A meteorológia egyes kutatási területeinek fejlődése

Szinoptikus és dinamikus meteorológia

A szinoptikus és dinamikus meteorológiai kutatások az előrejelzési módszerek hazánk speciális földrajzi adottságaira, medencejellegére való alkalmazásával, az Alpok és a Kárpátok hegykoszorújának időjárási hatásaival, a makroszinoptikus {IV-373.} légköri objektumok sajátságaival foglalkoztak. Kezdetben a légnyomási képződmények, az áramlási és a termobárikus mezők sajátosságait és szerkezetét tanulmányozták a frontok és frontális folyamatok mélyebb megismeréséhez, majd az aerológiai mérések rendszeressé válása lehetővé tette a konvektív időjárási folyamatok és a mezoléptékű időjárási rendszerek analizálását, elsősorban a zivatarok, a szélviharok, a jégesők és a villámlások előrejelzésének pontosítása érdekében. A repülés gyors fejlődése igényelte a turbulencia és a vertikális szélnyírás szinoptikus vizsgálatát is (Titkos Ervin).

Az 1970-es évek elejétől a műholdas és radarmeteorológiai mérések lehetővé tették a csapadékfolyamatok behatóbb vizsgálatát. A magyar csapadékszinoptikai kutatások részben a téma érdekessége, részben a társadalom és a gazdaság igényei miatt is jelentős teret szenteltek a csapadék-előrejelzési módszerek fejlesztésének, mind ultrarövid, rövid, mind közép- és hosszútávra (Bodolai István, Bodolai Istvánné, Tänczer Tibor).

Intenzív munka indult a speciális időjárási helyzetek előrejelzésére (repülésbiztosítás, hófúvás, balatoni viharok, szmog- és katasztrófahelyzetek, ár- és belvízi időjárási feltételek stb.) is. A hazai szinoptikus és dinamikus meteorológiai kutatások témaköreit, eredményeit és a kapcsolódó szervezeti feltételek – mérőrendszerek, távközlés, számítógépes adatfeldolgozás, radar, műhold stb. – fejlődését foglalja össze Bodolai Istvánné Magyar szinoptikus meteorológiai kutatások 1955–1995 c. könyve. E kutatások eredményeként jelentősen megnőtt a hazai időjárás-előrejelzés pontossága rövid és középtávon. Az 1980-as évektől jelentős előrehaladás történt az egyes időjárási elemek mennyiségi előrejelzésében (Dévényi Dezső). Széles körűvé váltak a megrendelésre készülő célprognózisok (viharjelzés, szmoghelyzetek, UV-sugárzás stb.). Az időjárási előrejelzési szolgáltatások a lakosság számára bővültek és javultak; az 1990-es években a médiában is tág teret kapnak az időjárási előrejelzések.

Repülésmeteorológia

A repülésmeteorológia a légiforgalommal együtt jött létre az I. világháború idején, majd Hille Alfréd irányításával olyan mértékben fejlődött tovább, ahogyan a polgári és katonai légiforgalom bővült. 1950-ig Budaörsön, ezt követően Budapest-Ferihegyen üzemelt az OMI repülésmeteorológiai szolgálata (1957-ig Veress László, 1971-ig Ozorai Zoltán, 1974-ig Lépp Ildikó vezetésével). A főosztályon a repülésmeteorológiai kiszolgáláson túl jelentős kutatás is folyt, különösen a repülést, a le- és felszállást meghatározóan befolyásoló időjárási jelenségek körében. Figyelemre méltó publikációk születtek többek között a felhőalap, a látástávolság, a szélirány- és a szélsebesség-eloszlás, a ködgyakoriság, -keletkezés és -feloszlás témakörökben. A repülésmeteorológiai szolgálat jelentős része 1992-ben átkerült a Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatósághoz. Az OMSZ a szükséges meteorológiai információs adatbázist továbbra is szolgáltatja a repülés-előrejelzés számára.

Viharjelzés a Balatonon és a Velencei-tavon

A balatoni viharjelzés 1934. július 8-án indult meg a Vöröskereszt szervezésében, jelzőrakétákkal. 1951-től az újjászervezett viharjelzés a Belügyminisztérium irányításával működött, viharágyúkkal és jelzőrakétákkal; az OMI az időjárási előrejelzéseket szolgáltatta.

1956 végén, Zách Alfréd szervezőmunkájának eredményeként megépült a Siófoki Viharjelző és Balaton-kutató Obszervatórium. Vezetője évtizedeken át Böjti Béla volt, majd 1991-től Bartha Imre. Az 1970-es években intenzív kutatómunka kezdődött a riasztási módszerek fejlesztésére. Az 1980-as évek elejétől új riasztó-jelző rendszert építettek ki a tó körül, amely a hangjelzések helyett a felvillanó fényjelzésen {IV-374.} alapul. Ezzel egy időben helyezték üzembe a tó körül az automata meteorológiai állomáshálózatot is, Mezősi Miklós irányításával. A Velencei-tó partján két fényjelző rendszert telepítettek.

Az OMSZ anyagi gondjai miatt 1992-ben az Országos Rendőr-főkapitányság átvette a fényjelző rendszer üzemeltetését. Az OMSZ feladata a viharjelzés folyamatos meteorológiai kiszolgálása és a riasztási parancs kiadása maradt.

A siófoki obszervatóriumban a megalakulást követően tudományos kutatásokat is végeztek. A vizsgálatok a viharjelzési módszerek fejlesztésére irányultak (Sturmwarnung am Balatonsee. Szerkesztette Götz Gusztáv. 1966). Az obszervatórium kutatói (Böjti Béla, Bartha Imre, Horváth Ákos) különösen a frontális jellegű szélviharok helyi sajátosságaival foglalkoztak. A radar- és a számítógépes fejlesztések lehetővé tették a konvektív aktivitásból (nem fronthelyzetből) származó erős és viharos szelek természetének vizsgálatát is, az ún. instabilitási vonalak és a mezoléptékű konvektív folyamatok jobb felismerése és előrejelezhetősége szempontjából.

Magaslégköri kutatások

A magaslégköri kutatás gyökerei a 20. század elejére nyúlnak vissza, amikor még csak közvetett módszerekkel, a felhővonulások irányából és sebességéből vontak le következtetéseket. Az 1920–1930-as években már tényleges mérő és adatfeldolgozó munkát végeztek egyes kijelölt, ún. nemzetközi napokon, ballonszonda-felszállások révén. A rendszeres rádiószonda-mérések a II. világháborút követően indultak el, s ettől az időtől vált lehetővé a megalapozott magaslégköri kutatás.

A rádiószonda-felszállások lehetőséget adtak arra is, hogy a lokális időbeli légköri változások tükrében jellemezhessék a felsőbb légrétegek időjárását.

A kutatások 1950–1970 között elsősorban hazánk aeroklimatológiai képét rajzolták meg, de számos vizsgálati eredmény született az egyes meteorológiai elemek vertikális eloszlásképének témakörében is. Említésre méltó e korszakból Béll Béla A troposzféra éghajlata Magyarország fölött (1954) c. munkája, amely a légnyomás, a hőmérséklet és a légnedvesség évi változékonyságát elemzi a troposzférában. Ezt követően számos vizsgálat foglalkozott a troposzféra szélsebességi viszonyaival (Bucsy József), a Kárpát-medence sajátságos lehűlési (hidegpárna) viszonyaival (Tóth Pál), a zivatarok aerológiai karakterisztikáival (Götz Gusztáv, Pápainé Szalay Gabriella), a légkör vízgőztartalmának mennyiségi mutatóival (Takács Ágnes). E témakörökben több mint 100 dolgozat jelent meg az intézet tudományos kiadványaiban.

A rendszeres (magaslégköri) ózonmérések 1967-ben indultak, tovább szélesítve ezzel az aerológiai kutatások spektrumát.

Az ionoszféramérések – a magasabb légrétegek (50–500 km) elektromossági viszonyainak vizsgálatára – 1954-ben kezdődtek, Flórián Endre irányításával. Az adatokat az Ionoszféra Jelentés, majd az Ionoszféra Havijelentések c. kiadványban közölték, Saikó János szerkesztésében. E rendszeres mérések az ionoszféra rendellenességeinek, felmelegedésének, az ionoszféra viharok statisztikai jellemzőinek, a szabályos és a nem szabályos rétegek előfordulási gyakoriságának és előrejelezhetőségének vizsgálatára irányultak. Az ionoszférában zajló légelektromos folyamatok a rádióhullámok terjedését meghatározóan befolyásolják, ezért a kutatásnak jelentős a gyakorlati haszna. Az adatgyűjtő berendezés 1990-ben az OMSZ-től az MTA soproni Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetébe került át.

Éghajlatkutatások

A 20. század második felében végzett éghajlatkutatások két jól elkülöníthető periódusra oszthatók.

Az első 10–15 évre (kb. 1960-ig) a klasszikus klimatográfiai metodika alkalmazása, {IV-375.} azaz az egyes éghajlati elemek monografikus újrafeldolgozása a jellemző, de már kisebb térségekre (pl. a Tisza vízgyűjtőjének csapadékviszonyai, Budapest éghajlata stb.). Jelentős gyakorlati igényeket elégített ki a mezőgazdaság és a vízgazdálkodás számára készült, a csapadék havi, évszakos, félévi és évi összegeinek szélsőségeit, ezenkívül különböző valószínűséggel meghaladó értékeit bemutató feldolgozás (Kéri Menyhért–Kulin István: A csapadékösszegek gyakorisága Magyarországon. 1953). Hasonló vizsgálatok folytak a hótakaróra, a szélviszonyokra, a ködgyakoriságra, a látástávolságra, a felhőzetre és a napfénytartamra vonatkozólag is.

E kutatások legfőbb eredményeit foglalta egységbe a Kakas József szerkesztésében megjelent Magyarország éghajlati atlasza (1960), amely az 1901–1950-es éghajlati törzsértékek alapján nyújt korszerű és részletes áttekintő képet hazánk éghajlatáról.

Ezt követően felerősödött éghajlatkutatásunkban a dinamikus irányzat, amely már a felszín sugárzás-, hő- és vízháztartási rendszerét boncolgatta mikro-, terep- és szinoptikus klimatológiai vizsgálati módszerekkel. E korszerű kutatások folytatásaként kezdték alkalmazni az 1970–1980-as években az éghajlatváltozás tisztázására irányuló klímamodell kutatási módszereket.

Az éghajlat energetikai alapon történő feltárását Berkes Zoltán indította el az 1940-es évek végén, a Kárpát-medence vízháztartásának a csapadék, a lefolyás, illetve a párolgás klímaadatokból történő mérlegszerű összeállításával és hőháztartási alapon történő igazolásával. Bacsó Nándor ugyancsak éghajlati adatok alapján számított, havonkénti bontású, elméleti meggondolásokra alapozott hőháztartási mérlege a Magyarország éghajlata (1959) c. könyvben látott napvilágot. Jelentős előrehaladás volt az ország különböző éghajlati körzeteire összeállított éghajlati vízháztartási mérleg (csapadék, lefolyás, potenciális és tényleges evapotranszspiráció, vízhiány, vízfölösleg, talajnedvesség-készlet, ariditás havonkénti értékei), s annak területi elemzése (Kakas József–Lőrincz Anna: Éghajlatunk vízháztartási kérdései. 1963), amelyet Szesztay Károly ugyanabban az időben az egész Kárpát-medencére kiterjesztett.

A több éve folyó földfelszíni napsugárzásmérések 1963-ban lehetővé tették Magyarország globálsugárzási térképének megszerkesztését, s vázlatosan a felszín sugárzási egyenlegét is kiszámították (Takács Lajos, Dobosi Zoltán).

A hazai éghajlatkutatásban fordulópontot jelentett a tényleges mérésekre alapozott felszíni energiaháztartás-vizsgálatok elindítása (1959), amelyet először, speciális mérésekre támaszkodva, Antal Emánuel végzett a Tihanyi-félsziget levendulaállományában. Ezután terjedt el ez a korszerű, komplex mérőmódszer. Előbb a Balaton-kutatás során (1958–1963), majd 1963-tól a szarvasi agrometeorológiai kutatóállomáson alkalmazták

A terepklimatológiai módszereken alapuló helyszíni vizsgálatok (Balaton, Fertő tó, gyógyüdülőkörzetek) eredményei cikkekben és könyvekben is megjelentek (pl. A Balaton éghajlata. Szerkesztette Béll Béla–Takács Lajos. 1974; Antal E.–Dávid A.–Dobesch H.–Fürst E.–Kozma E.–Kozma F.: Das Klima des Neusiedler Sees. 1991). E kutatások az egyes meteorológiai elemek vizsgálata mellett az adott terület sugárzás-, hő- és vízháztartási rendszerének beható elemzésére is irányultak. Az 1970-es évektől pedig kiterjedten használják az OMSZ mikro-, terepklimatológiai, valamint környezetvédelmi vizsgálataiban, de általánosan elterjedt az egyetemi tanszékek és más kutatóintézetek mikro- és erdőklíma, hidro- és agrometeorológiai kutatási programjainak végrehajtásában is.

Az 1960-as évek közepén korszerű matematikai statisztikai módszereket alkalmazva Czelnai Rudolf irányításával intenzív vizsgálatok indultak a különböző {IV-378.} éghajlati elemek mezőinek szerkezeti és autokorrelációs függvényeit feltáró témakörben. E kutatás célja a racionális meteorológiai állomássűrűség tudományos megalapozása volt.

Az 1970-es évek energiaválsága ösztönözte a légköri erőforrás-kutatási programot, amelyen belül, Ambrózy Pál vezetésével, a nap- és a szélenergia hasznosítását megalapozó éghajlatkutatás került előtérbe. A fontosabb eredmények A légköri erőforrások hasznosítása az energiagazdálkodásban Magyarországon. (Szerkesztette Major György, 1984), valamint Tar Károly Magyarország szélklímájának komplex statisztikai elemzése (1991) c. összefoglaló művekben jelentek meg.

Az éghajlatingadozás és -változás már a 19. században is helyt kapott a klímakutatásban, a kérdéskörrel azonban akkor kezdtek behatóan foglalkozni hazai klimatológusaink is, amikor már elegendő bizonyítékot tudtak felmutatni világszerte arra vonatkozólag, hogy bolygónk feltételezhetően egy antropogén hatásra indukálódó globális felmelegedésnek néz elébe. A Meteorológiai Világszervezet az 1970-es évektől Éghajlati világprogramokat szervezett a kérdés tisztázására, idehaza pedig az MTA biztosított anyagi lehetőséget A jövő század közepéig várható antropogén eredetű klímaváltozás regionális sajátosságai a Kárpát-medencében c. kutatási program végrehajtásához. Mészáros Ernő akadémikus irányításával számos publikáció született a témakörben, többek között Götz Gusztáv, Práger Tamás és Mika János tollából.

Ezek a vizsgálatok rámutattak a globális felmelegedés hazai éghajlati sajátosságainak legfontosabb ismérveire (Mika János). Trendvizsgálatokkal igazolták, hogy Magyarországon a csapadék éven belüli eloszlása az évszázad első feléhez képest jelentősen átrendeződött, különösen az őszi hónapok csapadékmennyisége csökkent számottevően, míg a nyár eleji valamelyest növekedett (Ambrózy Pál). Ezek a vizsgálatok segítették a hazai közvélemény tájékozódását, de megalapozták az MTA Meteorológiai Tudományos Bizottságának 1991-es állásfoglalását is a hazai éghajlatváltozás ügyében.

A lehetséges éghajlatváltozás társadalmi, gazdasági, ökológiai és politikai következményeinek elemzése hazánkban is megkezdődött (OMSz, MTA kutatóintézetei, egyetemi tanszékek stb.). A globális felmelegedés várható hazai következményeiről, az alkalmazkodás és védekezés lehetőségeiről részletekre is kiterjedő áttekintést ad Az éghajlat változékonysága és változása (szerkesztette Faragó Tibor–Iványi Zsuzsanna–Szalai Sándor, 1991) c. kétkötetes kiadvány. Az első kötet az okokkal, folyamatokkal, a regionális hatásokkal, a lehetséges társadalmi-gazdasági következményekkel, valamint a nemzetközi együttműködésből adódó feladatokkal, a második rész a légkör összetételének és az éghajlat jellemzőinek változásával, a változások megfigyelésével, modellezésével és hatásaival foglalkozik.

Összefoglaló tanulmány jelent meg az éghajlatváltozás hidrológiai következményeiről is Az éghajlatváltozás hatása a hidrológiai és vízminőségi paraméterekre c. műben (témavezető Starosolszky Ödön).

Agrometeorológiai kutatások

A 20. század első felében az agrometeorológiai kutatás az éghajlati adatok mezőgazdasági célú feldolgozását és értékelését jelentette, bekapcsolva az időszakonként gyűjtött növényfenológiai megfigyeléseket is. E munkákban az 1950-es évek elejétől kitűnt Kulin István és Szakály József, akik alapjaiban fejlesztették tovább ezt a területet.

1955-ben az OMI Martonvásáron (vezető: Pletser János), majd 1959-ben Kecskeméten agrometeorológiai obszervatóriumot létesített (vezető: Szilágyi Tibor), ahol a vizsgálatok az időjárási elemek és a növényzet fejlődése közötti kapcsolatok elemzésére, majd később a különböző növényállományok {IV-379.} időjárási és éghajlati igényének feltárására irányultak.

Antal Emánuel 1963-ban, a szarvasi Öntözési Kutató Intézet területén agrometeorológiai kutatóállomást létesített (1974-ben obszervatóriummá fejlődött; vezető: Posza István). Az itt elkezdett vizsgálatok célja olyan agrometeorológiai módszerek kidolgozása volt, amelyek lehetővé teszik a különféle növényállományok vízigényének, evapotranszspirációjának, vízfogyasztásának, öntözési időpontjának és öntözővíz-szükségletének meghatározását meteorológiai és növényfenológiai adatok alapján. Ennek érdekében a korábbi szokványos agrometeorológiai méréseken túlmenően a növényállomány teljes sugárzás-, hő- és vízháztartási komponenseit is mérni kezdték korszerű műszerekkel, később digitális adatgyűjtőkkel. Az 1960–1970-es években hasonló felszereltségű agrometeorológiai kutatóállomás létesült még Kapuvárott, Kisvárdán, Nyíregyházán és Keszthelyen, szőlőállományra Egerben és Kecskemét-Katonatelepen, valamint a Debreceni és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Új módszereket fejlesztettek ki a növényállomány evapotranszspirációjának számítására, a növény fejlődésének és várható terméshozamának szimulálására, az öntözési időpont és az öntözendő vízmennyiség meteorológiai modellekkel történő előrejelzésére. Nemzetközileg is figyelemre méltó új eredmények születtek a növényállományok vízforgalmának feltárása során. Számszerű összefüggéseket állapítottak meg arra vonatkozólag, hogy a növényfajta, az állománysűrűség, a tápanyag-ellátottság, a fejlődési fázis és az időjárás egyes elemei miként hatnak az evapotranszspiráció mennyiségének és időbeli változásának alakulására. A kutatások eredményeiről több száz tanulmány jelent meg. Az 1990-es években anyagi okok miatt az OMSZ kutatóállomásai egymás után megszűntek; 1999-ben csak a szarvasi és a keszthelyi obszervatórium működött.

Az 1970-es évek elején az erdőpusztulások időjárási okainak (savas eső, gyakori aszály) feltárására indultak kutatások a Bükk hegységben, Justyák János vezetésével (A síkfőkúti erdőtársulás hő- és vízháztarási viszonyainak vizsgálata az erdőpusztulás és az éghajlatváltozás tükrében. 1997).

Az agroklimatológiai alapokon nyugvó termés-előrejelzési módszerek kidolgozását, továbbá az agroklimatológiai erőforrások feltárását Varga-Haszonits Zoltán irányította. E témakörben a gyakorlatban is alkalmazott termés-előrejelzési modellek születtek, amelyeket számos tanulmányban és kiadványban tettek közzé (Varga-Haszonits Zoltán: Agrometeorológiai információk és hasznosításuk. 1987; Agroklimatológia és növénytermesztés. Szerkesztette: Varga-Haszonits Zoltán. 1974).

Biometeorológiai kutatások

Biometeorológia a 20. század elején az agrometeorológia része volt, de az 1920–1930-as években önálló szakterületté vált a meteorológiában. Kezdetben orvosok művelték, s a kutatások a gyógy-, illetve az üdülőhelyek klímaviszonyainak értékelésére szorítkoztak. A két világháború között Belák Sándor kórtanprofesszor orvosmeteorológiai vizsgálatai eredményeztek számos közleményt (a napsugárzás élettani hatásait tárgyaló cikkei úttörő jellegűek).

Az 1950-es években az OMI-ban létrehozott Biometeorológiai Osztállyal (vezető: Kéri Menyhért) a bio- és az orvosmeteorológiai kutatások is kiszélesedtek. A kutatási eredményeket gyorsan hasznosították a gyakorlatban is. 1958-tól orvosmeteorológiai prognózisokat adtak, kizárólag egészségügyi intézmények számára. Jelentős eredmények születtek az 1958–1963 között folyt Balaton-kutatás project eredményeként, amelynek összefoglaló értékelése a tó biometeorológiai viszonyairól, a Balaton éghajlata (1974) c. monográfia utolsó fejezetében (A Balaton térségének bioklímája) található meg. A tanulmány {IV-380.} széles körű információt szolgáltat a tó és környezete kedvező éghajlati tulajdonságaira épülő üdülésfejlesztési és környezetvédelmi tevékenységhez.

Az 1960–1970-es években élénk tudományos tevékenység jellemezte az orvos- és biometeorológiát. A témát művelő orvosok munkásságát az orvostársadalom is elismerte. Évtizedeken át eredményes humánmeteorológiai kutatómunka folyt az ORFI-ban, a KÖJÁL-ban (ÁNTSZ), a Munkaegészségügyi Intézetben, a MÁV Egészségügyi Laboratóriumában, valamint a Sugárbiológiai Intézetben. Az 1990-es években a biometeorológiai kutatások jelentősen csökkentek, annak ellenére, hogy a globális légköri változások humán következményeinek megismerésére fokozott igény van.

Felhőfizikai kutatások, jégeső-elhárítás

A felhőfizikai kutatások gyökerei a 20. század első felére nyúlnak vissza, amikor a magaslégköri mérések ad hoc jelleggel elindultak. Szervezetté az 1960-as évek kezdetétől a pestlőrinci Aerológiai Obszervatórium (később Központi Légkörfizikai Intézet) keretei között vált. E vizsgálatok alapján szervezték meg – Wirth Endre vezetésével és az Állami Biztosító anyagi támogatásával – a Baranya, majd a Bács-Kiskun Megyei Rakétás Jégeső-elhárító Rendszert, az 1970-es évek végén, amely az 1990-es évek elején részben megszűnt (Bács-Kiskun megye), részben átalakult (Baranya megye) egy olcsóbb, talajgenerátoros üzemeltetésű rendszerré. Az elméleti alapokról, illetve a jégeső-elhárítás gazdasági hatékonyságáról, szakmai értékeléséről számos publikáció gazdagította a hazai meteorológiai szakirodalmat.

Levegőkémiai és légszennyeződési vizsgálatok

Az 1960-as években kezdődtek a levegő szennyezettségét feltáró kutatások, valamint a légköri aeroszol részecskéket mérő-elemző vizsgálatok. Mészáros Ernő irányításával kezdetben a kondenzációs és jégmagvak fizikai és kémiai tulajdonságainak megismerésével, majd a szennyezőanyagok légköri forgalmának vizsgálatával foglalkoztak. Az 1970-es évek végén jelentős eredményt értek el a hazai légköri kén körforgalmának (mérlegének) számszerű leírásában, amelyet néhány év múlva a légköri nitrogénmérleg felvázolása követett. Ezen kutatások lehetővé tették a hazai savas ülepedés elemzését is, amelynek eredményeiről népszerűsítő könyv is megjelent (Horváth László: Savas eső. 1986).

Nemzetközileg elismert eredmények születtek a csapadékvíz nitrát- és ammóniumkoncentrációjának hosszú távú változásáról, a talajközeli levegő ózonkoncentrációjának viselkedéséről, valamint az illékony szerves vegyületek hazai emissziójáról. Az 1980–1990-es években a légkörben található nehézfémek hazai mérlegét is behatóan elemezték.

Az üvegházhatású gázok vizsgálata az 1980-as évek elején a szén-dioxid-koncentráció mérésével kezdődött és fokozatosan terjedt ki a légkör és a bioszféra közötti szén-dioxid-csere kutatására és egyéb üvegházhatású gázokra.

Cikkek mellett néhány átfogó munka is készült a levegőkémiai kutatások hazai eredményeiről (pl. Mészáros Ernő: A levegőkémia alapjai. 1977).

A hazai légszennyeződés meteorológiai feltételeinek vizsgálata is az 1960-as években indult meg, az ipari üzemek és az erőművek által kibocsátott szennyezőanyagok terjedésének és felszínközeli koncentrációjának vizsgálatával. E kutatásokhoz számítógépes modelleket és diffúzióklimatológiai adatbázist hoztak létre Szepesi Dezső irányításával.

1972-től terepméréseken alapuló levegőminőségi vizsgálatok kezdődtek, s ezzel párhuzamosan számítási és feldolgozási módszereket fejlesztettek a légszennyező anyagok terjedésének (diffúziójának) és a felszíni koncentráció várható eloszlásának meghatározására. Az eredményeket {IV-381.} cikkekben, összefoglaló tanulmányokban és szakkönyvekben tették közzé (pl. A levegőkörnyezet [levegőminőség és humánkomfort] tervezése. Szerkesztette Szepesi Dezső. 1981; Fekete Katalin–Popovics Mária–Szepesi Dezső: Légszennyező anyagok transzmissziójának meghatározása. 1983). Ez utóbbi könyvben a szerzők a hazai transzmissziós mérési, számítási és értékelési módszerek szabványait foglalják össze.

Az OMSZ-en kívül jelentős munka folyik a levegőtisztaság védelmére más (nem tudományos) intézményekben is, ezek áttekintésére helyszűke miatt itt nem került sor.

Műhold-meteorológiai kutatások

A műholdmeteorológiai kutatások hazánkban 1967-ben kezdődtek, a pestlőrinci Aerológiai Obszervatóriumban. A műholdak által sugárzott felhőképek rendszeres vételével megnyílt a lehetőség a felhőképek kutatási célú felhasználása előtt. A vizsgálatok az 1970-es évek közepére igen széles körűvé váltak, s az űrkutatási program keretében a magyar állam is jelentős támogatásban részesítette ezt a korszerű kutatási területet.

A fontosabb feladatkörök a következők voltak az OMSZ-ben: a légkör és a földfelszín állapotjelzőinek meghatározása műholdról; műholdakkal szerzett adatok felhasználása az időjárás számszerű analízisében és előrejelzésében; műholdakról nyert sokoldalú információ bevonása az időjárás szinoptikus elemzésébe és előrejelzési eljárásokba. A gyors eredmények elérése céljából az OMSZ Kozmikus Meteorológiai Főosztályt szervezett (vezető: Tänczer Tibor, majd Major György).

Az 1980-as években tovább fejlődtek a műholdvételi lehetőségek, s párhuzamosan az adatfeldolgozás és a képi megjelenítés is tág teret nyitott a műholdmeteorológiai kutatások előtt. A műholdas adatok alapján vizsgálni kezdték a felszín energia- és vízmérlegét, majd a spektrális sugárzásmérési adatokból összózontartalom-mezőket állítottak elő. Az időjárás-előrejelzés fejlesztésére a látható és az infravörös sugárzási műholdadatok alapján elemezni kezdték a zivatarcellák mozgását, fejlődését és azok csapadékhatékonyságát.

Figyelemre méltó eredmények születtek a felszín sugárzási egyenlegének hosszúhullámú komponensére, a növényállomány albedójára vonatkozólag is. Mindezen kutatások eredményeiről készült publikációk közül Tänczer Tibor Műholdmeteorológia (1988) c. könyve emelhető ki. Agrometeorológiai célokra Szász Gábor indított igen széles körű távérzékelési vizsgálatokat a Debreceni Agrártudományi Egyetem Agrometeorológiai Obszervatóriumában.

Légköri radioaktivitás-kutatások

A légkör radioaktivitásának vizsgálata az 1945. július 16-ai hirosimai és nagaszaki atombomba-robbantást követő időszakban került a tudósok érdeklődésének homlokterébe. A nukleáris robbantások, majd később az atomerőmű-balesetek környezeti, biológiai hatásának feltárása elodázhatatlan feladattá vált. A légkörben is megjelentek az új szennyező anyagok, amelyek az emberi életet súlyosan fenyegetik. A tőle való félelem indította el hazánkban is a légköri radioaktív szennyezőanyagokra irányuló rendszeres méréseket és kutatásokat.

Magyarország az elsők között volt, amikor Szalay Sándor, a Debreceni Tudományegyetem professzora 1950-ben megkezdte a légkör radioaktivitásának vizsgálatát. 1952-ben tanulmányt jelentetett meg Berényi Dénessel közösen, a légköri csapadékkal a talajra kiülepedő radioaktív anyagok vizsgálatáról. 1955-ben a pestlőrinci Aerológiai Obszervatóriumban megindultak a rendszeres légköri radioaktivitás-mérések. Alig néhány év elteltével országos mérőhálózatot szervezett az intézet Simon Antal irányításával.

{IV-382.} Az évtizedek során felhalmozódó adatokat rendszeresen feldolgozták, s az eredmények előbb zártkörű közlésre (polgári védelem és kormányzati intézmények részére), majd később nyílt publikálásra kerültek.

A jól szervezett mérési programnak kiemelkedő szerepe volt a csernobili atomerőmű-balesetet követő időszakban az azonnali és folyamatos tájékoztatásban, amelynek alapján a kormányzat meghozta a szükséges intézkedéseket. Az időszak mérési adatait a kutatók igen gyorsan elemezték. A részkutatásokról összefoglaló tanulmányt adtak ki Simon Antal, Szepesi Dezső és munkatársai A csernobili atomerőmű balesetével kapcsolatos légköri radioaktivitás és meteorológiai mérések előzetes eredményei címmel (1986).

Katonai meteorológia

A terepen folyó haditevékenység minden formája ki van téve az időjárási eseményeknek. Éppen ezért a hadműveletek során valamilyen formában mindig felhasználták a rendelkezésre álló meteorológiai információkat. Az időjárás-jelentéseknek az I. világháború idején jutott meghatározó szerep; hadműveletek során először a repülőgépek és a gázfegyverek bevezetésénél. Az alkalmazás hatékonyságának növelése feltételezte a mérési és kutatási programok kiszélesítését, illetve a célprognózist készítő módszerek fejlesztését. Ezek a fejlesztési feladatok azonban döntő többségében a meteorológiai szolgálatokra hárultak.

A II. világháború fordulópontot jelentett a katonai meteorológia fejlődésében és szervezeti kiépülésében. Ekkor nemcsak a repülésbiztonság igényelte az egyre szélesebb körű és pontosabb repülésmeteorológiai előrejelzéseket, hanem a hadműveleti tevékenységnek csaknem minden területe (szállítás, utak járhatósága, öltözék, fagy és hő elleni védekezés stb.). A háborút követő időszakban országok sora hozta létre a honvédelem szervezetén belül a katonai meteorológiai szolgálatot, megszervezve a saját célú kutatási és meteorológiai oktatási feladatokat is.

Az önálló katonai meteorológiai szolgálat Magyarországon 1949 májusában alakult meg Repülő Időjelző Központ néven. Az intézet, Csaplak Andor irányításával, megszervezte a Honvédelmi Minisztérium katonai meteorológiai szolgálatát, a katonai repülőtereken szinoptikus állomásokkal és meteorológus tisztekkel. Ez a szervezet évtizedeken át önállóan működött, de munkáját összehangolta az OMSZ tevékenységével és fejlesztési törekvéseivel. Az itt folyó kutatások elsődlegesen a repülésbiztonságot szolgáló előrejelzési módszerek fejlesztésére irányultak.

Az 1990-es évek elején új fejezet kezdődött a hazai katonai meteorológiai szolgálat életében is. Az egyre szűkülő anyagi feltételek következtében szorosabb együttműködést kellett kidolgoznia az OMSZ-szel. 1993-ban az OMSZ és a magyar honvédség meteorológiai központja (Nagy Sándor vezetésével) az információkezelés tekintetében integrálódott. Megvalósult az, ami a NATO-nál már évtizedes gyakorlat volt; a meteorológiai megfigyelő, feldolgozó és értékelő rendszert közös alapra helyezték, megtartva mindkét szervezet önállóságát.