A millenniumi rendezvények és az újkori olimpizmus hatása

FEJEZETEK

A millenniumi évtized gründolási lázából, a rendezvények, a kiállítások, demonstrációk és látványosságok 1896-ban {III-582.} kicsúcsosodó testkultúra-formáló hatásából négy adalékot érdemes kiemelni:

1. Berzeviczy Albert kultuszminisztériumi államtitkár elnökletével megalakult az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB). Az OTSB által felépített Millenáris volt Budapest első tribünös, emelt fordulós körívű, kerékpárversenyek lebonyolítására is alkalmas pályája. Megnyitására Iszer Károly BTC művezető közreműködésével 1896. május 14-én került sor. Még ez év végén innen indult el hódító útjára a 20. században legnépszerűbbé vált hazai sportág, a labdarúgás. A Millenárist követően épült ki a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) és a MAC (1901), az FTC (1910), az MTK (1911), majd az ÚTE (1923) pályája, ahol labdarúgósportunkat megalapozták.

2. A királyi udvar és a diplomáciai kíséret jelenlétében lezajlott demonstrációkon versenyzőink igazolták, hogy a kor sportágainak többségében képesek bekapcsolódni a nemzetközi vetélkedések vérkeringésébe.

3. Az előkészületek állami és magánberuházásai kapcsán remélt konjunkturális lehetőségek az ipari szakembereken és kereskedelmi vállalkozókon kívül a nyugati társadalom más rétegéből is hazánkba csalták azokat, akik úgy vélték, hogy ismereteiket a kultúra, a szórakozás, vagy éppen a sportvetélkedés terén konkurenciamentesen kamatoztathatják. Akadt közöttük jó néhány – zsoké, cirkuszi akrobata, atléta, birkózó, sakkozó, teniszező, korcsolyázó, golfjátékos, evezős szakértő vagy éppen vívómester, aki a rövidnek szánt magyarországi „világbajnoki körút” után hosszabb időre is hazánkba települt, és részesévé vált a századforduló magyar sportsikereinek. (A „világbajnoki” reklám a kor közönségcsalogatásának természetes velejárója volt, mint napjaink ufósainál és csodagyógyászainál a megfoghatatlanság varázsa.)

Az ezredévi kiállítás igazgatóságának plakátja

4. Talán még az előzőnél is konkrétabb vonulatként jelentkezett az, hogy e rendezvénysorozat kapcsán a hazánkba hívott – akkori mértékkel nagyszámúnak mondható – külföldi versenyző és szakértő jelenlétében ténylegesen mérlegeljék versenyzőink tudásszintjét.

E kettős behatás fókuszában derült fény arra, hogy néhány műkorcsolyázónk, atlétánk, kerékpározónk és úszónk kivételével az akkor már elterjedt sportágak többségében nincs számottevő versenyzőnk. Ez a rádöbbenés különösen fájdalmas volt a verhetetlennek hitt kardforgatás terén. A Vígadó nagytermében (1893), a Nemzeti Lovardában (1894) tartott vívóakadémiák, majd a MAC (1895) és az OTSB (1896) nemzetközi versenyeinek sikertelenségei után a hazánkba letelepedett olasz mesterek és a bécsújhelyi akadémián végzett tisztek hatására elismertté vált az olasz kardiskola fölénye. A legkiválóbb magyar mesterek azonban nem nyugodtak bele alárendelt helyzetükbe és keresni kezdték az olasz iskola túlhaladásának módjait. Így született meg a lábról vett tempót alkalmazó, ütem- és ritmusváltoztatásokkal manőverező, a könyök, az alkar, a csukló és az ujjak mozdulatait összehangoló rotációs pengevezetés.

A döntő változáshoz a lökést a színre lépő újkori olimpiai mozgalom – nagy vonásokban a millenniumi sportrendezvények 1896. évi kezdeteivel egybeeső – athéni játékai jelentették. Minden előítélet és utólagos bírálgatás mellőzésével megállapítható, hogy Coubertin báró pedagógiai indíttatású akciója a nemzetközi sportélet integrálásának kiindulópontjaként a lehető legreálisabb alternatívaként forrta ki magát. A politikai, faji, nemi, korosztályi, sportági és vallási érdekcsoportosulásokon túllépve a világ valamennyi kultúrnépének lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a {III-583.} pszichoszomatikus teljesítmény összemérése, szórakoztató lehetősége közepette is ápolja szűkebb nemzeti közösségének tagjai iránt vállalt identitásérzését. Megteremtette a kultúrnemzetek posszibilis személyeire támaszkodó irányító központ, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) alapjait, amit a pedagógia és az amatőrizmus elveivel is körülbástyázott. Más kérdés, hogy a mozgalom gyakorlatának hátterében nem a weberi értékkoncepció, hanem a szakági részérdekek tehetetlenségi nyomatékai, az I. világháború tájékán pedig az ide is lecsapódó politikai érdekkoncepciók váltak meghatározókká.

Kemény Ferenc színrelépése, a magyar sportdiplomácia megszületése

Az 1896. április 6-a és 14-e között Athénban lezajlott I. Olimpiai Játékok magyar sportdiplomácia megszületésére vonatkozó sikereit nem csupán Hajós Alfréd 100 és 1200 m-es gyorsúszásban elért kettős győzelme, Dáni Nándor 800 m-en kivívott 2., Kellner Gyula maratonin valamint Szokolyi Alajos 100 m-es távon elért 3., illetve hármasugrásban szerzett 4. és a méltatlanul elfelejtett Topavicza Momcsiló birkózásban és teniszezésben elért 5. helye biztosította. (Ámbár egy 8 fős küldöttség számára ez is több volt mint hízelgő.) Az athéni játékok mögött ott állt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökének, Berzeviczy Albertnek és titkárának, Kemény Ferencnek a magyar kultuszminisztériummal és ennek „szürke eminenciásával”, gróf Csáky Albinnal közös hallgatólagos manőverezése, amellyel elősegítették Coubertin báró és a görög királyi udvar athéni kormányzatban lévő ellenlábasainak visszaszorítását.

Kemény Ferenc a NOB alapító tagja

Az athéni játékokon ugyanis a Monarchiából Keményen kívül nem jelent meg a sporthoz valamit is értő számottevő kultúrpolitikus. A cseh származású Jiri Guth Jarkovszkit ugyan beválasztották a NOB-ba, ő azonban nem jutott el Athénbe. A szabadkőműves páholy által ajánlott horvát Franjo Bucsár zágrábi köre felemásan reagált Kemény bekapcsolódást sürgető levelére, Ausztria NOB tagságának elismerésére pedig csak 1911-ben került sor. Nem volt tehát véletlen, hogy a Monarchia részéről csak Keményt érhette az a megtiszteltetés, hogy bekerült a játékok vitás kérdéseit eldöntő öttagú versenybizottságba.

A sportélet modernizálódásának új vonásai megmutatkoztak abban is, hogy a MOB az athéni játékokon szereplő küldöttséget nem egyetlen egyesület közreműködésével, hanem a millenniumi versenyekért is felelős OTSB közreműködésével rendezett válogatók alapján állította össze. Ezt követően indultak be sorozatban a meggyökeredző modern sportmozgalom nemzeti autentikusságát kifejező magyar bajnokságok. Ilyen kezdeményezésekre 1896 előtt csak két sportág, az evezés (egypárevezős, 1893), és a teniszezés (férfi egyes, 1894) számaiban került sor. A millenniumot követően az I. világháborúig 15 sportág: az atlétika (1896), az úszás (1896), a kerékpározás (1898), a korcsolyázás (1900), a vívás (1900), a labdarúgás (1901), a birkózás (1903), a füleslabdázás (1903), a vízilabdázás (1904), az asztalitenisz (1905), a torna (1907), a műugrás (1910), a sízés (1911), a sportlövészet (1911), a súlyemelés (1911) és a golfozás (1912) indította el magyar bajnokságaink sorozatát.

Az első országos bajnokok körüli szubjektivitást, részben az autentikusság körüli vitákat jól példázza a teniszsport. Itt a női egyesek számára kiírt, 1894. évi balatonfüredi torna győztesét, Pálffy Paulinát iktatták be elsőnek. A probléma azonban az, hogy „Magyarország bajnokságáért” a Stefánia Yacht Egylet már 1890-ben megrendezte első viadalát, amelyet Széchenyi István Alice nevű {III-584.} unokája nyert. A következő év győztese Rudolf trónörökös özvegye, Stefánia főhercegnő volt. Mindkettőt mellőzték. A századforduló után egy a BLTC, a MAC és a BBTE vezetőiből összeállított „ad hoc” bizottság az 1894. évi győztest ismerte el hazánk első bajnokának. Találóan igaz a kiváló tenisztörténésznek, Szőke Pálnak az a megjegyzése, hogy „Széchenyi Alicét méltatták, mint a legnagyobb magyar unokáját, Rudolf trónörökös özvegyéről klubot, utat és tortaszeletet neveztek el, de a magyar bajnokságot mindkettőjüktől elvitatták”. Hasonló módon jártak el a golf szakértői Karácsonyi Mamy grófnő 1909 és 1912 között elért győzelmeivel, azzal az indokkal, hogy csak az 1921-től aratott sikereket tekintik hivatalosnak.

A magyar bajnoki rendszer megszületésével párhuzamosan fejlődött ki az országos szövetségek hálózata is. E téren 1896 előtt a tornászok (1885), az evezősök (1893) és a kerékpárosok (1894) szerveződtek. Majd 1896 és az I. világháború között 9 sportági szakszövetség jött létre; az atlétikáé (1897), a labdarúgóké (1901), a motorkerékpárosoké (1906), a teniszezőké (1907), a sportlövészeké (1907), az úszóké (1907), a korcsolyázóké (1908), a sakkozóké (1911), a természetjáróké (1913), a sízőké (1913) és a vívóké (1914). A birkózás, az ökölvívás, a súlyemelés, a füles-, a gyep- és a jéglabdázás versenyei továbbra is a MOTESZ és a MASZ keretében működő szakosztályok közötti vita tárgyát képezték, amelyek a rivalizáláson túlmenően a versenyszabályokat és a díjazás mikéntjét sem hangolták össze. A vitorlázásban a Stefánia Yacht Egylet 1882-ben alakult, majd 1913-ban Királyi Magyar Yacht Clubbá modernizálódott fóruma, az autóversenyzés terén 1900-ban Magyar Automobil Club néven létrehozott, majd 1911-ben Királyi Magyar Automobil Clubbá előléptetett egyesület mértékadó körei hozták a döntéseket. Mi több, fokozatosan befolyásuk alá vonták a motorkerékpárosokat is.

Az ifjúsági sportmozgalom kialakulása

A középiskolai diákvetélkedések szervezett mederbe terelése az 1890-es évek végén megtorpant. A millennium évében ugyan már 18 felekezeti középiskolának volt viszonylag jól működő tornaköre, ez a szám azonban az ország akkori területén 1910-ig mindössze 26-ra gyarapodott. A felszínen három jelentős csoportosulás: az NTE, a MAC és egy radikális sportalakulat, a Magyar Úszó Egyesület (1893) következetlen taktikázását hibáztatták. A valóságos ok pedig abban rejlett, hogy a tornatanítókat és -tanárokat anyagilag nem tették érdekeltté az elfoglaltság vállalásában.

Ez a felemásan végigvitt intézkedés Ausztriával ellentétben inkább serkentőleg hatott az egyetemi és főiskolai ifjúság önálló sportbázist teremtő kezdeményezéseire. Az 1897-ben megalakult Műegyetemi Atlétikai és Football Clubot (MAFC) 1898-ban követte a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC), a Magyaróvári Gazdasági Akadémiai Atlétikai Club (MAGAAC), az Eperjesi Jogász Sport Club (EJSC), 1902-ben a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) és a Kolozsvári Gazdasági Akadémiai Atlétikai Club (KOGAAC). 1904-ben a Kassai Akadémiai Atlétikai Club (KAAC), 1906-ban pedig a Debreceni Főiskolai Atlétikai Club (DEFAC) és a Keszthelyi Gazdasági Akadémia Atlétikai Clubja (KEGAC) zárta a sort. Az 1903-tól szórványosan megkezdett atlétikai, birkózó és vívó főiskolai bajnokságok egységes rendezési elveinek összehangolására 1907-ben, a kolozsváriak kezdeményezésére megalakult a Magyar Főiskolai Sportszövetség. Az egyetemi alakulatok jelentősége elsősorban abban rejlett, hogy viszonylag széles körben megnövelték a hazai {III-585.} sport élvonalában az intelligencia arányát, amely az all round sportideál világában vélte megtalálni az önkifejeződés akkori divatos formáit, másrészt a diploma megszerzése után az ő közreműködésük révén alakultak meg az 1910–1920-as évek vidéki egyletei.

A tanonc és az iskolán kívüli ifjúság sportjának megszervezését először az 1903-ban alapított Ifjúsági Labdarúgó Szövetség (ILSZ) kezdeményezte. Az 1910-es évek elejétől a felnőtt egyesületek ifjúsági szakosztályai is bekapcsolódhattak az ILSZ tevékenységébe.

A sportsajtó megszületése

A sportélet modern formái felé fordulás nem hagyta érintetlenül a sajtót sem. A Turf mellett az első rendszeres, ún. „embersport” problémákról szóló részletes tájékoztatók Vadnai Károly tollából a Fővárosi Lapokban jelentek meg (1884). Vadnai 1890-ben a Turfot is elhagyta, és helyette Szalon és Sport címmel vasárnapi mellékletet adott ki Wohl Janka és Adorján Sándor közreműködésével. A Pesti Hírlap című kormánylap 1886-tól már az állandó rovatok között szerepeltette az új sportirányzatot. Példáját hamarosan követték a vidéki és az ellenzéki lapok is. A megyei és a helyi újságok fejlécén pedig feltűntek az olyan felhívások, hogy a hírforrást a szerkesztőség melyik jelentősebb helyi sportegyesület „hivatalos közlönyének” tekinti.

Szekrényessy, korát megelőző Sport c. lapjának (1882–1899) helyét fokozatosan átvette két egymással presztízsharcot vívó egyesület, az NTE (1885-től a MOTESZ) Tornaügy című havi folyóirata (1883–1919), illetve a MAC (1897-től a MASZ) Herkules c. hetilapja (1884–1914). Sem az előbbieké, sem az 1889 és 1944 között megjelentetett Turisták Lapja nem lépte túl a tájékoztató, korabeli sportági szaktudományokat is felölelő, de közléseit tekintve időben mindig megkéső folyóirat jellegét. A versenyzéstől akkor még zömében elzárkózó turistavilágot, az erdők, a hegyek és a természeti kincsek romantikus kutatóit azonban ilyen formában is kielégítette. A sportolás modernebb formái iránt jóval több megértést tanúsítottak a Turistaság, Alpinizmus (1910–1933) és a Természetbarát (1913–1939) szerkesztői. A testkultúra sportosodási folyamatának magyarországi ellentmondásait tükrözte, és egyben a versenyszenzációk iránti megnövekedett érdeklődésnek adott kifejezést a Balogh Hugó BTC tag által 1893-ban alapított és az I. világháború kirobbantásáig megjelentetett Sport-Világ c. hetilap. Szerkesztői közül Iszer Károlynak a sporttörténeti változások iránti érzékét dicsérte az, hogy a lóversenyen és a tornán túl a lap elsőként állt ki a 20. század sportága, a labdarúgás mellett.

Tőkehiány miatt szűnt meg hároméves tevékenység után a Sportélet (1896–1899). Röviddel ezt követően 1901-ben Sportkedvelő címmel kezdte meg pályafutását egy vívóorgánumnak induló, de 1903-tól Nemzeti Sport címmel megjelenő általános testnevelési és sportproblémákra áttérő lap. Szerkesztését eleinte Nagy Béla és Fodor Károly látták el, majd Polányi Dezső keze alatt a hetilap díszes kiállítású revüként tűnt el átmenetileg a sportsajtóból (1912). A Nemzeti Sporttal egy időben szüntette be működését a századforduló egyik legtehetségesebb all round sportolójának és hazai evezősedzőjének Gillemot Ferencnek a kiadványa a Tribün is (1911–1912). A Nemzeti Sport azért, mert megmaradt a divat és a dámák repülősós élete és üdülési szokásainak fejtegetése mellett, a Tribün pedig szakmetodikai és edzésmódszertani polémiáival párhuzamosan nem tudta követni az 1912. évi olimpia sikersztorijait.

Az eddigiekben említett orgánumoknál életképesebbnek bizonyult a Vida Henrik, Kiss Gyula és Speidl Zoltán által {III-586.} alapított Sporthírlap (1910–1944). A hétfőn és csütörtökön megjelentetett lap nemcsak formálisan tudott kontaktust teremteni az eseményekkel, hanem jó érzékkel megírt tárcáival mindig kellő időben gyakorolt serkentő vagy nyugtató hatást az olvasóra. Egyébként az utóbbi újságírói fogást Az Est sporttudósítójaként Gillemot Ferenc is jól alkalmazta.

A hírszolgálat gyorsításával és a közönség változó igényeivel birkózó hazai bulvárlapok rövid története azt is igazolta, hogy a hazai sportélet teljesítménycentrikus igénye a századforduló alatt elkülönült a Monarchia bécsi mértékadó köreit jellemző dekadens és neuraszténikus életfelfogástól. A sportági szaklapok közül a szombathelyi Pannónia (1892), a pécsi Kerékpár Sport (1898), illetve ezek jogutódjaként Virgola Lipót Pesten kiadott Kerékpár és Motorsport c. lapja, valamint a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) havi folyóirataként megjelentetett Jég (1913) gyakorolta a legnagyobb hatást az I. világháború végéig.