| Vizek elleni védelem | TARTALOM | A vizek védelme |
FEJEZETEK
Már a 19. század elején Vedres József foglalkozott a futóhomok megkötésével, s ezzel a mikroklíma, infiltráció és evapotranszspiráció ésszerű alakításával is. A silány homokság használhatása című munkája e tárgykörben a legkiválóbb, úttörő jellegű alkotás. Új tudományos elgondolásait a gyakorlatban saját birtokán vezette be először, s ezeket használta érveiben referenciaként. Ezt követően Kistelek határában, majd a csengeli határban kezdett futóhomok-megkötést 200 ezer nyárfa, 80 ezer fűzfa és 140 ezer akácfa elültetésével. Kiterjedten és eredményesen foglalkozott a legelők védelmével és a korábban terméketlen területek hasznosításával is. Munkája nyomán az erdősítés iránti érdeklődés általánossá vált és A futóhomok közhelyeken erdők plántálásáról törvény született.
Beszédes Józsefnek a Sárvíz, Sió és Kapos szabályozása eredményeként épített malomcsatorna alkalmas volt a területen gravitációs öntözés bevezetésére, de a molnárok ellenállása miatt még az 1863. évi híres nagy szárazság idején sem lehetett belőle öntözni. Péch Antal szerint 1902-ben a berendezéseket már csak kivételes esetben használták.
1918-ban Bánki Donát elkészítette az Alföld öntözésének javaslatát. 1922–1923-ban Trummer Árpád (1881–1961) kidolgozta Az Alföld öntözése című tanulmányt, 1931-ben megírta az Öntözésről című, majd 1937-ben megszerkesztette a Tiszántúl öntözése című könyvet. 1935-ben dolgozták ki az Alföld vízellátásának első öntözési kerettervét.
Az 1930-as években Scherf Emil adott először pontos adatokat arról, hogy az Alföldön az elégtelen nyári csapadékot mennyi öntözővízzel kell megnövelni, hogy a növénytermesztési időszakban a megfelelő vízértéket elérje. Az 1950-es évek elejétől foglalkozott Salamin Pál az öntözővízigénnyel, az öntözővíz-háztartással, az altalajöntözéssel és a meliorációval. Az 1940-es években a MÁVAG Gorup-féle szivattyúját Ziegler Károly nagy sikerrel állította az öntözés szolgálatába.
A tiszafüredi, a hódmezővásárhelyi és a körösvölgyi öntözőrendszer építése az 1930-as évek végén készült el Lampl Hugó irányításával a Keleti-főcsatorna Hajdúnánás és Balmazújváros közötti szakaszán.
Az 1950-es évek elején felvetődött a megindult szennyvízcsatornázás nyomán hirtelen megnövekedett szennyvíz elhelyezésének problémája. Ennek egyik fontos kérdésével, a szennyvízöntözés egészségügyi gondjainak megoldásával eredményesen foglalkozott Jeney Endre (1891–1970). A szennyvízöntözést a mezőgazdaságban Oroszlány István (1914–1984) eredményei alapján vezették be, aki a témával az 1930-as évektől foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik az ideiglenes csatornázás nagyüzemi öntözési eljárás kidolgozása, a barázdás és sávos öntözés elméleti és gyakorlati alapjainak fejlesztése és elterjesztése. Úttörő volt a hazai esőztető öntözés részletes, elemző vizsgálatában. Az öntözés fejlesztésének évtizedeken át vezető egyénisége volt Lampl Hugó és Németh Endre. Számos tanulmányt, műszaki {IV-466.} tervet készítettek az öntözéses termelés kiterjesztéséről.
A tógazdaságok Magyarországon elmaradtak az európai fejlődéstől. A rizsföldeken való pontyivadék-nevelés módszerét már a 19–20. század fordulóján kidolgozták, de nem alkalmazták. Az 1930–1940-es években figyeltek fel a módszerre itthon is, miután egy olasz mérnök magyarországi tanulmányútjáról hazatérve meghonosította Olaszországban (jelentősen megnövelve ezzel a lombardiai rizstelepek jövedelmezőségét). Ettől kezdve közel félszáz tógazdaság épült. Egyik legelső tervezője Németh Endre volt, aki maga 25 tógazdaságot tervezett és épített.
A termőföldterület növelése többirányú hasznot is hozott az 1940–1960-as években. Ezen belül a láphasznosítás egyik vezető egyénisége volt Vitális Sándor.
Az 1960-as években a mezőgazdaság termelési biztonsága és terméseredményeinek növelése érdekében kiterjedt elméleti és gyakorlati vizsgálatokat, félüzemi és üzemi kísérleteket folytattak a talajvízből történő öntözés, az ún. csőkutas öntözés terén (Lackó Ágnes).
Az 1980-as években nagy energiát fektettek a felületi öntözési lehetőségek, a legelőöntözések fejlesztésébe (Zalánffy László, 1920–1995).
A vízellátást évszázadokon át a felszíni vízből és az ásott kutakból nyert vízzel oldották meg. A 19. század első harmadában terjedtek el a fúrt kutak. Az első nagy tudású fúrómérnökök, Zsigmondy Vilmos és Béla az 1860-as évek végén korszerű mélyfúrási munkálatokat végeztek. A fúrt kutak száma rohamosan nőtt: 1886-ban 56, 1890-ben 350, 1895-ben 1087, 1900-ban 2400, 1935-ben 6000, 1939-ben 11 000 darabot tartottak nyilván.
A települések közművesítése eleinte nagyon lassan haladt. 1944-ig 27 városban és 32 községben volt központi vízmű, és a településeknek csak egy részét ellátó körzeti vízművel is csak 18 város és 160 község rendelkezett. 1954-ben 87 városi és községi központi vízmű és 273 körzeti, illetve törpe vízmű üzemelt hazánkban. 1998-ban (öt község kivételével) befejeződött az ország lakosságának ivóvízzel való ellátása. A vízellátási tervezés egyik alapvető tényezője a lakossági vízigény. Ennek megállapítása a hazai települési rendszertől, a lakosság szokásaitól, a lakások felszereltségétől, a vízfogyasztás gyakorlatától függ. A hazai és a nemzetközi tapasztalatok összevetésével Illés György (1918–1996) dolgozta ki a figyelembe veendő vízigényt. A vízigények területi megoszlása és a rendelkezésre álló felhasználható ivóvízkészletek különböznek. Ezért Illés György kezdeményezésére először a Borsodi Vízellátási Rendszer kutatása és építése kezdődött el az 1950-es évek végétől. Az újszerű megoldást azóta több helyen alkalmazzák. A regionális ellátás az addig egyedüli megoldásnak számító egyedi települési vízellátáshoz képest technikailag és gazdaságilag fontos váltást jelentett. A Borsodi Vízellátási Rendszer azóta fokozatos fejlődéssel, Sitkétől Sajóecsegig egy hatalmas Észak-magyarországi Vízellátási Rendszerré alakult ki, magába olvasztva a közben épült Észak-nógrádi és Mátravidéki regionális rendszert is (Szakváry Jenő, 1919–1976).
A Borsodi Vízellátási Rendszer mintájára kiépült a Dunántúli Vízellátási Rendszer, a Duna-kanyar Regionális Vízmű, a Tatabányai Regionális Vízmű és a Séd-Gajai Vízellátási Rendszer. Ezek a regionális rendszerek a mennyiség, a minőség és az ellátás biztonsága szempontjából minden igényt kielégítenek. A főváros vízellátásának megoldottsága felvetette már az 1930-as években a peremvárosok vízellátási kérdéseit, melyet Vedres Lipót (1892–1962) a főváros vízműveinek sorozatos bővítési munkáival összekötve kívánt megoldani.
A vízellátás alapját a vízbázisok megismerése képezi. Ezért van nagy jelentősége {IV-467.} a felszín alatti víz kutatásának és védelmének. A vízellátás alapját képező felszín alatti vizekkel először a Balaton mentén Schréter Zoltán foglalkozott. A városok vízellátásának vízföldtani megismerése Vigh Gyula nevéhez fűződik. A főváros vízművének bővítéséhez Maros Imre (1882–1937) készített hidrogeológiai tanulmányt 1930-ban.
A hazai vízellátás és szennyvízelvezetés számára az 1950-es évek elejétől, a hatalmas közüzemi vízműépítések időszakában igen nagy jelentőségű azbesztcement csőrendszerek kidolgozása és elterjesztése Holló István (1903–1984) érdeme. Ezt váltotta fel a műanyagok használata, amelyek vizsgálatát Bolberitz Károly (1906–1978) végezte.
A természetvédelem első nagy győzelme volt az 1950-es évek végén a Szalajka-patak két forrásának (Szikla-forrás, Felső-forrás) foglalása után, azok hasznosításának letiltása a nagy értékű természetvédelmi terület megóvása érdekében. Helyette a Szalajka-patakból kellett a kis regionális vízmű vizét kivenni. Az ehhez szükséges szilvásváradi víztisztító művet Varró István (1919–1983) tervezte.
1935-ben Páter János (1905–1976) gyakorlati módszert dolgozott ki az ivóvíz ezüst-ionokkal való gyors fertőtlenítésére.
A felszín alatti víz mellett a felszíni vizekből (Dunából, Tiszából) is nyernek vizet az ivóvízellátás érdekében. Közép-európai viszonylatban is figyelemre méltó, mélyépítési és technológiai szempontból, az 1960-as években megkezdett felszíni víztisztító mű, amely a Fővárosi Vízművek számára napi 200 ezer m3 ivóvizet szolgáltat. A mű technológiáját Abos Brúnó dolgozta ki.
Az 1950-es évek elejétől a vízigények kielégítésére számos kis vízfolyáson építettek víztározót. A Gyöngyös–Nagyrédei, a Hór-völgyi, a Monoki, a Lajkó-völgyi tározók Stéfán Márton (1935–1994) irányításával épültek. Elkészült a lázbérci tározó és vízmű. Az ipartelepek vízellátásának vízbáziskutatása is fontos feladat volt (pl. a Salgótarjáni Üveggyár, az Ajkai Alumíniumkohó, a cukorgyárak vízbázisát Vitális Sándor kutatta).
Magyarországon a 19. század második felének iparosítása során az ipartelepek saját vízművet létesítettek az ipari- és az ivóvízellátás céljából. A 20. század közepe óta az ivóvízhálózat fejlesztésével és a víz alacsony ára miatt az ipartelepek az ivóvízszükségletük mellett ipari vízkészletüket is gyakran az ivóvízhálózatról vették. Annak ellenére, hogy az 1950-es években az államosítások nyomán lehetőség volt az ipartelepek szakirányításának megszervezésére (Szakváry Jenő) és a takarékos vízhasználat kialakítására az ipari vízfogyasztás gyakran volt pazarló. Az 1990-es évek elején a víz árának nagy mértékű megemelése víztakarékosságra és a saját vízmű kialakítására serkentette az ipart.
Az ásvány- és gyógyvizek, illetve a hévízek hasznosítása Magyarországon már a rómaiak idején ismert volt. Aquincumban eddig 11 fürdőt tártak fel, amelyeket a hegyek lábainál fakadó meleg vizű forrásokból láttak el. 1178-ban a johanniták építettek fürdőkórházat a Császár és a Lukács fürdő helyén és a Gellért-hegy lábánál. A Margit-sziget északi csúcsán fakadó kénes hévízforrásokra az 1200-as évek közepén épült leprakórház. A 150 éves török megszállás alatt épült ki Budán a Rácz, a Rudas, a Császár és a Király fürdő, Egerben a gyógyfürdő. 1795-ben építette Festetics György az első fürdőházat a Hévízi-tóra. Az ásvány-, hév- és gyógyvízhasznosítás a 19. század végén és a 20. század elején lendült fel.
A budapesti gyógy- és hévizek megfigyelését a 19. században Szabó József, a 20. században Vendl Aladár és Papp Ferenc végezték. Figyelemre méltó volt a tatai karsztforrások igen részletes vizsgálata (Horusitszky Henrik). Schafarzik Ferenc {IV-468.} foglalkozott részletesen a Duna medrében, a Gellért-hegy mentén fakadó szökevény forrásokkal és azok jelentőségével. 1923-ban Lőw Márton (1885–1943) a Ferenc József (Szabadság) híd és az Erzsébet híd között figyelt meg hévízforrások közelségére utaló nyomokat a Duna-parton. Javasolta, hogy a Rudas fürdő akkor csökkenő forrásainak ellensúlyozására e helyeken fúrjanak kutakat.
A 20. század első harmadában a felszínre lépő gyógyforrásokkal Schréter Zoltán foglalkozott Egerben, Mezőkövesden, Csizen, Banán és Gánton. Sikonda, Pünkösdfürdő, Kisterenye hévizeit Vitális Sándor tárta fel. A Hargita mofettáit Bányai János (1886–1971) vizsgálatai alapján ismertük meg. Ennek a munkának a kiterjesztésével írta le az 1940-es évek elején Délkelet-Erdély ásványvizeit és gázömléseit. Sarló Károly (1885–1956) a Rudas gyógyfürdőben egy mintaszerűen berendezett laboratóriumot épített 1939-ben, amely a főváros ásvány- és gyógyvizeit vizsgálta (a II. világháborúban elpusztult).
A fejlesztés lehetőségeit a budai, a margitszigeti és a Rákos-toroki hévizeknél 1930-tól Vigh Gyula tanulmányozta.
Schafarzik Ferenc elkészítette több ásványvízforrás védőterületét (pl. a ránkherlányi szökőforrás, a szolyvai, luki, polenai források, Félixfürdő, Imrefürdő, a szovátai sóstó, a budai keserűvíztelep, Herkulesfürdő forrásai).
A gyógyiszapok részletes és szakszerű vizsgálata az 1930-as években alakult ki. Csajághy Gábor (1903–1972) kutatása alapján ismerjük a hajdúszoboszlói gyógyiszap kémiai, fizikai és termofizikai tulajdonságait, a hévízi, harkányi gyógyiszapokat, a Balaton, a Velencei-tó, a Maros iszapját. Megalapozója a hazai peloidkutatásnak és -osztályozásnak.
A 20. század első éveiben dolgozta fel hidrogeológiai szempontból Pálfy Móric a híres borszéki és a kékkúti savanyúvíz, a kisrápolti, a bábolnai és a feredő-gyógyi szénsavas forrást, a nevezetes kovásznai „Pokolsár”-t, a málnási gyógyforrást. Feldolgozta Székelyudvarhely környékének hidrogeológiai viszonyait is. A békásmegyeri Pünkösdfürdő gyógyvízkútjának vízföldtani előkészítését Maros Imre (1882–1937) végezte 1929-ben.
Számos ásvány- és gyógyvízforrás védőterületét határozta meg a 20. század első évtizedétől kezdve Szontágh Tamás, aki sokat foglalkozott a budapesti keserűvizekkel is 1907–1908-ban.
A borsodi iparvidék és környéke ásvány- és gyógyvizeinek orvosi felhasználásával úttörő munkát végzett Schulhof Ödön (1896–1978). Ugyancsak fontos eredményeket ért el a Mecsekben a reumás bántalmak gyógyítási lehetőségével kapcsolatban. Eredményesen vizsgálta a balneológia indikációinak kiterjesztési lehetőségeit is. 1946-ban a Bendefy László által vezetett kutatás tárta fel Sóshartyánban a Jódaqua gyógyvizet.
A hévízi forrás elődjének az Ős-hévíznek a nyomát a Hévízhez közeli Dobogó dolomitrögeinek hévforrás-lerakódásaiban találta meg Darnay-Dornyai Béla (1887–1965).
Pávay Vajna Ferenc a hévizeket melegház fűtésére ajánlotta, és a hévizek általános energiaszolgáltató jelentőségére hívta fel a figyelmet.
A háború alatt és után elkészült az első forráskataszter Papp Ferenc kezdeményezésére, amit alaposan kiegészített Kessler Hubert a VITUKI-ban. A kataszterhez hozzá tartozott mindkét esetben egy rendszeres hozam- és hőmérsékletmérés. A háború után megindult a geotermikus energiafelhasználás széles körű bevezetése (Vitális Sándor).
Beszédes József kiemelkedő alkotása volt a Sió-malomcsatorna és az 1833–1840 között épített Arad vármegyei Nádor-malomcsatorna, amely az első kizárólag ipari célra épült csatorna volt hazánkban. A malmok {IV-469.} által hasznosított 1,45 m3/s vízhozam által termelt vízenergia két év alatt megtermelte a beruházási költségeket. Ez volt az országban az első két vízenergia-hasznosításra készült vízépítmény. A világon először Magyarországon mérték fel 1897–1904 között, Viczián Ede (1872–1931) vezetésével az ország vízerőkészletét. 1918-ban Bánki Donát előterjesztést készített a hazai vízerőgazdálkodás újjászervezésére. Ebben a Vaskapu vízerőmű elgondolása szinte egyedülálló volt. Az Ómoldovától Turnu-Szeverinig tartó, mintegy 120 km hosszú, zuhatagos szakasz kiépítése esetén 2,2 millió kW teljesítményt és 616 millió kWh évi átlagos energiát lehetett volna nyerni. Orsova és Turnu-Szeverin között jelölte ki a szakasz részleges hasznosításának erőművét. A két részből álló erőmű 461 ezer kW teljesítménnyel 1,3 millió kWh évi energiát termelt volna.
1920-ban egy külföldi érdekeltség a Duna visegrád–dömösi szakaszában vízerőművet tervezett. A geológiai-hidrogeológiai tanulmányt Schafarzik Ferenc készítette.
Az I. világháború küszöbén adták ki két vaskos kötetben Bogdánfy Ödön Vízerők című, a magyar vízerő-hasznosítással foglalkozó művét. 1909-ben a Soroksári-Duna rendezési munkái során a Duna-ág vízenergia-hasznosítása is megtörtént Viczián Ede elgondolása és tervei nyomán. A tervező az építési munkákban is nagy részt vállalt. 1910-ben terv készült a Felső-Vág vízlépcsőzésére és vízerő-hasznosítására (Trummer Árpád). Az 1940-es években tervezte Salamin Pál a Talabor–Nagyág tározót és vízerőművet. A vízenergia-hasznosítás és a vízgazdálkodás fejlesztése érdekében 1940-ben a kárpátaljai duzzasztógátat és a kisbékási szorosban tervezett duzzasztógátat, 1941-ben a Visó-völgyi duzzasztógátat tervezték meg Benedek József vezetésével.
A Sárvíz, a Sió és a Kapos, Beszédes József által végzett szabályozása nyomán, 1825 körül a Sárvízen Székesfehérvárig már 50–100 tonnás uszályok, a Kaposon Simontornyáig 20 tonnás hajók közlekedhettek. Legjelentősebb tanulmánya az országos csatornahálózat terve. Ebben felveti a mély bevágású Duna–Tisza-csatorna tervét és a később meg is valósult Sió-csatorna tervét. Vedres István csatornatervei közül is számos hasznosítható volt, pl. a Tiszántúli-főcsatorna (Vásárosnamény–Körös–Csongrád vonalvezetéssel). Ma is él a Vukovár–Samáci csatorna terve, vagy a Mura–Balaton csatorna ötlete. A Ferenc-csatorna zsilipjét a 19. század végén, a Bega-csatornát 1903-ban építették ki Sajó Elemér vezetésével.
A hajóutak fejlődése elmaradt. A 20. század elején csak a Bega- és a 68 km hosszú Ferenc-csatornák újjáépítésére került sor. Az I. világháborúig mindössze 36 km új mesterséges víziút létesült a Hármas-Körös csatornázásával, illetve a bökényi vízlépcső építésével, amelynek Zielinsky Szilárd által tervezett hajózsilipje volt a világ első vasbeton zsilipje.
Az I. világháború utáni ínséges időszakban készült a Duna–Tisza-csatorna kiinduló szakasza fél szélességgel. A két háború között épült Ditróy János tervei alapján és vezetésével a békési kikötő. Ugyancsak ebben az időszakban épült a Sió-zsilip Ditróy és Lampl Hugó vezetésével. A II. világháború után kezdték el építeni Ditróy tervei alapján a Sajó-csatornát.
A hajóútépítés Magyarországon a lehetőségekhez képest rendkívül elmaradott. 1954-ben a tiszalöki vízlépcső, majd 1974-ben a kiskörei vízlépcső a Tiszán egy több száz kilométer hosszú hajóutat hozott létre. A Tisza szerbiai szakaszán épült törökbecsei vízlépcső duzzasztott tere azonban nem ér fel Kisköréig, így a magyar Tisza-szakasz hajóútjának összeköttetése a Dunával nem megoldott. A hajózáshoz szükséges egyéb építmények (pl. kikötők, utak, vasút) hiányában a tiszai hajózás a megfelelő vízmélység létrehozásával semmit nem lendült előre.
{IV-470.} Hasonló a helyzet a Körösökön is, ahol a békési, a békésszentandrási duzzasztómű mellett megépült a körösladányi is. A hajózás jelentéktelensége miatt a duzzasztómű mellé már nem építettek hajózsilipet – csak a helyet hagyták ki –, s így a folyón a hajózást a duzzasztómű nem segíti, hanem akadályozza.
A sűrűn lakott városokban, a többszintes épületekkel beépített részeken, ahol az ivóvízellátás kiépült, már a 19. században jelentkezett a megfelelő higiéniás igények miatt a csatornázás kialakításának szükségessége. Pest város első csatornázási szabályrendelete 1847-ből származik, s a város első csatornázási terve 1869-ben készült el, de a tervszerű és tudatos csatornaépítés csak 1891-ben kezdődött meg az akkor már egyesült Budapesten. Az első csatornaművek a 19–20. század fordulóján kezdtek el működni a Dunántúlon, a Felvidéken (Pozsony, Kassa) és Erdélyben (Kolozsvár, Nagyvárad). A kisebb városokban és községekben a csatornázás elmaradt a közüzemi ellátástól, mert a szennyezett vizet elszikkasztották. Egy 1908-ból származó statisztika szerint a 28 törvényhatósági jogú város közül mindössze háromban nem volt közüzemi csatornázás (köztük Miskolcon és Pécsett). 1908-ig 829 km csatorna épült az országban. Lesenyei József (1901–1959) 1931-ben felállította és a II. világháború végéig vezette a Fővárosi Csatornázási Művek keretében az első hazai szennyvízvizsgálati laboratóriumot. Kísérletei alapján létesült a ferencvárosi csatorna-szivattyútelep nagyüzemi rácsszemétrothasztó berendezése. Lesenyei foglalkozott a fenolos szennyvizek biológiai és egyes ipari szennyvizek anaerob-biológiai tisztíthatóságának kísérleti vizsgálatával, valamint az iszaprothasztással. Speciális analitikai módszereket dolgozott ki Bolberitz Károly az ipari szennyvizek vizsgálatára.
1948-ban Magyarország 58 városa közül csak 23-ban működött szennyvízcsatorna. A fejlesztésre kidolgozott terv 1949-ben elsősorban a bányász- és ipari körzetek szennyvízcsatorna-hálózatának fejlesztését tűzte ki célul. Az 1960-as évek elején a határ menti városok csatornázásának fejlesztése is megindult, majd az évtized közepétől a Balaton környéke is bekapcsolódott a fejlődésbe. 1985-től a csatornázás újabb lendületet vett. Ekkor indult meg a nagyvárosok (Győr, Miskolc, Szeged, Pécs, Debrecen, Oroszlány–Tatabánya, Esztergom) szennyvíztisztítási programja amelyeknél a külföldi technológiákat adaptálták. Ennek keretében az 1960-as években készült el az első három eleveniszapos szennyvíztisztító telep hazánkban: Sajószentpéteren, Budakeszin és Dél-Pesten. Velük párhuzamosan készültek el az első anaerob iszaprothasztók Debrecenben, Budapesten és Dél-Pesten. A pécsi kísérleti telepen készült az első felszínközeli légbefúvású, eleveniszapos, félüzemi tisztítóberendezés, ennek eredménye alapján létesült a hatvani, a pápai és a hajduszoboszlói INKA rendszerű eleveniszapos szennyvíztisztító telep. Tervezője Szolnoky Elemér (1923–1979).
A 20. század eleje óta uralkodó egyesített szennyvízcsatornát fokozatosan felváltotta az elválasztó rendszerű csatornahálózat, ami az egyre inkább szükséges szennyvíztisztító művekben jól kezelhető üzemet biztosít. Az 1985–1990-es években a szennyvízcsatorna-hálózatot, különösen az Alföld sík területén, nem lehetett gravitációs rendszerűvé kialakítani. Ekkor indult meg a vákuumos, illetve a nyomott csatornarendszer átvétele, adaptálása. A vákuum-rendszerű csatornaépítést hazánkban az ISEKI-eljárás szerint ifj. Fábry György (1953–) irányítja.
A szennyvízcsatornák környezetbarát javítását Székely Tamás, Nagy Gábor, Szépvölgyi János és ifj. Fábry György dolgozta ki. Az ún. SANIPOR-eljárást több mint 15 {IV-471.} országban alkalmazzák és használatára 9 magyar–külföldi vegyesvállalatot alapítottak az USA-tól Ausztráliáig.
Jelenleg 22 ezer km szennyvízcsatorna van az országban és 2 millió m3/d összes tisztítókapacitás elégíti ki a 48%-nyi bekötött lakásállományt.
| Vizek elleni védelem | TARTALOM | A vizek védelme |