Vizek elleni védelem

Folyószabályozás

A Tisza-völgy ármentesítése 1850-ben Paleocapa tervei alapján újraindult, munkálatainak rossz tapasztalatai után újra Vásárhelyi tervei alapján folytatták, amely az ármentesítést összekötötte a folyószabályozással.

A Tisza vízjárása a korábbinál hevesebb lett. Az átvágásokat a 19. század utolsó évtizedében Kvassay Jenő irányításával végzett kotrásokkal kellett megfelelő keresztmetszetűvé növelni. Az első, 1850–1880 közötti ármentesítési időszak alatt 1,44 millió ha-t tudtak mentesíteni.

Az első fázis végét a Szegedet elpusztító tiszai árvíz jelentette. Ez a hatalmas pusztítás a kormányzatot újabb erőfeszítésre sarkallta. Ebben az időszakban jelent meg az 1884. évi XIV. tc., az ún. tiszai törvény, és az 1962-ig érvényben lévő 1885. évi XXIII. tc., a vízjogi törvény. 1881-ben került sor a töltésméretek első szabványosítására és a töltéseknek a szabványok szerinti kiépítésére.

Az 1880–1900 közötti második szakaszban a korábbi hibák korrigálásával, átvágások kotrásával lényegében befejezték az elképzelt szabályozási és ármentesítési munkákat a Tisza-völgyben. A munkálatok során 1900-ig 3,51 millió ha, 1919-ig 3,85 millió ha területet mentesítettek az árvizek elöntésétől. A Tisza mellékfolyóinak vízhasznosítása és árvízvédelme érdekében megépítették Lampl Hugó vezetésével a Körösön a békésszentandrási vízlépcsőt és a Hortobágy folyón az árvízkaput.

1978–1982-ben készült el a Tisza teljes értékű, részletes feldolgozása Lászlóffy Woldemár (1903–1984) tollából, Tisza címmel. A folyónak ez a feldolgozása ma is iránymutató munka itthon és külföldön egyaránt.

1880-ban kezdődtek meg a nagyobb arányú ármentesítési munkálatok a Duna völgyében. 1919-ig ezeknek a munkálatoknak, illetve a belvízrendezésnek a feladatai, valamint a mellékfolyók mentén végzett ármentesítési munkálatok végrehajtása maradt.

A szervezett árvédelmi munkálatok kezdetén Beszédes József 20,8 km hosszú árvédelmi töltést épített a Duna Fadd–Baja közötti szakaszán 1820–1825 között, amivel 69 ezer ha területet mentesített. Az árvizek gyorsabb levonulása érdekében négy kanyart vágott át. Új és máig használt megoldása volt az átmetszés irányát rögzítő vezérárok ásása; az új meder teljes szelvényének kialakítását a folyó elmosó erejére bízta. Ez volt az első eset vezérároknak nagyobb folyó átmetszésénél való alkalmazására.

1927-ben készült el a nicki Rába-gát (Ditróy János, 1879–1961). 1950-től Győrben Rácz Iván (1913–1990) új eljárások és eszközök bevezetésével fejlesztette a folyamszabályozási művek tervezési és kivitelezési módszereit. Az 1954. és 1956. évi dunai árvizek alapján Ziegler Károly fejlesztette az árvízvédelmet. Ezzel döntően hozzájárult az 1965. évi nagy dunai árvíz elleni sikeres védekezéshez. 1949–1956 között a Duna Budapest alatti árvízi medrének viselkedését vizsgálta Károlyi Zoltán.

A 20. század első felében a Tisza és mellékfolyói szabályozása és vízhasznosítása érdekében megépült a tiszapalkonyai hajózsilip, a Körös–Kurca zsilip és a tiszalöki vízlépcső.

{IV-463.} A nagyobb folyók rendezése után a 20. század legelején indult nagy ütemben a kis vízfolyások és völgyeik rendezése. Ilyenek voltak a Váli-völgy és a Galga-völgy, amelyet Tavy Lajos (1885–1970) rendezett. Óbuda ármentesítése és az Arany-hegyi árok árvize vizsgálatakor Lőw Márton (1885–1943) először vizsgálta az időjárás okozta olvadás és a kérdéses terület kőzeteinek magatartása közötti geológiai összefüggést.

A 20. század legelején indult meg nagy ütemben a Balaton és a Velencei-tó menti üdülőterületek fejlődése. A Velencei-tó körüli part rendezése Tavy Lajos nevéhez fűződik. A század első felében épültek a kikötők Lampl Hugó vezetésével.

A 20. század első éveiben Pálfy Móric (1871–1930) felkutatta és megvizsgálta a magyarországi folyók szabályozásához használt, illetve használandó ún. vízépítési köveket s azok lelőhelyét.

A Tiszán az elődök hibáit korrigálni, a védelmet fokozni és a szabályozást fejleszteni kellett. Ennek szolgálatában állt Dévény István (1890–1978), aki a Tisza különböző szakaszain végzett partbiztosítási, kisvízi szabályozási, árvízmentesítési és belvízrendezési munkát, továbbá ő végezte el a Szamos és a Maros szabályozási műveinek helyes kialakítását is.

A Zagyván épült duzzasztómű, szivattyútelep és csatorna tervezése Németh Endre nevéhez fűződik.

Az árvíz elleni védekezésben már Vedres István és Beszédes József is hangsúlyozta a megelőző eszközök (a csapadék természetes tározását lehetővé tevő), a felszíni lefolyást csökkentő módszerek, s végül is a levonuló árvízszint csökkentését szolgáló ideiglenes víztározók kialakítását. Közülük az árvízcsúcs csökkentésében szerepet játszó árvízi vésztározók hidrológiai méretezésével foglalkozott Szalay Miklós. Az árvízi szükségtározók vizsgálatával és megvalósításával a Tisza vízgyűjtő területén kiemelkedő eredményeket ért el Kovács Sándor (1931–1992) is.

Az 1970-es években látott napvilágot Hankó Géza (1926–1986) négykötetes, maradandó értékű munkája a Tisza-monográfiaként ismert adatgyűjtemény, ami azóta is egyedülálló, komplex munka.

A dunai jeges árvíz elkerülése érdekében a 20. század elején megépült a Kvassay-zsilip, a csepeli Nemzeti Szabadkikötő és a soroksári Duna-ág alsó részén a tassi vízlépcső, amelynek építését Lampl Hugó irányította. Itt alkalmaztak Magyarországon először talajvízszint-süllyesztéses alapozást és öntőtornyos betonozást.

1967-től foglalkozott Eszéky Ottó a gátak hullámverés elleni fokozottabb védelmének elméleti és gyakorlati kérdésével. Munkája tervezési segédlet alakjában áll a szakemberek rendelkezésére.

Vízrendezés, vízszabályozás

A vízrendezés az alföldeken a lakosság és az állatok életkörülményei megteremtésének elengedhetetlen feltétele volt. Vedres István és Beszédes József foglalkoztak először tudományos alapossággal a kérdéssel még a 19. század első felében. A vízrendezést már a víz körforgásába való – elsősorban a mezőgazdaság érdekében álló – tevékeny beavatkozásnak tekintették. Írásaikban foglalkoztak az éghajlati és talajviszonyokkal, mezőgazdasági termelési kérdésekkel, nemzetgazdasági, szociálpolitikai, sőt a munkájukat érintő jogi problémákkal is.

Beszédes József első nagy jelentőségű vízrendezési munkáját a Sárvíz, a Sió és a Kapos jelentette. A munka méreteire jellemző, hogy a rendezett vízrendszer magában foglalta a Bátától Ősiig, Simontornyától Kaposvárig és Tolnanémeditől Siófokig terjedő területek vizeit. A vízrendezés érdekében 352 km csatornát építettek, és ezzel 80 ezer ha, évszázadok óta használhatatlan területet vízmentesítettek.

1924-től megindult a Sárközi-láp belvízműveinek fejlesztése, a lápság lecsapolása és a gemenci természetvédelmi körzet kialakítása. {IV-465.} A szervezést, tervezést, az építés vezetését Ziegler Károly végezte. A síkvidéki vízrendezéssel már 1942 előtt kezdett foglalkozni Salamin Pál. Meghatározta a mértékadó belvízmennyiséget és a vízborítás-tűrési időtartamokat. Az 1940–1942-es belvizek nyomán Ziegler Károly készítette el a belvízrendszer fejlesztési tervét, amit 1948-ban fejeztek be.

A völgyzáró gátak elhelyezésének, az öntözőcsatornák tervezésének hidrogeológiai, mérnökgeológiai előmunkálatait a szivárgási és lejtőállékonysági problémákat tudományos alapossággal Galli László (1904–1979) végezte.