A vízgazdálkodás

A vízkészlet-gazdálkodás

A vízkészletekkel való gazdálkodás fontosságát először Beszédes József ismerte fel, s hangoztatta, hogy a víz a legértékesebb gazdasági javaink egyike, melynek teljes mértékű hasznosítására kell törekednünk. Szemléletét jól tükrözi javaslata: „Házad udvarából ne ereszd ki az esővizet, vagy hó levét, míg nem használtad, így határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsásd”. Ennek a gondolatnak az értéke ugrásszerűen nőtt, ahogy vízkészleteink használata lényegesen megnövekedett.

A 20. század elején Bogdánfy Ödön fogalmazta meg, hogy a vízépítés nem cél, hanem csak eszköz a vízgazdálkodás biztosítására. Tervszerű vízgazdálkodás nem lehetséges a víz előfordulásának és földi körforgásának beható ismerete nélkül.

A nagy lendülettel megindult vízgazdálkodás szakmai vezetője Mosonyi Emil (1910–) volt. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság élére Dégen Imre állt.

A bányavíz-hasznosítás a szilárdásványbányászat fellendülésével fontos feladat {IV-472.} lett. Ennek elindítója és segítője Vitális Sándor volt. A legegyenletesebb fejlődést a karsztvízgazdálkodás mutatta. Évtizedeken keresztül ezt a vízfajtát szénbányászatunk részének tekintették. Eleinte ezt is kimeríthetetlennek tartották (1919: Horusitszky Henrik, 1937: Vadász Elemér), de a nagy vízkivétel hamar megmutatta véges voltát. Az 1950-es évek első felében Kessler Hubert határozta meg először a hasznosítható karsztvízkészletet.

A talajvíz és a csapadék közötti összefüggésre – elsősorban minőségi értelemben – már a 19. század végén rávilágítottak. Megállapították, hogy a talajvízből csak a csapadék által pótolt részt szabad kihasználni. Ilyen meggondolással végezte Becsey Antal (1849–1926) a szombathelyi vízmű kutatását a századfordulón. A rétegvizekkel való gazdálkodás fontosságát Lóczy Lajos már 1886-ban felismerte. Az artézi kutak korlátlan fúrását megszüntetve kívánt takarékoskodni az Alföld alatt raktározott vízzel. Wehlner Aladár (1861–1930) 1903-ban az elsők között állapította meg, hogy „minden helyén a földnek, ahol mélyfúrások útján vizet fakasztanak van egy maximum amelyen túl nem szabad lépni”. Voltak azonban szakemberek, akik az addig fúrt alföldi kutak termelési adataiból éppen ellenkező következtetést vontak le. Horusitszky Henrik például a vízkészletre vonatkozó 1885. évi és 1913. évi tc.-ek takarékossági passzusait 1928-ban el kívánta törölni. A rétegvizekkel való gazdálkodás tehát késett, elsősorban azért, mert azok eredete sokáig tisztázatlan volt.

Vízgazdálkodási tervek

A vízgazdálkodás magyar úttörői Vedres István és Beszédes József már a 19. század legelején felismerték, hogy bármely vízi munka csak a vízgazdálkodási rendszerbe illesztve lehet eredményes, mert a munkálatok – pl. vízrendezés, folyószabályozás, ármentesítés, lecsapolás – egyrészt egységes rendszert képeznek, másrészt be kell vonni a vizet használó szakágak vonatkozó eredményeit – pl. erdősítés, mezőgazdasági vízhasznosítás, erózió elleni védelem – is.

A 19–20. század fordulóján Kvassay Jenő vezetése és az általa létrehozott Kultúrmérnöki Intézmény tevékenysége során kezdődött nagy lendülettel az egységes vízgazdálkodás. A kezdeti lendület a trianoni békeszerződés következtében – ami a magyar vízgyűjtők szétszakításával sok, máig sem megoldott vízgazdálkodási problémát okozott – lefékeződött.

A megcsonkított vízgyűjtőket figyelembe vevő mérnökök nemzedéke – Bogdánfy Ödön, Sajó Elemér, Kreybig Lajos szellemi vezetésével – újra kézbe vette a magyar vízgazdálkodás feladatait. A II. világháború után Magyarország Európában az elsők között elkészítette országos vízgazdálkodási kerettervét. Mosonyi Emil irányításával 1954-ben elkészült az ország első komplex vízgazdálkodási keretterve, amely alkalmat adott arra, hogy a felszíni és felszín alatti vízkészletet korszerű módszerekkel felmérjék. A felszíni vizeket Lászlóffy Woldemár és Szesztay Károly, a talajvíz- és rétegvízkészletet Juhász József, a karsztvízkészletet Kessler Hubert vezetésével határozták meg. A keretterv lehetővé tette a vízgazdálkodás helyzetének áttekintését és tervszerű fejlesztését a vízkészletek mellett a különböző vízhasználatok felmérésével, a vízkészletmérleg elkészítésével és a vízgazdálkodás jövőbeni szakmai, tudományos alapjainak meghatározásával. Ez a tizenhét kötetben megjelenített vízgazdálkodási keretterv az akkori szocialista tervgazdálkodás számára is igen nagy értéket képviselt. Elkészült az ország aktuális és jövőben várható vízmérlege, figyelembe véve a vizek minőségét is. A keretterv fontosságát felismerve, főként a vízhasználatok és a vízi munkálatok, vízépítés terén egy lényegesen részletesebb összeállítást {IV-473.} végeztek el 1960–1965 között Békési János (1926–) vezetésével a kutatóintézetek és tervezővállalatok, a vízügyi igazgatóságok és még számos intézmény bevonásával. Az anyag a vízügyi igazgatóságok területére igen részletesen kidolgozott, tizenkét regionális kötetben, egy több lapból álló atlasszal együtt készült el. Nemcsak az országos főművek, hanem a regionális, sőt helyi vízépítési feladatok is bekerültek, ütemekre bontva, évtizedeken át a vízgazdálkodási fejlesztés vezérfonalaként. Az Európában először készített két vízgazdálkodási kerettervből a vízkészletek országos és regionális meghatározásai időtállóak. Az újabb mérések és kutatások pontosították az addigi eredményeket, de a parti szűrésű készletek bevonásán kívül ezek nem mutattak észrevehető eltérést.

A keretterv másik oldala, a vízfelhasználás azonban sokat változott. A tervgazdálkodásban mind mezőgazdasági, mind ipari, mind települési vonatkozásban, közép- és hosszú távra meghatározta a fejlődését. A keretterv ezt vette figyelembe. A valóság azonban e tervektől lényeges eltéréseket mutatott. A piacgazdálkodásra való áttérés miatt a felhasználók központi tervezése lehetetlenné vált. Így a vízgazdálkodásnak csak a vízkészlet oldala maradt tudományosan meghatározható. Ezért 1992-ben Németh Miklós (1932–) vezetésével a piacgazdálkodás elveinek megfelelően egy „lehetőségi terv” készült, amiben a legújabb eredmények felhasználásával a vízkészletek országos és regionális értékeit és az addig belőlük engedéllyel használatba vett részeit határozták meg. Így országosan és régiónként kimutatták a felszíni és felszín alatti szabad vízkészleteket, amelyeket az ipar és a mezőgazdaság egy-egy területen felhasználhat.

Az 1950–1970-es években Dégen Imre (1917–1978) állt a vízügy élén. Kétkötetes egyetemi tankönyve, a Vízgazdálkodás útmutató alapanyag lett.