A testkultúra sportformáinak 1896 előtti térnyerése

A német orientációjú tornamozgalom

A nacionalizmusba torkollott német tornamozgalom a bécsi udvar fékező politikája miatt megkésve érkezett hazánkba. Amikor a Nemzeti Torna Egylet (NTE) zászlaja alatt hívei meghirdették céljainak és feladatainak megvalósítását, ezt a kiegyezés gazdasági, részben politikai síkon már dűlőre vitte. Így nem maradt számukra más, mint szervezett keretek között ápolják az 1848/49-es szabadságharc sérelmeit; az európai realitásokba való beilleszkedés elősegítése helyett új árnyalatokat képezzenek a sajátos magyar emocionális gondolkodás terén. Közreműködjenek a kultúrpolitikai értelemben függetlenséget kapott ország felnövekvő korosztályainak testi nevelése terén a tantervileg rendezhető folyamatokban. Kisajátítsák a tornatanító és az egyesületi művezető képzésért járó állami dotációt. Szakértelmük és kulcspozícióik birtokában – megegyezve a Budapesti (Budai) TE-vel – mint korlátolt felelősségű társaság uralják a tornaterem és a tornapálya felszerelése kapcsán a hazai, a szerb és a román piacot. Érdekeik védelmére – a nyugati országokat is megelőzve – a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ, 1885) vonják össze az etatista képzésben érdekelt tornász szervezeteket.

Az ország közjogi viszonyait (lélektani állapotát) kihasználva sikerült szövetségesnek megnyerniük az intézeti autonómiát védő iskolai főigazgatóságokat és megakadályozni a monarchista katonakörök bevonását a testgyakorlati előképzésbe. A gyermekvédelem, a pedagógia, a hazafiság egész szólam-kelléktárával harcoltak az atlétika és más sportágak távoltartásáért az iskolai ifjúságtól. Az utóbbit még korábbi elveik feladása árán is érvényesíteni akarták. Így az 1860-as évek végén az NTE hívei még a tornaegyesületi növendék tagság legmeggyőződésesebb szószólói voltak, az 1880-as évektől pedig valóságos nemzeti szerencsétlenségnek ítélték a tanulók belépésének {III-577.} engedélyezését az iskolán kívüli testedző szervezetbe.

A monarchia vonatkozásában az 1880-as évek végén az osztrák, a német, a magyar, a cseh, a lengyel, a szlovén, a horvát és a román tornaegyesületek inkább a nemzetiségi törekvések széthúzó elemeit segítették, mintsem a birodalmi együvé tartozást. A korabeli Magyarország területén ebben az időben a brassói, a nagyszebeni és a medgyesi szászoknak voltak torna- és turisztikai szervezetei. Tornaegyesületi működést kaptak a brassói románok. Szokol-típusú törekvések nyomai mutathatók ki a budapesti cseh és lengyel csoportoknál, valamint a zágrábi horvátok körében.

A népi játékok, táncok és más vetélkedési elemek beemelési kísérletei

A hazai népi testkultúra pünkösdi királyvetélkedőit, táncos elemeit és játékait a reformkor élesztette fel, majd az önkényuralom dackorszaka éltette és misztifikálta. A népi játékok hattyúdalaként értékelhető 1870-es és 1880-as évtized primér néprajzi formái iránti érdeklődés, a Magyar Atlétikai Clubot (MAC) megalapító gróf Esterházy Miksa londoni kultúrattasé és liberális baráti körének, valamint egy-egy rebelliskedő mezőváros elitrétegének közreműködésével függött össze. Meg kell azonban jegyezni, hogy Esterházy magyar népi játékok összegyűjtésére kiírt pályázata (1877) mintegy emberöltőt késett a táncok mögött. Valószínű, hogy ez az időbeli elcsúszás is magyaráz valamit a gyűjtőknek azokra a visszatérő panaszaira vonatkozólag, hogy „eredeti módon játszott játékokat” az országban csak szórványosan lehetett találni. Ezt az anyagot Porzsolt Lajos jelentette meg A magyar labdajátékok címmel (1885).

Az atlétikai tábort követően megmozdultak a tornászkörök is. Az 1883. évi tanítógyűlésen Kiss Áron indítványt nyújtott be a nép körében fellelhető játékok, táncok, dalok és mondókák rendszeres gyűjtésére és a nemzeti nevelés szolgálatába állítására. A munkálatok megszervezésével a javaslattévőt bízták meg, aki 1891-ben közzétette a Magyar gyermekjátékok gyűjteményét, amelyben a korabeli fiatalság „énekes-táncos” és más „eszközzel vagy anélkül játszott” szórakozásai is helyet kaptak.

(A 20. század beköszöntével a népi tánc- és a dalgyűjtés mögött a játékanyag hazai feldolgozása háttérbe szorult. Amikor 1952 után állami támogatással Hajdú Gyula a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályán megkezdte a tényleges vetélkedő szokások összegyűjtését és szakszerű osztályozását, az eltelt idő jórészt már teljesen elmosta a pásztori és a paraszti „játszók” és a, „levan” vetélkedők lényegi motívumait.)

Esterházyék népi játék és vetélkedési formák mentését felkaroló kampánya inkább a népművészeti divatnak és a táncoknak kedvezett. Az ún. magyar, lengyel és más motívumok az országos kaszinótól, a megyebáloktól kezdve az alföldi népünnepélyekig felkapottá váltak, ahol a helyi közönség tüntetni akart hazafiságával.

A botos-, bicskás-, fogó-, futó-, labda- és birkózójátékok szervezése azonban beleütközött a felülről felkarolt mozgalmak dilemmáiba. Azokban a nagyobb városokban, ahol tanításuknak megvoltak a személyi és anyagi feltételei, ott a játékok idegenül hatottak. Faluhelyekre és a mezővárosokba viszont vagy nem jutott el a felhívás, vagy nem volt olyan szakember, aki az összegyűjtött játékok csínját-bínját át tudta volna adni. Békéscsabán, Szegeden, Tatán, Hódmezővásárhelyen, Kolozsvárott, Budapest peremvidékein, Sárospatak környékén, a Kisalföldön és a Székelyföldön alakultak ugyan méta, róta, vagy más elnevezésű labdás játszótársaságok, ezek azonban nem voltak hosszú életűek. A {III-578.} helytörténet- és néprajzkutatók egybehangzóan vallják azt, hogy e játékmozgalom elhalásainak oka a falusi fiatalság szabadidejét is fokozottan igénybe vevő életmódváltásban keresendő. Ez a hipotézis azonban nem ad választ arra, hogy a népi játékok a növény- és állattenyésztéstől már elszakadt városlakók spontán szórakoztató aktivitásai között miért nem tudtak gyökeret verni? Minden bizonnyal azért nem, mert sem Kis Áronék, sem Porzsolték gyűjtőtársai sem tudták visszaadni a népéletből kiragadott játékos felkészülési folyamatok egészét és az arra való késztetést. Így az iskolaudvarokra és a tornatermekbe már kilúgozott és önmagukban értelmetlen mozgásformák töredékei jutottak el. Sajátos szerkezetüknél fogva kevés játékost foglalkoztattak, és nem hordozták magukban a felvégi és az alvégi „játszók” rivalizálós légkörét. Nem véletlen, hogy a budapesti és más nagyvárosi „játszók” a századforduló alatt grundokká alakult terein a mozgásaktivitásra vágyódó fiatalság már az angol sportjáték-minták fejlettebb formáiért kezdett rajongani.

Ezekben leli magyarázatát az életmódkutatók körében felmerült kérdés: miért nem tudott egyetlen magyar népi játék vagy vetélkedési forma sem modern sportággá alakulni? Nyilván azért, mert az előzőkben felvázolt „másodvirágzás” a megkésettség miatt inkább hattyúdalnak felelt meg. A fejlődésben megrekedt országnak a sportjátékok kialakulásának optimális szakaszában még nem volt olyan tömegű polgárosult diáksága, amely az egyes játéknemek valamelyikét korszerűsítette és sportággá fejleszthette volna. A kocsihajtó vetélkedések a silány útviszonyok, a botvívás a durvasága, az „ölre” vagy „levan” birkózás a passzivitása miatt nem tudott versenyre kelni a modernizáltabb formákkal. A külföld nyomán a hazai elitvilág is gusztustalan csapkodásnak ítélte a crawlozó láb- és kéztempókat magában rejtő magyar (kutya)úszást. Később – mint azt az 1900-as évek elején látni fogjuk – az említettek ellentételezéseként kifejlesztett „magyar úszás” éppen az aktív lábmunka hiányában nem állta meg a versenyt a déltengeri szigetek stílusát átvevő külföldiekkel szemben.

A sportszemlélet felerősödése, az atlétikai csoportosulások

Az 1960-as évek eleje óta tudományos alapokra helyezett magyar sporttörténet-kutatás egyértelműen bebizonyította, hogy a filantropista és a filhellén áramlatok kapcsán nemcsak az olimpizmus, hanem az arnoldizmus nyomán kialakult angol kollégiumok négy pilléren nyugvó keresztény gentleman sporteszménye már a 19. század második felében ismertté vált hazánkban. Ennek az iskolatípusnak a diáksága és tanári kara teremtette meg azokat a nevelési eszmék befogadására alkalmas sportfoglalkozásokat, amelyek gyakorlatával a magyar közvélemény a már említett gróf Esterházy Miksa által 1875-ben alapított Magyar Atlétikai Club révén ismerkedett meg. Az ő javaslatára küldte a Vallás- és Közoktatási Minisztérium 1879-ben Felméri Lajos kolozsvári egyetemi tanárt angliai tanulmányútra. Felméri jelentései és nyomtatásban is megjelent elemző javaslatai alapján dolgozták ki azokat a tornaoktatási reformokat, amelyek elvezettek az atlétika, a korcsolyázás, a játék és a kirándulási formák egyes elemeinek tantervi bevezetéséhez, az iskolai játszótársaságok megalakításához és a tornatanítók külföldi játéktanfolyamra küldéséhez.

Az iskolai játszótársaságok a tornaórák előtti napokon előtornász gyakorlatokra berendelt tanulók jutalomfoglalkozásaiból alakultak ki. Ezek a hivatalosan tornakörként beiktatott csoportosulások az elméleti tárgyak önképzőkörei {III-579.} mintájára jöttek létre tanár- és diákelnökkel; elnevezésük hátterében azonban már közeledtek a választott sportággal való foglalkozáshoz. Így a budapesti református főgimnázium (1882) a tornát, a labdajátékot és az atlétikát, az iglói evangélikus főgimnázium a tornát, az eperjesi katolikus főgimnázium (1897) a tornát, a vívást és a füleslabdázást tűzte programjára. Akadtak azonban olyan középiskolák is, amelyek tornakörei „vándoregylet” (gyulafehévári római katolikus gimnázium, 1890), „csónakázókör” (győri főreál iskola, 1892; keszthelyi katolikus főgimnázium, 1894), vagy éppen „ifjúsági labdarúgójáték egyesület”-ként alakultak újjá (budapesti református főgimnázium, 1889). Az így létrejött tornaönképzőköri tagság az iskolák elhagyása után nyilvános Sport Kör, Sportvetélkedők Köre, Evezős Kör, Bycicli Club, Játszó Társaság, vagy más néven alapított hosszabb-rövidebb életű egyletet.

A tornaórák oktatási anyagában és a tanulók érdeklődésében döntő változást idézett elő gróf Csáky Albin kultuszminiszter 1891. évi „országos tornaverseny” rendelete, amelyet 1893-tól intézeti és kerületi elődöntőkkel bővített. A rendelet úgy törte meg a Nemzeti Torna Egylet konzervatív elemeinek ellenállását, hogy a rendezvények egyéni számait atlétikai és játékvetélkedőkből állította össze; csupán a csapatszámok bemutató, rend- és szabadgyakorlata és némi szergyakorlat képviselte a tornát. A sportélet „falak közötti” vetélkedését segítette az azonos hitfelekezetű testvérvárosok, vagy a más vallású helyi iskolák tanulóinak egymás közti rivalizálása is.

A modern sportélet angol vetélkedésnormái felé fordulás első lépéseként a Magyar Atlétikai Club 1875. május 6-án a mai Szabadság tér helyén álló Újépület udvarán megrendezte évadnyitó bemutatkozó versenyét. A viadalt az angol és a német szaksajtó kontinentális viszonylatban is úttörő kezdeményezésnek ítélte. Az első verseny tapasztalatai alapján Esterházy Útmutató címmel röpiratot adott ki, amelyben arra szólította fel a nagyobb vidéki városok ifjúságát, hogy Budapest mintájára atlétikai klubokba szerveződjék.

A segítőtársául szegődött Molnár Lajossal – a Deák-párti Reform szerkesztőjével – folytatott hatévi propagandamunkájuk gyümölcseként megalakult a Kolozsvári és a Zentai Atlétikai Club (1883), a Győri Torontáli és a Körmendi AC (1884), a Szabadkai Achilles SE (1885), a Pécsi, az Egri és a Balassagyarmati AC (1886), majd a Nyíregyházi és a Zombori AC (1887).

Társadalompolitikai megítélését tekintve az államszocializmus 1948 és 1962 közötti időszakának sportszakírói igaztalanul kiáltották ki a Magyar Atlétikai Club egészét és az irányvonalába felsorakozó egyleteket arisztokrata, exkluzív intézménynek. A MAC a tagfelvételt kétségtelenül az érettségihez – vagy ennek megfelelő értékű – bizonyítványhoz kötötte. A klub egésze azonban sohasem vált a főurak zártkörű egyletévé. A tenisz, a lovaspóló, a golf, a vívás, a vitorlázás és a jéglabdázás, másfelől az ökölvívás, a birkózás, az atlétika, a súlyemelés és a labdarúgás szakágai között voltak anyagi feltétel- és mentalitásbeli különbségek. A ténylegesen arisztokratákból álló vezetés azonban soha nem zárta ki a tehetséges versenyzők bekerülését. A MAC nyomában alakult atlétikai egyesületek pedig a sport területén kifejezetten a liberális éra képviselői voltak.

A Deák-párti glaszékesztyűs MAC-isták angol szabadelvűséget és a Kossuth nevét hangoztató, de német drill szemléletű cúgos cipős és kamáslis tornászok ellentéte mégsem világnézeti, társadalmi helyzetükből fakadt, hanem a magyarországi testkultúra irányítási pozícióiból {III-580.} szerezhető presztízsérdekek kamatoztatási lehetőségeiből. A két irányzat között azt tekintjük reális különbségnek, hogy a sportágak sokféleségével előítélet nélkül foglalkozó atléták valamivel több joggal tekinthették egyleteiket a testgyakorlati ágak összességét összegyűjtő szervezetnek, mint a szereik árnyékába húzódó tornászok.

A tornamozgalom terjedése

Egyéb hatások mellett a macistáknak is volt szerepe abban, hogy az előző évszázadok német patrícius polgárságának önvédelmi lövészegyletei az 1880-as években magyar és német nyelvű szórakoztató társaságokká alakultak, tagságuk egy része pedig beolvadt az Országos Magyar Vadász- és Védegylet (OMVVE) tevékenységébe.

A felgyorsult asszimilációs folyamat hatására az elmagyarosodó zsidók mindinkább elvetették atyáik bevándorlásuk során magukkal hozott, vadászatra, lovasvetélkedőkre, párbajozásra, társastáncra, birkózásra, erőmutogatásra és virtuskodó játékokra vonatkozó tilalmait. Mi több, az említett időszakra a nyugati tanulmányaikról hazatérő ifjabb generációik mind fontosabb szerepet kezdtek játszani a vándorútjuk során megismert modernizálódó sportszokások hazai elterjesztésében. Legkiválóbb képviselőiket ott találjuk a századvég nemzetközi versenyeinek magyar bajnokai között.

Az elkülönülésre való törekvések karakterisztikusabb jelei mindössze a Szokol szervezettel szimpatizáló délvidéki horvát és szerb polgári körök sportkedvelőinél mutatkoztak. A budapesti fiákerosok, fuvarosok, kupecek, valamint a ferenc- és józsefvárosi vendéglősök körében felütötte a fejét egy eléggé nehezen áttekinthető „gittegylet” alapítási mozgalom, amely a galoppversenyek főúri exkluzivitása ellen irányult, és az ügetősport hivatalos bevezetését sürgette. Más kérdés az, hogy a részvénytársaság elnöke egy rebellis gróf, Dessewffy Miklós lett (1877–1903).

Az erjedési hullám nem kerülte el a tornamozgalom fellegvárát sem. Az NTE közgyűlésein a tornán és a víváson túlmenő szokások bevezetését szorgalmazó fiatalok egy része – megunva a sorozatos visszautasítást és az egységbontással vádoló kioktatásokat – 1885-ben kilépett és megalakította a Budapesti Torna Clubot (BTC). Három év múlva hasonló konfliktusok miatt egy újabb csoport vált ki az NTE-ből (1888), amely a Sportkedvelők Körével egyesülve megalapította a Magyar Testgyakorlók Körét (MTK). Budán pedig az Óbudai Torna Egyletből kirajzott csapatok hozták létre a III. kerületi Torna és Vívó Egyesületet (TVE, 1887). Az említett kiválásokkal párhuzamosan – spontán szerveződés eredményeként – létrejött Újpesti Torna Egyesület (ÚTE, 1885) és a Ferencvárosi Torna Club (FTC, 1889), csak a nevében őrizte a torna jelzőt, valójában már az atlétika, a birkózás, a labdarúgás és az úszás korszerű kibontakoztatásának úttörőjeként vált ismertté a sporttörténetben.

Az átalakulás érlelődő folyamatát jelezte az is, hogy az egyletek és a lapok címjegyzékeiben a feudális ízű vadászat, falkahajtás mellett egyre gyakoribbá vált az „ember-sportok” fogalma, és vele együtt olyan angol fogadási szállóigék kezdtek elterjedni, hogy „Fuss vagy fizess!”, „Ha nincs kurázsid kiállni, fizess!” A testkultúra szabadtéri versenyprogramjai és a helyi szokásokhoz kötődő népi vetélkedő és játék motívumai azonban nem önmaguktól öltötték fel modernizálódó köntösüket. Ehhez szükség volt a kor távolságleküzdő, és sebességmámorát kezdetleges formában, de mégis elérhető közelségbe hozó kerékpáros lázra. Az 1881-es évek végén Bécsben, majd Budapesten sikként megjelenő reklám-kerékpárosok szította divat {III-581.} hamarosan meghódította a vidéki centrumokat is. A gyors kifejlődés tempóját és irányát érzékeltetendő, helytörténeti adalékként álljon itt Szombathely példája. 1891 tavaszán gyári intenciójú vállalkozásként létrehozták a Savaria Bycicle Clubot, azzal a céllal, hogy a kerékpározás elterjedését elősegítsék. Az említett egylettel párhuzamosan 1892 őszétől működő Pannónia Magyar Kerékpáros Egylet nevű társulat a turizmus jelszavával kívánta összefogni tagjait. Tervében szerepelt az is, hogy a hagyományos ünnepek, búcsúk, országos vásárok alkalmából országúti és pályaversenyeket rendez. A Szombathelyi Kerékpáros Egyesület néven szerveződő harmadik alakulat 1894-ben felépítette a város korszerű klubházzal ellátott, emelt fordulós tribünös pályáját, amelynek belső tere télen a korcsolyázóknak, a többi három évszakban a „játszóknak” és a galamblövészeknek is helyt adott. Ezt követően különböző fúziók alapján létrejött a Vasvármegyei Sportegylet, ahol a tagság már nyolc sportág között választhatott.

Nagy vonásokban hasonló – bár helyenként kisebb volumenű – lökést adott a kerékpározás a többi hazai nagyváros sportéletének megteremtéséhez.

E sporttörténeti következtetéseket a korabeli statisztikák is alátámasztják. Szekrényessy Kálmán Sport című lapja 1882 decemberi számának beköszöntőjében még csak mintegy ezer főre becsülte az „embersporttal” foglalkozó hazai felnőtt lakosokat.

Valamivel konkrétabb útmutatást nyújt az 1886. évre kiadott Porzsolt-féle sportnaptár, amely 70 korcsolyázással, 25 tornával, 11 evezéssel, 8 atlétikával, 5 kerékpározással, és 3, több sportággal is foglalkozó egyletről írt. Hozzávetőlegesen 20 tagos átlaggal számolva ez az adat már 3500 főt meghaladó sporttagságra enged következtetni.

Az említetteknél még érdemesebb statisztikát találhatunk Bély Mihály hagyatékában: 1889 decemberében a korcsolyázást művelő egyletek közül 59, a kerékpározást 116, a tornát 27, az atlétikát 16, a tekézést 15, az evezést 14, a füleslabdázást 10, a labdarúgást 9, a teniszezést 8, a sízést 6, a birkózást 5, a galamblövészetet 4 egyesület tüntette fel tevékenységei között. Az előzőknél alkalmazott 20 fős tagsági minimumot számítva ez a létszám már közel 5000 főnyinek felelhetett meg. Bár óvatosságra int bennünket a szerzőnek az a megjegyzése, hogy az egyesületek, a kaszinói, a kávéházi és polgári körök új divatot művelő tagjai all round sportemberként az idénynek megfelelő szakággal foglalkoznak. „Télen tornáznak és korcsolyáznak, rossz időben sakkoznak, biliárdoznak vagy kártyáznak, ősszel és tavasszal atlétizálnak, kerékpároznak vagy valami más sportággal üdítik magukat, nyáron úsznak, eveznek, teniszeznek.” Igen figyelemreméltók a szerző kerékpárlázzal kapcsolatos megjegyzései is. Utal arra, hogy a sétányokon az úri hölgyközönség már a fiákerokban ülve sem érezhette magát megvédve a „rote kavallerik” azaz a kerékpáron száguldozó suhanc inasok és kifutók molesztálásaitól. A technika iránti érdeklődés jeleként értékelte, hogy 1895-ben Palicson kívül már Temesvár, Szombathely, Újvidék, Győr, Debrecen, Kolozsvár, Pozsony, Arad, Békéscsaba és még 19 város rendelkezett többé-kevésbé korszerű, emelt fordulós versenypályával. Más kérdés az, hogy a kerékpárdivat ellanyhulásával az említettek jó része is áldozatul esett a városrendezési terveknek.