{IV-352.} A földrajztudomány 1945 után

A II. világháborút követő időszak ismét a markáns változások nyitánya volt a mindig is politikaérzékeny magyar geográfiában. Az erőszakosan végrehajtott ideológiai-politikai rendszerváltozás következményeként megnőtt a szovjet geográfia befolyása. Hatására a marxista szemlélet mindinkább teret nyert a földrajzi kutatásmódszertanban, megakadályozva, illetve hosszú időre háttérbe szorítva a nyugati és a korábbi hazai – azaz a kor jelzőjével „burzsoá” – földrajz eredményeinek átvételét. Ez a szemlélet a magyar geográfia számos ágában érvényesült, de különösen a gazdaságföldrajzban vált ideológiai alapkövetelménnyé.

Az 1948-ban teljes hatalomra jutó új politikai rendszer lényegesen átformálta a földrajz tudományának és felsőoktatásának szervezetét is. Miközben Budapesten, Szegeden és Debrecenben megmaradtak az egyetemi földrajzi tanszékek és nem zárták be a DUTI-t sem, aközben a Teleki által alapított intézeteket felszámolták, egyetemi tanszékét is megszüntették. Pécsett a geográfia egyetemi szintű oktatása 1940-ben véget ért, helyette csak az 1948-ban létesült pedagógia főiskolán folyt felsőfokú földrajztanítás. A Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemen Gazdaságföldrajzi Tanszék kezdte meg működését.

A nagyrészt szovjet mintára átszervezett (1949), s ún. „burzsoá-polgári” tagjaitól „megtisztított” Magyar Tudományos Akadémián fokozatosan kiépült az önálló kutatóintézetek hálózata, így l951-ben a földrajztudománynak is lehetősége nyílt egy szerény méretű kutatóhely (Földrajztudományi Kutatócsoport) létrehozatalára. Ebből nőtt ki a következő évtizedben a Földrajztudományi Kutatóintézet (FKI).

Az intézményi kutatásokon túl 1967-ben Balázs Dénes (1924–1994) geográfus egyéni kezdeményezésére jött létre az az öt hónapos Magyar–Lengyel Szahara Expedíció, ahol negyedmagával vett részt. Az expedíció tagjai karsztmorfológiai, -hidrológiai kutatásokat, s denudációs vizsgálatokat végeztek, valamint tanulmányozták a vulkanikus térszínek és a jelenkori vulkanizmus jelenségeit.

Az 1950-es években az általános iskolai tanárképzés megújítását célzó felsőoktatási reform keretében a korábban meglévő (Szeged, 1928), illetve az 1948-ban létesített (Eger, Pécs), majd tanárképzőkké átminősített pedagógiai főiskolákon a képzés mellett megindultak a földrajzi kutatások is, bár egyelőre csak szerény eredményekkel. A felsőfokú földrajzoktatás a hazai főiskolai hálózat további bővítésével – Nyíregyháza (1962), a pécsi főiskola kihelyezett tagozata Szombathelyen (1971), az egrié Budapesten (1975) – újabb katedrákhoz jutott. 1973-ban az FKI a békéscsabai székhelyű Alföld-kutató Csoporttal bővült. 1974-ben a szombathelyi tagozat önálló főiskola lett, 1982-ben a Pécsi Tanárképző Főiskola és a Pécsi Tudományegyetem összevonásával létrejött Janus Pannonius Tudományegyetemen (JPTE) a földrajzoktatás magasabb szintre emelkedett. Az ELTE 1983-ban Földrajz Tanszéket is magában foglaló Általános Iskolai Tanárképző Főiskolai Karral (TFK) gazdagodott (az egri főiskola kihelyezett tagozatának átvételével).

A pécsi székhelyű MTA Regionális Kutatások Központját (RKK), a komplex területi kutatások második hazai centrumát, 1984-ben alapították. A központ bázisintézményévé vált DUTI mellett vidéki kutatóhelyek hálózata (Kecskemét, Debrecen, Békéscsaba, Miskolc, Győr, Szolnok, Szombathely), valamint egy budapesti osztály jött létre. Ezekből szervezték meg 1991-ben a kecskeméti székhelyű Alföldi Tudományos Intézetet, 1993-ban a Győr központú Nyugat-dunántúli Tudományos Intézetet. 1993-ban a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Karán megalakult a Földrajz-Környezettani Tanszék a Környezetgazdálkodási Intézet keretében (tanszékvezető: Hahn György). 1997-ben {IV-353.} a budapesti és a miskolci kutatóegység Közép- és Észak-magyarországi Tudományos Intézetté alakult, Budapest központtal.

1967-ben a Radó Sándor vezette Kartográfiai Vállalat megjelentette hazánk első átfogó, rangos geográfusaink együttműködésével született térképművét, Magyarország Nemzeti Atlaszát. Második kiadása Pécsi Márton szerkesztőbizottsági elnök irányításával készült (1989). Az elsőhöz képest többszörös terjedelmű, kétnyelvű, tematikus atlaszmű szerkesztői munkájukért Széchenyi-díjat kaptak.