Magyar mechanikusok külföldön elért eredményei

Tetmajer Lajos (1850–1905) gépészmérnök, az anyagvizsgálat úttörő tudósa, 1879-től a zürichi műszaki egyetem professzora {IV-78.} volt; ott európai hírű anyagvizsgáló laboratóriumot hozott létre. Kezdeményezésére alakult meg az Anyagvizsgálók Nemzetközi Egyesülete, amelynek első kongresszusa Tetmajert elnökké választotta. Legjelentősebb tudományos eredményét a centrikusan nyomott rudak kihajlásának vizsgálatával érte el. Megállapította, hogy a zömök rudak kihajlása rugalmas és képlékeny alakváltozás mellett következik be, erre az esetre meghatározta a kritikus terhelés számításának módját, kísérletekkel igazolta számítási módszerét.

Stodola Aurél (1859–1942) gépészmérnök ugyancsak a zürichi műegyetem professzora volt 1892–1929 között. Kidolgozta a forgó tárcsák szilárdsági és dinamikai méretezésének új módszerét (a gőz- és gázturbinák tárcsáira), termomechanikai analízist alkalmazott a forgó tárcsákra, számításokkal kimutatta, hogy a szívós anyagú tárcsák előzetes túlterhelésével (túlpörgetésével) a létrejövő képlékeny alakváltozás révén az üzemi állapotban kedvezőbb feszültségeloszlás jön létre. Közelítő, iterációs számító eljárást dolgozott ki a forgó tengelyek sajátfrekvenciáinak számításaira, amely ma is használatos. Új számítási módszereinek egy részét Gőzturbinák (1910) című könyvében foglalta össze. A szakmai közvélemény ítélete szerint elsőként helyezte tudományos alapokra a gépek tervezését.

Kármán Tódor (1881–1963) gépészmérnök Németországban (1906–1914 és 1919–1930), majd az USA-ban élt és dolgozott. Legjelentősebb tudományos eredményeit a folyadékok és gázok mechanikájában, valamint a szuperszonikus repülés aerodinamikájában érte el, de rendkívül gazdag tudományos hagyatéka van a szilárd testek mechanikai kutatásában is; ezen a területen is a legeredményesebb magyar tudósok közé sorolható. Göttingeni doktori disszertációját (1908) a centrikusan és excentrikusan nyomott rudak rugalmas-képlékeny stabilitásáról írta, s a továbbiakban is foglalkozott a törés, tönkremenetel kérdésével összetett feszültségi állapotban, valamint a márvány kristályszemcséinek képlékeny alakváltozásával, később a széles övű I-tartókban hajlítás hatására fellépő feszültségek meghatározásával (1923), a fémek hengerlésének rugalmas-képlékeny vizsgálatával (1925), a tartók rugalmas alakváltozásának meghatározásával a rugalmasságtani alapegyenletek alapján (1927), a centrikusan nyomott I-tartók alakváltozásával posztkritikus terhelés hatására (1932). 1939-ben kimutatta, hogy a héjak és lemezek stabilitási feladataira alkalmazott addigi elméletek és a kísérleti eredmények azért térnek el jelentős mértékben, mert az elméleti kiindulás hibás volt (a kis alakváltozás elméletét alkalmazta); bebizonyította, hogy a stabilitási jelenségeket a véges alakváltozás elméletével kell vizsgálni. Egy 1943-ban készített tanulmánya módszert ad a függesztett kábelhidak széllökésre bekövetkező lengéseinek számítására. Fonó Albert a század legnagyobb gépészmérnökének nevezte Kármánt.

Nádai Árpád (1883–1963) gépészmérnök 1926-tól az alkalmazott mechanika professzora volt Göttingenben, 1929-től az USA-ban élt. Tudományos hírnevet a képlékenységtan elméleti megalapozásában szerzett, 1931-ben megjelent híres könyvében elsőként foglalta össze a képlékenységtan elméletét és számos területre bemutatta alkalmazását (fémek és kőzetek képlékeny alakváltozásával kapcsolatban). Kimutatta, hogy a csavart rudak képlékeny teherbírása az ún. homokdomb analógia alapján viszonylag egyszerűen számítható. Bevezette az oktaéderes nyírófeszültség és az oktaéderes nyíró alakváltozás fogalmát. Elsőként mutatta ki, hogy az oktaéderes nyírófeszültség segítségével kifejezhető a képlékenységi feltétel; az ezzel arányos egyenértékű feszültség jelenik meg a Mises-féle képlékenységi feltételben. Foglalkozott még a fémek hengerlésének mechanikájával, {IV-79.} a forgáshéjak rugalmas-képlékeny alakításával.

Hoff Miklós (1906–1992) gépészmérnök pályája kezdetén a csepeli Weiss Manfréd repülőgépgyár konstruktőre (1928–1939), majd az USA-ban a Polytechnic Institute of Brooklyn munkatársa, utóbb a Stanford University Repülőgépek és Alkalmazott Mechanikai Tanszék professzora volt. Kutatási területe az alkalmazott mechanika, szerkezetek analízise, repülőgép-szerkezetek, illetve űrszerkezetek vizsgálata. Jelentős kutatásszervezési tevékenysége, több nemzetközi mechanikai bizottság tagja.

Szabó István (1906–1978) mérnök a berlini egyetemen 1948-ban kapott professzori kinevezést. Kutatási területe az alkalmazott mechanika. Az elméleti mechanika, az alapfokú műszaki mechanika és a felsőfokú műszaki mechanika területén írt kiváló könyvei tették nemzetközileg ismert tudóssá.

Sándor György (1912–) a budapesti műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet (1934), de négy évvel később az USA-ba távozott, ahol 1961-ben kapott professzori kinevezést. Kutatási területe a mechanizmusok elmélete, a manipulátorok és a robotok mechanikai vizsgálata, a forgórészek dinamikai analízise; e témákban kiváló tankönyveket és összefoglaló szakkönyveket írt.

Tobiás István Albert (1920–1986) gépészmérnök ugyancsak Budapesten szerezte meg oklevelét (1943). Professzori kinevezést 1959-ben kapott a birminghami egyetemre. Kutatási eredményeit a szerszámgépek dinamikai vizsgálatában, a forgácsolás közben létrejövő rezgési jelenségek elemzésében, a nagy sebességű forgácsolással kapcsolatos mechanikai problémák megoldásában érte el.

Szebehelÿ Győző (1921–) 1945-ben Budapesten szerezte meg gépészmérnöki diplomáját, 1947-től az USA-ban különböző vállalatoknál és egyetemeken dolgozott, 1968-tól az űrhajózástechnika professzora a Texasi Egyetemen (Austin). A hajók, a repülőgép- és az űrszerkezetek mechanikai analízisével, dinamikai vizsgálatával, tervezésével, mesterséges holdak mozgásának leírásával foglalkozik. Nevéhez fűződik az ún. Szebehelÿ-féle űrpálya-elmélet.

Szabó Barna Aladár (1935–) gépészmérnök, Miskolcon tanult, s 1956-ban ment Kanadába. A Washington University (St. Louis) professzora. Kutatási területe a rugalmasságtani peremérték-feladatok numerikus megoldási módszerei, elsősorban a végeselem módszer. A módszer hibabecslésével, megbízhatóságának és hatékonyságának növelésével foglalkozva kidolgozta az elemek interpolációs polinom-fokszámának fokozatos növelésén alapuló adaptív megoldási eljárást (1978). Feltárta a módszer matematikai alapjait, kidolgozta a hatékony alkalmazás feltételeit, és a módszert társította az elemek fokozatos méretcsökkentésén alapuló adaptív eljárással (1981).