Az államszocialista sportvezetés „legvidámabb barakk”-ja (1956–1989)

TARTALOM

Magyarország olimpiai bajnokai 1896–1996 között

Az átalakulás korszaka (1989-től)

FEJEZETEK

Az átalakulás jórészt sportbázisokon kívüli erőinek nyomására 1989-ben – csökkentett hatáskörrel – az MM keretébe utalt Országos Sporthivatal (OSH) lépett az ÁISH helyébe. 1992-től a Belügyminisztérium felügyelete alá rendelt Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) vette át a magyar testkultúra ügyeinek intézését. Az elnöki tisztet – államtitkári rangban – a neves újságíró Gallov Rezsőre, majd 1997-től az egykori válogatott asztaliteniszező Harcsár Istvánra ruházták.

Az 1989. évi II. törvény beiktatását követően az egyletek, a szakszövetségek, a MOB, a Magyar Diáksport Szövetség, a Sportegyesületek Országos Szövetsége, a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség, a Magyar Szabadidősport Szövetség, a Magyar Hivatásos Labdarúgók Ligája és a Magyar Sportszövetség szervezeti és működési szabályzata rögzítette az önállóságot.

A MOB, a szakszövetségek, a korábban kiemelt, majd kedvező önkormányzati összeköttetéseket teremtő sportegyesületek egy része viszonylag megpróbáltatások nélkül élte át az átalakulást. Országos összefüggéseket tekintve azonban – egy 1995-ben lefolytatott OTSH–MOB felmérés szerint – az 1985. évi adatokhoz viszonyítva, a háttérbázisukat vesztett egyesületek több mint fele szüntette meg „ráfizetéses” szakosztályait. Az utánpótlás korosztályok létszáma 40, az igazolt versenyzőké 37, a félállású edzőké 27 százalékkal csökkent. A felsőoktatási intézmények többségében visszaesett, részben megszűnt a testnevelési és sportélet. A Ganz és a hozzá hasonló vállalati sportbázisok, csónakházak, állami lő- és repülőtéri felszerelések gátlástalan elherdálásának a formálisan véleményezői szerepkörbe szorított OTSH nem tudott gátat vetni.

A testnevelés és sport szétesettségének zavarából a kiútkeresés kimunkálására 1989-ben felkért Sporttudományos Tanács tagjai történeti megítélés szempontjából is reálisnak minősíthető részkoncepciókat dolgoztak ki. Más kérdés az, hogy e szakértői csoport tagjai és a végrehajtó hatalom politikusai mennyiben voltak képesek értelmezni azt, hogy az átalakítás során múltbeli adósságok mellett a jelen működtetési lehetőségeivel és a jövő gazdasági feltételeivel, a társadalmi akarat tényezőivel is számolniuk kell.

Sikerült elfogadtatniuk egy ún. „1000-es iskolai testnevelési létesítményprogramot”, amiből 449 tornaterem tető alá is került (1991). A tanuszoda és a szabadtéri játékpálya terveknek azonban érdemi megvitattatására sem került sor. A „társasági” és „jogi személyekké” {III-620.} nyilvánított sportszervezetekre vonatkozólag a törvényhozóknál nem tudták elérni a „nonprofit” besorolás kiterjesztését. A támogatók „szabadidő-” és „diáksport”-ra juttatott támogatásai is csak 1992-től kaptak adóleírási lehetőséget. A Szerencsejáték Rt., a lóverseny és a TOTO, valamint csődbejutásáig a Bingó részesedés befolyt jövedelmi hányada lehetőséget adott a Magyar Olimpiai Sikerekért Alapítvány (1993–1996) létrehozására, amelyek részben pótolni tudták a korábbi állami támogatás elmaradását. Az 1996-ban életre hívott Mező Ferenc Közalapítvány kuratóriuma magára vállalta, hogy rendszeres életjáradékot folyósít az itthon élő, 35. életévét betöltött magyar olimpiai érmeseknek és közvetlen hozzátartozóiknak. Az él- és versenysport valamint az utánpótlás támogatására szolgáló Gerevich Aladár Nemzeti Sport Közalapítvány (1997), továbbá NISZA örökébe lépő Wesselényi Miklós Nemzeti Ifjúsági és Szabadidősport az Egészséges Életmódért Közalapítvány mellett még nagyszámú magán- és intézményi alapítványt sikerült a hazai testkultúra támogatásába bevonni.

Szervezeti vonatkozásban az 1991. évi XX. törvény sorolta be a testnevelést és a sportot az önkormányzati feladatok körébe. Az OTSH regionális szerveiből alakított sportigazgatóságok és a megyei önkormányzatok ebből fakadó hatásköri viszályát csak 1995-ben sikerült országos méretekben rendezni.

Az átmeneti időszak gazdálkodási és jogi rendezetlensége, a felületes ellenőrzés viszonyai egyaránt kedveztek a pénzmosás újgazdagjainak, kis- és nagystílű szélhámosoknak. A létbizonytalanság szélére került egyesületek és szövetségek a parlamenti jóváhagyásra váró sporttörvénytől várták a megváltást. Az 1996. évi LXIV., sportról szóló törvény azonban gyakorlatilag senkit sem elégített ki. Nem került bele a testkultúra feladatkörének korszerű megfogalmazása. A kitűzött célok mögött nem jelölte meg a feltételek biztosítékait, de még a részterületek kapcsolatrendszerének irányelveit sem. Utóbbiakat az egykori OTT-t felidéző Országos Sporttanácsra hárították.

A gátlástalanul újratermelődő köztartozások, a jugoszlávoktól elszenvedett megalázó labdarúgó-vereségek (1997), a lelátók megcsappant nézőseregének agresszivitása – részben kormányzati körök nyomásának – hatására az 1998. februári közgyűlésen új vezetőség került az MLSZ élére. A holtpontról való elmozduláshoz jelentős támpontokat adtak azok a törvénymódosítások, amelyek kijelölték az ellenőrizhető, üzleti alapon működő, eredményorientált, hivatásos, félhivatásos és az ún. lakossági sport kereteit. Kimondották a professzionista alosztályok szervezési feltételeit, az ezekben szerepelni kívánó egyletek gazdasági társaságokká alakításának követelményeit, a biztosítási letétek összegét és a reklámjogokat. A törvény életbe léptetését a labdarúgásban 1998. július 1-jéig. A többi csapatsportágban 2001-ig tolták ki. A törvénymódosítások „engedetlenségi”, „késedelmi” és „átmeneti tartalmi eltéréseket” idéző vitái a polgári jogharmonizáció hazai térhódítására is utalnak.

Az államszocialista sportvezetés „legvidámabb barakk”-ja (1956–1989)

TARTALOM

Magyarország olimpiai bajnokai 1896–1996 között