A szovjet típusú államszocialista sportmodell alternatívái (1944–1956)

A megváltozott helyzet és a helyreállítás gondjai

A lakosság a félelem és a szkepszis bizonytalanságai között élte át a feje fölött átvonuló frontvonal megpróbáltatásait, teljesítette a nem mindig felszabadítóként viselkedő idegen katonaság robotigényeit. Eltemette a harcok áldozatait, s igyekezett eltüntetni a belövések nyomait.

A feszültség oldódása után, az állandó járványveszély, másutt az éhezés gondjai közepette hosszú heteknek kellett eltelnie, míg a nosztalgiává süllyedt sport apróbb felvillanásokban ismét tettekké változott.

A háború nemcsak a lakóházakat és a gyárakat tette tönkre, hanem magát a játszó embert és annak eszközeit is. {III-607.} Életpályájuk hitelében ingatta meg a levente sportfelfogás elfajulásaiért felelősséget érző testnevelőket és edzőket. Riasztott az összeégett lelátók, a kirabolt raktárak és a lövészárkok nyomaitól felszabadult pályák kietlensége.

Az már szinte alig érthető, hogy a náci megszállókhoz való kötődés tehertételeitől, a várható felelősségre vonás tortúrájának félelmétől megszabadult országrészeken, a máról holnapra élő embercsoportokból kik voltak azok a kevesek, akiknek arra is tellett az energiájukból, hogy a másnapok létminimumának megteremtése mellett a testkultúra újjáélesztését is kezdeményezzék.

A helyreállítás első ilyen konkrét megnyilatkozásaival a tiszántúli Mátészalkán és a Viharsarok déli csücskében, Szegeden találkozhattunk. A Szegedi Népakarat 1944. október 20-ai számában Az új világ sportja címmel látott napvilágot az első mozgósító cikk, amit a Debreceni Néplap, a szentesi Magyar Alföld, a pécsi Új-Dunántúl és más lapok felhívásai követtek. Röviddel ezután 1944. december 3-án összehívták a Szegedi Központi Sport Bizottsága alakuló értekezletét, amely elhatározta az iskolai tornatermek rendbetételét és a sportélet beindítását.

Szinte törvényszerű volt, hogy az első edzés és játékkezdeményezések a szovjet hadsereg vagy szövetségeseinek közreműködésével történtek. A szovjet helyőrségek Szegeden, Szentesen, Békéscsabán és Cegléden, a sportkedvelő román katonák pedig Mátészalkán, Debrecenben és Makón működtek közre a sportélet feltámasztásában. A vajdasági jugoszláv katonaválogatott 1944 karácsonyán 4:2 arányban diadalmaskodott az első félidőben még vezető pécsiek fölött. Az új év elején a Szegedi MTE, ezt követően pedig a Debreceni MTE vállalkozott birkózó háziversenyek rendezésére, amit torna- és ökölvívó bemutatókkal kötöttek össze.

Sportvezetési reformok mint a politikai hatalomváltás előkísérletei

A sportélet finom rezdülései a hatalomért folytatott harc olyan epizódjait is feleleveníthetik, amelyeket nem őrzött meg a politikai krónika.

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 2-án Szegeden elfogadott közös programja alapján az újjáépítésen fáradozó népi szervezetek felvették a nemzeti bizottság nevet, és kilátásba helyezték, hogy ennek helyi tagozataiban a pártok paritásos alapon, egymást támogatva fognak működni.

A konkrét tettek vonalán azonban az ígéretet ahol lehetett megszegték. Amikor 1945 január végén a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) megalakította a Legfelsőbb Sport Tanácsot (LST), elfeledkeztek a kisgazdapárti képviseletről. Az adott feltételek között legaktívabbnak mutatkozó kommunista párt már Szegeden elkezdte kiépíteni MADISZ pozícióit. A Budapesten létrehozott Nemzeti Sport Bizottság (NSB) személyi összetételében viszont a szociáldemokraták közigazgatási rutinja került felül. Ennek eredményeként a testületet 12 SZDP, 1 FKgP, 1 NPP és 1 párton kívüli képviselőből állították össze. Mintegy válaszul a kommunista párt a MADISZ-on belül önálló sportközpontot szervezett, március 19-én pedig megalakította az MKP KV Sport Osztályát. (A későbbiekben megváltoztatta az NSB személyi összetételét, majd öt főre emeltette az LST létszámát.) Innen már csak egy lépés volt a többé-kevésbé nyílt pártjellegű sportközpontok körüli rajzás. A nyíltság terén élen jártak a szociáldemokraták a Barátság, a kisgazdák a Kinizsi, majd a nemzeti parasztok a Kossuth sportközpont megalakításával. 1946 végén – a MADISZ-t is ideszámítva – a négy szervezet befolyása mintegy 1200 sportklubra terjedt ki. (Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a MADISZ kivételével a többi központ {III-608.} nem hagyott maradandó nyomot a magyar sport történetében.)

Az egymással botcsinálta szövetségben haladó két munkáspárt egyik legpozitívabb lépése volt az 1945. május 31-én megalakított Munkás Sport Központ (MSK) tevékenysége. Az MSK rendelkezett az OSK és az egykori leventeegyesületek vagyonának maradványaival, ezeket szétosztotta a nyomorban tengődő sportalakulatok között, a későbbiekben pedig sportszer- és felszerelés-készítő műhelyeket is szervezett.

A politikai torzsalkodások árnyékában éledezni kezdett a tényleges sporttevékenység. Április 24-én megjelent az NSB hivatalos lapja, a Népsport. Május 1-jét a Munkás Testedző Egyesület és az újjászerveződő sportági szakszövetségek látványos atlétikai, kerékpár, birkózó, ökölvívó és labdarúgó vetélkedőkkel, néptánc- és tornabemutatókkal ünnepelték a Millenárison. Május 7-én a Vasas és a Ferencváros csapatának mérkőzésével megkezdődött a budapesti és Pest környéki klubok „átmeneti” labdarúgó-bajnoksága. Az innen közlekedési nehézségek miatt kirekesztett vidéki szövetségek a kerületeiken belül követhették a fővárosi példát.

Az MSK kezdeményezésére augusztusban került sor az I. Országos Sportnapokra (OSN), amelyek Nyíregyházától Sopronig megmozgatták a sport iránt érdeklődő fiatalságot. Budapesten tornászbajnokságot és motoros Grand Prix-t rendeztek. A legnagyobb sikernek azonban a nemzetközi sportkapcsolatok helyreállításában mérföldkőnek számító 83. és 84. magyar–osztrák labdarúgó válogatott találkozók örvendhettek (2:0, 5:2). A sportnapok kapcsán összehívták az I. Országos Sportkongresszust, ahol a munkássportmozgalom megváltozott célkitűzései, a demokratikus ifjúság sportélete, a vidéki sport problémái, az olimpiai eszméhez való viszony és az új szellemű szakkáderképzés szerepelt a napirenden. Ősszel hozzáláttak az ország egész területét behálózó, valamennyi osztályra kiterjesztett bajnokság beindításához, majd az általános iskolák testnevelési tanterveinek előkészítéséhez.

A nemzetközi sportkapcsolatok új irányai

A normalizált sportélet nélkülözhetetlen velejáróiként újra kezdődő nemzetközi vetélkedőket elsősorban a határ menti városok, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Kaposvár vasutasegyleteinek szabadjeggyel rendelkező tagjai már 1945 májusától szorgalmazták. Ettől számítva november elejéig mintegy 15 román–magyar, 12 osztrák–magyar és 7 jugoszláv–magyar sporttalálkozóról van tudomásunk. A spontán vagy személyi ismeretség alapján szervezett mérkőzések mellett meginduló, lassan hivatalossá vált nemzetközi kapcsolatok terén három fő irány kezdett kialakulni:

1. A Balkán felé induló tapogatózás 1945. november 9-én kapott hivatalos színezetet, amikor a Barcs Sándor vezette NSB küldöttség Belgrádba utazott és konkrét megállapodásokat kötött a jugoszláv sportvezetőkkel. A Belgrádban megkezdett tárgyalások 1945 decemberében Bukarestben folytatódtak, ahol hazánkat bekapcsolták a konföderációs Balkán Játékok versenysorozatába. Az 1947. évi bukaresti (atlétika), a belgrádi (labdarúgó), a bukaresti (sportlövész), a ljubljanai (torna), a szófiai (sakk és birkózó), valamint a budapesti (úszó és vízilabda) sikereink után a rendezőbizottság úgy határozott, hogy az 1948. évi versenysorozat nyitó és záró ünnepségeit Budapestre bízzák. Az ide meghívott csehszlovák és lengyel sportolókra való tekintettel a rendezvény a Balkán-Közép-európai Játékok elnevezést fogja kapni. Az utóbbiakból a magyarok a durazzói (úszó, műugró), a szófiai (röplabda) és a zágrábi{III-609.} (birkózó) versenyeken vettek részt. A többi rendezvényre – részben a NOB Törökország és Görögország diszkriminációja miatti tiltakozása, másrészt a játékok Duna-konföderációs célkitűzései elleni szovjet fellépések miatt – nem került sor.

2. A nyugati országokkal felújított sportkapcsolataink fontos mérföldkövei voltak a Főiskolai Világbajnokságok 1946-ban lezajlott Téli (Davos) és Nyári (Párizs) Játékain, az Oslói Atlétikai Eb-n (1946), a Stockholmi Szabadfogású Birkózó Eb-n (1946) és a Dublini Ökölvívó Eb-n (1947) elért sikereink. De az említetteknél is nagyobb jelentősége volt annak, hogy a NOB titkárság az 1947. február elején Lausanne-ba látogató magyar küldött előtt megerősítette hazánk sportolóinak meghívását az 1948-ban St. Moritz-ban sorra kerülő Téli, illetve a Londonban rendezendő Nyári Olimpiai Játékokra. Ennek hatására alakult újjá 1947. február 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság, amely intézőbizottságot jelölt ki azzal a megbízatással, hogy gyorsítsák fel a Londonban színre lépő magyar sportolók szereplésének előkészítését. A következő napon megérkezett Otto Mayer kancellár levele, amelyben arról értesített, hogy az ifjú Horthy Miklós helyébe ajánlott Mező Ferenc megkapta NOB tagsági megbízatását.

3. A Szovjetunió Állami Testnevelési és Sportbizottsága és a Magyar Sport Főtanács vezetői között 1947 áprilisában Moszkvában kezdődtek hivatalos tárgyalások. Itt a magyar sport jövőjére vonatkozó kérdéseken kívül a Szovjetunió nemzetközi szakszövetségi és NOB tagsági támogatásáról, a sportági találkozókról és a két ország sportvezetőinek tapasztalatcseréjéről volt szó. Még ez év augusztusában hazánkba látogatott az első hivatalos szovjet sportdelegáció és velük együtt a Moszkvai Torpedó labdarúgócsapata, amely Budapesten és vidéken játszott mérkőzéseket.

A szovjet típusú államszocialista sportszerkezet létrehozásának első (1947–1948)
és második (1950–1951) lépcsője

Az 1947. február 10-én megkötött párizsi békeszerződést követően a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol, amerikai és francia tagjai lassanként elhagyták Magyarországot. Moszkva lehetőséget kapott arra, hogy az MKP közreműködésével lépéseket tegyen az ország közigazgatásában is a szovjet minta bevezetésére.

Az átalakítás megkezdéséhez mintegy modellként kínálkozott a hazai sportapparátus, mert itt az MKP a közigazgatás és a kultúra más területeit megelőző kulcspozíciókat szerzett. A magyarországi élsport vonulatához az itteni köztudat – a szovjet övezetbe került többi országot messze meghaladó – a valóságosnál nagyobb társadalmi szerepet és emocionális illúziókat fűzött. A magyar sportélet korabeli mértékadó köreinek tudatában még mindig meghatározó maradt az 1930-as évtized végének és az 1940-es évek elejének apolitikussága, gondolkodás nélküli cselekvésre nevelő eklektikus hatása. A börtönbe kerültek vagy a nyugatra menekültek elenyésző hányadán kívül a sportvezetésben járatos derékhad zöme színlelt vagy valóságos lelkesedéssel vállalta a megnyíló lehetőségek szolgálatát. Farkas Mihály honvédelmi miniszter aktivistái, szakmailag a megnyerteknek erre a szférájára támaszkodva kezdték meg az MKP 1947. november 23-án nyilvánosságra hozott, majd a koalíciós pártok javaslataival módosult sportprogramjának végrehajtását.

Az átalakítási program – a többi kultúrterülethez viszonyítva is tetszetősnek tűnő – sportmozgalmi hátterét az MSK, majd a Szakszervezeti {III-610.} Sportosztály jól időzített röplabdakampányai, mezítlábas labdarúgó-vetélkedői, asztalitenisz, atlétika, birkózó és sakk „népi-bajnokságai”, falujáró sportnapjai, iskolai sportudvarépítő akciói, tehetségkutató versenyei, Rákosi és Népszava Kupa tömegakciói biztosították.

A sportirányítás államszocialista átszervezésének első lépéseit felgyorsították a közelgő londoni olimpiára való felkészítés sürgető feladatai is. A Hegyi Gyula elnökletével 1948. március 5-én megalakított Országos Sporthivatal (OSH) a sportélet társadalmi fórumait az anyagi támogatás elosztásával, a nemzetközi programok koordinálásával, valamint függetlenített apparátusuk fenntartásának magára vállalásával irányította, illetve ellenőrizte. Megkezdték a Népstadion alapozását, az Alkotás utcai Vöröskeresztes Kórház átalakítását Országos Testnevelési és Sportorvosi Intézetté (OTSI), a TF újjáépítését és kibővítését, valamint a leginkább tönkrement vidéki pályák épületeinek rendbetételét.

Az említettekkel párhuzamosan a MOB Intéző Bizottság közreműködésével Sikondán, a Szabadság-hegyen, Pécsett, a Balaton mellett, valamint a londoni klímához hasonló légkörű Tatatóvároson edzőtáborokat hoztak létre. Az itt megszervezett étkezési, edzési és pihenési lehetőségek összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket nyújtottak sportolóinknak, mint a jegyrendszeres, hiánygazdasággal küszködő otthoni körülmények. Nyilvánvaló azonban, hogy a londoni olimpián kivívott 10 arany-, 5 ezüst- és 13 bronzérmet hozó sikerek e segítségen túlmenően a korábbi időkben gyökereztek.

A londoni olimpiát követő 1949. évi, Budapesten rendezett X. FVB fair playt ugyan nem érdemlő 46 arany-, 41 ezüst- és 26 bronzérmet jelentő győzelemsorozata szinte felgerjesztette a Farkas Mihály által irányított átszervezés hagyományos társadalmi egyesületek elleni akcióit.

Elkezdődött egy felülről diktált, sorozatos névváltoztatási és átszervezési kampány.

Az 1949 és 1956 közötti évek sportsikereit előmozdító tendenciák.
A sportsikerekkel legitimált államvezetők fiaskói

Az országos méretekben összehangolt bajnokságok, a főként Budapestre és az államszocialista iparbázisokra koncentrálódó élsportfejlesztés, az egységes minősítési szabályzat alapján kalóriapénz címén folyósított juttatások, az edzőtáborokra épített kíméletlen felkészítési módszerek a sikermanipulációknak csak az egyik oldalát jelentették.

Az 1952. évi olimpia nyári játékain Helsinkiben elért 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérem, labdarúgó-válogatottunk – bécsi megcsúszását (1950, 3:5) és a berni vb-döntőt (1954, 2:3) leszámítva – 1950 és 1955 között felmutatott veretlenségi sorozata, asztaliteniszezőink, vízilabdázóink, atlétáink, vívóink, birkózóink, ökölvívóink, tornászaink és úszóink vb, Eb és FVB (1949, 1951) – kiemelve az 1954. évit, amikor összetett pontszámban a Szovjetunió elé kerültünk – sikerei önmagukban is ellenállhatatlan vonzerőt jelentettek.

Az eredmények hátterében azonban rendkívül összetett, számunkra kedvező sportvonatkozású, részben azokon túlmenő nemzetközi gazdasági, társadalompolitikai és tömeglélektani tendenciák is kimutathatók.

Szereplési esélyeinket már eleve megnövelte az, hogy a korábbi évek nemzetközi élmezőnyét meghatározó országok egy része még nem tudta kiheverni a II. világháború okozta minőségi veszteségeit, vagy annak pótlását egy-egy sportágon túlmenően még nem is tartotta elsődlegesnek (NSZK, Japán, Finnország). Más riválisoknál a társadalom szociális elégedetlensége, az ország {III-611.} gyarmati pozícióinak megrendülése, majd a nemek közötti emancipációs és korosztálykonfliktusok miatt vált átmenetileg másodlagossá az élsport támogatása (Franciaország, Anglia, Hollandia és Olaszország). A Szovjetunió versenyzői és sportdiplomatái ekkor szerezték az első nemzetközi tapasztalatokat. Svédországban éppen a magas életszínvonal okozta elkényelmesedés, a társadalmi struktúraváltás és az ezzel járó életmód-átalakulás terelte el a figyelmet az élsport kíméletlen kockázatvállalásától. Az olimpiai főpróbává előlépett FVB-ken lényegében csak az államszocialista tömb országainak legjobbjaival kellett megküzdeni válogatottjainknak. (A keleti országok csapataiban ténylegesen főiskolás csak elvétve szerepelt. A nyugati országok sportvezetőinek többsége ezt sérelmezte, és a külön rendezett FISU-játékokhoz pártolt.)

Az említettekkel ellentétben hazánknak ebben a kierőszakolt kollektivizmusba csöppent történeti időszakában az egyén érvényesülésének szűkített csatornája az élsport felé terelte mindazokat, akik vállalkozói szellemet éreztek magukban valamelyik szakág művelésére. A kíméletlen edzések tortúráit elviselő – a társadalom alsóbb ranglétráiról feljebb lépni szándékozó rétegekből kikerült – élversenyzők előtt megnyíltak az utak a jelképes állások után járó fizetések, az egyetemi felvételik, a tiszti rang, a lakáskiutalás és a külföldi kiutazások mások által alig megszerezhető előnyeihez. Ugyanakkor a Hegyi Gyula vezette sportelnökség a felszított osztályharc ürügyén végrehajtandó vagyonelkobzások, internálások, kitelepítések és kuláklistázások lesüllyesztés elé néző rétegeiből kikerült tehetségek felé is mentőkötelet nyújtott. Lehetőséget adott számukra az élversenyzéssel járó megkülönböztetések kiaknázására.

Így az 1950-es évek elejére a sportaktivitás és a sport iránti odaadás olyan légköre alakult ki, amelyben az utódjelöltek második, harmadik garnitúrája lehetetlenné tette, hogy az élsportolókat a válogatottban kivívott hely megrészegítse. Ezek a nemzedékek nem robotnak vagy mártíromságnak fogták fel az alkatuknak legjobban megfelelő stíluselemek kikísérletezésére és begyakorlására fordított edzésmunkát, hanem játéknak. Tudták, hogy ha lazítanak, már ott vannak helyükbe a többiek.

A kor manipulációs palettáján a marionettfigurákból politikai személyiséggé misztifikált államvezetők háttéralakjaiként megjelenő élsportoló és élmunkás szentháromságokból a tömegek szemében a legszuggesztívebb hatást a tényleges teljesítményt nyújtó sportnagyságok váltották ki.

Grosics Gyula, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Papp László, Gerevich Aladár, Kárpáti György, Szilvásy Miklós, Székely Éva és mások neve még a korszak irodalmának és művészetének zászlóvivőiét is elhomályosították. A sportban megtestesült magyar messiásvárást csak fokozták Szepesi György szuggesztív közvetítései, amelyek még akkor is éltették a hallgatóságban a játék izgalmait, amikor a csapatok már a zuhanyozóban voltak. Ezekhez járultak még az euforikus sajtókésztetések, mint az évszázad mérkőzéseként tálalt 6:3-as győzelemmel végződő magyar–angol találkozó (1953) túllihegése, ahol a brit oroszlánt farkánál fogva csóválgató labdarúgó-karikatúrák a „kapitalizmus végóráinak ábrándjait” sugallták. Az agyonreklámozott sportnagyhatalmi lét délibábot kergető szurkolóinak serege először a berni vb-döntő (1954) fiaskóját követően csapott át nyílt utcai tüntetésbe.

A személyi kultusz manipulatív céljait szolgáló, lényegében egyoldalú támogatás, a munkahelyi és a vámügyi kivételezettség a magas szintű sikerélményeket {III-612.} nyújtó élsport szűk táborába való bejutásra, vagy az arról szóló híranyagok és látványelemek fogyasztására polarizálta a közvéleményt. Az iskolák testnevelőinek figyelmét a kötelező demonstrációk és kimutatások előkészítésén túl többnyire csak az a néhány tucat – helyi egyesületi utánpótlásnak szánt – fiatal kötötte le, akik után némi külön juttatást remélhettek. Mindez előrevetítette árnyékát a testnevelésből részleges vagy állandó felmentést kérő tanulók – a statisztikákban egyelőre eltusolt – növekvő százalékának.

Az úgynevezett tömegsport vonatkozásában – a magyarországi hagyományoktól idegen tanácsrendszeri közigazgatás kereteiben – létrehozott sporthivatalok csak a diktatúra brutális megnyilvánulásának légkörében (1949–1952) tudták maradéktalanul végrehajtani a felsőbb direktívákat. Ahogy 1953-tól a felocsúdott tradicionális magyar közigazgatási szerkezet az új formákat érezhetően kezdte asszimilálni, úgy vált a tömegsport részben gazdátlanná, részben akcióképtelenné. Az évtized derekára a nagy hírlapi és brosúrakampányok ellenére az MHK (Munkára Harcra Kész) és az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész) mozgalom az iskolán kívül úgyszólván teljesen elveszítette mozgalmi jellegét. Az üzemi tornát nem tudták beilleszteni a munkavégzés menetébe. Lassanként csak tessék-lássék módon folytatódtak a hivatali és üzemi, valamint a falusi dolgozók spartakiádjai is.

Az erjedést előidéző okok között tevékeny szerepet játszott az úgynevezett kádertemető rotációs folyamat. A személyi szimpátia vagy utasítás alapján kiemelt állami vezető, párt- és DISZ- (később KISZ-) kádert később folyamatosan csúsztatták a szakszervezeti, népfrontos, könyvtáros, majd békemozgalmi vagy baráti társasági pozíciók felé, míg az meg nem találta helyét a sportapparátusban. Itt viszont a tömegsport- statisztikák összeállításánál és az értekezletek szervezésénél gátlástalanul kamatoztathatta előző beosztásaiban szerzett tapasztalatait. Ennek a jelenségnek a paródiáját jól visszaadják azok az esetek, amikor számos helységben több tömegsportolót tudtak kimutatni, mint az ottani lakosság összlétszáma. A még kiselejtezetlen levéltári anyagban bizonyára annak is nyoma van, hogy még az 1960-as évek során is jelentették a sikeres MHK-próbákat, jóllehet ez a kampánysorozat már 1956 őszén megszakadt.

Aligha szolgálhat mentségükre, hogy ennek az időszaknak a tényleges sportolói létszámát Budapesten és a felduzzasztott lakosságú iparbázisokban más zavaró momentumok miatt sem lehetett pontosan megállapítani. Az itt felbukkant tehetségek – akarat-erkölcs terén kevésbé állhatatos – többsége hamar rájött, hogy jobban jár, ha az I. osztályú vagy válogatott szintű rendkívül terhelő edzésmunka helyett, némi csúszópénz fejében alibi igazolásokkal a legkülönbözőbb sportágak alsóbb osztályaiban kamatoztatja rutinját. A későbbiekben ez a gondolkodás, a tagadhatatlan bundameccsek és a nemzetközi élmezőnyben szereplők hivatalból elnézett csempészvállalkozásai kineveltek egy szélesebb, a néprétegek számára is vonzó, pillanatnyi jómódnak élő, befektetés nélküli álüzleti szemléletet. Ez jól megfelelt az adott időszak életfelfogásának, amely a szólamokon túlmenően elzárkózott a közélet problémái elől, de attól is, hogy a megszerzett keresményt az egyéni reprezentáción túl a sportolásból való kiöregedést követő évek gazdasági feltételeinek megteremtésére fordítsa. Az alsóbb rétegekből az élsport konjunktúrájába sodródott tehetségek kevés kivétellel nem használták ki az adott lehetőségeket a polgári mobilitás elősegítésére, jövőjük biztosítását {III-613.} is a gondoskodó államtól várták.

Az 1956. évi melbourne-i olimpián sorra kerülő megmérettetésen a magyar együttes nem hozta a várt eredményeket. Ennek két fő oka volt:

1. Az elmúlt négy év alatt a nyugati, s velük együtt a keleti országok is elsajátították a magyar sportfelkészítési minta leghatékonyabb elemeit, és azokat jobb feltételek mellett kamatoztatták.

2. A kiutazás előtt kitört magyarországi forradalom, majd az azt leverő szovjet csapatoknak az itthon maradt hozzátartozóikat is veszélyeztető atrocitásairól szóló ausztráliai híresztelések lelkileg szétzilálták az egyébként sokra érdemes magyar csapatot.

Az elvárásokhoz viszonyítva a Melbourne-ben elért 9 arany-, 10 ezüst- és 8 bronzérem a szakmai köröket állította dilemma elé. Az olimpia után kint maradt nagyszámú válogatott pedig szarkasztikus kritikája lett annak az 1956. október végi magyar forradalom által szétvert politikának, amely vélt nevelői magasabbrendűségét eredményeikkel és hűségükkel szokta bizonyítani.