{III-545.} Folklór

FEJEZETEK

A folklór a népi kultúra három összetevője (anyagi kultúra, szellemi kultúra, népi társadalom) közül az, amely magába foglalja a társadalmi tudat egészét. Ide tartozik (a ma is használatos, egymással is szoros összefüggésben lévő megnevezésekkel) a népköltészet, népzene, néptánc, népművészet, néphit és népszokások egésze. Különösen a 20. században már nem könnyű megállapítani, mit soroljunk ide az iskolákból is megszerzett népi tudás, népi műveltség elemei közül (pl. a hagyományos gyógyítás, ennek továbbélése, akár az ezzel való visszaélés); vagy, hogy a vallásgyakorlás milyen mozzanatai tartoznak csakugyan a „népi vallásosság” körébe. Régebben a vadászat vagy halászat hagyományos módjait a néprajz vizsgálta. Mára nem egyszerű megmondani, mennyiben tartozik a folklórhoz a horgászversenyek gyakorlata. A falusi mulatságokat mindig is vizsgálta a folklorisztika, ám hogy a vidéki labdarúgó-mérkőzések, a kultúrházakban fellépő hakni-brigádok műsora, a rokonságról készített házi videó-felvételek mennyiben tekinthetők ezek folytatásának – a tudományos kutatásban sem tisztázott kérdés. A „folklór” fogalma helyett itt szociológusok, empirikus kultúrakutatók a mindennapi élet vagy a tömegkultúra fogalmait szokták használni.

Falusi táncmulatság (1930-as évek)

Csárdás esernyő alatt, Nádújfalu

Falusi lakodalom (1930-as évek)

A folklórnak a 20. században bekövetkezett változásait (egyszersmind régebbi jelenségek továbbélését) nálunk azonban mindmáig elsősorban a folklorisztika vizsgálta. E szaktudomány Magyarországon a 18. század végétől bontakozik ki, a reformkorban és az önkényuralom idején nemzeti identitásmegőrző jelentőségű, majd 1872 és 1896 között megszerveződnek intézményei, kialakul fogalomrendszere is, szoros kapcsolatban a korabeli nemzetközi törekvésekkel. A nálunk később tudománnyá fejlődő „néprajz” (etnográfia) szoros kölcsönhatásban áll vele, intézményeik (Néprajzi Múzeum 1874-től, Magyar Néprajzi Társaság 1889-től, egyetemi néprajzi oktatás, kézikönyvek, lexikonok, folyóiratok, kongresszusok stb.) mindmáig közösek. Noha ismerünk hasonló törekvéseket más országokban is, ez az ennyire szoros kapcsolat a legfontosabb sajátossága a magyar népi kultúra kutatásának. Ennek következtében a módszerek, kutatási témák, szakkifejezések is összekapcsolhatók (hagyomány, etnikus vonások, táji és regionális sajátosságok, akkulturáció stb.). Természetesen a folklorisztika sokat tanult az összehasonlító filológiától (pl. típus, motívum, formula, szóbeliség/írásbeliség stb.), más rokon tudományoktól (pl. népzenei vagy néptáncbeli „dialektusok”), az esztétikától és szociológiától, alkotáslélektantól (pl. egyén és közösség kapcsolata, az alkotó tevékenység keretei stb.), legújabban pedig modern tudományoktól is, mint amilyen a kommunikációelmélet, szemiotika stb. (így vizsgálva pl. a „kultúra és kommunikáció” vagy az etnoszemiotika témaköreit). A 20. században különösen a magyar népzenekutatás, néptánckutatás, népmesekutatás, strukturalista és szemiotikai folklorisztika vált világhírűvé. És ez a folklorisztika alkalmas is arra, hogy vizsgálja a jelenkori folklór lényegi megnyilvánulásait.