A földrajztudomány 1945-ig

A 20. századi magyar geográfia történeti gyökerei a 19. század második felére nyúlnak vissza. Megalapozásában a természettudományok közül főként a földtannak, a kőzet- és ásványtannak, valamint a talajtannak, a társadalomtudományok közül a történettudománynak és a statisztikának volt elsődleges szerepe. Legfontosabb segédtudományként szolgálta a korabeli geográfiát addigi eredményeivel a térképészet. Az évszázadok során felhalmozódott külföldi és hazai földtudományi ismeretek fokozatosan épültek be a földrajzba.

A geográfia első eredményei Hunfalvy János és id. Lóczy Lajos nevéhez kötődnek. Bár a budai Polytechnikumban már 1857-től folyt felsőfokú földrajzi oktatás (a bécsi egyetemről áthívott Adolf Schmidt révén), önálló hazai földrajztudományról csak az ország első földrajzi tanszékének létrehozatala (pesti egyetem, 1870) óta beszélhetünk. Megalapítója Hunfalvy János (1820–1888), a geográfia első hazai egyetemi tanára volt. A földrajz mellett a történet- és a jogtudományban, valamint a statisztikában egyaránt jártas, fiatal korában a német geográfia Karl Ritter által képviselt leíró-összehasonlító szemléletét valló, majd azt továbbfejlesztő Hunfalvy munkássága révén megkezdődött a magyar geográfus közélet szervezeti kereteinek kialakítása is (Magyar Földrajzi Társaság megalapítása, 1872). Tudományos művei (A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása. I–III. 1863–1865; Egyetemes földrajz különös tekintettel a néprajzi viszonyokra. I–III. 1884, 1886, 1890) megalapozták a korabeli geográfia felsőszintű oktatását, kitágítva egyben a kutatások színterét számos, addig alig művelt részterületre (éghajlat, erdők, vízszabályozás stb.), és ráirányították a figyelmet a természeti folyamatokba való emberi beavatkozás következményeinek tanulmányozására. Hunfalvy kezdeményezésére ekkor indult meg a földrajzi felfedező utakról szóló tudományos beszámolók rendszeres fordítása és közlése, elősegítve a legújabb külföldi kutatási eredmények folyamatos beépülését a hazai ismeretanyagba.

A felsőfokú földrajzoktatásban komoly módszertani előrelépést jelentettek és a tudományos fejlődést is jól szolgálták a Kogutowicz Manó által 1890-ben megalapított első magyar térképészeti intézet kiadványai. Az innen kikerült térképeken jelölték először a greenwichi kezdő meridiánt. Mérföldkőnek számított az intézet (1901-től Magyar Földrajzi Intézet Rt.) 1902-ben megjelentetett egyetemes világatlasza, amely már éghajlati, növényzeti, népsűrűségi, mezőgazdasági és ipari szaktérképeket is tartalmazott.

A kolozsvári tudományegyetemen 1874-ben (az országban másodikként) kezdődött meg a magyar nyelvű felsőfokú földrajzoktatás. Tárgyainak egyedüli előadója Terner Adolf volt, aki oktatómunkája (1874–1904) mellett létrehozta az egyetem földrajzi intézetét, s egy kis földrajzi múzeumot is alapított.

A századfordulót megelőző és az azt követő évtizedben a magyar földrajztudomány legmeghatározóbb személyisége a geológus végzettségű id. Lóczy Lajos (1849–1920) lett. Hunfalvy halálát követően 1889–1908 között a budapesti tudományegyetemen ő volt az Egyetemes Földrajzi Tanszék professzora, 1903-tól haláláig egyben a Földtani Intézet igazgatója. Tudományszervező és irányító munkája {IV-347.} nyomán tanszéke, majd a Földtani Intézet a természetföldrajzi és a geológiai kutatások nemzetközileg is nagyra értékelt műhelyévé vált, ahol a földtani, tektonikai, réteg-, őslény- és felszínalaktani vizsgálatok eredményeit felhasználó geográfia gyors fejlődésnek indult. E fellendülés kezdetét jól jelezte annak a hatalmas ismeretanyagnak a feldolgozása és közzététele, amelyet Lóczy – Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójának (1877–1880) tagjaként – a Himalájában, a Góbi sivatagban és Kínában végzett kutatásai során szerzett, és amely a magyar geológiának és geográfiának – többek között a Transzhimalája felfedezésével – világhírt hozott. Lóczy vezetésével több tudományágra kiterjedő kutatási programok indultak meg, mint például az 1891-től közel három évtizeden át tartó Balaton-kutatás, az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai vizsgálata, illetve a Kárpátok és a Kárpát-medence kialakulásával kapcsolatos kutatások sorozata. (A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei c. 32 kötetes monográfia 1897–1920 között jelent meg.)

A századfordulót követően a hazai geológiával szorosan együttműködő geográfia művelőinek és oktatóinak száma egyre gyarapodott, nemzetközi kapcsolatai folyamatosan szélesedtek, kutatási témái sokasodtak és tartalmilag is bővültek.

A természetföldrajz mellett fokozatosan önállósult és gyors fejlődésnek indult az emberföldrajz is, s a földrajztudományi eredmények mind nagyobb hányada épült be a felső- és középfokú oktatásba. Mindebben kulcsszerepe volt Lóczy iskolateremtő tevékenységének, amely révén kiváló geográfus-geológus nemzedék lépett a színre az 1900-as évek elején. Tagjai (Cholnoky Jenő, Prinz Gyula, Teleki Pál; a geológusok közül Papp Károly, Böckh Hugó, Schafarzik Ferenc, Vendl Aladár, Vadász Elemér) a 20. század első felében meghatározó egyéniségei lettek tudományterületük fejlődésének.

Közülük is kiemelkedett képességeivel a mérnöki alapképzettségű Cholnoky Jenő (1870–1950), Lóczy munkatársa és szellemi örökségének továbbvivője. Tág határok között mozgó kutatói tevékenységével nagymértékben kibővítette a földrajzi ismeretanyagot, miközben a geomorfológia, a hidrológia, a glaciológia, a klimatológia, továbbá az ember- és a történeti földrajz területén is maradandót alkotott. Cholnoky révén vonult be a magyar geográfiába az amerikai William Morris Davis forradalmian új geomorfológiai szemlélete, mely szerint a felszíni domborzati formák ciklusos lepusztulási folyamatok eredményeként jönnek létre. Egyszemélyes kínai expedíciójának (1896–1898) tudományos felfedezései egyaránt gazdagították a geomorfológiát, a löszkutatást, a hidrológiát és a sivatagkutatást. Cholnokynak a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Földrajzi Tanszék vezetőjévé való kinevezésével (1905) megszűnt Budapest addigi monopolhelyzete a geográfiai felsőfokú oktatása és tudományos művelése terén. 14 éves tanszékvezetősége alatt nemzetközi színvonalra fejlesztette a kolozsvári felsőfokú földrajzoktatást, és jelentős eredmények születtek Erdély természetföldrajzi viszonyainak kutatásában.

Cholnoky Jenő

A 20. század első évtizedében földrajztudományunk újabb eredményekkel gazdagodott. 1906-ban és 1909-ben került sor a budapesti tudományegyetemen oktató Prinz Gyulának (1882–1973) a Tien-san hegységet feltáró közép-ázsiai expedícióira. A jeles német Ázsia-kutató, Ferdinand von Richthofen előadásainak hatására Közép-Ázsiába utazó Prinz nemzetközileg is nagyra értékelt kutatásai a fiatal kéregmozgásoknak a mai domborzat kialakításában játszott szerepére, továbbá a közép-ázsiai és az alpi eljegesedés közti különbségekre hívta fel a világon elsőként a figyelmet.

Az emberföldrajzi (akkori nevén antropogeográfiai) vizsgálatok terjedését tükrözte {IV-348.} a vidéki piarista földrajztanárnak – 1910–1920 között a budapesti tudományegyetem földrajzi tanszékvezetőjének –, Czirbusz Gézának (1853–1920) a munkássága, aki jelentős visszhangot keltett Balbi Adorján egyetemes földrajza a művelt közönség számára (1893–1903) c. ötkötetes könyv fordításával, illetve a Magyarország a XX. évszáz elején (1902) c. művével. A magát Hunfalvy-tanítványnak valló Czirbusz tevékenysége ellenpólust jelentett a Lóczy-féle természettudományos beállítottságú iskolával szemben, amely kora elismert földrajztudósaival éveken át folytatott éles polémiákhoz vezetett.

Az 1910-es évek a különböző társadalomföldrajzi irányzatok előretörésének korszaka volt a magyar geográfiában. Egymás után jelentek meg az ázsiai expedíciókról szóló tudósítások mellett Magyarország természeti és társadalmi adottságait, illetve a Balaton-kutatás eredményeit bemutató újabb munkák (pl. A Magyar Szent Korona Országainak földrajzi, társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása. Szerkesztette Lóczy Lajos. 1918; Lóczy Lajos: Magyarország földtani szerkezete és ezeknek vidékek szerinti telepedése. 1918). 1914-ben Czirbusz korábbi munkatársa, Milleker Rezső (1887–1945), megalapította a Debreceni Tudományegyetemen a Földrajzi Tanszéket, ahol az Alföld-kutatás mellett település- és regionális földrajzi vizsgálatokkal is foglalkoztak. Az emberföldrajz leendő budapesti egyetemi tanára, Hézser Aurél (1887–1947) lefordította a francia Jean Brunhes Az emberföldrajz problémái c. dolgozatát, megismertetve a francia antropogeográfia vizsgálati módszereit az eddig egyoldalúan német szemlélet alapján vizsgálódó magyar emberföldrajzosokkal. Az 1910–1920-as években írta városföldrajzi műveit a településföldrajz fejlődését szintén elősegítő Prinz Gyula is (Budapest földrajza. 1914; Európa városai. 1923).

Ekkoriban vált elismert földrajztudóssá gr. Teleki Pál (1879–1941), a magyar gazdaságföldrajz megalapítója. A földrajztudomány elméleti és módszertani kérdéseinek tisztázására szolgáló művével (A földrajzi gondolat története. 1917, 1996) hosszú időre megalapozta a polgári szemléletű honi geográfia eszmei bázisát.

A vesztes I. világháborút követően markáns átrendeződés zajlott le a hazai földrajztudomány szervezeti rendszerében. 1919-ben a történelmi Magyarország felsőoktatási és tudományos bázisaként szolgáló egyetemei közül a kolozsvári Budapestre, illetve 1921-ben Szegedre, az 1916-tól földrajz tanszékkel is rendelkező pozsonyi egyetem (ahol 1918–1920 között Prinz is oktatott) Budapestre, majd 1923-ban Pécsre költözött. A románok megszállta Kolozsvárott 1919-ben megszűnt a magyar nyelvű felsőoktatás. Az erdélyi nagyvárosból kiutasított Cholnokyt a budapesti tudományegyetemre nevezték ki egyetemi tanárnak. Átvette és újjászervezte a Czirbusz által elhanyagolt tanszéket, ahol a geográfia oktatását évek szívós munkájával ismét nemzetközi színvonalra emelte.

A Szegedi Egyetemen 1921-ben létrehozott Földrajzi Intézet vezetője 1923–1944 között a neves térképész, Kogutowicz Károly (1886–1948) volt, aki a korszerű térképészeti és alkalmazott geográfiai ismeretek felhasználásával szervezte meg a földrajztanárképzést, és ő indította meg – még 1920-ban – a Föld és Ember c. antropogeográfiai folyóiratot. Erre az időszakra jellemző a tájföldrajzi gondolat térhódítása, továbbá a térképészet mint tantárgy megjelenése a geográfia felsőszintű oktatásában.

Prinz Gyula a pécsi Erzsébet Tudományegyetem tanáraként (1920–1941 között a Földrajzi Tanszék vezetője) fejtette ki a számára Európa-hírnevet hozó Tisia-elméletét. A Kárpát-medence kialakulását sajátosan regionális tektonikai alapon magyarázó teóriája fél évszázadon át, egészen a globális lemeztektonikai felismerések elterjedéséig uralta a magyar {IV-349.} geotektonika elméletét. Mivel szintézisének földtani módszertani alapjai nagyrészt helytállóak, ezért Prinz megállapításai még az 1990-es években is jól felhasználhatók a kéregfejlődés tanulmányozásában. Pécsi működése alatt a tanszék a hazai gazdaságföldrajz ismert kutatóhelyévé vált. Geomorfológiai munkásságán túl Prinz maradandót alkotott a településmorfológia, az idegenforgalmi, a közlekedési és a tengerföldrajz területén is. Az 1920-as években mellette indult el pályáján a Cholnoky-tanítvány Szabó Pál Zoltán (1901–1965), aki a következő évtizedekben elvégezte a Mecsek tudományos feltárását.

A trianoni Magyarországon a geográfia ügye ismét fontossá vált. Teleki Pál kezdeményezésére a budapesti tudományegyetemen szervezett Közgazdasági Karon megindult a gazdaságföldrajz oktatása (1920), s a későbbiekben ez a Teleki vezette tanszék lett a tudományterület egyik hazai központja. Teleki tudományos munkássága révén vált általánosan elfogadottá a hazai földrajztudományban a gazdaságot és a társadalmat a földrajzi környezetbe ágyazva vizsgáló szemlélet. Ekkor írt műveiben (Általános gazdasági földrajz különös tekintettel az óvilági kontinensekre. 1926; A gazdasági élet földrajzi alapjai. 1935) a dialektikus gazdaság- és társadalomföldrajz modern szintézise fogalmazódott meg. Munkáját olyan jól képzett idősebb, illetve tehetséges fiatal kollégák segítették, mint Strausz Adolf (1853–1944), a Balkán kiváló ismerője, Fodor Ferenc (1887–1962) és Koch Ferenc (1901–1974), több korszerű gazdaságföldrajzi tankönyv társszerzői (pl. Fodor Ferenc: Magyarország gazdasági földrajza. 1924). A tanszék kimagasló munkát végzett az akkoriban rendkívül időszerű nemzetiségi kérdés kutatásának politikai földrajzi és kartográfiai módszerekkel történő feldolgozásában. Az így született tematikus térképek első változata volt a híres „Carte rouge” („vörös térkép”), amelyet a trianoni béketárgyalásokra készítettek a realitásokat figyelmen kívül hagyó, igazságtalan országhatár-kijelölések etnikai megalapozatlanságának tudományos bizonyítására. Ugyancsak Teleki széles körű tudományszervező munkájának köszönhető jött létre 1924-ben a Szociográfiai Intézet, illetve 1926-ban az Államtudományi Intézet. Mindkettőben mélyreható kutatásokat végeztek a közép-európai országok gazdaság- és népességföldrajzi viszonyaira vonatkozóan.

A földrajz 1920 után nemzetnevelő tantárggyá lépett elő a különböző szintű iskolákban. Ennek megfelelően a felsőoktatásban az 1930–1940 közötti időszak a hazai geográfia addigi eredményeinek közzétételét célzó, összefoglaló művek megjelenésének évtizede volt. Cholnoky – aki 1920–1945 között a magyar geográfia első számú hazai és nemzetközi szaktekintélye volt – egyetemi oktatói, kutatói és tudománynépszerűsítő munkáján túl egymás után írta gazdag tudományos tapasztalatait összegző műveit (Az emberföldrajz alapja. 1922; Általános földrajz. I–II. 1923; A földfelszín formáinak ismerete. 1926; Magyarország földrajza. 1929; Az Egyenlítőtől a sarkvidékig. 1930; A Föld megismerésének története. 1932; Hazánk és népünk egy ezredéven át. 1935; A Föld és élete. I–V. 1936). Keze alól jól képzett földrajztanárok, jelesebb tanítványaiból pedig jövőbeni tudósok (Kéz Andor, Szabó Pál Zoltán, Mendöl Tibor, Bulla Béla, Kádár László) kerültek ki.

Már elsősorban nekik köszönhetően indult meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magas szintű folyóterasz-kutatás Kéz Andor (1891–1968) irányításával, majd a sivatagkutatás, amely Kádár László (1908–1989) 1933. évi szaharai tanulmányútjának eredményei révén újabb nemzetközi elismertséget hozott a magyar geográfiának a felszínalaktan, a folyóvízi erózió, a tektonika és a futóhomokformák genetikai rendszerezése tárgykörében.

{IV-351.} A társadalomföldrajz keretében végzett emberföldrajzi kutatások Hézser Aurélhoz köthetők. 1938-ban a Kárpát-medence még sokoldalúbb kutatására Teleki Pál Magyar Táj- és Népkutató Intézet néven újabb tudományos műhelyt alapított, amelyet Kádár László irányított.

A vidéki egyetemek közül Pécsett a Mecsek kutatása (Szabó Pál Zoltán) mellett Prinz Gyula újabb eredményeket tett közzé a Tien-san vidékének tájföldrajzáról. Prinz 1944-ben (1914 és 1926 után) harmadszor kiadott Magyarország földrajza c. könyve a hazánkra vonatkozó földrajzi ismeretanyag addigi legmagasabb színvonalú összefoglalása volt. Az 1927-ben Debrecenbe került Mendöl Tibor (1905–1966) kutatásainak eredményeként megújult a magyar településföldrajz, az Alföldre, majd a Kárpát-medence egész területére vonatkozóan korszerű funkcionális városmorfológiai munkák láttak napvilágot (Szarvas földrajza. 1928; Az alföldi városok morfológiája. 1936).

A bécsi döntéseket követő országterület-növekedés, majd belesodródásunk a II. világháború harcaiba tudományos életünket sem hagyta érintetlenül. Észak-Erdély visszacsatolását követően, 1940 októberében az újjászervezett kolozsvári tudományegyetemen felállított Közgazdasági Karon három földrajzi intézet (történelem-, gazdasági földrajzi és geológiai) kezdte meg működését Prinz Gyula, a Teleki-tanítvány Hantos Gyula (1903–1945) és gr. Teleki Pál fia, a geológus képzettségű gr. Teleki Géza (1911–1983) vezetésével. A Cholnoky hagyományokat felélesztő geográfia mellett új feladatként jelentkezett az Erdély további fejlődését megalapozó gazdaságföldrajzi tényezők kutatása, amely az intézetek öt évig tartó fennállása alatt intenzíven folyt. Gr. Teleki Pál tragikus halála (1941) után egykori tanítványát és tanártársát, Rónai Andrást (1906–1991) bízták meg a Gazdaságföldrajzi Tanszék vezetésével, majd az elhunyt államférfi nevét felvevő Államtudományi Intézet igazgatói tisztével. (A Teleki Pál Tudományos Intézet 1945-ig állt fenn.) A háború utolsó évében a kormány az intézet fő feladataként a leendő béketárgyalások tudományos előkészítését jelölte meg. Kádár László eközben az újra magyar fennhatóság alá tartozó Bácskába került, ahol 1942–1944 között az újvidéki Állami Kereskedelmi Főiskolán oktatta a földrajzot.

A Pázmány Péter Tudományegyetem földrajzoktatásában és az ott végzett tudományos munkában is jelentős változások következtek be. 1940-ben a Debrecenből a fővárosba feljött Mendöl Tibor új, Emberföldrajzi Tanszéket szervezett, ahol munkatársaival megindította és európai színvonalra emelte a gazdasági jelenségek településkörnyezeti hatásainak vizsgálatát. Az 1941-ben nyugdíjba vonult Cholnoky Jenőtől a Természetföldrajzi (akkori nevén Fizikai Földrajzi) Tanszék vezetését a kiváló természetföldrajzi képzettségű, eredeti gondolkodású Bulla Béla (1906–1962) vette át. A Cholnoky szemléletén túllépő, a felszínfejlődés bonyolult folyamatát a korábbinál összetettebb, a külső és a belső erők együttes hatásaként magyarázó Bulla tevékenysége újabb lökést adott a hazai természetföldrajz fejlődésének, előkészítve a háború utáni korszerű szemléletű geográfus nemzedék színrelépését. (Tudományos eredményeihez nagyban hozzájárult, hogy 1939–1943 között bejárhatta a visszacsatolt területek közül a Keleti-Kárpátok és a Felső-Tisza vidékét, továbbá a Székelyföldet, s mindenhol alapos földtani és felszínalaktani vizsgálatok végzésére nyílt lehetősége.)

Az 1940-es években konkrét formában is megjelent a regionális jellegű nemzeti kutatások megindításának igénye. Ennek jegyében hozták létre 1943-ban Pécsett a Dunántúli Tudományos Intézetet (DUTI).