| Folklór | TARTALOM | A magyar folklór történetének korszakai |
FEJEZETEK
Különféle nevekkel szokták illetni a 20. század folklórját. Ezek közül a „modern folklór” jónak látszó megoldás. Ám a nemzetközi folklorisztika és művelődéstörténet mostani felfogása szerint a „modern” korszak jóval korábban, a reneszánsz idején kezdődik. Voltaképpen {III-546.} mindaz, amit a magyar folklórról hitelt érdemlően tudunk, már egy ilyen, többszázados „modern folklór” jelensége. Strofikus lírai népdalaink, ugyancsak strofikus balladáink, európai párhuzamokkal rendelkező tündérmeséink, novellameséink, a trufa (és később az anekdota meg a vicc is) már egy műfaji fejlődés fentibb fokozatát mutatják: mindegyik esetben arra utalnak, hogy voltak korábbi fokozatok is (amelyek a rögtönzött szokásdalokban, verses epikus alkotásokban, a nálunk „hősmesének” nevezett műfajban tételezhetők fel), illetve a ma ismert műfaj nyilván új fejlemény (kevés okunk van feltételezni például, hogy parasztjaink vicceket meséltek volna a honfoglalás korában). Néhány műfaj (pl. hiedelemmonda, történeti monda) esetében a különböző történeti korszakok folyamatossága nyilvánvaló tény – csak éppen nincsenek adataink e folyamat igazolására. (Írásos, nagyúri krónikák, vatikáni miniatúrák Szent László királyról alkotott képét ugyan felhasználják a folkloristák – ám mondjuk a két világháború folklórjához mégsem sorolhatjuk oda a múlt vagy a jelen „akadémiai” történettudományi szakkönyveit.)
Amikor a „városi folklór” vagy a „munkásfolklór” megnevezését használják, ezek szemmel láthatólag újabb jelenségekre vonatkoznak, mint a „falusi folklór” vagy a „parasztfolklór”. Ám nem jelentik teljes egészében a 20. század folklórját, hiszen a hagyományos folklór is változott, fejlődött ez idő alatt. Egyetlen jellemvonást hangsúlyoz a régi szóbeliséggel szembeállított „írásbeliség”, mint a mostani formák megnevezése. Ráadásul ez csak a folklór bizonyos részeire érvényes, és a népművészet vagy a szokások esetében nem alapvető tényező, illetve igen bonyolult jelenség. (Sírfeliratok az írásbeliség megjelenése óta világszerte ismertek, köztük van folklór jellegű is – hovatovább széles néprétegek tudnak olvasni, ám a kottát már nagyon kevesen ismerik, a táncírást pedig a szakkutatók közül sem mindenki használja.) Főként lengyel, szlovák és cseh kutatók az 1960-as évektől a népi kultúra „változásairól”, „átmeneteiről” beszéltek, amikor a kortársi folklórral foglalkoztak. Ám egy „átmeneti folklór” megnevezés nemcsak furcsa, hanem értelmezhetetlen is lenne. Hiszen meg kellene mondani, honnan hová „megy át” ez a folklór. Ezen kívül a múltban is minden nagy korszak folklórja „átmeneti” volt. A 18. század végén a felvilágosodás kora az ancien régime utáni átmenet, a 19. század második felében az indusztrializálódás és kapitalizálódás ugyanilyen átmeneti korszakot jeleznek, azt pedig, hogy nálunk 1945 és 1995 között mi minden változás történt, ugyancsak sokszoros „átmenet”-nek nevezhetjük – noha éppen azt nem tudják megmondani egyértelműen a társadalomtörténészek: miből mibe jutottunk el.
Semleges megnevezésként használtuk a „napjaink folklórja” elnevezést is. Itt azonban mindig meg kellene mondani, mely időszaktól mely időszakig terjed ez a korszelet. Azután az utóbbi másfél évszázad társadalomtörténeti tagolására vonatkozó javaslatok többször is megváltoztak – éppen az újabb társadalmi események miatt. Ezért itt pontos korszakolást kellene nyújtani, még akkor is, ha ez nem könnyű feladat. Enélkül a „kortársi folklór”, „napjaink folklórja” üres címkék maradnak. Meg is jelent egész néprajztudományunkban a „jelenkutatás” fogalma. (Ezen gyakorlatilag az 1970-es években elkezdett, gyakran művelődésszociológiainak nevezhető vizsgálatokat szokás érteni: a tsz-lakodalmaktól a falusi turizmusig, a Röpülj páva! népdalversenyektől a televíziós személyiségről mondott pletykaszerű történetekig ívelő igazán tarka adathalmazt.)
{III-547.} Legújabban nálunk is elterjedt a „poszt-” előtagú fogalomalkotás divatja (posztkapitalista, posztkommunista, posztmodern stb. jelenségekről beszélnek). Tetszetős ötlet, hogy mondjuk „posztfolklór” névvel lássuk el a ma megtalálható jelenségeket. Köztudott, hogy a „posztmodern” fogalma az 1930-as években már felbukkant, ám csak az 1968-as forradalmi ideák csődjében terjedt el, és az 1989-es rendszerváltozások konzervatív-elitista ideológiájaként diadalmaskodott, ami éppen a folklór elemzésére aligha teszi használhatóvá.
Viszont ha az így meghatározni szándékolt jelenségeket több mint egy címke vagy szlogen szintjén kívánjuk definiálni, rögtön kiderül, mennyire különbözőképpen lehet a tények mozgatórugóit megnevezni. Hogy csak egyetlen, összefüggő elnevezés-sorozatot említsünk, századunk német kultúrájában a hagyományok továbbélésére, illetve az ezeket felváltó jelenségekre Ernst Bloch 1935-ben (és 1962-ben) a „korunk öröksége” (Erbschaft dieser Zeit), Arnold Gehlen 1956-ban a „kései kultúra” (Spätkultur), Hermann Bausinger 1959-ben (és 1986-ban) a „népi kultúra a technika korszakában” (Volkskultur in der technischen Welt), az általa kialakított tübingeni néprajzi iskola pedig 1966-ban a „populus revisus” latin (újraeszmélt nép), sőt 1969–1970-ben egyenesen „búcsú a népélettől” (Abschied vom Volksleben) megnevezéseket használták. Figyelemre méltó, hogy mindegyik önmagának ellentmondani látszó körülírás: mintha egyetlen fogalommal nem is lehetne meghatározni e jelenséget: változás és a hagyomány viszonya egy új tudományos megközelítésmódot igényel, amelyet a „néprajz” hagyományos módszerétől eltűnően kell értelmezni. „Az újrarajzolt nép” – így nevezi ezt Bausinger 1982-ben. Azonban e radikálisnak tűnő fogalmi és szemléletbeli váltás arra vezetett, hogy a német kutatásból teljesen eltűnt a századunk népi kultúrájára, folklórjára alkalmazható megnevezés, fogalom, definíció. (E megoldás magyar követői sem találtak kiutat ebből az útvesztőből.)
Megint csak metaforikus megoldással kísérleteztek, akik a „régebbi” folklór helyébe lépő „új” jelenségekről beszéltek. A Szovjetunióban az 1930-as években indult meg az ilyen irányítottságú kutatás, nálunk az 1950-es években volt a „szocialista átalakulás” néprajzi-folklorisztikai bemutatása tervfeladat. Hamar el is múlt, az 1960-as évektől már igen ritkán beszéltek egyesek a folklór ilyesféle „dinamizmusáról”, „megújulásáról”. Ahogy előtérbe kerültek a fesztiválok és ehhez hasonló rendezvények, megszületett e két formát egybevezető definíció-kísérlet is. Faragó József „szerves-szervezett folklór” ellentétpárja arra utal, hogy az előbbi a maga természetes közegében spontánul él, a másodikat onnan kiemelve (és ezzel újraszerkesztve) mutatják be mások számára. A román faluszociológus Henri H. Stahl már korábban különbséget tett a „hiteles-hivatásos” folklór között. Arra utal, hogy már az 1930-as években jól megfigyelhető volt, hogy (főként együttesek) immár „utánozták” a hagyományos folklórt, annak a keretébe kívántak beilleszkedni. Később ez a különbség még láthatóbb lett. (A magyar folklorisztikában e jelenséget viszont általában folklorizmus néven említik.)
Egyelőre nincs tehát elfogadott megnevezésünk századunk magyar folklórjára. Változásait célszerű társadalomtörténeti korszakonként külön is jellemezni.
Nemcsak a hagyományos és nemzetközi folklorisztika közismert fogalmait használhatjuk a 20. század bemutatásakor, hanem maga a társadalmi fejlődés {III-548.} is közhasznúvá tett ilyen elnevezéseket, folklorisztikánk pedig többször is megkísérelte, hogy fontos jelenségeket maga is újra definiáljon. Természetesen ezek egy kutatási feladat szolgálatában álltak, megvitatásuk jól jelzi, milyen jelenségek felismerése hogyan teszi indokolttá használatukat. Csupán a legfontosabbakat említjük itt közülük.
Legkorábban az „új stílus” elnevezés vált ismertté. Bartók (A magyar népdal, 1921) szerint ez az „új stílus” zárt, architektonikus strófikus dallamokat jelent (legismertebb közülük az ABBA szerkezetű), és a mintegy 770 ilyen dallamtípus a „régi stílus” után alakult ki nálunk, a 19. század folyamán. A maga gyűjtési tapasztalatai szerint a „régi stílusú” alkotásokat már csak öregektől lehetett hallani. Kodály (1932-ben) nagyjából ugyanezt mondja a „visszatérő dallamszerkezet”-ről, ám már régebbi előzményeket is említ. Szabolcsi Bence egészen 1950-ig követi nyomon e forma jelentkezését a magyar zenetörténetben, sőt szerinte ez „teljesen kiforrott a 18. század második felében”. Vargyas Lajos (1955) viszont kétségbe vonta ezt a régi datálást. Összegező véleménye (1976) szerint 1850 óta kezd az „új stílus” feltűnni, majd fokozatosan szaporodva 1890–1900 közti a virágzása. A gyakoriságról, népszerűségről is megoszlik a véleményük. Kodály valamivel többnek véli, mint Bartók. Ők kb. 30%-ot említenek, Szabolcsi Bence 40, sőt 50%-ról beszél, Vargyas 1-2, de mindenképpen 10% alatti értékeket említ.
A néptánckutatásban Martin György átveszi az „új stílus” megnevezést, és ide elsősorban a 19. századi verbunkos és a népies műcsárdás zene, valamint a parasztdal új stílusa jelenségeit sorolja. Áttekintésében (1979) elég óvatos ugyan és „a 18. században meginduló”, „a 19. században fokozatosan átalakuló” formáról beszél, azonban mégis nyilvánvaló, hogy nem a 19. század végéig szinte elő sem forduló jelenségnek tartja ezt. Számarányról nem szól.
A magyar népművészetben Fél Edit és Hofer Tamás (1969) szerint az „új stílus” a 18–19. század fordulójától vidékenként eltérő időben a 19. század második feléig, helyenként a 20. század elejéig tartó korszak. A cifraszűr, a „parádés szoba” (benne a vásári áruként sorozatban gyártott festett bútorokkal) a legismertebb ilyen formák. Ők az ipari forradalom és a polgári átalakulás termékének tartják ezt, és úgy vélik, hogy a 19. század végére már véget is ér e díszítményes paraszti életforma.
A népköltészetben ide sorolták ugyan a személyes líra és a katonadal megjelenését, sőt a betyárköltészet egészét is, ám ez sosem volt döntő tagolási elv. Csak Vargyas Lajos különbözteti meg (1976) a majdnem száz típusból álló „régi (középkori) balladák”-at az ötödannyi típusban bemutatott „betyárballadák”-tól, és a még ennél is kevesebb példával említett „új balladák” csoportjától. A betyárköltészet korai jelentkezését Vargyas már a 18. században észleli, ám a legfontosabb hősök (akiket haláluk után szoktak megénekelni) a 19. század háromnegyedében tevékenykedtek. A többi „új balladá”-t ezzel egy időben születettnek mondja. Maguk a legrégibb ismert szövegek viszont a 19. század második felére datálhatók.
Mindezt összegezve nyilvánvaló, hogy folkloristáink nem egyforma értelemben használják az „új stílus” fogalmát. Legújabb kézikönyveink egyes fejezetei is egymással ellentmondóak e tekintetben. Anélkül, hogy erőszakkal egyesítenénk mindenki véleményét, úgy látjuk, e fogalommal voltaképpen a 19. (és nem a 20.!) század magyar folklórjának változásait szokás megközelíteni. És arra ritkán gondoltak a kutatók, hogyha ezt nevezzük „új stílus”-nak, van-e még ezután is „újabb”, immár 20. századi stílus a magyar folklórban?
{III-549.} Egészen más nézőpontból indul ki a folklorizmus kutatója. Noha a hivatásos művészet és a folklór kölcsönhatását régóta vizsgálták, csak az 1970-es években terjedt el e kifejezés, rögtön ellentétével, a folklorizálódással összekapcsolva. Meghatározásunk szerint a folklorizmus a folklór átvétele a nem-folklórba, a folklorizálódás pedig a nem-folklór átvétele a folklórba. Ugyancsak az 1970-es évektől kezdve külön tárgyaltuk a neofolklorizmus fogalmát is, szembeállítva ezt a 19. századi folklorizmus jelenségeivel. Ha mondjuk Petőfi és Arany János folklórt felhasználó műveit összevetjük Bartók Béla, Weöres Sándor, Vajda Lajos ugyancsak a folklórt átvevő alkotásaival, a különbségeket akár táblázatba is foglalhatjuk:
| tradicionális folklorizmus | neofolklorizmus |
| romantikus esztétika alapján | avantgard esztétika alapján |
| művészi továbbfejlődés (evolúció) | radikálisan új művészet (revolúció) |
| politikai emancipáció | csak esztétikai átvétel |
| tartalmi és formai jellegű | formai, ritkán tartalmi jellegű |
| népszerű a 19. században | népszerű a 20. században |
Természetesen a 20. században is megtalálhatjuk a tradicionális folklorizmus jelentkezését (Móricz Zsigmond, sőt akár Ady Endre és Kodály Zoltán műveiben), nagy alkotók esetében sokszoros átmenettel. József Attila „szegényember”-versei a hagyományos folklorizmushoz állnak közel, a Nagyon fáj átkozódásai, és a vogul népköltészet meg a Kalevala iránti érdeklődése viszont a neofolklorizmushoz sorolható.
Rokon jelenség a primitív kultúrához közeledő primitivizmus (például Radnóti „néger”-művei), sőt akár a távoli világtájakra vezető egzotizmus (Takács Jenő zenéjében, Faludy György költeményeiben stb.). Ennek is van jellegzetesen 20. századi változata (Bartók egyes műveiben is).
A folklorizálódásról mindenki tudja, hogy például Petőfi verseit (legkivált az Alku címűt) a folkloristák is sok változatban megtalálták. Kérdés azonban, van-e hasonló jelenség a 20. században is? Ha mondjuk Babits vagy Esterházy Péter műveit nem is meséli tovább a nép, hasonló úton terjedtek tréfás és trágár versek, tiltott rigmusok, filmek és regények tartalmának továbbmesélései. Sokszor megtörtént, hogy kiváló adatközlők például Grimm-meséket olvastak (méginkább olvastattak fel), hogy így növeljék repertoárjukat. Tombácz János (1901–1974), az eredeti szegedi-tanyasi mesemondó egyszer Salvador Dalí szétcsorgó óráinak történetét(!) mesélte el – nem is sejtjük, honnan vehette.
Külföldön, főként a németeknél a „folklorizmus” pejoratív fogalom, körülbelül azt az értelmetlen és nevetséges viselkedést idézi, amikor valaki tiroli nadrágban és népviseletben vonul, vagy ahogy a turistákat becsapják „Made in Hongkong” jelzésű népművészeti tárgyakkal. Ez a negatív jelenség nálunk is jól ismert, csináljuk is, el is várják tőlünk, olykor szinte ránk kényszerítik ezt. Nem is fukarkodik közvéleményünk a gúnnyal és öngúnnyal, ha ilyen folklorizmust fedez fel. Viszont nálunk (a külföldtől eltérően) {III-550.} azt is hangsúlyozzuk, hogy van „pozitív”, értékes folklorizmus is. Haydn, Liszt Ferenc, Brahms, Bartók, Kodály, Weiner Leó, Lajtha László, Veress Sándor, Ligeti György és Kurtág György meg mások magyar folklór-motívum feldolgozásai egyaránt értékek. Miért kellene ezt a folklorizmust tagadni vagy megkérdőjelezni?
A mindennapi gyakorlat alakította ki a naiv művész, a népművész, vagy akár a népművészet mestere elnevezéseket. A „naiv művész” nálunk is szinte kivétel nélkül festő vagy faragó-szobrász. Iskolázatlan, ám alkotásait nem a folklór, hanem a „magas művészet” formáit követve készíti. Nem mindenki falusi ember, ám sok az olyan paraszt is (főként a faragó pásztorok), akik a néphagyományból külső megrendelések révén ide jutottak. Legelőször Bohacsek Ede (1889–1915) emlékkiállításán (ezt Kassák Lajos 1917-ben rendezte) használják a francia Henri Rousseau analógiájára alkotott fogalmat. A két világháború között azután a népi „őstehetség”-eket többször is képzőművészeti körökben mutatták be.
Később, az 1950-es években, noha szovjet mintára, mégis sikeresen szervezték meg a kereskedelmi forgalom számára dolgozó népművészeti alkotókat. 1953-ban a HISZÖV és a Népi Iparművészeti Tanács jelöli ki a „népi iparművész”, illetve „a népművészet mestere” kategóriákat. 1953-tól ez utóbbi kitüntetés pénzjutalommal jár, és sok százan kapták meg. 1971-től a KISZ adományozta „a népművészet ifjú mestere” címet olyan fiataloknak, akik elsajátították és továbbfejlesztik a hagyományos népművészet technikáit. Jelentős faragókról, fazekasokról, és más mesterségek kiválóságairól további pályázatokat, díjakat neveztek el. Együttvéve több ezer művész nyert ilyen címet. Egyikük, a faragó, id. Kapoli Antal (1867–1957) 1955-ben Kossuth-díjat kapott.
Egyébként éppen faragó-pásztoraink művészete (emberábrázoló népművészetünk technikailag és szerkesztésben egyaránt talán legfejlettebb válfaja) társadalomtörténetileg is igen érdekes fejlődési utat jár be. Már a századfordulón felfedezik (például Malonyay) hogy körükben alkotó egyéniségek tevékenykednek. Műveik esztétikumát sokan méltatták, megkísérelték életük adatait is összeszedni. Az azonban nem derült ki, honnan is származtak jeleneteik mintái, illetve a berakásos technika („spanyolozás”) mesterfogásai. Csak legutóbb derült ki, hogy ez a technika már 1737 körül ismert volt nálunk, 1804-re datálhatjuk egy juhász botjának rajzát. 1807–1808-ban a szombathelyi fegyházban „faragóiskola” keretében készültek rabmunkák, dísz-mángorlók. 1832-től ismert az első, emberalakos alkotás. A legnevezetesebb betyár-ábrázoló – maga is Sobri bandájának tagja – Király Zsiga először 1835-ben kerül börtönbe, Sopronban. Ám még 1878-ban is vizsgálati fogságba vetik. Tudjuk, hogy Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg fegyintézeteiben 1893-ig működtek a „dologház”-akban a rabok faragóműhelyei. A századfordulóig itt készült faragványok aztán hosszú ideig más faragók számára is mintául szolgáltak.
Persze, nem állíthatjuk azt, hogy pásztorművészetünk minden jeles alkotója e nyugat-dunántúli börtönökben raboskodott volna. (Más börtönök levéltárait pedig még nem kutatták át e szempontból.) Más tájakon, vagy az alföldi madonnaszobrok, palóc padtámlák faragói körében talán nem is volt börtönviselt. Az viszont meglepő tény, hogy „a pandúr életért könyörög a betyár előtt” témájú dobozfedél éppen betyárságért lecsukott rabtól származik.
Legkiválóbb népművészeink öntudata is figyelemre méltó. Nemcsak székely ezermesterek készítettek ajándékokat Horthy Miklósnak, majd aztán ilyen {III-551.} ajándékokat készíttettek Rákosi Mátyásnak is, hanem 1932-ben a máriabesnyői tehénpásztor Nagy Pál Miklós vágya az volt, hogy egy „vallási botot” Rómában személyesen adhasson át a pápának.
Még legjobb, legtudományosabb fogalmaink is csak úgy használhatók igazán, ha a koronként változó társadalmi helyzethez alkalmazzuk ezeket. Így mozgékonyabbak, ám élettelibbek is a 20. század folklórjának leírásakor.
Mind a „folklorizmus”, mind a „népi alkotóművész” fogalmak a hagyományos, népi kultúra és a nemzeti kultúra közti átmeneteket, utakat jelzik. A legutóbbi száz év története is bizonyítja, milyen sokféle alkotó tehetség születik a nép körében. Van köztük a hagyományokat csak passzívan és kollektív módon gyakorló (lakodalmak résztvevői), van viszont aktívan kollektív módon gyakorló is (betlehemezők). Megkülönböztetjük a folklór produktív vagy improduktív jelenségeit is. Az előbbi azt jelenti, hogy mondjuk egy szokás eleven, még gyakorolják (karácsony), az utóbbi viszont olyan jelenség, amiről még tudnak, ám már nem ismétlik (mágikus gyógyítás, maguk által készített hangszerek). Különösen a 20. században fontos e megkülönböztetés: hiszen a továbbélés és átalakulás mindig és sokféleképpen érzékelhető. Ami pedig a megszülető tehetségeket illeti: van aki csak megismeri, továbbadja a folklórt, van aki ezt tovább is fejleszti. Esetleg még a folklór keretein belül, máskor már ennek határán. Ilyenek a híres zenészek, vőfélyek, búcsúvezetők, mesélők. Mindmáig változatlan feladatkörük, és úgy látszik nagyjából meg is marad. Akkor, ha modern eszközöket is felhasználnak tevékenységük népszerűsítésére (mára kazettán árulják otthon előadott zenéjüket), már a kulturális áruforgalom keretei közé jutnak, ám ettől még maradhatnak egyszerű emberek is. Megint más volt mondjuk a kisbíró, a falusi fotográfus és a kocsmáros szerepe. Ők azokat a körülményeket rögzítették, ami között a folklór élt és továbbélt. Az ő szerepkörük sokat módosult a 20. század második felében. Végül a népből a hivatásos alkotók élete felé is vezet út. A galgamácsai Vankóné Dudás Juli illusztrált kötetben adta ki faluja folklórjának leírását, hanglemez közli az általa vezetett együttes karácsonyi szokásait, rajza nyomán készült az Annabella szálló mozaikja. A lőrincrévi parasztfiú, Karsai Zsigmond előbb katona, majd megszökik, Kolozsvárt díszletfestő, Budapesten festeni tanul, később ismét földmíves, tánccsoport tagja, vezetője, táncfolkloristává és festőművésszé érik. Tudományos monográfiában írta le szülőföldje táncait. Nemcsak Petőfi jött a népből, Sinka István és Nagy László költészete is mindvégig őrizte az indító falu világát. Nálunk most a cigány értelmiség szerveződik ezen az úton, amely azonban kacskaringókkal is teli. A nagy magyar cigány festő, Péli Tamás a holland királyi akadémia ösztöndíjával tanult, az MSZP parlamenti képviselője volt. Műveiben egyszerre látjuk népe legsajátabb hiedelmeit, színérzékét és az európai művészet megoldásait. Az ő életműve is túlmutat már a folklóron. Mégis, indokolt, hogy a 20. század egész magyarországi kultúráját a folklorisztika módszereivel és fogalmaival is meg tudjuk közelíteni, sőt meg is tudjuk szerettetni.
| Folklór | TARTALOM | A magyar folklór történetének korszakai |