Az államszocialista sportvezetés „legvidámabb barakk”-ja (1956–1989)

FEJEZETEK

Az 1956. októberi magyar forradalom elsöpörte a nemzetidegen sportszervezési formák legkirívóbb tüneteit is. Elkergették a Farkas Mihály-féle korszaknak az egyesületeik élére állított demagóg hitszónokait, letépték a szovjet példák utánzására, gólokkal és szocialista balegyenesekkel csapásmérésre biztató plakátokat, a testnevelési órák gyakorlatokra lebontott világnézeti célkitűzéseit, az edzések éberségi mutatóit. Semmisnek tekintették a szovjet típusú egyesület és próbarendszer (MHK, LMHK) elnevezéseket.

A forradalom fegyveres gócainak szétverését követő belpolitikai csatározások során úgy tűnt, hogy az ország élére állított Kádár-kormány a sport területén hagyja végbemenni a Nagy Imre-féle kormányprogram vitái során kialakított civilszerveződési javaslatokat. Mi több, a nemzeti érzékenység sportvonatkozásainak orvoslásával tevékenyen elő tudja segíteni hatalmának konszolidálását és legitimálását.

A nyugaton maradt olimpikonok, és a forradalom leverése után hazánkból kimenekült sportolók előtt nem zárták le a hazatérés útját. Köztük nem egy nyelvtudásának kiszélesítésére használta fel a kinti tanfolyamokat, s mint megbecsült szakember jöhetett vissza magyarországi sportpozícióba. A szovjet sportmodellt utánzó TSB-rendszert átmenetileg megszüntették, majd TST-kké átszervezve visszaállították.

Az olyan patinás egyesületek, mint az FTC, az MTK, a MAFC, a Debreceni VSC, a Dorogi AC, a Nagykanizsai TE, a Szegedi EAC és mások visszakapták régi jelvényeik és klubszíneik használati jogát. Helyreállították a sportági szakszövetségek igazolási, keret-összeállítási, kiutazási javaslattevő, alsó- és középfokú oktatóképzési és minősítési hatáskörét.

Az 1959. április 1-jén meghirdetett részleges politikai amnesztia során egyéni kérelmek alapján elengedték sportolóink 1956-os forradalomban való aktív részvétel miatt kirótt büntetéseinek hátralévő részét. Hasonlóképpen egyéni kérelmek alapján engedélyezni kezdték nevesebb szakembereink külföldi edzésszerződéseit. Kivételes gesztusként Papp László háromszoros olimpiai bajnoknak lehetővé tették az európai professzionista ökölvívó-bajnokságba való bekapcsolódását (1957–1964). Győzelmei ellenére indulását a hivatásos világbajnok címért már nem engedélyezték.

A rendkívüli állapotot követően a Rákosi-korszakhoz képest nyugodtabb és relatíve {III-614.} magasabb életszínvonal kihatott a sportolók környezetére is. A változások különösen szembeszökővé váltak a környező országokra kiterjesztett kiutazási vízumkényszer eltörlése után, ahol a bevásárlóturizmus ürügyével megjelenő honfitársaink az infláció és a munkanélküliség vagy a személyi kultusz ellentmondásaival találkozhattak. Mindezt sportolóink már korábban is jól érzékelték. A hangulatváltás jelei mutatkoztak meg azokban az élcelődésekben is, amikor a szurkolók már azon vitatkoztak, hogy mennyivel lett másabb, vidámabb ez a sírva vigadó hazai barakk, mint a kényszerzaklatások idején.

A barakk szindrómával való élcelődés sportvezetői körökben is kiütköző felszíni jelenségei és összekacsintó stílusa mögött azonban meghúzódott bizonyos önelégült manipuláció. A kritikai rálátás szemszögéből nézve hazánk sporttörténetének ez az időszaka is csak a politika nemzetközi és szovjet zónán belüli erőviszonyainak, fundamentalista vagy reformista áramlatváltozásainak, huzavonáinak függvényében értelmezhető. Ennek a kölcsönös függő viszonynak egyetlen biztos pontja az volt, hogy előzetes konzultációk alapján kötött megállapodások értelmében a nemzetközi tisztségre pályázó magyar sportvezető – míg ideológiai hűségét bizonyította – mindig maga mögött tudhatta a zóna tagállamai és az elkötelezett országok képviselőinek támogatását, ellenkező esetben itthon „talonba” tették (Mező Ferenc).

A függő viszony szélesebb vonatkozásai nem egyszer belesodorták Magyarországot olyan nemzetközi konfliktusokba, amelyekből sportéletünknek súlyos tehertételei származtak. A magyar sportvezetés különösebb mérlegelés nélkül kiállt Kína harmadik világ koncepcióját szolgáló GANEFO rendezvényeinek nem olimpiai számaiban való részvétel mellett (1963, 1966). A szovjet–kínai viszony megromlása után azonban sajtónk már a jóval szerényebb pekingi sportdemonstrációkat is bírálgatni kezdte (1971).

A magyar sportdiplomácia egyértelműen támogatta Észak-Korea, Észak-Vietnam, Kuba és az NDK szakszövetségeinek nemzetközi térfoglalását, Moszkva és Szarajevo olimpiai rendezési jogának sérthetetlenségét. Kiállt Moszkva Los Angeles-i revans-bojkottja mellett. Mindezt betetőzte, hogy míg a versenyzőket itthon hagyták, a vezetőket és az újságírókat utaztatták. 1986-ban Ted Turner közreműködésével a szovjet–amerikai találkozók kiszélesítéseként Moszkva megrendezte az I. Jóakarat Játékokat, amelyen hazánk népes küldöttséggel képviseltette magát. 1956-tól a szovjet zóna többi országával egyetértésben hazánk is felhagyott az FVB-k VIT versenyekké alakítási kísérleteivel. Beléptünk a FISU-ba, és elvállaltuk az 1965. évi IV. Universiade Nyári Játékok megrendezését. Némi sugallat nyomán magyar sportvezetői kezdeményezésre váltak rendszeressé a láger országainak sportdiplomáciáját összehangoló előzetes eligazítások. Javaslataink alapján vezették be 1965-től az ifjúsági versenyzők Olimpiai Reménységek Tornája (ORT) elnevezésű rendezvényeit, melyekre 1971-től Ifjúsági Barátság Versenyek (IBV) néven az alkalmilag barátinak ítélt államokat is meghívták.

A magyarországi sportirányítás nem kerülhette el „a társadalmi önigazgatás fejlett szocializmus elméletét” igazoló jugoszláv, illetve hruscsovi kísérletét sem. A zóna többi államait követően némi késéssel 1963. december elején Egri Gyula elnökletével az MTST-t felülről kijelölt, de alulról választott tisztségviselők tömegszervezetévé változtatták. Az új nevű ügyintéző hálózatot némi pontatlansággal Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) néven iktatták {III-615.} hivatalába. A tanácsapparátusi helyiségekből látványosan kiköltöző MTS közép- és alapszervezetei azonban nem tudtak elég vonzó sportfoglalkoztatási programot szembeállítani az ifjúság pinceklub, táskarádiós, diszkó, szakáll- és hajnövesztő, tévénéző, krimiélvező és parlamentesdi divatjával. „Ezért a hagyományos nagy múltú sportágak tényleges tehetségbázisa csökkenni kezdett. Ugyanakkor megfelelő anyagi koncentráció hiányában nem tudták felkarolni az új divatáramlatoknak megfelelő sportágakat (férfi és női cselgáncs, tájékozódási futás, fogathajtás, túramotorozás, vízisí, siklórepülés, női labdarúgás és súlyemelés)” – állapította meg egy 1967 őszén kiküldött bizottság jelentése. Lényegében ezzel az indokkal – valójában a brezsnyevi doktrína jegyében – az Elnöki Tanács 1968/4. sz. rendeletével a tömegszervezetek formális elemeivel való próbálkozásokat megszüntették. Átmenetileg ugyan még egy cikluson át kísérleteztek az önigazgatási ötletre emlékeztető Magyar Testnevelési és Sportszövetség Országos Tanácsa (MTS OT) elnevezésű szervezettel. 1973. április 1-jén azonban éppen az ütőképesség nevében visszatértek az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) direkt irányítási módszereihez. Ez a felállás Beckl Sándor, majd Buda István elnöklete alatt 1986. június végéig működött.

Az élsport

A nagypolitikához való igazodás sportapparátusi szerepzavarainak átfutása után vessünk néhány pillantást az élsport-fejlesztés 1956 és 1990 közötti időszakának belső kérdéseire. Lassan világossá vált, hogy az 1956-os melbourne-i fiaskót, majd a még ennél is szerényebb eredményt hozó 1960. évi római olimpia 6 arany-, 8 ezüst- és 7 bronzérmét, főként pedig az universiadék FVB-khez mért csalódásait nem lehetett a végtelenségig mellékkörülményekkel magyarázni.

Az egyre meghökkentőbb megtorpanások rákényszerítették a sport vezetőit a szakmai felkészülés átfogó megújítására. Kutas István MTST, majd MTS (1962–1966) elnökhelyettes nyomására a szakszövetségekben, a sportági ismeretterjesztés szaklapjaiban, a Testnevelési Tudományos Kutató Intézetben (TTK), a TF-en és a Sportkórházban új edzéselméleti programokat dolgoztak ki, amelyekben főként az erő és az állóképesség fejlesztésére helyezték a fő hangsúlyt. A különböző sportágakban kísérletezni kezdtek a cirkuit, az intervall és a fartlekt metodikákkal. Az edzőtáborokban megjelentek – a korábban tiltott – súlyzó-, erőfejlesztő- és ritmuskészülékekkel. A labdarúgás kivételével – ahol a játékosok ránőttek az edzők nyakára – elfogadottá vált az úgynevezett 12 perces Cooper-teszt. Kutas István lemondása után a generál felkészülést kezdte felváltani a sportági sajátosságoknak és az alkattípusoknak megfelelő bemelegítés, célgimnasztika és egyéni edzésterv. Az utóbbi főként az 1964-es és 1968-as olimpia atlétikai dobóiskoláját kinevelő Koltai Jenőt, a kajak-kenu sport formaidőzítő mesterét, Bartók Ernőt és a KSI szakedzőből magyar úszópápává kinőtt Széchy Tamás 1980-as, 1988-as és 1992-es olimpián sikert sikerre halmozó tanítványait tette ismertté.

Az 1970-es évek nemzetközi szerepléseiben mutatkozó megtorpanások háttere sajátosan összefüggött az ifjúság legtehetségesebb, és az eredményekért dolgozni is képes rétegeinél beállt életmód- és felfogásbeli változással. A hivatalos szociológiai felmérésekben az 1980-as évekre keltezett változások nyomait a tehetségek zömének lemorzsolódási jelenségeit észlelő edzői jelentések, majd ezek nyomán az okokat kutató felmérések már az 1960-as évek {III-616.} második felében jelezték. Ennek lényege az volt, hogy a küzdősportokban és a csapatjátékokban ugrásszerűen megnőtt terhelés sérülésveszélyeit, az állóképességi sportokban a monotónia és a doppingok mellékhatását, az akrobatikus számokban pedig az önveszélyeztetés kockázatát mind kevesebben vállalják bizonytalan jutalmak vagy félhivatalos üzletkötési engedmények reményében.

Az erjedés müncheni, az eredménymutatókban is jelentkező hatását (6 arany, 13 ezüst és 6 bronz) az állami irányítássá átszervezett OTSH még hivatali szigorítással igyekezett kiküszöbölni. 1974-től meggondolatlanul elkezdtek fiatalítani. Az ország 10 legnagyobb egyesületét kiemelt formában közvetlenül az OTSH ellenőrzése alá helyezték (később a kiemelést a szakosztályokra koncentrálták). Labdarúgásban megszüntették az önigazgatás periódusában született NB I/B-s csapatok „üdülőbajnokságait”. Vidéki munkacsarnokok és edzőpályák építésével némileg kompenzálták a sportágak Budapest-centrikusságát, a legképzettebb szakemberek és versenyzők fővárosba áramlását, amely nemcsak az egészséges vetélkedési szellem országos kiterjesztését gátolta, hanem a testkultúra modelljét is eltorzította. Sajnos az akkor sokat emlegetett 15, majd 20 éves fejlesztési tervet az ország megromló gazdasági viszonyai miatt csak részben sikerült megvalósítani.

Az 1976. évi montreáli 4 aranyra, 5 ezüstre és 13 bronzra olvadt éremtáblázat azonban a személyi érdekeltség hatékony intézkedéseinek megtételére késztette a sportvezetést. Biztos befektetésként garantálták az olimpiák és más világversenyek első hét helyezettjének, azok edzőinek, sőt nevelő edzőinek premizálását is. Ezt a honoráriumot az esélylatolgatási valószínűség-számítás alapján a legjobbak akkor is megkapták, amikor az egész együttes pártutasításra itthon maradt (Los Angeles-i Olimpia, 1984). Az említett „szemléletváltozást” a NOB Baden-Baden-i kongresszusa is jóváhagyta, amennyiben a 26-os amatőr paragrafust elhagyta és a részvétel feltételeinek megállapítását a nemzetközi szövetségekre bízta. Ezzel egy időben itthon engedélyezni kezdték, hogy a kiemelkedő teljesítmények alapján legjobbjaink nyugat-európai csapatokba szerződjenek. A sort labdarúgóink munkavállalása nyitotta meg, amit asztaliteniszezőink, vízilabdázóink, birkózóink és ökölvívóink is követtek. Az így befolyt valuta, az egymást követő szponzorakciók és szerencsejáték jövedelmi juttatások pótolták az állami költségvetés megcsappant támogatását, és lehetővé tették olyan ütőképes csapatok kiküldetését, amelyek a szöuli (1988: 10 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzérem), majd a barcelonai olimpián (1992: 11 arany-, 12 ezüst- és 6 bronzérem) növelték hazánk sportbeli tekintélyét. Ugyanakkor a hazai röp-, kosár- és kézilabdázásban, labdarúgásban és jégkorongban megjelentek az új hullámot hozó vendégjátékosok.

Nem hallgathatjuk el az 1957-ben alapított sportfilmstúdió szerepét sem, amely a mozgáselemzésben nyújtott közvetlen segítségen túl a szakma nemzetközi szakembereinek részvételével 1970-től minden páratlan évben megrendezett fesztiváljával sportdiplomáciánk hatáskörét is bővítette. Sportsikereink szellemi hátterében az MTST elnöksége által 1962-ben alapított, sportfilm, -könyv, -fotó és képzőművészeti témakörben kiírt Ezüst Gerely Vándordíj is jelentősen elősegítette a kapcsolatok elmélyítését a kulturális élet egyéb területeivel.

Az 1960-as évek elején megkezdődött tudományos kutatás eredményeként számos sportvonatkozású szak-, tan- és ismeretterjesztő könyv került forgalomba. {III-617.} Közülük több ismertté vált a nemzetközi szakirodalomban is.

Keresztényi József fáradozása nyomán az 1976/77-es tanévben az ELTE Eötvös József Kollégiumában olimpiatörténeti szeminárium nyílt, amit 1985-ben a TF-en Magyar Olimpiai Akadémia létrehozása követett.

Tömegsport

Az 1956 és 1990 közötti időszak legáttekinthetetlenebb sporttörténeti fejezetét a tömegsportmozgalomnak keresztelt akciókampányok képezik. Célkitűzéseiket két főcsoportra lehet osztani:

1. Követelményszintek és egyéb feladatok teljesítésére kiírt jelvényszerző próbákra.

2. A sportegyesületekben nem igazoltak munka-, vagy lakóhely szerint szervezett, illetve spontán vetélkedéseire.

A jelvényszerzők próbafeltételeit a KISZ, az MHSZ, a SZOT, a TOT, a KISOSZ és az oktatásügy, valamint az országos sportigazgatási központ tömegszervezeti referensei dolgozták ki. Közülük a legismertebb az eredetileg Toldi Miklós, később Kilián György Testnevelés Mozgalom (KTM) névvel beiktatott kampány 1963 és 1970 között. Az Edzett Ifjúságért Tömegsportmozgalmat (EFTÖM) 1976-tól 1988-ig tudjuk követni. A rövidebb lélegzetűek közül meg kell említeni 1964 és 1969 között az Ifjúság a Szocializmusért kampány sportvonatkozásait; az 1970-re kiírt Felszabadulási Sportjelvényszerző; az 1980. évi Aranyjelvényesek az Olimpiára és az 1984. évi Olimpiai Ötpróba nevű akciókat.

A spontán kezdeményezésű játékok és vetélkedők, köztük az 1960-as évtized elején újjászervezett falusi spartakiádok, az 1963-ban újrakezdett Országos Sportnapok (OSN), majd az ide csatlakoztatott, korszerűsített Munkahelyi Spartakiád (1967), a Munkahelyi Olimpia (1980), valamivel később pedig a Lakóhelyi Olimpia területi elő- és középdöntői is a tárgyalt időszak végéig, évenként zajlottak. Az országos döntőket azonban az MTS OT 1964-ben hozott határozata értelmében csak az OSN-ek alkalmával, négyévenként lehetett megrendezni.

Az 1970-es évek elején felkapott „Fuss az életedért” egészségügyi kampány kocogó mozgalommá szelídülve találta meg helyét a füstös pesti utcák befektetést alig igénylő sportágai sorában. Kevésbé szerencsések voltak az úgynevezett nyitott pálya akciók (1974–1976), amelyeket – a kirakatjellegű bemutatókat leszámítva – rendszerint munkaidőben nyitottak meg, vagy olyan pályákon, ahol nem volt mosdási és öltözési lehetőség. Viszonylag sikeresebbek voltak a testnevelési és sportfelügyelőségek alapfokú bajnokság akciói, amelyeket üzemi, hivatali kollektívák, iskolából kikerült fiatalok alkalmi foglalkoztatásaként szerveztek.

A diáksportot illetően a sportiskolákban vagy az egyesületekben le nem igazolt többség versenyeztetése, edzése – az 1980-as évek elejétől a felső osztályokban már az egyetemi előkészületek miatt is – esetlegessé vált. Az 1965-ben bevezetett úttörő-olimpiák nyári, majd 1966-tól téli játékaira való felkészülés eleinte még az általános iskolák felső tagozatosainak jelentős részét motiválta testgyakorlati ismeretanyagának kibontakoztatására. Az 1970-es évek közepétől azonban, amikor a sportiskolások minden babért rendre learattak előlük, ez a hatás megszűnt. Arról nem is beszélve, hogy az úttörő-olimpiától az egyetemi évek végéig tartó összefüggő versenyrendszert úgyszólván csak elvétve lehetett kialakítani. Ugyanakkor az 1979-ben megalakult Magyar Diáksport Tanács (MDST), majd a Magyar Diáksport Szövetség (MDSSZ) alapító nyilatkozata félreérthetetlenül kihangsúlyozta, hogy célja nem az élsport {III-618.} utánpótlás-nevelése, hanem a testgyakorlatokkal való egyenletes képességfejlesztés. Más kérdés, hogy az 1991-ben kiadott OTSB utánpótlás-nevelési irányelvek ezt fordítva értelmezték.

Felméréseink szerint az 1950–1990-es évek során a testnevelő tanárok többsége a több testgyakorlati műfajban is tehetséget mutató gyerekeket rendszerint nem az alkatuknak és lelki harmóniájuknak legjobban megfelelő sportág felé irányították, hanem oda, ahová a tanárt valamilyen szerződési kötelezettség kötötte. Ennek az lett a következménye, hogy ezek a gyerekek az első adandó pillanatban felhagytak a tanár sportjával. A számukra kedvező sportágban pedig már a korosztályuktól lemaradva egyre kevesebbnek volt türelme, hogy behozza a kiesett éveket, és szakított a kísérletezgetéssel.

Az 1970-es évek élsportközpontúságából adódó rövid távú pozitív erőkoncentrálásnak a hagyományos ágakat tekintve kialakult egy ma már világosan érzékelhető következménye. Az, hogy a szakosztályokból rövid idő után eltanácsolták a feleslegesnek tűnő „ballasztanyagot” a dilemmák egész sorát idézte elő:

1. Évenként sok ezernyi ténylegesen nem versenysport alkatú gyereket fosztottak meg a minimális fittség megszerzésétől.

2. A sportági kiválasztás hazánkban alkalmazott szemmérték rendszere egészen biztos, hogy kiselejtezett jó néhány későn érő tehetséget.

3. Az edző az általa kiválasztott 2-3 reménységet megfosztotta a sokoldalú edzőpartnerekkel való gyakorlás lehetőségeitől.

A hivatalos statisztikákban a szerzők mind a jelvényszerző próbákat, mind az OSN típusú vetélkedéseket illetően százezres létszámokkal dobálóztak. Akadt olyan funkcionárius is, aki nem átallotta bizonygatni azt, hogy az ország akkor 10 milliót meghaladó lakosságából minden harmadik ember sportol. Mi több, az 1970-es években teljesen józan állapotban lévő szakírók kapták fel azt az önmagában is költői kérdést: Mi lenne, ha mind a 10 és félmillió magyar egyszerre akarna sportolni?

Élsportunk alapvetően pozitív mérlegének nem lett volna szüksége ilyen kétes értékű maszlagokra. A valóság az, hogy a magyarországi aktív sportolói létszám egy-egy felbuzdulási hullámtól eltekintve 350–400 ezer körül mozgott. A statisztikák szerzői nem vették észre, hogy azok, akiket ők milliós létszámnak néztek, az ennek a negyedmilliót alig meghaladó magnak csupán forgószínpadi szerepeltetése. Ugyanakkor nemigen esett szó arról, hogy a testkultúra tényleges egészségvédő szerepének elhanyagolása mennyiben idézte elő a korai elhalálozást, a stresszt, az elhízási problémákat, a keringési és szívpanaszokat.

Az 1960-as évek végén a gazdasági és életmódreform próbálkozásokkal együtt megjelentek az önköltséges gyermek úszó-, torna-, balett-, cselgáncs-, az asszonytorna és a férfikondicionáló sporttanfolyamok. Az 1972 és 1977 közötti megtorpanás után mindezek modernizáltabb formában, új sportágtípusok jelentek meg (szörfdeszka, aerobik, autóverseny, ralli, távol-keleti harcművészetek, BMX, mountainbike, női labdarúgás és vízilabda, fallabda, szinkronúszás, testépítés, gokart stb.) és közelebb hozták a kapitalizálódó sportpiacot. Egyben a fiatalok új csoportjait kapcsolták be a sportba.

Az 1980-as évek második felében a Szovjetunióban végbement gazdasági és politikai megrázkódtatások magukban hordozták a közép- és kelet-európai államszocialista berendezkedés összeomlását. A társadalmi élet más alrendszereiben nemzetközi méreteket öltő átalakulási kezdeményezések a {III-619.} magyar sport és testnevelés mértékadó köreit két fő szempontból érintették:

1. Feléledtek a pártállami irányítás szövetségi és egyesületi életből történő kiszorításának jelszavai, amelyeket főként a hazai labdarúgás mexikói világbajnokság (1970) óta húzódó agóniája táplált.

2. Ugyanakkor a nyugati diákság 1968. májusi modernizációs forradalmi megmozdulásai és az élsport kivételezett helyzete elleni megnyilvánulások hatásának levezetésére, valamint a hazai nómenklatúra új nemzedékének lecsillapítására a pártfelügyelet generációváltással összekötött átszervezést hajtott végre. Francia mintára 1986-ban létrehozták az Állami Ifjúsági és Sporthivatalt (ÁISH). A modernizáció egyik vívmányaként a hivatalos elismertetését kivívó Magyar Autó- és Motorsportszövetség a mogyoródi pálya megépítésével (1986) bekapcsolódott a Forma–I-es autók nemzetközi versenyébe.