A sportágak iránti érdeklődés változásai a századfordulón

Az arisztokratikus és a feudális hagyományok továbbélése a modernizálódó sportszervezetekben

A századforduló éveiben a történelmi arisztokrácia és nemesség utódainak Bécs, Budapest, Pozsony és a megyeközpontok felé húzó csoportjai csak szemléletben és ranglétraápolás személyi vonatkozásaiban voltak egységesek. Társadalmi helyzetüket, vagyoni állapotukat és származásukat tekintve bonyolult hierarchiát alkottak. Ezt hűen tükrözték a korabeli titulusok is, amivel mint „őméltósága”, „kegyelmes”, „méltóságos”, „nagyságos”, „tekintetes” vagy egyszerűbben mint „egyletelnök úr” kapták a hozzájuk befutott kéréseket és javaslatokat. A tekintélyes arisztokraták mint az Esterházyak, Wenckheimek, Károlyiak le egészen a politikai karrier alsó fokáról képviselői mandátumra pályázó egykori köznemes utódokig szívesen vállaltak „elnöki”, „régi gárdai” vagy „alapító” tagsággal járó szerepet, aminek birtokában messze megelőzték kúriájukba visszahúzódó ellenfeleiket.

A különféle visszaemlékezések, újságcikkek, korabeli életrajzok és az ellenfelek polémiái alapján vázolni lehet azokat a tényezőket, amelyek az egykori arisztokrácia századforduló előtti nemzedékeit a sporthoz közelítették. Mértékadó köreik előtt világossá vált, hogy gyermekeik atyáik presztízsét pusztán öröklött rangok alapján már nem őrizhetik meg. Amíg a nyelvi és egyéb elméleti képzésben neveltetésük és instruktoraik révén viszonylag jól érvényesülhettek, a testgyakorlatok és a csoportstruktúrán belüli elismertségért folytatott vetélkedések terén csak a saját képességeikre építve felelhettek meg a beléjük nevelt vezetési elhivatottságnak (l.: Herczeg Ferenc: Gyurkovics fiúk). Nem véletlen, hogy ez a réteg és a holdudvart képező környezete szinte kivétel nélkül szembe került a drill tornával és az iskolai testnevelés reformszemléletének harcosává vált. A kor renitens ifjainak ideálja még a századfordulón is az a fiatal maradt, aki különleges „kunst”-okat tudott végrehajtani, álnév alatt, álszakállal játszani mert valamelyik csapatban, vagy valamiféle párbajvétséget rebegtek róla.

Erre a valóban sokoldalúvá nevelt gárdára hatottak a magyarországi elit testkultúrájának beidegzett íratlan etikett normái is. Egy-egy testgyakorlati ággal csupán addig volt sikk foglalkozni, míg abban meg nem jelentek az utánzók tömegei (evezés, vitorlázás bizonyos számai), avagy változás nem történt egy sportágban (pl.: a yacth típusú hajók helyett yolettek jöttek divatba). Más vonatkozásban csak olyan sportág maradhatott az „arany ifjúság” körében tartósan divatban, amelyikben, a mozgásanyag bonyolultsága vagy az eszközök drágasága miatt nem volt várható a gyors sikerekre vágyódó tömegek beözönlése (vívás, tenisz, golf, lovaspóló, jéglabda).

Arisztokratikus és nemesi életszemléletű, vagy ezeket utánzó fiatalok gyűltek össze a MAC, a MAFC, a BEAC és az ismertebb vívómesterek (Santelli, Borsódy, {III-588.} Gerentsér, Fodor, Gellér) termeiben, a BKE és a Pozsonyi TE jéglabdásainak mágnáscsapatában, a Balatoni, majd Királyi Magyar Yacht Clubban, a Királyi Magyar Automobil Clubban, az Úrlovas Szövetkezetben (1890), a gróf Andrássy Géza, majd gróf Bethlen István elnöksége alatt működő Magyar Póló Clubban (1900) és a főúri villák parkjaiban létesített teniszpályákon. Időnként bécsi rokonságuk körében hódoltak kedvenc sportjaiknak. Payr Hugó, Varga Béla és Fischer Tibor egybehangzó visszaemlékezései szerint egy időben egész sereg arisztokrata járt a BAK-ba, a MAC-ba és a MAFC-ba birkózni is, de versenyeken nem indultak.

Az eddigiekben kevés szó esett a Budapesti (Budai) TE-ről, amelynek tagságát az arisztokratikus és a polgári életfelfogás között ingadozó réteghez lehetne sorolni.

A civilizálódó polgárság és más városi rétegek modern sportcsoportosulásainak kialakulása

A társadalmi helyzetében és öntudatában megerősödött magyar, és a vele összefonódott elmagyarosodott német és zsidó polgárság századelőn felnövekvő nemzedékében már érezhető jelei mutatkoztak a külföld felé fokozottan nyitó sportkapcsolat igényeinek.

Arról volt szó, hogy az eredményesség feltételét jelentő ügyesebb csapattagok, edzőtársak rendszerint a szegényebb szomszédok, ismerősök, cégalkalmazottak köréből kerültek ki, akiket nem lehetett mellőzni az összeállításnál. Az utánzás logikájánál fogva az alsóbb rétegekben is meggyökeredző vetélkedési divatok a polgárság körében még bonyolultabb rétegviszonyokat teremtettek, mint az arisztokráciát mímelők táborában. Míg a testkultúra modern megnyilvánulásait tekintve a polgári élet mértékadó körei csak annyiban különböztek az előzőktől, hogy amit azok presztízsből meg akartak tartani, a polgári elit azt meg akarta szerezni. A gyakori molesztálásnak kitett újságíróknak, ügyvédeknek éppúgy szükségük volt a vívóművészet vagy a céllövés elsajátítására, mint a vendéglátás különböző ágaiban a főnököknek bizonyos küzdősporti alapokra, az üzlet- és műhelyvezetőknek pedig a beszédtéma színezéséhez némi tájékozottságfitogtató labdarúgó ismeretekre. Ennek az irányzatnak fő tendenciái a BTC, az MTK, az ÚTE, a budai III. kerületi TVE és a Ferencvárosi TC körül alakultak ki.

Az áramlat másik vonalához tartozó Előre, Világosság, Törekvés, Egyetértés és a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesülete (KAOE) fiókjai néven szervezkedő csoportjai a munkásság felsőbb rétegei előtt is megnyíltak. A posta és a vasút alkalmazottai, a bank- és a cégliga megteremtésén fáradozó magánvállalatok sportolói a rétegsemlegesség kispolgári vonalait erősítették. A szakegyleti együvétartozást reprezentálták az ipartestületek különböző nyomdász, pincér, kalapos, vas-, nemesfém-, fa- és húsipari sportegyesületekbe tömörülő egységei. Bizonyos szabadkőműves és munkásmozgalmi töltéssel alakultak ki 1906 és 1914 között a Budapesti, a Kassai, a Temesvári, a Kolozsvári, a Szegedi, az Újpesti és a Pozsonyi MTE, a Vas- és Fémmunkás SC, az Orosházi MTK, illetve az ezeknek megfelelő turisztikakedvelő csoportok (TTE). Jelezve azt, hogy a hazai szociáldemokrácia lassanként kezdett rádöbbenni arra, hogy a soraikban szervezkedő sportalakulatok nem „a burzsoázia eszközei”, hanem a munkás-egészségügyi, a védőgárda és a vigalmi brigádok szerves kiegészítői, a defetizmus és a megosztottság háttérbe szorítói. A vázolt csoportosulás második vonalából az 1900-as évek elején mindössze a budapesti Törekvés SE képviselt jelentősebb versenysport-értéket, majd {III-589.} a budapesti MTE atlétái és birkózói törtek be az élvonalba.

Kemény Ferenc lemondatása

A tárgyalt időszakban a MASZ és a MOTESZ viták zavarainak a diáksportban és az állami irányításban érvényesülő hatása mögött a sportdiplomácia terén a MAC-isták reálisabbnak tűnő vonala kezdett érvényesülni, ami az NTE révén felfuttatott Kemény Ferenc elszigeteléséhez és NOB-tagságáról való lemondásához vezetett (1907). Helyét gróf Andrássy Géza (1907–1938) és Múzsa Gyula (1909–1946) foglalta el. Az mindenesetre meglepő, hogy nincs semmiféle nyoma Coubertin és a hazai polgári vonal Kemény melletti kiállásának.

Ezen csak a sporttörténetet művelő szakírók csodálkozhatnak. Kemény különös alakja volt a századforduló korabeli jól felkészült, tettvágytól feszülő romantikus tanáremberének, akit azzal a világmegváltó hivatástudattal bocsátottak a pályára, hogy a pedagógiában kikísérletezett – helyenként beváló, helyenként csődöt jelentő – reformpróbálkozásokat a társadalom egészére alkalmazni lehet. Valószínű, hogy az említettek alapján alakult ki benne az a Coubertin-féle alapokat is átalakító program, miszerint az olimpiák atlétikai, torna- és játékmozgás anyagát össze lehetne vonni egy nagy kalokagathiás fesztiválba, kihagyva belőlük a 20. századi sport lelkét, a nemzeti versenyszellemet. Az így elképzelt népi színpadon – mint az Just Zsigmond emlékirataiból és regénytöredékeiből is kiolvasható – a mindenkire kiterjesztett olimpiai rendezvények révén a dekadenciába hajló felső rétegeket közelebb hoznák a romlatlan parasztsághoz és ebből a regenerálódási folyamatból megszülethetnék a 20. század új, toleráns embertípusa. Másfelől Kemény olimpia-felfogása a 18. századi antikvitás testi nevelés emancipációját meghirdető filantróp szemléletéből és pacifizmusából táplálkozik. Amikor azonban rádöbbent, hogy a 19. századi neoantikvitás olimpizmusa nyomán kibontakoztatott versenyküzdelmek etnikai értelmezést nyernek, s elsősorban nem a pedagógiai és az egészségügyi célkitűzések valóra váltását segítik, hanem a hazai fejlődés hátterét biztosító dualisztikus államkeretek szétfeszítésére törekvők malmára hajtják a vizet – meghasonlott és elkezdett kapkodni.

A versenysport valóságos differenciálódásával már akkor is tisztában lévő ellenlábasai ezt fantasztikumnak bélyegezték, a magyar sportsajtó is vonakodott a közzétételtől, s ráadásul Coubertinnél sem nyert támogatást. Az osztrák sajtó trialista szemléletű lapjához fordult. A továbbiakban pedig a játékrendezés kisajátítására törekvő Görög Olimpiai Bizottsággal is próbálkozott, amely 1903-ban egy antiszemita áramlat hatása alá került. Végső soron minden oldalról bekerítette önmagát. A lemondást követő közöny láttán Kemény úgy megsértődött, hogy a MOB 1911. évi május 23–26-i budapesti ülésszakán sem jelent meg. Berzeviczy és Coubertin itt tisztázták kiválásának körülményeit.

Magáról az inkriminált bukásról Kemény még az általa szerkesztett Magyar Pedagógiai Lexikonban (Bp., 1933–1934) is hallgatott. Csak egy történeti forrásértéknek aligha számító, a tényeket felületesen kezelő bulvárlapnak (Magyar Világ, 1936. VII. évf. 92–93. sz.) adott interjúban olvashatunk róla valamit.

Utópia és romantika

Egyébként nem Kemény Ferenc volt ebben az időszakban romantikus és fantaszta. Ez sokkal inkább elmondható az akkori magyar politikai élet testnevelés és sport terén is szerepet játszó más vezetőiről, Berzeviczy Albertről, Molnár {III-590.} Dezső altábornagyról, Stankovits Szilárdról, gróf Andrássy Gyuláról. Többé-kevésbé a Magyar Úszó Egyesületet (MÚE) és a Budapesti Atlétikai Klubot (BAK) támogató Károlyi Mihályról is, aki azért karolta fel Aradról a Méray Horváth családot, mert úgy vélte, hogy Opika és más korcsolyázók, táncosok és labdarúgók sikerei megváltoztatják Párizs és Pétervár hazánkról alkotott megítélését és ellensúlyozhatják nemzetiségi emigránsaink akcióit. Hasonlóan vélekedett Brüll Alfréd is a birkózókat, labdarúgókat és úszókat illetően.

A nagy közjogi sérelmek pufogtatása közben egyetlen sportban is érdekelt magyar vezető sem jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a magyarországi élsport és a magyar sportdiplomácia sikerei az osztrák uralkodóház keretében összefogott gazdasági és politikai háttér nélkül csak a kultúra és a testkultúra más területeinek rovására érvényesíthetők. A párizsi olimpián (1900) Bauer Rudolf győzelme után – a MOB figyelmetlenségéből itthon hagyott Himnusz kottája hiányában – a Gotterhaltera zendítő zenekar játéka elleni tüntetés joggal sérthette az osztrák uralkodókörök érzelmeit. Nem feledkezhetünk meg a Kossuth születésének 100 éves évfordulójára (1902) rendezett népünnepélyek és sportversenyek Habsburg-ellenes hangulatáról, vagy az ezt követő karusszeljátékok (1903), Hunyadi Mátyás Bécs meghódítását aktualizáló jeleneteinek negatív hatásáról sem. A MOTESZ vezetői ebben az időben egy olyan Monarchiáról álmodoztak, amelynek központja Budapest lett volna. Az országos tornaversenyek kísérőjelenségévé váltak a kisebb-nagyobb jelentőségű, az uralkodóházat bosszantó tüntetések. Ez oda vezetett, hogy gróf Apponyi Albert kultuszminiszter az 1909. május 22–25-ére tervezett VI. Országos Ifjúsági Torna Versenyt – Ferenc József magyar bizalmasa, gróf Széchenyi Gyula sugalmazására – közvetlen a megnyitás előtt jobbnak látta betiltani. A MASZ és az MKSZ, de még a szövetségi feladatkört birtokló Budapesti Sakk-kör vezetői is visszautasítottak minden olyan ajánlatot, amely az osztrák és a magyar bajnokságok közös megrendezésére utalt. Nélkülözték a realitást Károlyi Mihály osztrák uralkodóházat kiiktató sportdiplomáciai tapogatózásai is. A sportban kifejezett nagyhatalmi vágy nyilvánosan kicsendül a stockholmi olimpiáról (1912) előkelő második helyezéssel hazatérő tornászcsapat tiszteletére rendezett banketten is.

Az 1910-es évek elejére már kialakulóban volt egy olyan utópia, hogy az olimpiákon, Vb-ken és Eb-ken elért magyar sportsikerekben tovább él a kuruckodás nemzetösszetartó eszméje, és e téren növekszik az ország nemzetközi jelentősége és elismertsége. A nemzeti közhangulat képviselői az említett apró tűszúrásokon túlmenően képtelenek voltak belátni, hogy közjogi követelődzéseik Ausztriában is hasonló mozgalmakat szülnek és újraélesztik a föderalisztikus törekvéseket. Ugyanakkor a Magyar Főiskolai Sportszövetség zágrábi kapcsolatainak ápolásán túl nem találkozhattunk érdemi kezdeményezésekkel a nemzetiségi sportcsoportosulásokat illetően.

Az 1890-es években a felkészülés és a teljesítmények viszonylagosan alacsony színvonala lehetővé tette, hogy egyesületek tagsága ne szakosodjon, hanem mindig az éppen aktuális rendezvényen vegyen részt, amelyeken a legjobbak teljesítményei pótolták a gyengébb adottságúakét. Az all round szemlélet másfelől azt sem zárta ki, hogy a rendezetlen tagsági viszonyok mellett a legsokoldalúbbak egyik helyen atlétizáljanak, a másik helyen birkózzanak, a harmadik helyen evezzenek vagy ússzanak, ahogy ezt a szezon megkívánta. Ez már korán anomáliákat szült, {III-591.} mert állandó vitát képezett az, hogy tulajdonképpen ki, kinek a versenyzője valójában. De zavart okozott abban a vonatkozásban is, hogy a fiatalok mindig a legjobb együtteshez szerettek volna tartozni. Ilyen divatáramlat hatására vált ki a Nemzeti Hajós Egyletből (NHE) Mészáros Ferenc vezetésével már a tárgyalt korszakot megelőzően (1884) egy csoport, és megalakította a Neptun Evezős Egyletet. Az indok az volt, hogy komolyan akarnak versenyezni. Hasonló érveket hangoztatva önállósította magát az MTK evezőseit tömörítő Duna Evezős Egylet (1896), Manno Miltiades vezetésével a MAC evezőseiből kialakult Pannónia Evezős Club (1901), majd Zsemberi Gyulával az élen a társaság tovább oszlott és Hungária Evezős Club (1911) néven hozta létre az 1910–1920-as évek egyik legütőképesebb együttesét. A Magyar Úszó Egyesületet követően jórészt Károlyi Mihály köréből és az akkor végzett középiskolásokból alakult a Budapesti Atlétikai Klub (BAK) kiemelkedő atlétákat, birkózókat és labdarúgókat tömörítő együttese.

A labdarúgás előtérbe kerülése

A sportéleten belüli érdeklődésváltást hazánkban egy 1899 végén hozott erőszakos belügyminisztériumi rendelkezés is elősegítette. A budapesti és más nagyvárosok sétányain kialakult acsarkodásnak a rendőrség úgy vetett véget, hogy a járdákról kitiltotta a kerékpározást, a pályaversenyzésre is használható külföldi gépekre pedig magas adót vetett ki. Ráadásul a közegek nappal is ellenőrizni kezdték, hogy van-e a gépeken lámpa, szemafor, biztosan működik-e a fék. A diszkriminációk hatására 1905-ig Magyarország 21 vidéki pályája csukta be kapuit. Budapesten is csak egy maradt, a Millenáris. Az országúti verseny- és túrakerékpározás nem tudta megtartani a fiatalságot.

A kerékpározás visszaesésével kapcsolatban ugrásszerűen megnövekedett a labdarúgás tábora. Az 1903/04. évi forduló során Budapesten és környékén az I. és a II. osztályban 16 csapat játszott, vidéken pedig mintegy 24 csapat vívott különféle díjmérkőzéseket. A budapesti I. osztály magyar bajnokságért vívott küzdelmeibe vidéki csapat nem szólhatott bele sem a kiírás, sem a felkészülés tekintetében. Amikor ezt az 1907/08-as szezon végén lehetővé tették, a listavezető MTK-nak nem akadt egyetlen kihívója sem. Az 1908/09-es évadban győztes Ferencváros ellen a vidéki bajnok Kassai AC ugyan élt a kihívás jogával, de az országos döntőben 10:0 arányban alulmaradt. Az 1913/14-es évadban már 101 csapat indult hat kerületben, ahol az alosztályok felállítását is megkezdték.

A labdarúgó szakosztályok megalakulása mintegy spontán jelenségként kiváltotta a klubhűség követelményét. Amikor 1915 őszén Schlosser Imre átlépett a Ferencvárosból az MTK-ba, a két egyesület szimpatizánsai között kirobbant konfliktus szinte elhomályosítani látszott a fronteseményeket. Pallavicini György őrgróf, az FTC elnöke az átlépést személyes sérelemnek vélte, párbajt emlegetett, majd lemondott. Az FTC 1918-ig nem indult a hadi bajnokságon.

A nemzetközi mezőnyben elért eredmények hatása (1908–1914)

Műkorcsolyázásban 1908 és 1911 között Kronberger Lili, majd utóda az aradi származású Méray Horváth Opika (1912–1914) vezette a vb-k győztes listáját. Sikereik mögött azonban elhalványultak a férfiak jóval szerényebb helyezései. A korabeli sajtó némi rosszmájúsággal ezt úgy magyarázta, hogy a férfi versenyzőknek olyan ellenfelekkel kell felvenniük a versenyt, mint a svéd Ulrich Salchow, a német Werner Rittberger, {III-592.} az osztrák Kacher Fritz és társaik. A hölgyeknek viszont ritkán jelent meg egynél több ellenfelük a pályán. Tény viszont, hogy 1914-ben Méray Horváth Opika nyolc vetélytársnőt utasított maga mögé.

Birkózásban Weisz Richárd londoni olimpián (1908) nyert aranyérme, Fischer Tibor Bécsben (1911) kivívott világbajnoksága, Varga Béla, Radványi Ödön és társai 1910-es évek elején kivívott Eb győzelmei révén hazánk a németek, a svédek és a dánok mellett a sportág meghatározó országának számított. A Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetség 1913-ban Berlinben összehívott alakuló kongresszusán Tatics Pétert választották elnökké, főtitkárrá pedig Csanádi Mórt.

Viszonylag elfogadhatóan szerepelt Stockholmban labdarúgócsapatunk a vigaszdíj elnyerésével, tornászaink pedig az ezüstérem hazahozatalával. Nem várt sikert hozott Prokop Sándor, a sportlövészet hadipuska számában.

A közvélemény elvárásainak azonban csak kardvívóink feleltek meg a Londonban elért egyéni és csapatbajnoki győzelem stockholmi megismétlésével. Női teniszezőink közül Madarász Margitot (BLTC) nem küldték ki Stockholmba. Evezőseink és férfi teniszezőink jóval formán alul szerepeltek. A sportágak többségénél kiütközött az állóképesség hiánya és a helytelen formaidőzítés. A legnagyobb csalódást azonban az eltaktikázott birkózócsapat-összeállítás okozta. Az olimpiát megelőzően Budapesten Eb-t nyert Fischer Tibort nem indították, s csak mint tudósító jelent meg Stockholmban. A svéd bírók jóvoltából harmadik helyre szorított Varga Béla bronzérme nem pótolta a várt aranyakat.

Megítélését tekintve ekkor mutatkoztak az első tünetei annak a betegségnek, hogy nem várt sportágban (az akkori tornában) elért ezüstérem gazdáit ünnepelték, a birkózók bronzérmét pedig nemzeti szerencsétlenségnek vélték. Az olimpia után átmenetileg úgy tűnt, hogy a győzelmi romantika helyett a kardvívók egykori példája alapján a többi sportágnál is megindult az önvizsgálat. Atlétáink és evezőseink állóképességét, gyorsaságát és sportági fegyelmét külföldi edzőkkel kívánták feljavíttatni. A külföldi edzők személye napirendre került a labdarúgásban is.

Az Országos Testnevelési Tanács (OTT) megalakítása (1913)

Minden bizonnyal e kijózanodási folyamat révén terelődött a figyelem egy korábban már két ízben zátonyra futott (1902, 1909) szakmai irányítócentrum létrehozására. Kiindulásként gróf Serényi Béla földművelésügyi miniszter 1913 tavaszán elfogadtatta a XIII. tc.-et, amely a lóversenyfogadás jövedelmének 2%-át a Testnevelési Alap céljaira bocsátotta. Majd még ez év június 21-én kelt 104 415/1913. sz. rendeletével Jankovich Béla kultuszminiszter létrehozta az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT). Az új szervezet elnökének Berzeviczy Albertet nevezte ki (1913–1916), ügykörét az iskolai testnevelés és a katonai előképzés halaszthatatlan reformfeladatainak előkészítésében, a Nemzeti Stadion és a Testnevelési Főiskola építési alapjainak lerakásában, továbbá az iskolák és az egyesületek sporttámogatására adott összegek odaítélési javaslatainak kidolgozásában jelölte meg. Az OTT kezdeti – harmincfős, többnyire tornatanárokból kialakított – állománya 1915 végéig teljes mellszélességgel támogatta a háborús politikát. Csak ezt követően, a közhangulat megváltozása és a megpróbáltatások hatására, valamint a szabadtéri sportok képviselői csoportjának megerősödésével váltott át némi pacifista és szociális irányultságra.

{III-593.} Nem feledhetjük el azonban, hogy Gerentsér László tanár, Goldmann Ignác, Gillemot Ferenc és Speidl Zoltán már megalakulása pillanatától bombázták cikkeikben az OTT-t a magyarországi edzőképzés megindítására. Nem utolsósorban nekik volt köszönhető, hogy a tornatanárképzés előkészítésének vitájában Ottó József egyetemmel kapcsolatos kétszakos intézeti tervével szemben Bély Mihály egyszakos elképzelése valósult meg. Az utóbbi magában foglalta az edzőképzést is.

Gillemot és Speidl hősi halált halt a háborúban, Gerentsért és Goldmannt meghurcolták a Tanácsköztársaság alatti tevékenységük miatt. Amit az őszirózsás forradalom és az azt követő Testnevelési Ügyek Direktórium időszaka alatt tettek vagy előirányoztak, azt a restauráció mint eleve rosszat elvetette. Az 1918 végén elvesztett I. világháború hatására az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között összefogott nemzetek és népcsoportok közössége olyan szakítópróbának lett kitéve, amely végül is összeomláshoz vezetett. A térség egymásra acsarkodó nemzetek konglomerátumára esett szét. Az 1912. évi olimpiai játékokon való képviseltetés kapcsán felmerült kultúrnemzeti alternatívának a NOB-on belül sem akadt érdemi szószólója.