztek Európa minden nagyvárosában, Amerikában, Ausztráliában és Japánban is. Muzsikálásukat számtalan rádiófelvétel és hanglemez örökítette meg.

Kortárs magyar zene a Rádióban. A Rádió egyik legfontosabb művelődéspolitikai feladata a kortárs magyar zene terjesztése és támogatása. A Rádió felkérésére készült új művek jelentős része felvételre került, amiket a bemutatás után is műsoron tartanak. Kiemelkedő sorozatokban mutatták be több év, vagy több évtized legjobb zenei termését [pl. Az új magyar zene hónapja (1970–1974, 1975–1979, 1980–1985); Negyven esztendő magyar zenéje (1945–1985); A magyar zene négy évtized tükrében (1950–1990)].

A magyar zenei élet évenként visszatérő jelentős eseményévé vált 1971–1991 között Az új magyar zene a Rádióban c. nagyszabású seregszemle, ahol felsorakoztatták az előző évben felvett és bemutatott műveket. Közülük egy kritikusokból álló szakmai és egy, a közönség tagjaiból alakult zsűri választotta ki és díjazta a legjobbnak tartott műveket. 1984-től kezdve bővült a kiválasztott művek száma, mind a kritikus-, mind a közönségzsűri egy-egy zenekari és egy-egy kamarazenei művet díjazott, a Kórusok Országos Tanácsa (KÓTA) pedig a legjobb kórusművet értékelte. 1985-től a Magyar Zeneművészek Szövetsége különdíjat adományozott a rádióban legjobban szereplő 35 év alatti fiatal zeneszerzőnek. (1986-ban és 1991-ben nem adták ki.) 1992 óta Hollós Máté ismerteti elemző, népszerűsítő módon az előző évben a Rádióban bemutatott új kompozíciókat.

Az új magyar zene megszületésében segít a Magyar Rádió zenei lektorátusa is. A komponisták elsőként a művek kottáját adják be lektorálásra. A lektorok azok áttanulmányozása alapján javasolják a művet dokumentálásra szánt felvételre, stúdiókoncerten való egyszeri elhangzásra, vagy elutasítják. 1960–1992 között egyszemélyi lektorálás működött. 1962-től két komolyzenei lektor volt ugyan, de ez csak műfaji felosztást jelentett: egyikük a fúvós- és tömegzenei, valamint a kórusműveket lektorálta, a másik lektor pedig a szimfonikus, a kamarazenei és az oratórikus műveket. 1992-ben azért hozták létre a háromtagú {III-446.} lektorátust hogy a zeneművek sorsát ne csak egyszemélyi vélemény döntse el. A Rádió zenei lektorai: Kókai Rezső (1960–1962), Mihály András (1962–1978), Maros Rudolf (1978–1982), Durkó Zsolt (1982–1997), Lendvay Kamilló (1962 óta), Kalmár László (1992–1995), Decsényi János (1995 óta) és Sári József (1997 óta).

A Rádió fontos feladatának tartja a magyar zeneművek külföldi megismertetését, ezért felvételeit felajánlja sugárzásra a külföldi adók számára. 1952 óta az új művek nemzetközi rádiós fóruma a párizsi Tribune Internationale des Compositeurs, ahol egy nemzetközi zenei bizottság hallgatja meg a beküldött művek hangfelvételét és a legjobbakat 25–30 európai rádiónak ajánlja bemutatásra. Ez a zenei bizottság 1970-ben Szőllősy András III. concerto, 1972-ben Balassa Sándor Kassák requiem, 1975-ben Durkó Zsolt Halotti beszéd c. művének rádiófelvételét értékelte a legkiválóbbnak.

A Bartók rádióban a Korunk zenéje, a Századunk zeneművészete, a Napjaink zenéje, a Zenei panoráma és a Magyar zeneszerzők c. sorozatokban rendszeresen műsorra tűzik a hazai és a külföldi zeneszerzők legújabb alkotásait. Úttörő jelentőségű az 1973 óta évenként megrendezett Hangversenyciklus századunk zenéjéből c. műsor, Lázár Eszter szerkesztésében.

A 6-os stúdióban tartott élő koncertsorozat 1998-ban már a 25. évadját ünnepeli. Ez alatt az idő alatt bemutatta a számunkra még ismeretlen zenei irányzatokat, a szocialista országokat elhagyó (nálunk elhallgatott) zeneszerzők műveit, valamint a legújabb kompozíciókat.

1974-ben kezdte meg működését a Magyar Rádió Elektroakusztikus zenei stúdiója, amely új zeneszerzési technika alkalmazását teszi lehetővé. A stúdió hangmérnöke Horváth István, művészeti irányítója Decsényi János (1974–1995) és Szigeti István (1995 óta). Az 1995-ben megrendezett I. Nemzetközi Elektroakusztikus zenei verseny hagyományt kívánt teremteni, ahogy 1997-ben, úgy a jövőben is kétévenként meghirdetik a versenyt az elektroakusztikus műveket komponáló magyar és külföldi zeneszerzők részére.

A Magyar Rádió zenei versenyei. A Rádió zenei versenyek rendezésével tehetséges fiatal művészeket kívánt az érdeklődés középpontjába állítani. 1966-ban az első rádiós zongoraversenyt még csak a Zeneművészeti Főiskola hallgatói számára hirdették meg, de a következő évtől kezdve már országos méretű esemény lett belőle. A Magyar Rádió által rendezett versenyeken első díjat nyert Kiss Gyula (1966, zongoraverseny), Geszler Fatima (1967, gordonkaverseny), Lux Erika (1968, zongoraverseny), Perényi Eszter (1969, hegedűverseny), Kocsis Zoltán (1970, zongoraverseny), Németh Gábor (1971, dalverseny), Sass Sylvia és Tokodi Ilona (1972, énekverseny), Jandó Jenő (1973, zongoraverseny), Szenthelyi Miklós (1975, hegedűverseny), Polgár László és Póka Eszter (1977, énekverseny), Kassai István és Nagy Péter (1979, zongoraverseny), Szabadi Vilmos (1982, hegedűverseny), Király Csaba (1985, zongoraverseny), Hegedűs Mónika – fuvola, Kubina Ágnes – oboa, Balogh József – klarinét, Lakatos György – fagott, nagydíj: Kiss József – oboa (1988, fafúvós verseny négy kategóriában). 1998 őszére gordonkaversenyt hirdettek.

A közönséggel való kapcsolatépítést szolgálta a Dupla vagy semmi vetélkedő (Liszt, Haydn, Beethoven, Schubert, Brahms, Debussy, Bartók, Wagner jegyében), az országos műveltségi versenyek, a Zenei Hetek (vidéki városokban és megyékben). 1969. március 3-án Czigány György kezdeményezésére indult el, és azóta is töretlenül népszerű a {III-447.} Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben, déli rádiós zenei vetélkedő.

A Zenei főosztály. 1957-től kezdve alakultak ki a Zenei főosztály szakosodott műhelyei az ún. rovatok, amelyekben évtizedeken keresztül magas színvonalú munkát végeztek a szerkesztők és munkatársak.

A Népművelési rovat szöveges műsorok készítésével, vagyis magyarázó szöveggel, előadással, kommentárral közelíti meg a zenét, ismerteti a szerzőket, műfajokat és stílusokat, segítséget nyújtva a hallgatóknak a tájékozódásban. 1953. október 3-án indult el az Új Zenei Újság, amely hetenként tájékoztat a hazai és nemzetközi zenei élet eseményeiről. Felelős szerkesztője és állandó hangversenykritikusa 1997-ig Kroó György, 1998-tól Kovács Sándor. Az Új Zenei Újság negyedévi melléklete 1966-tól a Zenélő nagyvilág. 1970-től A hét zeneműve minden héten elemzi és bemutatja a zeneirodalom valamelyik remekművét, 1986-ig nyomtatásban is megjelent. Kroó György indította el a Hallgassuk együtt c. műsort. Írók, költők, tudósok, politikusok, művészek véleményei hangzanak el A zenéről c. műsorban, mely 1982-től jelentkezik. A Komolyzenei lemezlovas 1982-től, a Három szólamban 1986-tól hallható. 1990-től jelentkezik A muzsika, mely az azonos c. folyóirat hangzó melléklete. Szerkesztője Papp Márta és Feuer Mária. Vannak olyan szöveges zenei műsorok, amelyekben műsorvezetők hozzák közel a hallgatóhoz az aktuális témát vagy eseményt. Egy-egy szerkesztőhöz érdeklődésük, egyéniségük szerinti műsor kötődik. Az Egy rádiós naplójából, A zongoraművészet első aranykora, az Azok a rádiós évek, és az Emlékek szárnyain c. műsorokat Sebestyén János neve köti össze. Meixner Mihályhoz kötődik A Mi a titka? és az Archívumok mélyéről c. műsor. A Klemperer-sorozat és A Rádiózenekar négy évtizede Boros Attila nevéhez fűződik. A Lemezek közt válogatva műsorait Zsoldos Péter, a Felhang c. zenepolitikai műsort Szigeti István, a hangkultúrát népszerűsítő, Hi-Figyelő c. műsort Újházy László neve fémjelzi. A Budapesti beszélgetés híres művészekkel adásait Meixner Mihály és Boros Attila, a Külföldi városműsorokat Meixner és Sebestyén János közös érdeklődési köre jellemzi. Bieliczkyné Búzás Éva műsora, a Rádiófónia – 75 esztendő a magyar zene hullámhosszán a rádió zenetörténetét dolgozza fel.

A drámai rovatban az opera- és operettműsorokat szerkesztették. 450 teljes opera, 250 mű különböző felvétele áll a szerkesztők rendelkezésére. Kertész Iván szerkesztésében olyan kiemelkedő sorozatok készültek, mint pl. a Beszéljünk az operáról, az Operacsillagok, az Operaslágerek, a Látogatás külföldi operaházakban és az Emlékezetes operaelőadások.

A rádió ösztönzésére készülő operák bemutatóit időnként operaházi premierek is követik. Az első nagy siker, a rádióban 1951-ben bemutatott Pomádé király új ruhája, Ránki György vígoperája volt. Az átdolgozott színpadi változatot 1953-ban mutatta be az Operaház. Hajdú Mihály Kádár Kata c., a népballadák világát idéző operája a rádióban 1957-ben, az Operaházban 1959-ben csendült fel. Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond c. operáját 1955-ben mutatta be a rádió. A színpadi bemutató először 1957-ben az NDK-beli Greizben, majd 1960-ban a budapesti Operaházban volt. Emlékezetes premier volt Petrovics Emil C´ est la guerre c. egyfelvonásos operája a rádióban 1961-ben, egy évvel később pedig az Operaházban. Balassa Sándor Az ajtón kívül c. operája 1977 decemberében hangzott el először a rádióban és 1978. október 20-án kelt életre az Operaház színpadán. A rádióban mutatták be többek között Jereb Ervin Botrány az Ingeborg-hangversenyen (1979), Kósa György Kocsonya Mihály házassága (1982), Hidas Frigyes Dunakanyar {III-448.} (1987), Doráti Antal A küldött (1988), Balassa Sándor A harmadik bolygó (1989) és Lajtha László A kék kalap c. operáját (1990).

Az idősebb rádióhallgatóknak szóló műsor volt az Operettkedvelőknek (1981–1991) Bitó Pál, majd az Operettparádé (1991 óta) Schubert Ferenc szerkesztésében.

A szimfonikus rovat feladata a nemzeti zenekultúra színvonalas ápolása, a repertoár bővítése, valamint a világ hanglemeztermésének bemutatása. A rovat szerkesztésében jelentkező ismertebb sorozatok: Hangfelvételek felsőfokon (1997-ig szerkesztője Varga Ferenc), A Rádió lemezalbuma, Lemezmúzeum, Művészlemezek, Diszkotéka – lemezbarátok órája, Mi újság a régi zene világában?, Zene korabeli hangszerekkel.

A Rádió egyik legfontosabb tevékenysége a hangversenyrendezés. Rendszeresek a közönség előtt megtartott koncertek, a Rádió zenei együttesei, valamint felkért előadóművészek közreműködésével. Ezek helyszíne elsődlegesen a Rádió 22-es és 6-os stúdiója, valamint Márványterme. A hallgatókkal-közönséggel való jobb kapcsolat kiépítése érdekében vált szükségessé, hogy a stúdiók falain kívül is rendezzenek műsorokat. Kialakultak a rádióhangversenyek rendszeres külső helyszínei: a Zeneművészeti Főiskola nagyterme (1967-től, nemcsak esti, hanem délelőtti hangversenyek is), az MTA Kongresszusi terme (a Budai Várban, 1975 óta), a Magyar Nemzeti Galéria kupolaterme (Hangverseny délidőben, 1978 óta), a Pesti Vigadó (1980 óta), a Bartók Emlékház (1982 óta), a Budapest Kongresszusi Központ (1985 óta) és az Óbudai Társaskör (1993 óta).

Czigány György kezdeményezésére a zenélés régi, meghitt formáját kívánta feléleszteni a Házimuzsika (1966-tól) és Lázár Eszter szerkesztésében a Muzsikus vendégség (1987-től), majd a Nemes András szerkesztette A hét muzsikusa és a Találkozás a stúdióban.

Az ismeretterjesztő műsorokon belül az ifjúság zenei nevelése is helyet kapott, kezdetben az Ifjúsági osztályon, később a Zenei főosztály keretei között. Évtizedeken keresztül kiemelkedő, példamutató zenei népművelést végzett Ádám Jenő, főiskolai tanár pl. a Szolmizál a gyerek (1962) és a Szép ez is (1963) műsorában. Földes Imre – ő is főiskolai tanár – a Mindenki zeneiskolája c. sorozatával kitágítja a zenei ismeretterjesztés lehetőségeit a mikrofon segítségével. Bónis Ferenc dokumentumértékű beszélgetős sorozatokat [Így láttam Kodályt (1977), Így láttam Bartókot (1980), Találkozás Ferencsik Jánossal (1987), Családi krónika – ifjabb Bartók Bélával (1990)] és emlékidéző műsorokat készített Veress Sándor, Takáts Jenő, Farkas Ferenc zeneszerzőről és neves előadóművészekről. Kortárs magyar zeneszerzők vallomásait gyűjtötte össze Fittler Katalin Ars poetica címmel. Sokoldalú tájékoztatást nyújtott a Zenei Magazin (1963), és a Zenei Tükör (Bónis Ferenc és Vogel Mária műsora 1987-től). Az amatőr kórusok fejlődését szolgálta a Kóruspódium (1966 óta) és az Éneklő Ifjúság (1970-től). Tömegzenei híradó volt a Zengjen a muzsika (1974–1984) Hollós Lajos szerkesztésében. Dimény Judit a gyermekek lélektanát jól ismerve készíti műsorait (Szereted az operát?; Neked szól!). A Hang-játék c. zenés sorozat Ugrálós és kanyargós műsora nyerte a Prix Japon c. nemzetközi verseny rádiós díját (1975).

Elsősorban a népzenei rovat őrzi és szolgálja a hagyományos magyar népzenét, az autentikus paraszti muzsika és a feldolgozott népzene műsoron tartásával. A rovat kiemelkedő sorozata Az élő népdal, a Zenei anyanyelvünk, a Népdalkörök pódiuma, az Énekeljük együtt, A magyar népdal hete, A magyar népzene és népköltészet hetei és a Nemzetiségi népzenei fesztivál.

{III-449.} Főleg az ifjúság szórakoztatását kívánta kielégíteni a könnyűzenei rovat. A Könnyűzenei Híradó (1957-től) a tájékoztatást szolgálta. Kedvelt műsor volt a Fültörő (1965-től), a Doremi áruház Czigány György és Sebestyén János vezetésével (1968-tól), majd a Rivaldafényben és a Pihenőidőben – nyugdíjasoknak (1987-től) Török Mária szerkesztésében. Sokoldalú műsorajánlattal foglalkozik a Hétvégi Panoráma (1983 óta). A fiatalok körében volt népszerű a Tánczenei koktél, a Melódiakoktél, valamint Komjáthy György műsorai, a Vasárnapi koktél (1964–1998), a Csak fiataloknak (1965-től) és a Töltsön egy órát kedvenceivel! (1970-től).

A rádió a könnyűzene fontos műhelye volt, nagyon sok felvételt készítettek a 8-as stúdióban, és sok előadó itt kezdte el pályafutását. Az 1980-as években lényeges változás következett be, mert a könnyűzene a klubokban, a lemezgyártó cégeknél és más stúdiókban született meg. A rádió műsorába minden bekerült, amit be lehetett szerezni lemezről, szalagról. Divatos lett az olyan műsorvezetős program, amelyet már nem a szakszerkesztők, hanem a külsős zenei munkatársak és a lemezlovasból (disc-jockey) lett rádiósok – mint például B. Tóth László – készítettek.

A hallgatók zenei kéréseit teljesíti a Zeneközelben a hallgató, Juhász Előd és Csiba Lajos műsora (1984-től). Igényes műsorok készültek a dzsesszrajongók számára: például a vidéki városokban megrendezett Dzsessznapok keretében. A legjobb könnyűzenészeket jutalmazzák 1987-től az eMeRton díjjal.

Időben a legrövidebb történetre az egyházi zene szerkesztése tekinthet vissza. A zeneirodalom jelentős része egyházzenei, vagy egyházzal kapcsolatos ihletésű zenemű – ezért mint a klasszikus zene szerves része folyamatosan jelen volt a rádió műsorában. Az egyházi ünnepek alkalmával azonban érzékenyen figyeltek arra, hogy egy-egy műnél több lehetőleg ne hangozzék el, ne tegye hangsúlyossá az ünnepet. Az igény azonban egyre sürgetőbben jelentkezett a hallgatóság részéről a tematikusan egyházi zene megszólaltatására, amit csak az 1989-es rendszerváltozás tett lehetővé. Legjelentősebb műsor a havonta jelentkező Musica sacra, amely a különböző egyházak, felekezetek zenei életét mutatja be és felhívja a figyelmet az aktuális eseményekre (szerkesztője Vass M. Katalin és Osváth Zoltán). Az Ünnepek zenéje c. műsor virágvasárnaptól kezdve mutatta be az évkör legismertebb dallamait, egyházzenészek, teológusok, művészettörténészek és néprajztudósok segítségével (1990–1992). A Jubilate Deo évszázadok egyházi muzsikáját ismerteti 1992-től, szerkesztője Vass M. Katalin. A Beszélgetések az egyházzenéről c. műsor is a több évtizedes hiányt kívánja pótolni Papp Márta szerkesztésében. Egyházi zene szólal meg hetenként öt alkalommal – az egyházi félórák bevezetéseként –, amely a négy történelmi egyház (katolikus, evangélikus, református és zsidó), valamint a kisebb egyházak és felekezetek zenéjéből ad válogatást (1993 óta, szerkesztője Solymosi János).

Technikai fejlődés. 1960-ban elkészült a Magyar Rádió 6-os (nagyzenekari) stúdiója, amit 1981-ben sztereó felvételek készítésére alkalmas műszaki berendezéssel bővítettek. 1964-ben az URH-sávon is megindult az önálló adás, 1973-tól 3. műsor, 1987. május 23-ától Bartók rádió elnevezéssel működik. A sztereóadás – még csak kísérleti jelleggel – 1969-ben kezdődött. A Pollack Mihály téri új irodaházat 1969-ben adták át.

1986-ban megindult a rádiós hanglemezkiadás Radioton néven, majd a kompaktlemezek (CD) kiadása. A Magyar Rádió hangarchívuma az ország egyik legnagyobb gyűjteménye: a felvételek (mono és sztereó szalag, hanglemez, {III-450.} valamint CD) száma több mint 200 ezer.

A Magyar Rádió 1991 óta tagja az Európai Műsorszóró Szervezetnek, az EBU-nak, amely műholdas technikával lehetővé teszi kiváló minőségben valamennyi európai, amerikai és távol-keleti hangverseny vagy operaelőadás élő kapcsolását.

A több mint 30 éven át működő OIRT-frekvenciát 1998. január 1-jétől, a Petőfi és a Bartók rádióban felváltotta a nyugati CCIR-sávon történő sugárzás, ami jobb minőségben, nagyobb távolságra sugározza a műsort. A Kossuth-adó műsorát továbbra is a középhullámon és OIRT-sávon lehet hallgatni.

1996. augusztus 1-jén, a médiatörvény előírásai szerint a Magyar Rádió részvénytársasággá alakult, költségvetési intézményből gazdálkodó rendszerbe lépett át. A tulajdonos, a Magyar Rádió közalapítvány, amelynek kuratóriuma gyakorolja tulajdonosi jogait, de a műsorkészítésbe nem szólhat bele. A Magyar Rádió Rt. alaptevékenysége a közszolgálati műsorszolgáltatás. 1996. december 10-én a Rádió szervezeti felépítésében lényeges változás történt: megalakult a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió Adófőszerkesztőség (ezeken belül a rovatokat és osztályokat felváltották a szerkesztőségek és főszerkesztőségek), valamint a Művészeti és Produkciós Igazgatóság (MPI). A megszűnő Zenei főszerkesztőségből a könnyűzenei szerkesztőség teljes feladatkörét és személyi állományát (20 fő) a Petőfi Rádió Adófőszerkesztőség vette át. Az MPI 24 fővel kezdte meg működését és hozzájuk tartozik az MRT szimfonikus zenekarának (112 fő), énekkarának (67 fő) és gyermekkórusának (kb. 150 fő), a Stúdió 11-nek, a könnyűzenei produkciós szerkesztőségnek, valamint az Elektroakusztikus zenei stúdiónak a menedzselése, irányítása, felügyelete. A Bartók Rádió Adófőszerkesztőségen (létszáma 60 fő) öt szerkesztőség: Hangversenyrendező, Ismeretterjesztő, Magazin, Zenei összeállítások és Népzenei szerkesztőség működik.

A zenei műfajok megoszlása és fogadtatása. A Kossuth rádióban elsősorban a hírek és közéleti témák szerepelnek, de továbbra is szükséges a zene minden műfajának megjelenése, hiszen sokan vannak az országban (és határon túl is), akik még nem rendelkeznek korszerű, CCIR-sávos rádióval, így csak a Kossuth rádió műsorát hallgathatják a középhullámon. A Petőfi rádió elsősorban a fiatalabb és a nyugdíjas korosztály zenei igényeit szolgálja ki szórakoztató és szolgáltató műsorokkal. A Bartók rádió látja el a komolyzenei, kisebb mértékben a népzenei és a dzsesszműsorok szerkesztését, valamint az operák és koncertek közvetítését.

Az 1980-as évektől kezdve a hallgatóság rádiózási szokásai lényegesen megváltoztak, különösen a kereskedelmi rádiók beindulásával. Szükségessé vált az új igények, szükségletek, szokások felmérése, tudományos elemzése. A Magyar Rádió megbízásából a Gallup Intézet végzi a műsorok fogadtatásáról készített felméréseket. A részletes adattárak megmutatják, hogy a különböző műfajú zenei programoknak milyen a hallgatottsága, fogadtatása. A zenei műfajok megítélésében a társadalmi közgondolkodás vetül vissza, ugyanis a könnyűzenének, nótaműsoroknak tömeges, a komolyzenének pedig réteges hallgatottsága van. A komolyzenét főleg az értelmiségi, közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkező réteg hallgatja, akiknek a társadalomban betöltött hatása a százalékos kimutatást messze meghaladja. Az 1%-os hallgatottság 80 ezer embert jelent, de még a 0,5%-os hallgatottságot sem lehet lebecsülni, hiszen 40 ezer ember 40 hangversenyteremnyi hallgatóságot jelent. A részletes kimutatások alapján a rádió munkatársai {III-451.} elemzést készítenek, levonják a szakmai tanulságokat, s igyekeznek kialakítani a jövő rádiózását.

A Magyar Rádióban tehát elkezdődött egy modernebb, a 21. század igényeinek jobban megfelelő műsorszerkezet kialakítása. Ennek eredményei azonban csak később fognak meglátszani, hiszen az átalakulási folyamat évekig is eltart. A rádiózás jövőjét az aktuális híradások gyorsasága, valamint a zenei műsorok kimeríthetetlen, gazdag tárháza biztosítja.

Ismeretterjesztés

Az újjáalakult Magyar Rádió műsorideje jelentős részét szentelte a tudományos ismeretterjesztésnek. Neve sem volt még a rovatnak, de 1945. május 20-án már megemlékezés hangzott el Martinovics Ignácról, 24-én Sigmund Freudról. Decemberben pedig Völgyesi Ferenc professzor számolt be az ideg- és lélektani kutatásokról. 1946-ban Keresztury Dezső, Zilahy Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Darvas József, Illyés Gyula, Trócsányi Zoltán, Sztrókay Kálmán, Máthé Elek, Vajthó László voltak az év első hetében megnyitott és nyári tanfolyamokat is folytató Rádióiskola tanárai, de az egészségvédelem is szóhoz juthatott: előadások hangzottak el a járványveszélyről. Az esztendő közepén már a Rádió Szabadegyeteme is működött, egyik rovata az Édes anyanyelvünk, Halász Gyula vezetésével. Megindult a rádió orosz és angol nyelvtanfolyama is. Az európai szellem találkozója címmel a genfi nemzetközi értelmiségi találkozóról beszélgetett Lukács Györggyel Majoros István. Egy sokéves sorozat kezdete volt Natter-Nád Miksa Kertészeti tanácsadója. 1947-ben már füzet alakban is megjelentek a Rádióiskola anyagai. Az adások heti öt napon, esetenként egy-egy óra hosszat tartottak. A programban helyet kaptak természettudományos kérdések is. A kezdeti időkben az országosan ismert előadók közül Balogh Jánost, Ortutay Gyulát, Öveges Józsefet foglalkoztatták legtöbbször a műsorkészítők.

1948-ban induló sorozatok: Korok, emberek, kultúrák; Művészetről, művészekről; Könyvek, képek, szobrok; Jó egészség negyedórája. A centenáriumi év áprilisában alapított „nagydíj-pályázat”-on a tudományos előadások 3000 forintos díját Mátray László kapta A magyar regény és lélektana c. tanulmányáért. Az ismeretterjesztő adások formailag is fejlődtek: előadás helyett párbeszédes formában is jelentkeztek. Az Élet és Tudomány műsora is állandó helyet kapott. A felső- és középfokú képzést nyújtó adások mellett alapfokú ismereteket szolgáló sorozat is indult: Jobb későn mint soha címmel. 1949-től az Iskolarádió napi két óra adásidőt kapott. Júliusban kiosztották a rádió első nívódíjait: oktatási műsoraikért Koroknai Istvánt, Nemeskéri Istvánt, Szalai Sándort, Schöpflin Endrét és Balogh Endrét jutalmazták.

1950-ben az angliai tanszékéről lemondott Jánossy Lajos fizikusprofesszor tartott előadást. 1951-ben két új sorozat kezdődött: A Rádió tudományos híradója és az Ember és világ. 1953. február 16-án Lőrincze Lajos Édes anyanyelvünk adásában a mozgalmi zsargonnal foglalkozott. 1954-től megszűnt a Kérdezz-felelek és indult a mindig vasárnap délben jelentkező Rádiólexikon, magazin formában. E hosszú sorozatot – kezdetben Hegedüs Gézával – Simonffy Géza szerkesztette, aki emellett több más ismeretterjesztő adást is gondozott. A rovat másik tudományos műsorfolyama az Atomvilág. A Rádiólexikon 1956-ban képzőművészeti, 1957-ben csillagászati sorozattal bővült. A Nemzetközi rádióegyetem műsoraiban külföldi tudósok is elmondták nézeteiket az éppen aktuális tudományos jelenségekről. 1959-től a Van új a Nap alatt c. tudományos híradóban {III-452.} az új felfedezésekről, kutatási eredményekről számoltak be. Ekkortól a Rádióiskola tantárgyai: fizika (Öveges József), irodalom (Hegedüs Géza), zene (Ádám Jenő), történelem (László Gyula), nyelvtan (Rácz Endre és Takács Etel). Több száz adásban szólt a fiatalokhoz Bélley Pál népszerű műsora a Kíváncsiak klubja. 1963 szeptemberében – egyelőre kísérleti jelleggel – megindult az Iskolarádió. Az első tantárgyak: osztályfőnöki óra, ének-zene, angol és orosz nyelv. Még ugyanebben a hónapban kezdődött Benda Kálmán Emlékezzünk régiekről c. sorozata, melyben a hazai múzeumok, könyvtárak, levéltárak, ásatások kincseit mutatta be. 1964-től a felnőttekhez szóló Rádióiskola tantárgyai: gazdasági földajz, asztronautika, történelem, irodalom és zene. Az ifjúság számára szerkesztett Iskolarádió tematikája művészettörténettel, irodalmi és zenei melléklettel bővült. 1965 szeptemberétől műsort kaptak az iskolai napközi otthonokban tartózkodó gyerekek is. Újra indult a Rádióiskola, a Rádióegyetem, a Rádió Szabadegyetem és a Munkásakadémia is.

Az 1966-os Iskolarádió-tanévben 20. századi történelem, orosz társalgás, új francia nyelvsorozat és a kisiskolásoknak szóló vers-mese adások jelentették a legfőbb újdonságokat. 1967-ben Hegedüs Géza új történelmi-irodalmi sorozatával, a Magyar Századokkal egészült ki a program. A Rádiólexikon 1967-től vidéken is tartott nyilvános felvételeket, melyek során a hallgatók kérdéseket is feltehettek a különböző helyszíneken megjelent tudósoknak. A felnőttek oktatását szolgáló Rádióiskola évada kémiával és zenei ismeretekkel gazdagodott. A Rádióegyetemen 1968-tól irodalomtörténetet is oktattak. A tudományos rovat riportere 1969 júniusában szívműtétet közvetített az Országos Kardiológiai Intézetből. Ettől az évtől magnószalagon is árusították az Iskolarádió filmesztétikával is bővült adásait, valamint a Diákszemmel a jövő iskolája c. sorozatot. 1970-ben Ortutay Gyula megkezdte Kis magyar néprajz c. sorozatát. Ugyanebben az évben a Nemzetközi Rádióakadémia közgyűlése az Állandó Bizottság tagjává választotta Simonffy Gézát, a tudományos rovat vezetőjét. 1972-től a Rádiólexikon automata hangpostaládát rendszeresített a hallgatók kérdéseinek rögzítésére. Barnard professzor előadását a szívátültetések problémáiról az URH-sávon közvetítették. Az ismeretterjesztő rovat 1972-ben kapott először lehetőséget, hogy távkapcsolással megszólaltathassa az USA-ban élő Szent-Györgyi Albertet a rákkutatás helyzetéről. 1975-ben az oktató műsorok Prix Japon nemzetközi versenyén az Iskolarádió hang-játék-sorozatának egyik adása díjat nyert (szerkesztő-játékvezetője: Dimény Judit). Idehaza nagy visszhangot keltett dr. Eke Károly Titkon innen, titkon túl c. egészségügyi felvilágosító sorozata. Az Iskolarádió az osztályfőnöki órákat és a családi életre nevelést segítette, beszéd- és stílusgyakorlatokat tartott; oktatott 19 századi irodalmi hangképeket oroszul és modern újságnyelvet angolul. 1976-ban két új műveltségterjesztő program indult: a Könyvpárbaj c. vetélkedő és a művészettel, tanulással, életmóddal foglalkozó Művelődés c. sorozat. 1976-ban nagy jelentőségű műsorvállalkozás kezdődött, az általános iskolát be nem fejezett felnőttek tanulását segítő Mindenki iskolája. 1977-ben a Mindenki iskolája keretében magánvizsgára előkészítő tanfolyamokat szerveztek művelődési házakban és munkásszállásokon. Olyan vizsgavetélkedőt is kezdeményezett a rádió ifjúsági osztálya, amely után hallgatói akár a teljes középiskolai végzettséget is megszerezhették. A rádiós tanév újdonságai: Látod-e, amit hallasz? (az asszociációs készség fejlesztésére); Tudom én már mit válasszak (pályaválasztás); Új matekot tanul a gyerek {III-453.} (útbaigazítás szülőknek). 1979-ben Keresztury Dezső elindította Híres magyar könyvtárak sorozatát. 1980-ban az Ifjúsági rádió közös műsort indított diákoknak, tanároknak és szülőknek Nem tudom a leckét címmel. A sorozat különkiadása: Szülői értekezlet. Új sorozatok: Világablak (művelődéstörténet); Láthatatlan múzeum; Leporelló (irodalmi és művészeti gyermekújság). 1981-ben a svéd Karolinska intézetbe látogatott el a rovat mikrofonja, Klein György és Klein Éva professzorokhoz. A beszélgetés témája: az interferon szerepe a rák gyógyításában. Ebben az évben még inkább a hallgatók igényeihez igazodva megújult a Rádiólexikon; új címe: Szonda. 1982-ben a Rádióegyetem megindította Lélek és test c. sorozatát, az ún. pszichovegetatív orvoslásról. Nemeskürty István sokéves tanfolyamot kezdett A magyar művelődés századai címmel. 1983-ban Az emberlakta tér c. sorozat a modern földrajz szemléletével és módszereivel, a nagyvárosok növekedésével, az emberiség vándorlásaival, a fejlett és elmaradott régiók elkülönülésével, a sivatagok terjeszkedésével foglalkozott. 1984-ben a tudományos rovat riportere elkísért egy orvoscsoportot a Szovjetunióba, Mongóliába és Kínába, hogy tanulmányozzák az ún. keleti gyógyászatot. 1985-ben sorozat készült Hogyan vesztette el a tudomány az ártatlanságát? címmel. Helyszíni riportok hangzottak el a japán „tudományvárosból” a Tsukuba Science City-ből. És egy aktuális dokumentumműsor: Gén-etika. Biológiai tárgyú programjaiban Pataki Béla szerkesztő rendszeresen számot adott a növény- és állatvilág kutatásainak újdonságairól. A szerkesztőség munkatársai a világon elsőnek közvetíthettek egy agyműtétet a budapesti Amerikai úti Idegsebészetről, ahol ökölnyi daganatot távolítottak el egy idős asszony fejéből. A mikrofon a műtét egész ideje alatt jelen volt, majd hat héttel később visszalátogatott az időközben felgyógyult beteghez.

A Rádió sokoldalúan mutatta be az embert mint a kutatás tárgyát is. A tudományos ismeretterjesztésben mindig a forrást igyekezett megszólaltatni: magukat a tudósokat, művészeket, írókat kérte magyarázatra, közülük több Nobel-díjast is, pl. Alfred Kastler fizikust. Interjú készült többek között Bakey professzorral (akit Jelcin szívműtétje kapcsán ismerhettünk meg, de korábban hazánkban is operált) és Eberhard Forth-tal, aki a bionika tudományáról nyilatkozott.

A kutatás tárgya az ember sorozat – mindig 50 perces – adásai: A bölcs ember; Úrrá válik-e a technika az ember felett?; A játékos ember; A művészetek örök tárgya és alanya; Az Én; A társadalom és az Én a társadalomban; A műveltség és a modern ember; A tevékeny ember; Tudósok és emberek.

Másik jelentős sorozat volt a Mit rejteget a szürkeállomány? Témái: Műszív, vagy szívátültetés?; Emberi szervrészek műanyagból; Az agyvelő titkai; Mikroelektródák az emberi agyban; Neuropszichológia; A beállítódás magyarázata; Homo morális; Többlépcsős oxigénterápiával az öregedés ellen; Az emberi életkor határa; Auto-transzplantáció; Egy új tudományról, a bionikáról. Mindkét említett sorozatot Eke Károly szerkesztette és vezette, hallgatottsága a milliós nagyságrendet is elérte. Tapasztalati tény, hogy nem csökken az érdeklődés a tudományok, a technika újdonságai iránt, s mind többen igénylik a tudományos ismereteket. A kutatások és a róluk közzé tett információk emberi énünk lényegéhez is egyre közelebb visznek.