Az etatizmus szellemében korszerűsített testnevelés és sport korszaka (1920–1944)

A klebelsbergi fejlesztési alapok lerakása, állami szerepvállalás az 1920-as évek elején

A dualizmust csak hátrányaiban mérlegelő hazai köztudat a Habsburg-háztól való elszakadás pillanatnyi eufóriája után kénytelen volt rádöbbenni arra, hogy mit jelentett az ország számára magára hagyatottan szembenézni az I. világháború elvesztésének következményeivel. A kommünbe, majd az ellenforradalmi szélsőségekbe való menekülés {III-594.} rövid úton zsákutcának bizonyult. A polgári életviszonyok nehézségei, a trianoni sokk okozta gazdasági, politikai és tömeglélektani katasztrófa kátyújában furcsa módon nemzetmentő reménysugárként villant fel a testkultúra kibontakoztatása.

A konszolidáció felé hajló vezetőkörön belül nem minden vita nélkül kerekedett felül annak a – gróf Apponyi Albert, gróf Bethlen István, gróf Klebelsberg Kunó, gróf Teleki Pál, Berzeviczy Albert, Imre Sándor és Karafiáth Jenő nevével fémjelzett – csoportnak az álláspontja, amely a „magyar feltámadás” fő bázisát a kultusztárcára kívánta építeni. Az általuk érvényre juttatott programverziók egyik vonulatukban e hagyomány folytatását ígérték; más vonatkozásban a kormányzati adminisztráció korszerűsítése révén a társadalom önerejéből magához térni képtelen rétegei előtt is megcsillogtatták a kulturális felemelkedés lehetőségeit. A kultusztárca szakszerűségének anyagi hátterét erősítette az antant hatalmi nyomásra háttérbe kényszerített honvédelmi és külügyi riválisok feladatkörének átvétele és költségvetési hányadának ide menekítése. E körülmények szerencsés közrejátszásának hatására a mértékadó körök és a kulisszán kívül rekedt érdekcsoportok jó részét is sikerült meggyőzni arról, hogy egy hatékony VKM adminisztráció égisze alatt sokrétű társadalombefolyásoló és érvényesülési lehetőségek rejlenek.

Elképzelhetőnek tűnt, hogy olyan sportjellegű félkatonai szervezetekben, mint a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a Vitézi Szék és az úgynevezett Polgári Lövész Egylet (PLE) alakulataiban együtt lehet tartani a tiszti és az altiszti állomány fő részét. Az ifjú férfinemzedékek egészére kiterjesztett levente-, részben pedig a cserkészképzés keretében rendezni lehet a háború, a kommün, a román megszállás és a menekülési hullámok árnyékában züllésnek indult tizenévesek sorait. Budapesten és a nagyobb vidéki településeken a már meglévő – a kisebb helységekben pedig a felépítendő – létesítményekben szervezett edzési vagy legalábbis látványprogramot lehet nyújtani valamennyi korosztálynak. A helyi együttesek mögé felsorakozó szurkolósereg figyelme a társadalmi problémák helyett egy újfajta identitástudatban nyer kifejezést. A nemzetközi szintű erőpróbákon pedig élversenyzőink sikerei igazolni tudják a kultúrfölény bűvös rituáléját, ami nyilván nem marad hatástalanul sem a trianoni sokkban érintett hazai rétegekre, sem pedig az elszakított területek magyarságára. Az elképzelések mögött ott lebegett a békediktátum közeli megváltoztatásának illúziója is.

A vázolt célkitűzések alapdokumentumai Karafiáth Jenő országgyűlési képviselő 1921 végén elfogadott – de már az előző év közepe óta vitatott – testnevelési törvényjavaslata, az LIII. tc. keretében kerültek be a magyar törvénytárba. A végrehajtási utasítások kidolgozása előtt rendezni kellett az ország nemzetközi sportkapcsolatainak beszűkült mozgásterét.

A sportblokád áttörése

A levertség, a bekerítettség és az elzártság nyomasztó érzése csak átmenetileg lett úrrá a hazai sportvezetőkön, amikor 1919-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria, Svájc, Németország és Svédország kivételével a többi európai országgal megszakadtak a nemzetközi sportkapcsolatok. Az úgynevezett Phersing olimpiára még az újságíróinkat sem engedték be. A korábbi ígéretek ellenére a VII. Olimpiai Játékok rendezése kapcsán Budapest neve fel sem merült. A házigazdai teendőkkel megbízott Antwerpen sportvezetői a volt központi hatalmak – köztük hazánk – versenyzőit is mellőzték a játékokról.

{III-595.} Coubertin, és a hazánkkal szemben viszonylagos jóindulatot mutató NOB-körök hatására Magyarország nem csatlakozott a németek antanttal kapcsolatos ellenbojkott indítványához. A személyi kapcsolatok révén sikerült elérni azt, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) 1921. május 27-i kongresszusán megszüntették a magyarok elleni versenytilalmat. Mi több, Sztankovics Szilárdot beválasztották az IAAF héttagú állandó tanácsába. Hasonló álláspontra helyezkedett a Nemzetközi Úszó Szövetség (FINA), 1923-ban pedig a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) kongresszusa is.

Valamivel bonyolultabb volt a helyzet a nemzetközi élvonalban ekkor kiemelkedő szerepet játszó birkózás terén. Itt az 1913-ban magyar, német és svéd vezetés alatt létrehozott Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetséget az antant csoportosulás 1920-ban semmisnek nyilvánította. A FILA néven kialakított új szövetségbe hazánkat csak 1923-ban hívták meg svéd közvetítéssel.

A birkózó- és a teniszblokád széttörésében nagy szerepe volt az időközben lezajlott göteborgi „kis olimpián” megjelent magyar versenyzők sikereinek. Az itt szerényebben szereplő úszó- és vízilabdázó együttes vezetői viszont nagyszabású nemzetközi találkozóra kötöttek megállapodást az olaszokkal, amit Páviában le is bonyolítottak.

A kibontakozást döntően elősegítő sportdiplomatáink között említésre méltó munkát végzett Múzsa Gyula és gróf Andrássy Géza, akiket Coubertin – már a többi központi hatalom képviselőit megelőzően – meghívott a NOB 1922 májusában tartott konferenciájára. Itt sikerült elérni Magyarország kettős NOB-tagságának kinyilvánítását, mi több, Budapest 1914-ben a Párizsban tartott kongresszuson kilátásba helyezett játékrendezési jogának megerősítését is.

A nemzetközi sportkapcsolatok blokádjának fellazításához hozzájárult a Nemzetközi Cserkész Iroda is, amely már az 1920. évi Londoni Jamboreen tagnak ismerte el a Magyar Cserkész Szövetséget. A korabeli cserkészet sportértékét nem elsősorban a mozgalom mai értelemben vett Sport for All rekreációs gyakorlata, hanem az iroda által világbajnokságnak elfogadott négyévenként tervezett jamboreek programja alapján értelmezzük. Az első ilyen cserkész vb-t 1924-ben Koppenhágában rendezték, ahol a magyar csapat az Egyesült Államok és Anglia mögött a harmadik helyet szerezte meg. A cserkészet sportblokád elleni fellépésének jelentőségét az sem csökkenti, hogy az 1930-as évek kezdetétől a jamboreek versenyjellege a játékosság és a fesztiválszemlélet mögött háttérbe szorult. Nem hallgathatjuk el a hazai munkássport-vezetők kapcsolatkereső szerepét sem, amely főként a Luzerni Sport Internacionálé vonalán az úgynevezett utódállamok és Lengyelország kitörését segítette elő.

Nagy vonásokban 1924-re a kor valamennyi hazai sportágában sikerült helyreállítani a nemzetközi kapcsolatokat. Az említettek eredményeként versenyzőink megjelenhettek mind az I. Téli, mind pedig a VIII. Nyári Olimpiai Játékokon, és igazolhatták a magyar sportélet újjászületését.

Az 1921. évi LIII. tc. végrehajtási utasítása és annak ütemezése

Klebelsberg 1924-ben kiadott 9000. sz. végrehajtási utasításában három központi feladatkör kapott nyilvánosságot.

1. Az iskolai testnevelés tan-, létesítmény és rendtartási feladatainak minimális terve. A foglalkozások elmulasztásával kapcsolatos szankciók kilátásba helyezése és meghatározása. A testnevelés egyetemi és főiskolai kiterjesztésének előkészítése. Intézkedés a testnevelési {III-596.} szakoktatók főiskolai képzéséről és nyári szaktanfolyamairól.

2. Az iskolán kívüli testnevelés címszó alatt kiadott paragrafusokban előírta, hogy minden férfi korosztályhoz tartozó, 12. évet betöltött fiatal a katonai szolgálati idő megkezdéséig – a behívás elmaradása esetén annak leteltéig (23. év) – köteles az előírt foglalkozásokon részt venni. A rendelet intézkedett a megyei, városi, a kerületi, a járási és a községi Testnevelési és Népgondozó Bizottságok (leventeparancsnokságok) és egyesületek létrehozásának helyi teendőiről, a gyakorláshoz szükséges területek kisajátításáról, a lőterek és más létesítmények kiépítéséről. Előírta, hogy minden, legalább 1000 főt foglalkoztató üzem és vállalat gondoskodni köteles alkalmazottai sporttér, fürdőhely és gyakorlótermi lehetőségeinek megteremtéséről.

3. A harmadik területet, az úgynevezett társadalmi testnevelés szakbizottsága alá tartozó sportot a végrehajtási utasítások inkább áttételes formában érintették. Ilyen volt az 1924. évi III. tc. tárgyában kiadott 33.000/1925. sz. rendelet, amely felemelte a testnevelés (levente- és kisegyesületek) támogatására fordítható összeget. Megadóztatták a nagygyűlések rendezvénybevételeit. Kinyilvánították a sportágak feletti felügyeleti jogot és bizonyos rendelkezési alapot helyeztek kilátásba az olimpiai kiutazásokhoz és a hazánkban rendezendő Eb-k, illetve vb-k rendezéséhez való hozzájárulás céljaira. Intézkedtek a Nemzeti Stadion, a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda, a Nemzeti Sportcsarnok és a városligeti műjégpálya felépítésének előkészületeiről, valamint az ezekhez szükséges pénzalap összegyűjtéséről. A vidéki sportfejlesztés keretében előírták, hogy a nagyobb helységek iskolaépítési programjához adandó VKM-támogatás terhére tornatermet, zuhanyozókkal ellátott öltözőket és játszótereket kell építeni.

A VKM a 77.000/1925. sz. rendeletben soronkívül intézkedett a Testnevelési Főiskola létrehozásáról, amit a budai polgári iskolai tanárképző Győri úti épületeiben helyezett el. Majd 1929-ben a polgári tanárképzőt Szegedre helyeztette, és ezzel a társbérletet megszüntette. Ugyanakkor anyagi támogatást helyezett kilátásba a vidéki egyetemek testnevelése sportköri feltételeinek megteremtéséhez és adóügyi könnyítésekkel serkentette a vállalati sport megszervezését.

A VKM ügyintéző szerve az OTT

A kommün leverése után 1919. augusztus közepén Imre Sándor államtitkár feloszlatta a Testnevelési Ügyek Direktóriumát. A helyreállított OTT elnöki székébe visszahelyezte Berzeviczy Albertet.

Az elnök és a tagok hivatalos miniszteri kinevezésére azonban csak az egyesületeknél és a szövetségekben végbement igazolási eljárások lefolytatása után, 1921. október 31-én került sor.

Tízesztendei tisztségviselés után (1913–1923) Berzeviczy lemondott. A soron következő kétszer három-, (1924–1926 és 1927–1929) majd ötéves ciklusra (1930–1934) a kormányzó a klebelsbergi körhöz tartozó Karafiáth Jenőt bízta meg az elnöki teendők ellátásával. Karafiáth időközbeni kultuszminiszteri kinevezése után az OTT elnökség élére Lázár Andor honvédelmi államtitkárt állították (1931–1933). Őt követte Kelemen Kornél (1933–1937), majd Prém Loránd (1937–1941) ügyvezető alelnök.

A Karafiáth-féle elnökség hármas csoportját katonatisztekből, jogászokból, valamint a tudományos közélet által elismert orvosokból, tanárokból és sportszakemberekből állították össze. Az így létrehozott testületet alárendelték a VKM által 1923-ban kialakított Testnevelési Ügyosztályának, amelynek vezetését {III-597.} Tárczai Felicides Román miniszteri osztálytanácsosra bízták.

Az 1913-ban még két (az iskolai és iskolán kívüli) testnevelési szakosztállyal működő OTT-adminisztráció feladatköre 1923-tól a harmadik (a levente), 1928-tól a negyedik (az olimpiai), 1931-től pedig az ötödik (a főiskolai ügyek) szakbizottságával bővült. Az átalakítás azt jelentette, hogy 1928. december 20. és 1941. augusztus 20. között a MOB mint önálló jogi szervezet nem működhetett. Itt kell megemlíteni, hogy az 1924 óta lassan kiterebélyesedő olimpiai mozgalom Szokoly Alajos fáradozásának eredményeként Olimpiai Bilikom, Olimpiai Gárda (1928), majd Olimpiai Társaság megalapításává nőtte ki magát. A már létező pécsi Cöder olimpiai tornák mellett megalakult a Nagykun, majd a Kiskun (1929), röviddel utánuk pedig a Sárréti Sportliga, amelyek helyi keretek között versenyekkel és ismeretterjesztéssel ápolták az olimpiai eszmét.

A költségvetési bújtatások és a versenyzők igazolásának tekintetében a levente- és a diáktestnevelés, illetve a sportirányítás megosztott maradt az OTT és az államigazgatás más szervei között.

A leventeegyesületeket a katonai nyilvántartással összefonódva szervezték meg a tényleges állományból az OTT állományába vezényelt tisztek, illetve a feladat ellátására utasított megyei alispánok közreműködésével. A főként harci kiképzés előkészítésére irányuló feladatot a tartalékos altisztekre és tiszthelyettesekre bízták. A levente szorosabb értelemben vett sportfejlesztési időszakának kezdetét (1924–1925) Klebelsberg alatt az egyszerűbb atlétikai eszközök, labdák és más felszerelések kedvcsináló csomagjai vezették be, amelyeket az OTT főként az elmaradottabb vidékre irányított. A már megszilárdult szervezet sportteljesítményeinek színvonalát az országos leventebajnokságok Budapesten rendezett döntőiről kiadott összesítőkön keresztül lehet értékelni. Az I. Levente OB-n (1926) csak lövészet szerepelt. Az 1928-ban lezajló III. Levente OB műsorát az atlétika és az úszás, az 1929. évit pedig már a kerékpározás számaival is kibővítették. A birkózó-, az evezős-, az ökölvívó- és a vívóversenyeket is programra tűző 1930. évi V. Levente OB-re a közbejött gazdasági világválság, részben Klebelsberg pozícióinak megingása miatt nem került sor.

A szaktestületi pedantéria, részben a középiskolai pedagógiai exkluzivitás hatásaként külön mederben szervezkedő főiskolai és diáksportolók közül csak az előbbiek indulhattak automatikusan az OTT hatáskörébe tartozó sportszakszövetségi versenyeken. Az úgynevezett társadalmi egyesületek sérelmezték a középiskolások élsport-utánpótlás szempontjából is legütőképesebb csoportjainak kimaradását, illetve a nyári időszakban engedélyezett kikérés megalázó procedúráját. Az amszterdami olimpia után (1928) a miniszter engedélyezte a diákság társadalmi egyesületi tagságát, amihez a szülők kérése, orvosi bizonyítvány és az illetékes intézet igazgatójának hozzájárulása volt szükséges.

Az OTT iskolai ügyosztálya nem maradt közömbös a lánytestnevelés iránt sem. Felkarolta a középiskolás lányok oktatásának merev rendszereit oldó dán tornát (Niels Bukh), az atlétika nálunk is terjedni kezdő nőszámait, valamint a kézi- és a kosárlabdázás csapatjátékait. Jelentős szerepe volt abban, hogy „jó házból való úrilányok” kelléktárából eltűnt a fűző, a fenékpárna, a repülősó és sikké vált a zene fiziológiai alapjaira épített Dalczose ritmikája.

A társadalmi sport mechanizmusa

Amíg a sportklubok tagsága az I. világháború előtt az exkluzív körök privilégiuma {III-598.} volt, az 1920-as évek közepére jelentősen kibővült az alsóbb osztályokhoz tartozókkal. A magasabb tagdíjat fizető „régi gárda” és a tiszteletbeli tagok számaránya relatíve csökkent, ugyanakkor a terembérlet és a sportszerek ára emelkedett. Így a tagdíjak mellett a polgári sportklubok mindinkább rászorultak a sportmérkőzések és versenyek, valamint a vigalmi bizottságok szüreti, farsangi és évzáró báljainak bevételére. A legéletképesebbek a labdarúgó- és a korcsolyaszakosztályok voltak, amelyek az egyesületek többi csoportjainak a deficitjét is fedezni tudták. A harmadik anyagi forrás a mecénások támogatásából származott. Ezek rendszerint nem sportolók voltak, hanem olyan virilisták, akik a sportolók és a szurkolók körében szerzett népszerűségüket képviselői mandátumokra és presztízsszerző lehetőségekre váltották, vagy éppen az újgazdag rétegek képviselőiből kerültek ki. (Közismert, hogy a korábban inkább vegetáló Újpesti TE-ből a Mautner testvérek és Aschner Lipót támogatásával vált ütőképes sportklub.) A negyedik és egyben legbiztosabb jövedelmi forrás a város, a megye, az OTT, gyakran a politikai és vallási szervezetek szubvenciója (évi segélye) volt.

Az említett négy bevételi forrásból tetemesen részesedtek a sportszakszövetségek is, amelyek az 1920-as évek elejétől fizetett főtitkárokkal és titkárokkal intéztették ügyeiket. De költségtérítést kaphattak az előadók és a szövetségek által kiküldött vándoredzők is. A nagyobb egyesületek edzőit a klubvezetőség szerződésben biztosította. A kisebb egyesületeknél az edzők nem kaptak fizetést, de a mecénások támogatásával kötetlen munkaidejű állásba juthattak vagy leventeoktatói javadalmazást élvezhettek.

A sportfinanszírozás szövevényes hátterét csak vázlatosan érzékeltetheti, hogy a különböző társadalmi és politikai célkitűzéseiket sporttal is demonstrálni kívánó vagy egyszerűen csak elkülönülésre törekvő csoportok (cégszervezetek, MOVE-isták, egyetemisták, munkássportolók, professzionisták, feministák, mozgásművészek) miért küzdöttek oly kitartóan az országos szövetségi státus megszerzéséért, annak védelméért.

Ezek a törekvések a maguk módján hozzájárultak a testkultúra egy-egy szférájának fejlesztéséhez, az erők egységes állami összefogását azonban gátolták. Nem véletlenül karolta fel az OTT apparátus a jobb- és a baloldali, valamint a magánmanipulációk elleni fellépések során a politikamentes sport jelszavát. A tisztánlátás elemi feltételeként pedig az egy sportág, egy felelős elven alapuló szakági szövetséget. A többieket pedig részben államhatalmi, részben a támogatási manipuláció eszközeivel arra késztette, hogy térjenek vissza az elnevezésben is kifejezett korlátozottabb fokozatú szervezeti formákhoz. Így 1926-tól már csak MÁV Sportligáról, 1928-tól MOVE Labdarúgó Ligáról, 1929-től Nagykun és Kiskun Sportligáról, illetve Munkássport Intéző Bizottságról beszélhetünk.

Az egyetemisták hosszas huzavona után 1930-ban kiegyeztek a Főiskolai Sportegyesülés elnevezésben. A rendteremtés mögött meghúzódó központosítási törekvések szinte esettanulmányi konkrétságban nyomon követhetők a diáksportban. Az angol modell szerint 1921-ben alapított Budapesti Középiskolai Atlétikai Clubot (BKAC) 1924-ben Középfokú Iskolák Sportkörének Szövetségévé (KISOSZ), 1928-ban pedig Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központjává (KISOK) szervezték át.

A központosító sportfejlesztés budapesti súlypontozottságát az ország geopolitikai körülményei sokszor a kormányzat szándékával szemben is érvényre {III-599.} juttatták. A Budapestre ráfűződő országos vasút- és műúthálózat tovább növelte a regionális dél- és felvidéki, valamint az erdélyi gócoktól elszakított sportélet főváros-orientáltságát. Így a puszta megközelítés szempontjából előnyössé vált a szakszövetségek budapesti elhelyezése. Ide koncentrálódtak a legütőképesebb labdarúgó együttesek. Budapestre kerültek a hazánkban rendezett Eb-k, vb-k, a legfontosabb nemzetközi találkozók, az országos döntők és sportkonferenciák. Itt épült ki a testnevelési törvényben kilátásba helyezett nemzeti intézmények közül a már említett műjégpálya (1926), a Testnevelési Főiskola (1928), a magyar testnevelés Alkotmány utcai székháza (1929), majd a margitszigeti Sportuszoda.

A központosító sportfejlesztési politikában láncreakció jellegű változást hozott a tornatanárképzés államosítása, majd főiskola szintre emelése. A Győri útról Szegedre telepített Polgári Iskolai Tanárképző helyén kiépülő Testnevelési Főiskolán (TF) megkezdődhetett a középiskolai testnevelőtanár-képzés, és a tudományos kutatás.

Az első edzőképző tanfolyamokat a TF 1925 nyarán rendezte a MASZ közreműködésével. A MASZ példáját szórványosan követte a többi szakszövetség is. Az edzőképzés szervezett formájának kialakítását a vívó-, az úszó-, (1931), majd a tenisz- és a símester (1933) vizsgabizottság miniszteri jóváhagyása hozta magával. 1939-ben létrehozták a Központi Állami Sportmestervizsgáló Bizottságot, amelynek hatásköre kiterjedt a labdarúgásra is. Az említettekkel párhuzamosan – jórészt a TF közreműködésével – került sor a játékvezetők és a versenybírók továbbképzésére is.

A mind színvonalasabb nemzetközi találkozókon való eredményes helytállás a versenyek előtti összetartó foglalkozásokat tett szükségessé. Az így kialakult viszonylag állandósított válogatottat és az edzőtáborozásokat először az atlétikai, a birkózó-, a tenisz- és a tornaszövetség szervezte (1928). Az 1930-as évek végétől kezdeményezték az ifjúsági labdarúgók táboroztatását is.

Az első sportorvosi vizsgálatokat az MTE elnöksége vezette be (1925). A VKM 1929-ben a TF-en sportorvosi intézetet szervezett, amely a síszövetséggel és a KISOK-kal karöltve megkezdte a síelők és a diáksportolók orvosi ellenőrzését. A vizsgálatok országos kiterjesztésének előmozdítására az intézet 1930 és 1945 között négy sportorvosi tanfolyamot szervezett. Az 1936. évi olimpiai játékokat megelőzően már valamennyi kiutazó tüzetes orvosi vizsgálaton esett át.

A hazai sportorvoslás az amszterdami (1928) és a berlini (1936) játékok közötti időszakban jutott el annak felismeréséig, hogy a megnagyobbodott szív nem a betegség, hanem az edzettség jele. Ezzel együtt a tudomány átlépett a kardiológia korszakából az úgynevezett humán fiziológia korszakába. Azaz az orvosi sérülések ellátásán és a versenyző esetleges keringési rendellenességeinek feltérképezésén túl elsődlegesen a terhelés adagolásának és a szervezet reagáló képességének ellenőrzésében kezdett szerepet játszani.

Válságos évek – sportsikerek és irányvonalváltások

Az 1929-ben kirobbant és 1933-ig tartó világgazdasági válság hatása a hazai testkultúra vonatkozásában korántsem jelentkezett egyértelműen. E korszakváltó évek utáni időszak hangvétele annyiban harmonizált az előzővel, amennyiben tovább éltethette a klebelsbergi időszak egyéb törekvései mellett a sportfejlesztés magyar viszonyokra alkalmazott tendenciáit. Ugyanakkor annyiban is különbözött tőle, amennyiben {III-600.} akarva-akaratlan alárendelődött a nemzetközi erőviszonyok távlati realitásával kevésbé számoló totális törekvéseknek.

A válság első éveinek egyik legszembetűnőbb jelenségeként más befektetési lehetőségek hiányában a vállalatok felfedezték az 1921. évi LIII. tc. alapján előírt sportlétesítmény-építés állami kedvezményeit. Ebben közrejátszott az OTT a Gyáriparosok Országos Szövetségéhez és az ipartestületi elnökökhöz intézett átirata is (1930), amelyben az ínségmunkás-foglalkoztatások ilyen irányú helyi koncentrálására utalt. Egy későbbi összesítés szerint 1925 és 1935 között, részben a szorult helyzetbe került, korábbi tulajdonosok által elkótyavetyélt épületekből, részben e munkálatok révén közel 300 olyan leventeotthon jött létre, amelyekből több mint 140, kisebb versenyek és kultúrelőadások tartására is alkalmas teremmel rendelkezett.

Az említett – sportfejlesztési szempontból is ígéretesnek tűnő – szükségberuházások azonban nem szoríthatták háttérbe a válság evidens következményeként kiélezett telekspekulációs számítgatásokat, amelyek átmenetileg lehetetlenné tették a Nemzeti Stadion létrehozását. Hátráltatták a Nemzeti Sportcsarnok (1941), az egyetemi sportlétesítmények és a vízitelepek kiépítésének terveit. A TF-uszoda és a játékcsarnok központi beruházásai is kitolódtak a Horthy-korszak keretei közül.

Átmenetileg úgy tűnt, hogy az úgynevezett liberális polgári hátterű munkás sportegyletek szakszervezeti kötődéseik révén nagyobb megpróbáltatások nélkül vészelhetik át ezt az időszakot. A TTE befejezte menedékház- és horányi építkezéseit. Az MTE új tornatermeket bérelt, vízitelepet létesített a Gödi Fészekben, előkészítette a Hajdú utcai pálya kiutalását.

A szilárdabb támasz nélküli, jórészt csak államsegélyekből élő, labdarúgó és bálbevételekből vegetáló más társadalmi kisegyesületek többsége azonban az 1933–1934-es években már rövidebb vagy hosszabb ideig kénytelen volt szüneteltetni atlétikai, birkózó-, ökölvívó- és tornaszakosztályait. Ezzel együtt megkezdődött a tehetségek átáramlása az állami (MÁV, Postás) és a magáncégek (Egyesült Izzó, Győri Vagon- és Gépgyár) vagy az általuk patronált sportklubokba (ÚTE, Diósgyőri VTK). A professzionalista labdarúgás szűk élvonala (Ferencváros, Hungária, Bocskai, ÚTE, Sabaria) a fénykorát élte, alsóbb osztályainak sorsa azonban már 1930-tól fokozatosan megpecsételődött.

Az államháztartás lényeges hányadával gazdálkodó VKM OTT elnökségét epizódszerű malőrök és országos szintű költségvetési zavarok fojtogatták. Az 1931. és az 1932. év során lemondták a Nemzeti Sport előfizetését, a TF előzetesen beígért díszterem-karbantartását és egy új tanársegédi státus dotációját. A kérdésessé vált Los Angeles-i olimpiai kiküldetést is csak az országos gyűjtés, vízilabdásaink amerikai propagandajáték-bevétele és az ottani magyar kolónia segítsége tette lehetővé.

Itthon 1930-ban törölték az országos leventebajnokságok döntőit, de még a szegényebb sportkörök jó részétől is elspórolták a szokásos évi egy futball-, egy füles- és egy kézilabdát, valamint két súlygolyót tartalmazó ajándékcsomagot. A törvényhatósági bizottságokat a sportversenyek számának szigorú csökkentésére utasították. Ugyanakkor egy másik kasszából 1930 őszén megrendezték a Leventeoktatók Országos Ökölvívó és Birkózó Tanfolyamát, 1931-ben pedig az itt kiképzettek kísérleti versenyét. Százezrek jutottak a Műegyetem, a MOVE és más egyletek lejtővitorlásainak, jelentős összegeket áldoztak az olasz avantgardista és a Hitler Jugend küldöttségek fogadására (1930, 1933), illetve a viszontlátogatásra {III-601.} kiutazó leventeszázadok díjazására.

Pozitív észrevételként olvasható ki az 1933. évi főoktatói jelentésekből az a megállapítás, hogy az „üresjáratú csukló”-t – szaknyelven szabadgyakorlatokat – „kezdik színesíteni az atlétika és a küzdősportok szemmel látható izgalmas vetélkedései és labdarúgó-mérkőzései”. Az utóbbiakkal összefüggésben az 1934. évi jelentésekben már megemlítik a versenyjáték szakcsoportokat is, amelyeket a levente sportkeretek elődeinek tekinthetünk. Megállapítható, hogy az 1930-as évek elejétől a megbízható vezetés alatt működő társadalmi sportklubok intézői megszabadultak a szombat délutáni vagy vasárnap délelőtti versenyeikre történő személyekre szóló kikérések megaláztatásaitól. Az illetékes vezetővel való megállapodás értelmében játékosaik és versenyzőik az alapkiképzést követően a szakosztály edzésein letudták a leventézést, és a leventefoglalkozásokkal ütköző időpontban rendezett versenyeikre mint sportszakaszok vonulhattak el. A helyi sportsikerekben való érdekeltség pedig oldotta az alkalmazó gazdák, iparosok és kereskedők levente iránti fenntartásait, több helyen bizonyos presztízst kölcsönzött az egyleteknek.

Az 1920-as és az 1930-as évtized vége közé eső időszak legszembetűnőbb sporttörténeti sajátosságát képezte a hazai sportágak többségének nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló sikersorozata, amely a klebelsbergi kultúrfölény-koncepció beválását látszott igazolni. Ebből a sikerhalmazból előre kívánkozik az asztalitenisz, amelyben a magyar együttes mind az egyéni, mind a csapatszámokban megőrizte veretlenségét az 1926 és 1935 között lezajlott vb-ken. A kardvívás, aminek egyéni számában az 1926 és 1935 közötti Eb-ken, csapatban pedig az 1930 és 1935 közöttieken diadalmaskodtak. Hasonló sikersorozat kapcsolódott vízilabdásaink nevéhez, akik 1926-tól 1938-ig töretlenül vezették az Eb-győztesek pontlistáját. Sakkozóink két ízben (1927 és 1928) nyerték meg az olimpiai tornát; a harmadik alkalommal (1930) is csak minimális ponthátránnyal kerültek a második helyre. Úszóink a válság legkritikusabb évében, 1930-ban négy aranyéremmel lepték meg a párizsi közönséget. Ökölvívóink az 1930-as Eb-n három aranyérmet nyertek. Szabadfogású birkózó válogatottunk az 1931. évi Eb-t két, az 1933. évit három aranyéremmel zárta. Labdarúgó-válogatottunk az I. EK-n eljutott a döntőig, csak az olaszoktól elszenvedett vereség miatt szorult a második helyre. Az Újpest 1929-ben KK-t nyert. Az 1938. évi labdarúgó vb-ről együttesünk ezüstéremmel tért haza. Evezőseink 1932 és 1936 között négy Eb-n nyerték el a legjobb nemzeti együttes számára alapított Glandoz-díjat. Főiskolás válogatottunk az 1927. évi, Rómában tartott nyári FVB-n felverekedte magát a nem hivatalos pontverseny második helyére, amit az 1928. évi Párizsi FVB-n is megőrzött. Darmstadtban (1930) és Torinóban (1933) a harmadik helyre szorult, de Budapesten (1935) újból második lett. Az 1937-es párizsi FVB-n és az 1939-ben Bécsben lezajlott Tengely Játékokon a harmadik helyen végzett. A felsoroltakra méltán tette fel a koronát az 1936. évi berlini olimpia, ahonnan a magyar együttes 10 arany-, 1 ezüst- és 5 bronzéremmel tért haza.

Az említettek hátterében felnőtt, és a külföldieket kiszorító magyar szakember-garnitúra hatása szinte valamennyi sportágban kimutatható. Irányításukkal labdarúgóink elsajátították a különböző játékirányzatok iskoláinak legkorszerűbb alakváltoztatásait, támadó- és védekező taktikáját, az 1930-as évek technikai újítását, a becsúszó szerelést. Ökölvívóink korszerűsítették az {III-602.} ütésváltások technikáját és a lábmunkát. Birkózóink a Radvány-féle iskolát és a finn fogásskálát tökéletesítve kidolgozták a hídon keresztül végrehajtott akciók sajátos válfajait.

A láb- és a karmunka átalakítása nyomán eltűntek úszósportunk századfordulót követő görcsei. Gyors- és hátúszásunk jobban alkalmazkodott a turbulencia törvényeihez. A mellúszást felgyorsította a hajlított karú, majd a pillangózó irányzat.

A ciklikus mozgások oktatásánál – főként a futásnál, a gyaloglásnál, az úszásnál és az evezésnél – az edzők már nemcsak a gyakorlások távját, hanem a iramot is növelték. Ugyanakkor szinte valamennyi ciklikus mozgásnemnél felfedezték a specializálódás árnyoldalát, ami abban jelentkezett, hogy az edzések során a többlettáv és az iramnövelés gyakorlása leegyszerűsítő elfajulást okoz a mozgások szerkezetében. Az utóbbiak kiküszöbölése érdekében edzőink Európa többi országát megelőzve beiktatták az alaptechnika ismétlését, más vonatkozásban pedig a téli holt idény kiegészítő sportágait, a bemelegítő gimnasztikát, a játékos foglalkozásformákat, az úszás- és futásnemek kölcsönhatását kamatoztató váltogató módszereket.

Az egyre korszerűbbé váló edzésvezetést és az alaptechnikák leírását az 1920-as évek második felében a legtöbb sportágnál még főként az OTT Testnevelési Utasítások címen megjelent füzetei közvetítették. Az 1930–1940-es évek során azonban már az élettani, az orvostudományi és a pedagógiai kutatásokat is jól alkalmazó edzésmetodikai szakkönyvek is napvilágot láttak (atlétika, birkózás, evezés, úszás, labdarúgás, vívás).

Az 1930-as évek végétől a sportélet vertikális kibontakozódásában már jól kitapintható természetes vonzerőt képeztek a bajnokok és a rekorderek teljesítményeit, magánéletét – valós vagy kreált – botrányait szenzációs színekkel tálaló mozihíradók, rádióriportok és újságcikkek. A kisebb városokban is kialakult egy viszonylag jelentős iparos- és kereskedőréteg, amely a sport iránti érdeklődést mesterien kihasználta vevőkörének bővítésére. Közülük nem egy, választott sportága helyi iskolateremtő egyéniségévé nőtte ki magát. Az olajkutatás során feltört vizek meleg forrású strandjain a hagyományos szabadtéri tornaeszközök mellett a labdajátékok kapui és teniszhálói is megjelentek. A városi grundok és utcacsapatok korabeli gyerekserege optimális korban – a serdülők vad kegyetlenségével – idegezte be későbbi labdarúgó sztárságának alapmozdulatait, és még időben kiszelektálta maga körül az erre lélektanilag alkalmatlant. A civilizáció közvetlen hatásától távoli falvakban és tanyákon is hatott a kerékpározás elterjedése, a gyerekek az egytantermes iskolák mellett is megtanultak cigánykerekezni, kézen állni, birkózni, a befagyott téli vizek jegén csúszkálni és vasalt patkójú bakancsaikban kanyarítani, a módosabbak korcsolyázni.

Az igényektől és a divatáramlatoktól sarkallt sportolás általános elterjedését azonban az életmódfeltételek, a helyi szokásokkal összemosódó előítéletek vagy egyszerűen csak az adottságok nagyon is behatárolták. Az utóbbiak függvényében beszélhetünk a korabeli sportélet horizontális tagozódásáról. Bizonyos társadalmi rétegstruktúrák körvonalai bontakoztak ki az atlétikában, a mezei futásban és a dobószámokban, a birkózásnál és a súlyemelésnél jobbára a paraszti származásúak; a labdarúgás és az ökölvívás felsőbb osztályaiban pedig a városi kétkezi munkásfiatalok javára.

A viszonylag olcsó hajó-előállítási költségek, a barkácsolási hajlam és a cserkészet hatása már az 1920-as évek végén a {III-603.} Duna és a Tisza menti városokban Nyugat-Európához mérten is széles evezősbázist teremtett, amelyről az élsport vonatkozásában már megemlékeztünk.

A korábban szinte kizárólag katonai körök számára fenntartott klubokban és vívótermekben mind meghatározóbbakká váltak a civil polgárság fiú- és leánygyermekei. A vitorlázásnál, a motorsportban, a repülésnél, az alpesi lesiklásnál és a síugrásnál a terhelési követelmények növekedése, a felszerelés, a technikai elemek elsajátításának idő- és költségigényessége maradt a fő meghatározó. Az eredményesség és az ezzel járó kockázatvállalás az 1930-as években már ezeknél a sportágaknál is kikényszerítette az alsóbb rétegek legjobbjainak bekapcsolását.

Szociális reformok és totális tendenciák

A hazai testkultúra természetes fejlődéséből adódó struktúraváltási folyamatokat részben elősegítették, részben eltorzították azok az egyre inkább elharapódzó totális tendenciák, amelyek Gömbös Gyula (1932–1936) és az őt követő kormányok alatt – rövid megszakítással 1932-től 1942-ig – Hóman Bálint személyében kultuszminiszteri támaszt élveztek.

Hóman Bálint léptette életbe a középiskolák reformjáról szóló 1934. évi XI. tc.-et, majd az ennek alapján készült gimnáziumi tantervet és utasítást (1938), amely három vonatkozásban érintette a testnevelést.

1. Megnyitotta a korábban erősen exkluzív gimnáziumokat a lánytanulók, az ún. Horthy-ösztöndíjjal pedig a kétkezi munkások és a kevésbé tehetős paraszti rétegek kiemelt tehetségei előtt is.

2. A testnevelés célját, feladatát és követelményeit összehangolta az értelmi és az erkölcsi nevelést szolgáló tantárgyak tanterveivel.

3. Orvosolta a testnevelő szakma képviselőinek fizetési és tantestületen belüli presztízssérelmeit. Mi több, a testnevelés nemzeti tantárgy jellegének sugalmazásával, a didaktikai és a pedagógiai szempontok szétválasztásával – később a rendkívüli állapotot jellemző közvetlen irányítással – a testnevelőket kiemelte az iskolaigazgatói és a tanári testület hatásköréből.

Gömbös halálát követően részben megbuktak a Darányi (1936–1938) és az Imrédy-kormány (1938–1939) szociális reformokkal indokolt, a konzervatív körök liberális részét és a parlamentarizmus maradványait fenyegető programjai. A társadalmi és a gazdasági egyensúly hatékonyabb helyreállítása címén elfogadott zsidótörvényt (1938. XV. tc.) Imrédynek ugyan sikerült elfogadtatnia, de a részletekbe menő végrehajtási utasítások 1939. május 5-éig, 1941. augusztus 8-áig, majd 1942. augusztus 9-éig elhúzódtak.

A totális erők sportot érintő mozgalmi szervezkedési árnyalatai között most egy teljesen ártatlannak tűnő – finnektől átvett – edzettségi próba is feltűnt. Később, mint Toldi Miklós Jelvényszerző Mozgalommal találkozhatunk vele. A történelmi nosztalgia elnevezéshez hozzákapcsolódott az 1936. évi berlini olimpia után kiosztott Toldi Miklós arany, ezüst és bronz fokozatú kormánykitüntetések ígérete is. A jelvényszerző kísérlet elnöki pozíciójába a VKM a közismerten demokratikus beállítottságú Bély Miklóst ültette, aki már csírájában lehetetlenné tette a mozgalom elfajulását.

Az előzőnél jóval nagyobb visszhangot váltottak ki a Duna, a Tisza és a Balaton menti vízitelepeken szervezett ifjúsági úszó- és evezőstáborok. Különös összkormányzati jelentőségre emelkedtek az 1935 és 1943 között szervezett Balatoni Sporthetek, amelyekben az asztalitenisztől a vízilabdáig valamennyi szakág helyet kapott. A táborok irányítását a VKM a cserkészekre és sajátosan {III-604.} összeválogatott intéző bizottságokra bízta, így azok nem válhattak a katonai körök eszközévé.

Kifejezetten szociális és egészségügyi célokkal indult 1937 elején az Angol–Magyar Cérnagyár Testgyakorló Koszorú kezdeményezése. Az itteni, főként a női testkultúra fellendítésére, kirándulásokra, labdajátékokra és az akkor divatos mozgásművészetre, higiéniára hangoló foglalkozásokat felkarolta a Nemzeti Munkásközpont, de felfigyelt rá az Ipari és a Kereskedelmi Minisztérium, majd az OTT-n keresztül a VKM is. Kunder Antal kereskedelmi államtitkár – részben pedig Prém Loránd OTT elnökhelyettes – irányításával megkezdték az olasz Dopalavoro és a német Kraft durch Freude tanulmányozása alapján a hazai szabadidő-szervezést. A különböző érdekek ütközése – főként a nagybirtokosok és a mezőgazdasági feldolgozó üzemek tulajdonosainak ellenállása – miatt a munkások és az alkalmazottak számára tervezett egységes totális szabadidő-mozgalmat eleve nem sikerült létrehozni. Kunder 1938. június 10-én megalakította az Ipari és Magánvállalati Sportegyletek Ligáját, ami 1940. április 20-tól Gyáripari Szabadidő-szervezetek Központjaként működött. Legaktívabb szervezetei a Csepeli WM Műveknél, a Magyar Pamutipari Rt.-nél (1938), a Salgótarjáni Vasműnél, a Gamma Finommechanikai és Optikai Műveknél (1939) és a Győri Richards Finomposztó Gyár Rt.-nél alakultak. A szervezethez 1943 végéig 220 vállalat csatlakozott. A legnagyobb rendezvények a Rimamurányi és Salgótarjáni Vasmű Rimamurányi, illetve a Magyar Pamutipari Rt. Budapesten rendezett Pamutipari Olimpiája (1941), majd Gyáripari Nemzeti Sportnap (1942, 1943) elnevezéssel zajlottak. Az 1937 elején bevezetett légoltalmi nevelést a VKM mint a képzés szerves részét a testnevelők hatáskörébe utalta, és nem engedte be az iskolába a tanárok ősi riválisait, a katonatiszteket.

A jelvényszerző mozgalom, a sporthetek táborozási és az egységes szabadidőszervezések felemásan sikerült akciói azt igazolták, hogy ott, ahol az intézményi függetlenség, a sportolói demokratizmus, a liberális tőkeérdekeltség – vagy ennek „strómani” – befolyása érvényesült; ott Hóman az ide betörni igyekvő totális törekvésekkel szemben a parlamentarizmus eszközeivel is támaszt nyújtott. Ugyanez a tendencia már kevésbé volt egyértelmű a Honvédelmi Minisztérium költségvetéséből támogatott intézményeknél, később pedig már másutt sem.

Így nem került kabinet elé az a kérdés, hogy az 1938-ban törvénybe iktatott Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap tanfolyamait a Vezérkari Főnökség ellenőrzése alá rendelték. Teljesen formálissá tették a VKM beleszólását a leventefoglalkozások sportanyagának összeállításában is. Az 1939. március 12-én érvénybe léptetett II. (honvédelmi) tc. a testnevelési és a népgondozó kirendeltségeket illetve felügyelőségeket, járási, városi (Budapesten kerületi), illetve vármegyei katonai parancsnokságokká minősítette. Az egyesületekben kötelező jelleggel kellett megszervezni a szórakoztató, a nemzetnevelő, a nemzetvédelmi, a légoltalmi és a labdarúgó-szakosztályokat. A többi sportágét pedig a hagyományok és a lehetőség szerint. Az említettekkel egy időben megkezdődtek a leventeválogatottak külföldi szereplései.

Az 1938-ban elhunyt gróf Andrássy Géza helyett 1939. június 9-én a NOB felvette tagjai közé ifjú Horthy Miklóst. A MOB megkezdte a Tokió helyett Helsinkibe helyezett olimpiai játékok megváltozott klímájának megfelelő előkészületeket.

Az 1940. március 8-án született minisztertanácsi határozat jóváhagyta a „leventeszervezet {III-605.} nemzeti mozgalommá fejlesztése érdekében” az itteni ifjúsági tömegsport akciók felkarolását. Egyben utasították a sportági szakszövetségek vezetőit, hogy segítsék elő a LESOK labdarúgóinak és más sportolóinak betagolódását a társadalmi egyesületek országos bajnokságába. Országos méretekben az ezt követő bajnokságok során jelentek meg a levente SE-k a nyilvános fordulók tabelláin.

A határozat bizalmas záradéka értelmében felül kellett vizsgálni a kampányt hátráltató üzemek, továbbá a baloldali és liberális befolyással „fertőzött” sportegyletek leventekereteit. Amíg azokban a vonatkozó árja törvényeket nem érvényesítették, a leventekereteket fel kellett függeszteni. Ez olyan egyesületeknél, mint az Orosházi MTK, a labdarúgócsapat gerincének, a többi sportágban pedig az ifjúsági együttesek egészének kikapcsolását jelentette.

Az említett minisztertanácsi határozat kiszivárogtatása után a sportszövetségben, a TF-en és az egyesületekben látványos demonstrációk kezdődtek „az új ifjúsággal” kellő összhangot kialakítani nem képes vezetők lemondatására. Hóman némi huzavona után minden esetben rosszallását fejezte ki, s mint Szukováthy Imre esetében konkrétan tudjuk, a kampány felerősödésével az egykori igazgatót leváltotta, és helyébe a németországi továbbképzésről hazatért Misángyi Ottót nevezte ki (1941).

Totális fordulat, vagy kierőszakolt színjáték

A német birodalom és a hazai szélsőjobb körök 1941 tavaszától felerősödött nyomása előli kitérési manőverezések során a Teleki-kormány már kénytelen volt a testnevelés és a sportirányítás klebelsbergi alapjainak jó részét is feláldozni. Érvényre jutott a birodalmi füleknek is jól csengő „legfelsőbb sportvezér” beállításának gondolata, akinek személye a garancia ígéretét nyújtotta a hazai testkultúra területének további átalakítására. Másrészt a zsidók sportéleti kiszorításának nagy hévvel beharangozott retorikája átmenetileg elcsitította az árja követelések totális végrehajtását szorgalmazók hangját.

Az előkészítés kapcsán Hóman Bálint fogadta az 1941. március elején hazánkba érkező Hans von Tschammer und Osten-t, az Európai Ifjúsági Szövetség Sportmunkaközösségének elnökét és kíséretét. Majd Tárczai Felicides Román miniszteri osztályfőnök és Béldy Alajos altábornagy felügyeletével összehangolták a testnevelés és a sport militarizálásának felgyorsítására irányuló átalakítási javaslatokat.

Az 5520/1941. ME. sz. rendeletet augusztus 13-án már a Bárdossy-kormány léptette életbe. A rendelet megszüntette az OTT-t, és ezzel automatikusan megnyirbálta azt a politikai és költségvetési működési kört, amivel korábban a kultusztárca rendelkezett. Az Ifjúság Honvédelmi Nevelése és Testnevelése Országos Szervezetként (IHNETOSZ) kialakított német mintájú, a minisztertanács alá rendelt fórum hatásköre gyakorlatilag kiterjedt a lakosság honvédelmi feladatokba bevonható valamennyi rétegére. Az egyik törzsét a HM hatáskörébe tartozó, a LESOK utódaként létrehozott Leventeegyesületek Országos Központja (LOK) és a Toldi Miklós Honvéd Sporttanár és Vívómesterképzőből főiskolává minősített Honvéd Központi Testnevelési Intézet képezte. A másik törzsét, az újonnan kialakított Országos Sport Központot (OSK), valamint ennek társadalmi szervét a Nemzeti Sport Bizottságot (NSB), az olimpiai ügyeket intéző hivatalt, valamint a többi katonai, testnevelési és sporttevékenységnek nem minősíthető intézményt a VKM hatáskörébe sorolták.

Az OSK eljárása kapcsán a 242.000/1942. VKM. sz. rendelet alapján az MTK-t, a VAC-ot, az MTE-t, a {III-606.} TTE-t, a Dunát, a Sirályt, az Újpesti Evezős Egyletet, a Poseidont, a Viktóriát, a szegedi Regattát, a győri Hungáriát, a győri Kereskedők és a szolnokiak Csónakázó Egyesületét és még mintegy 12 más sportklubot megszüntettek. A budapesti Vas- és Fémmunkások SC-je Kinizsi, majd Nemzeti Vasas SE elnevezéssel vészelte át a háború hátralévő éveit. A felemelt dotációk hatására a Magyar Főiskolai Sportegyesülés is felvette az Országos Központ címet.

Az NSB 1943 tavaszán elhatározta, hogy a női sport fejlesztésére Budapesten és vidéken női sportnapokat szervez, amelynek hatása főként a torna, a kézi- és kosárlabdázás, valamint az úszás terén vált érezhetővé.

A kapkodóvá vált sportpolitika felkarolta a sportzászló és a védőszent kultuszt. Az OTT megszüntetésével átmenetileg kegyvesztetté vált Prém Lorándot előbb a MOB elnöki (1941. augusztus 20.), majd pénzügyminisztériumi osztályvezetői kinevezéssel, Szukováthy Imrét pedig közoktatásügyi osztályvezetői pozícióval kárpótolták (1943. június). Az ifjúsági mozgalmaknak álcázott kampányok már nem a testkultúra ügyét szolgálták. Az 1943. november 9-én életbe léptetett 9800/1943. VKM sz. rendelet értelmében megjelentek a pályákon az önkéntes leányleventék sportosztagai. A bombázások felerősödésével azonban szűnni kezdett a sport iránt felgerjesztett lelkesedés.

Férfi vonalon a LOK és az OSK között komoly súrlódást okozott az, hogy a LOK a hozzá befutott információk alapján nyomást gyakorolhatott az OSK-ra, hogy az a baloldali vagy a liberális befolyás gyanújába keveredett egyesületeket tiltsa el a leventekeretek fenntartásától. Ugyanakkor a LOK igazolhatott minden olyan leventekorú versenyzőt, akinek leventekeretét az egyesületnél megszüntették. Más vonatkozásban viszont a társadalmi egyesületnek kiadott levente bármikor kérhette átigazolásának hatálytalanítását, és az általa választott leventekeretbe való belépésének engedélyezését. Az utóbbi félreérthetetlen csábítási lehetőséget nyújtott a konjunkturális helyzetben lévő üzemek levente szakosztályai számára. Nem véletlen, hogy 1941 és 1944 között a labdarúgó NB I résztvevőinek közel 80 százalékát cégcsapatok tették ki. Az 1943. évi tavaszi egyfordulós I. Országos Rákóczi Serleg Bajnokságon a Levente c. lap tudósítása szerint 1200, az 1943/44. évi kétfordulós kiírt vetélkedőn pedig már 1600 csapat indult. Egy másik hírforrás szerint ebben az időszakban 30 ezer úszó, 123 ezer céllövő, 8 ezer birkózó és 5 ezer ökölvívó levente versenyzőt tartottak nyilván. Az utóbbi akkor is meghökkentő, ha a korabeli újságírás megalomániás statisztikai stílusát kellő kritikával kezeljük.