Az állatvilág kutatása

A magyar állatvilág kutatása azonban A Magyar Birodalom állatvilága megírásával nem fejeződött be. Bár megjelenésekor úgy gondolták, hogy ebben a műben Magyarország állatvilágának mintegy 90%-át leírták, az azóta folyó intenzív feltárásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy ez az arány jóval alacsonyabb volt. Ahogy a világon élő állatfajok számát egészen az 1970-es évekig 1-1,5 millióra becsülték, és aztán egyes gerinctelen csoportok (pl. fonálférgek, atkák), valamint a trópusok eddig ismeretlen állatainak vizsgálata ezt a számot megsokszorozta (jelenleg 10 és 40 millió közti állatfajszámbecslések látnak napvilágot), úgy változott a hazai állatvilágról alkotott felfogásunk is. Amíg Soós Lajos az Ezeréves Magyarország (1896) című műben az állatfajok 80%-át a rovarokhoz tartozónak vélte, az egész világot tekintve a tudósok mai véleménye szerint ez az arány a 99%-ot is meghaladhatja.

A jelenlegi becslés szerint a Magyarországon előforduló több mint 45 000 állatfajból kb. 10 000 tartozik a bogarakhoz, amelyek egy részét még nem is ismerjük. Vannak olyan állatcsoportok, ahol a feltárás mértéke ennél is sokkal rosszabb, ilyenek pl. a férgek egyes csoportjai vagy a pókszabású ízeltlábúakhoz tartozó atkák (Acari). Érthető tehát, ha az elmúlt száz évben zoológusaink részéről többször indult kezdeményezés A Magyar Birodalom állatvilága sorozat folytatására, kiegészítésére, modernizálására.

{IV-492.} Méhely Lajos már 1914-ben „hazánk területének meghatározott terv szerint való átkutatása s hazai állatvilágunk rendszeres összegyűjtése” mellett emelt szót. Dudich Endre, a budapesti tudományegyetem Állatrendszertani Tanszékének professzora, korának egyik iskolateremtő zoológusa, 1928-ban húsz pontba szedve sorolta fel azokat a feladatokat, amelyekkel Magyarország állatvilágának kutatása megszervezhető és az áhított, nemzetközi jelentőségű rendszertani-állatföldrajzi elemzés végre megírható lenne. A munka koordináló intézménye, az akkor az MNM keretében működő Országos Természettudományi Múzeum Állattára, a magyar állattani kutatások nagy múltú fellegvára volt. Olyan tudósok dolgoztak itt, mint Frivaldszky János, a magyar zoológia egyik megalapítója, Méhely Lajos, az első magyar oknyomozó zoológus, Horváth Géza, a magyar mezőgazdasági rovartan atyja, Herman Ottó, Tasnádi Kubacska András paleontológus, Kaszab Zoltán, aki Mongólia állatvilágának feltárásában végzett jelentős munkát.

Dudich Endre elképzeléseinek, az állatvilág rendszeres kutatásának – ha nem is teljes – megvalósulása egészen 1943-ig váratott magára, amikor az akkori kultuszminisztérium végre jelentős támogatást adott a programhoz. Éhik Gyula a Természettudományi Múzeum Fauna Hungarica sorozatában számolt be elsőként a II. világháború alatt Magyarországhoz visszacsatolt (1940–1944) erdélyi területeken végzett kutatások eredményeiről. Húsz kutató 80 helyről több mint 50 000 példányt gyűjtött be, amellyel átértékelődött a terület faunájáról alkotott kép. A további feltárásokat a világháború utolsó szakasza és az azt követő változások több mint tíz évre visszavetették.

Csak 1955-ben, újabb összefogással indulhatott útjára A Magyar Birodalom állatvilágához hasonló, nagyszabású kiadványsorozat, a Magyar Tudományos Akadémia támogatását élvező Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae). Az először Székessy Vilmos, majd Kaszab Zoltán által (mindketten a Természettudományi Múzeum főigazgatói voltak) szerkesztett könyvsorozat elsősorban abban különbözött elődjétől, hogy nemcsak listázta, hanem részletesen le is írta, ábrákkal és határozókulcsokkal meghatározhatóvá tette Magyarország – szándéka szerint – teljes állatvilágát. A sorozatot 22 kötetre, 262 füzetre tervezték. A Magyarország állatvilága jelenlegi főszerkesztője Mahunka Sándor, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa. A több mint 50 szakember által írt, eddig megjelent 168 füzet (a tervezett teljes terjedelemnek 64%-a) csaknem 20 000 oldalon szinte az összes állatcsoportot érinti, nem egyet már teljességében fel is dolgozott (pl. puhatestűek, halak, kétéltűek, hüllők, madarak). A tárgyalt fajok (több mint 15 000 faj) köre, bár a sorozat címe Magyarországra utal, az egész Kárpát-medence mint állatföldrajzi egység állatvilágáról ad részletes képet.

Bár a Magyarország állatvilága sorozat a hagyományos rendszerezés értelmében az állati egysejtűekkel (Protozoa) kezdődik, a legújabb, általánosan elfogadott rendszertan szerint az élőlények világát öt országra osztják (baktériumok, egysejtűek, növények, gombák, állatok), s így az egysejtűek nem tartoznak az állatok (Regnum Animalia) közé. A többnyire vízben élő különféle ostoros és csillós egysejtűeknek eddig mintegy 1000 faja ismeretes Magyarországon, de a további kutatások újabb fajokat is felfedezhetnek. Jelentőségük a mikroszkopikus méretű ökoszisztémákban felbecsülhetetlen, és életmódjuk, szaporodásuk, táplálkozásuk még jórészt felderítetlen. Az egysejtűek kutatása Pellérdy László és Stiller Jolán, a sejthalmazállatoké Soós Lajos nevéhez fűződik.

A többsejtű gerinctelen állatok közül a szivacsok törzse (Porifera) áll a szerveződés legalacsonyabb szintjén, fajai ún. álszövetes állatok, és főként a tengerekben élnek. {IV-493.} Magyarországon 7 édesvízi faj él, köztük a jól ismert balatoni szivacs (Spongilla carteri balatonensis), amely a sekély vízben ázó napozóstégek lábain és a csónakokon képez barnásszürke bevonatot. A szivacsok tudósa Sebestyén Olga.

Kevéssé ismert, hogy a szintén a tengerekben gyakori csalánozók törzsének (Cnidaria) 8 hazai faja is van. A csalánozók tudományos kutatásával Kesselyák Adorján, Kolosváry Gábor, Pell Mária és Soós Lajos foglalkozott.

Amíg száz évvel ezelőtt a férgek (Vermes) kifejezés önálló rendszertani egységet jelölt, addig ma már a férgeket számos önálló törzsre tagolják. A laposférgek törzsének (Platyhelminthes) a világon mintegy 12 000 faja van, nálunk ebből 400 előfordulását állapították meg. A laposférgek kutatása Hankó Béla, Holló Ferenc és Edelényi Béla nevéhez fűződik.

A hengeresférgek törzsének (Nemathelminthes) 22 000 faja ismert jelenleg, de egyes becslések szerint ez a szám a még ismeretlenekkel együtt a 100 000-et is elérheti. Hazánkban mintegy 700 eddig leírt fajuk él, köztük olyan jelentős csoportok, mint a fonálférgek osztálya (Nematoda). A hengeresférgek tanulmányozásával Andrássy István (1927–), Soós Árpád, Babos Sándor (1919–1974), Varga Lajos, Iharos Gyula és Farkas Károly foglalkozott.

A villásférgek törzsébe (Aschelminthes) mintegy 1800 faj tartozik a világon, közülük nálunk 400 él. Ide tartozik a kerekesférgek osztálya (Rotatoria), amelynek fajai apró, mikroszkopikus, édesvízi állatok. A villásférgek kutatója Kertész György és Varga Lajos.

A nyelesférgek törzsének (Camptozoa) összesen 60 faja van. Többségük tengeri, nálunk csak egy faj került elő a Tiszából, az álmohaállatok osztályába tartozó édesvízi nyeleske (Urnatella gracilis), amely a mohaállatokhoz hasonlóan kisebb telepeket alkot, helytülő életmódot él. A nyelesférgek tudományos feldolgozásával Kolosváry Gábor és Sebestyén Olga foglalkozott.

A gyűrűsférgek törzsébe (Annelida) tartozó fajok a féregszerű gerinctelenek legmagasabb rendű képviselői. A világon található kb. 9000 fajból nálunk 130 él, köztük olyan jól ismertek, mint a földigiliszta (Lumbricus terrestris) vagy a vízben élő orvosi pióca (Hirudo medicinalis). A gyűrűsférgek kutatója Andrássy István, Soós Árpád és Zicsi András.

Az ízeltlábúak törzse után a világ második legnépesebb állattörzse, a puhatestűek (Mollusca) fajainak számát 130 000-re becsülik. Magyarországon mintegy 220 fajuk él, s kutatásuk hosszú múltra tekint vissza. Az első állatföldrajzi elemzések is a szárazföldi csigák elterjedési adatain alapultak. A hazánkban élő puhatestűek a csigák (Gastropoda) és a kagylók (Bivalvia) osztályaiba tartoznak. Magyarországon a csigák 23 faja védett. Az itt élő fajok közül az állóvizekben gyakori a tavi kagyló (Anodonta cygnaea). A folyamkagylófajok (Unio) inkább folyóvizeinket kedvelik. A puhatestűek tanulmányozásával többek között Soós Lajos és Krolopp Endre foglalkozott.

A tapogatókoszorúsok törzsébe (Tentaculata) tartozó, külsőleg a szivacsokhoz hasonlító, telepes mohaállatok osztályának (Bryozoa) 7 édesvízi faja él Magyarországon, vizsgálatuk Sebestyén Olga nevéhez fűződik.

A féreglábúak törzséhez (Archipodiata) tartozik a medveállatkák osztálya (Tardigrada), melynek mintegy 100 faja él hazánkban, valamint a féregatkák osztálya (Pentastomida). A féreglábúak kutatásával Iharos Gyula Alfonz és Rátz István foglalkozott.

Az ízeltlábúak (Arthropoda) nemcsak Magyarországon, a világon is a legnépesebb állattörzs, amelynek összfajszámát akár 10–30 millióra is becsülik. Hazánkban ebből 45 000 faj él, de számuk az újak felfedezésével még tovább növekedhet. Igazából, a már említett Fauna Hungariae sorozat célja és megléte ellenére, mind a mai napig nem létezik olyan jegyzék, amely a Magyarországról ismert összes ízeltlábút {IV-494.} (főként rovart) összefoglalóan felsorolná, számba venné, bár a zoológusok erejükhöz mérten dolgoznak ezen. A természetes élőhelyek pusztítása miatt azonban már 35 olyan rovarfajról tudunk, amely hazánk területéről az elmúlt száz évben kipusztult. Az alábbiakban az ízeltlábúakat főbb osztályaik szerint tekintjük át, messze nem a teljesség igényével.

A világon 75 000 fajt számláló pókszabásúak osztályának (Arachnoidea) Magyarországon kb. 1700 faja él, vizsgálatukkal Balás Géza, Balogh János, Chyzer Kornél, Herman Ottó, Kolosváry Gábor, Szalay László, Ubrizsy Gábor, Babos Sándor (kullancs), Ambrus Béla, Loksa Imre és Farkas Henrik foglalkozott. A főként a talaj legfelső avarrétegében élő, szabad szemmel nem vagy alig látható atkák (Acari) Magyarországon élő több száz faja még kevéssé kutatott, pedig jelentőségük a természet anyagforgalmában nyilvánvalóan nagy. Számos fajuk jelentős kertészeti kártevő. Az atkák hazai szakértői: Bognár Sándor, Jenser Gábor és Mahunka Sándor.

Az egyetlen rend, az ászkarákok (Isopoda) kivételével főként vízben élő rákok ágazatát (Crustacea) a modern rendszerezés több különálló osztályra tagolja. A rákok jeles kutatója Daday Jenő, Dudich Endre, ifj. Entz Géza, Kesselyák Adorján, Kolosváry Gábor, Méhely Lajos, Ponyi Jenő és Farkas Henrik.

Az ikerszelvényesek (Diplopoda) és a százlábúak osztályába (Chilopoda) tartozó fajok neves kutatója Daday Jenő, Jermy Tibor és Loksa Imre.

A rovarok (Insecta) az ízeltlábúak legjelentősebb osztálya mind fajszám, mind változatosság tekintetében. A hazánkban élő, 35 000-re becsült faj 29 rendbe sorolható, melyek közül a lepkék, a bogarak, a kétszárnyúak (legyek) és a hártyásszárnyúak a legfajgazdagabbak (ezek adják a teljes fajszám több mint 98%-át). Az alábbiakban mindössze néhány jellegzetes képviselőjüket mutatjuk be.

A kérészek (Ephemeroptera, 50 faj) és a szitakötők (Odonata, 65 faj) rendjébe tartozó fajok tanulmányozása Újhelyi Sándor és Steinmann Henrik nevéhez fűződik.

A világon mintegy 20 000 fajt számlál az egyenesszárnyúak (Orthoptera) Magyarországon is változatos rendje, ahová a sáskák, szöcskék, tücskök (összesen 114 faj) tartoznak. Az egyenesszárnyúakat többek között Nagy Barnabás tanulmányozta.

A csótányok rendjének (Blattodea) fajait Kadocsa Gyula vizsgálta.

A zuzmókkal, penészgombával táplálkozó fatetvek rendjébe (Psocoptera) tartozó fajokat Szalay-Marzsó László, a virágokban gyakori, növényevő, több névvel is illetett tripszek, hólyagoslábúak vagy rojtosszárnyúak rendjének (Thysanoptera) fajait Jenser Gábor kutatta.

Szívó szájszervük alapján korábban egy csoportba (szipókás rovarok) osztották a poloskákat (Heteroptera) és a kabócákat (Homoptera), a szipóka helyzete és a szárny alakja alapján azonban külön rendekbe választották szét őket. A poloskák kb. 32 000 fajából Magyarországon mintegy 700 él, köztük olyan fajgazdag családok, mint a víziskorpiók, a búvár-, a hanyattúszó, a molnár-, a rabló-, a mezei-, a csipkéspoloskák, a kéreg-, a karimás- vagy a címerespoloskák, illetve a bodobácsok. A hazai poloskafajok többsége, mintegy 220, a mezeipoloskák családjába (Miridae) tartozik. Bár a közfelfogás a poloska szót az ágyi poloskával (Cimex lectularius) azonosítja, a zoológus számára a tipikus poloskát inkább a címerespoloskák családjának (Pentatomidae) fajai testesítik meg: Magyarországon eddig 58 fajukat találták meg.

A világon csaknem 50 000 fajt számláló kabócák rendjébe (Homoptera) nemcsak a Magyarországon is élő énekes kabócák családja (Cicadidae) tartozik, hanem a levélbolhák (Psyllinea), a liszteskék (Aleyrodinea), a levéltetvek (Aphidinea) és a pajzstetvek (Coccinea) is. Hazánkban 800 {IV-495.} fajuk honos. Az egyenlőszárnyúak (poloskák, kabócák) tanulmányozása Kosztarab Mihály, Kozár Ferenc, Benedek Pál, Vásárhelyi Tamás, Halászfy Éva, Horváth Géza, Soós Árpád, Sáringer Gyula és Szalay-Marzsó László nevéhez fűződik. A növénytetvek kiváló ismerője Kosztarab Mihály és Szalay-Marzsó László, a pajzstetvekkel Kosztarab Mihály, a tripszekkel, levélbolhákkal Jenser Gábor foglalkozott részletesebben.

Az összesen 133 hazai fajt számláló recésszárnyú-formájúakhoz (Neuropteroidea) sorolják a vízifátyolkák (Megaloptera, 2 faj), a tevenyakú fátyolkák (Raphidioptera, 43 faj) és az igazi recésszárnyúak (Neuroptera, 78 faj) rendjeit. A recésszárnyúak kutatásával Steinmann Henrik foglalkozott.

A rovarok hazánkban is egyik legnépesebb, legváltozatosabb rendje a bogarak (Coleoptera); eddig ismert fajszámuk a világon eléri a 350 000-et (egyes becslések szerint még milliók várnak megismerésre), Magyarországon a 10 000-et.

Viszonylag kis rovarrend a legyezőszárnyúak (Strepsiptera), a világon mintegy 350, Magyarországon 40 fajuk ismeretes. A hazai bogárfauna tanulmányozásával számos tudós foglalkozott, többek között Csíki Ernő, Endrődi Sebő, Endrődy-Younga Sebestyén, Győrffy Jenő, Kaszab Zoltán, Székessy Vilmos, Tóth László, Merkl Ottó, Horvatovits Sándor, Sáringer Gyula, Tóth Zoltán, Reichart Gábor, Jávor István, Homonnay Ferenc, Manninger Gusztáv Adolf, Huzián László, Nagy Barnabás és Mészáros Zoltán.

A rovarvilág talán legfeltűnőbb, legnépszerűbb csoportja a lepkék rendje (Lepidoptera), amelyek mintegy 3500 magyarországi fajának ismertetésére nem vállalkozhatunk. A rendszertani felosztás Magyarországon 41 családot különböztet meg. A lepkék népes rendjének fajait többek között Abafi Aigner László, Gozmány László, Kovács Lajos, Szőcs József, Voinits András, Mészáros Zoltán, Reichart Gábor, Balázs Klára, Huzián László, és Nagy Barnabás tanulmányozta.

A lepkéknél sokkal fajgazdagabb, mégis kevésbé ismert rovarrend a kétszárnyúak (Diptera), ahová a legyek, szúnyogok tartoznak. Magyarországon mintegy 6000 fajuk él. A kétszárnyúak kutatása Berczik Árpád, Kertész Kálmán, Mihályi Ferenc, Soós Árpád, Szilády Zoltán, Zilahi-Sebess Géza, Aradi Mátyás Pál, Papp László, Wéber Mihály, Majer József, Szabó Jenő, Delyné Draskovits Ágnes, Tóth Sándor, Steinmann Henrik, Darvas Béla, Martinovich Valér és Jermy Tibor munkásságához kötődik.

Törzsfejlődéstanilag, leegyszerűsítve szárnyatlan legyeknek tekinthetők a bolhák (Siphonaptera), amelyeknek több mint 50 hazai faja mind különféle meleg vérű állatokon (madarakon és emlősökön) élősködik. Az egyes gazdafajoknak gyakran „saját” bolhafajuk van, amelyek csak ritkán tévednek át más állatokra, így megkülönböztetünk egérbolhát, pocokbolhát, patkánybolhát, denevérbolhát, sünbolhát, mókusbolhát, rókabolhát, kutyabolhát, macskabolhát, sőt emberbolhát is. A vérszíváskor keletkező sebek kellemetlenül elfertőződhetnek, sőt a bolhák betegségeket is terjeszthetnek (így terjedt például a múltban a pestis a pestisbolha révén). A bolhák kutatásával Szabó István és Kohaut Rezső foglalkozott.

A rovarok sok tekintetben legfejlettebb rendje a hártyásszárnyúaké (Hymenoptera), amelyek között jó pár bonyolult társadalmi szerveződésben élő faj akad. Két pár átlátszó, hártyás szárnyuk azonnal megkülönbözteti őket a kétszárnyúaktól, még akkor is, ha egyes csoportoknál ez időlegesen hiányzik (pl. hangyák – szárnyashangyák). Ide tartozik többek között a méhek, a darazsak és a hangyák kb. 10 000 magyarországi faja. A kevéssé kutatott, még sok felfedeznivalót rejtő hártyásszárnyúak 13 családsorozata felöleli a lárvakorban növények belsejében élő levéldarazsakat (Tenthredinoidea); a rovarokban {IV-496.} és pókokban élősködő fürkészdarazsakat (Ichneumonoidea); a különféle növényeken kemény gubacsot képző gubacsdarazsakat (Cynipoidea); a rendkívül érdekes életmódú, más élősködőkben élősködő (ún. hiperparazita) fémfürkészeket (Chalcidoidea; Magyarországon legalább 2000 fajuk él); a bogárlárvákban élő, a hazai hártyásszárnyúak óriásait felvonultató tőrösdarazsakat (Scolioidea); a hazánkban nem túl fajgazdag (kb. 70), de annál népesebb és jelentősebb hangyákat (Formicoidea); a pókölődarazsakat (Pompiloidea); a köznyelvben darazsaknak nevezett redősszárnyú-darazsakat (Vespoidea); a petéiket megbénított hernyókba tojó kaparódarazsakat (Sphecoidea); végül a rendkívül összetett szerkezetű rovartársadalmat alkotó méheket (Apoidea). A hártyásszárnyúak szakértői: N. Bajári Erzsébet, Erdős József, Győrfi János, Méhely Lajos, Mocsáry Sándor, Moesz Gusztáv, Móczár László, Szelényi Gusztáv, Szépligeti Győző, Zombori Lajos, Papp, Jenő, Somfai Edit, Ambrus Béla, Móczár Miklós és Nagy Barnabás.

A gerincesek (Vertebrata) törzsének legelső, ún. állkapocs nélküli (Agnatha) osztálya a körszájúak (Cyclostomata), ahová két ritka, nehezen megfigyelhető, hazánkban élő faj, a dunai ingola (Eudontomyzon mariae) és a tiszai vagy erdélyi ingola (E. danfordi) tartozik.

Az összefoglalóan halaknak nevezett vízi gerincesekből (a világon csaknem 22 000 fajuk él) Magyarországon csak a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának 79 faja él. A halak kutatásával foglalkozott többek között Berinkey László, Hankó Béla és Mihályi Ferenc.

A világon mintegy 4000, Magyarországon 16 fajt számláló kétéltűek (Amphibia) tanulmányozásával Dely Olivér foglalkozott.

Az első valódi szárazföldi állatok a hüllők (Reptilia) ősei voltak. A hazánkban élő mind a tizenöt faj védett, közülük kettő ritkasága miatt fokozottan védett. A gyíkok népes csoportjából összesen 7 faj él Magyarországon, közülük a magyar vagy pannon gyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) bár tőlünk délkeletre is előfordul, még tudományos nevében is magyar vonatkozású: Kitaibel Pálról, a 18. század nagy magyar természettudósáról nevezték el, aki balkáni gyűjtőútján figyelt fel rá először. A kígyók közé a haragos siklóval és rákosi viperával együtt hét magyarországi faj tartozik. A hüllők tanulmányozása Méhely László és Dely Olivér nevéhez fűződik.

Ha a 100 évvel ezelőtti faunamű, A Magyar Birodalom állatvilága által felsorolt főbb állatcsoportonkénti fajszámokat összehasonlítjuk a ma ismert számokkal, jól látható, hogy a gerincesek közül egyedül a madarak azok, ahol a fajszám jelentősen csökkent. Ennek oka az, hogy az akkori Magyarország területén a madarak szempontjából jóval változatosabb élőhelyek voltak (pl. tengerpart, magasabb hegyvidék), mint manapság. Így pl. a mai Magyarország területéről kipusztultnak tekinthető a fakó keselyű (Gyps fulvus), amely ma hozzánk legközelebb az adriai-tengeri Krk szigeten költ. Hazánk területének lecsökkenése sem az emlősök, sem a kétéltűek és hüllők fajszámára nem volt nagy hatással, mivel köztük csak kevés olyan akad, amely kizárólag a fentebbi élőhelyekhez ragaszkodik. A halak fajszámának a tengeri fauna levonása ellenére történő emelkedése a csoport korábban alacsony kutatottságával magyarázható.

Keve András 1984-ben megjelent munkája, a Magyarország madarainak névjegyzéke (Nomenclator Avium Hungariae) a madarak (Aves) osztályából 344 magyarországi fajt sorol fel. Az elmúlt 10 évben további 21 fajjal gyarapodott a számuk, úgyhogy jelenleg összesen 365 fajt tartanak nyilván. Ebből azonban csak 269 olyan madárfaj van, amely úgymond rendszeresen előfordul, azaz vagy költ, vagy rendszeresen átvonul, vagy telel Magyarországon. A Föld összes madárfajának ez alig több {IV-497.} mint 3%-a. A 365 faj közül 340 védett, ezen belül 65 fokozottan védett, ami kétségtelenül jó arány még Európában is.

A magyarországi madarakról Chernel István (1899) és Herman Ottó (1901) már említett műve óta számos tudományos és népszerű ismertetés jelent meg. 1894-ben, főként Herman Ottó erőfeszítéseinek eredményeképpen létrejött a Magyar Ornithológiai Központ, később Madártani Intézet, amely ma a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium részeként működik tovább. Az 1974-ben megalakult Magyar Madártani Egyesület, később Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, ma már több mint 15 ezer aktivistát tömörít szervezetében, s ezzel a legnagyobb, a természet védelméért küzdő társadalmi szervezet. A rendszeres madármegfigyelésekkel, gyűrűző és térképező programokkal elsőként valósította meg egy állatcsoport helyzetének nyomon követését, a változások folyamatos regisztrálását, az ún. monitorozást. Felmérései több olyan magyar madárfaj állományának hanyatlására mutattak rá, amelyek megőrzése európai, de akár világviszonylatban is Magyarország feladata. A kelet-európai puszta „strucca”, a túzok (Otis tarda) 50 évvel ezelőtt még csaknem tízezer egyedet számlált, élőhelyének mezőgazdasági művelés alá vonása azonban végveszélybe sodorta. Bár már 1969-ben védetté nyilvánították, 1987-re Magyarország összes (és egyben a világ harmadik legnagyobb) állománya kevesebb mint 2000 példány volt. Miután a fennmaradt élőhelyek (szikes puszták és zavartalan alföldi kaszálórétek) többségét is védelem alá helyezték és 1976-ban létrehozták a dévaványai túzokmentő állomást, néhány évre sikerült megállítani az állománycsökkenést. A túzoktelepen a mezőgazdasági területekre (gabonaföldre, lucernásba) rakott és később a gépi műveléssel, betakarítással veszélyeztetett fészekaljakból kimentett tojásokat mesterségesen kikeltetik, a túzokcsibéket fölnevelik, majd biztonságos helyen szabadon eresztik. Az évente így visszatelepített egyedek is hozzájárulnak a magyarországi túzokállomány erősítéséhez. Jellemző példája a természetvédelemnek, hogy kiderült: a túzokok mára már 80%-ban kultúrterületeken fészkelnek, így alkalmazkodtak a megváltozott környezethez, s fennmaradásukat nagymértékben elősegítheti a körültekintő, felelősségteljes mezőgazdasági művelés.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az 1980-as években nagy lendülettel beindított munkája a kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) visszatelepítését célozta. Ennek a rejtett életmódú, világszerte csökkenő egyedszámú récefajnak az elmúlt száz évben csak néhány fészkelő párja élt hazánkban, elsősorban a Duna–Tisza közi szikes tavakon. Bár 1954 óta fokozottan védett volt, vadászatát pedig már évtizedekkel azelőtt megtiltották, az 1960-as évekre végleg eltűnt. Kipusztulása csak részben magyarázható az élőhely megváltozásával, állománya az egész világon hanyatlik, valószínűleg genetikai okok következtében is. A kékcsőrű réce angol madártani segítséggel elindított visszatelepítő programja néhány, fogságban keltetett madár szabadon engedése után sajnos kudarcba fulladt, vadon élő populáció nem jött létre újra Magyarországon. A faj természetesen továbbra is védelem alatt áll, de a magyarországi Vörös Könyvben a kipusztult állatfajok közt szerepel. A nehézségek jól mutatják, hogy a természetvédelem önmagában, biológiai kutatások nélkül sokszor nem elegendő a sikerhez.

A magyarországi madárvédelem egyik sikerének tekinthető a kerecsensólyom (Falco cherrug) helyzete. A kerecsensólyom vadászatra kiválóan idomítható, és a solymászatnak évszázados hagyományai vannak. Magyarországon. 1954 óta tilos befogni, fészekalját kirabolni. Ennek ellenére még napjainkban is fel-felröppennek hírek a sólyomtojások külföldre csempészéséről, ahol darabjukért hatalmas {IV-498.} összegeket fizetnek. Magyarországon a költési időben a legtöbb fészket éjjel-nappal őrzik a madarászok, természetesen biztonságos távolságból, hogy a sólyompárt ne zavarják. A fészekőrzésnek, a védett területeknek, a felhalmozódó kémiai növényvédő szerek betiltásának és a legfontosabb táplálékállat, az ürge védelmének köszönhetően a kerecsensólyom állománya ma hazánkban folyamatosan gyarapodik és állandónak tekinthető. (Képe díszíti az 50 Ft-os pénzérménket.)

A fehér gólya (Ciconia ciconia) legkedveltebb madaraink egyike. Egyedszáma mégis mostohán alakult, századunk második felében a korábbinak csaknem a felére csökkent. 1979-ben a Madártani Egyesület meghirdette a „gólya évé”-t, s az országos felmérés már némi növekedést jelzett. Azóta a költőpárok száma még tovább emelkedett, ami elsősorban az alkalmas fészkelési környezet megteremtésének köszönhető.

Új költő madárfajt a hazai faunában viszonylag ritkán lehet észlelni. Egy ilyen megfigyelésre került sor 1975-ben, amikor a Villányi-hegységben és Budaörsön egy időben találtak egy-egy fészkelő sövénysármány (Emberiza cirlus) párt. A későbbi években a költések megismétlődtek, a déli Mecsekből újabb adatok váltak ismertté, tehát úgy tűnik, állandó, bár egyelőre ritka énekesmadárral gyarapodott állatvilágunk. A madarak elmélyült kutatása Chernel István, Madarász Gyula, Báldy Bálint, Farkas Tibor, Horváth Lajos, Keve András, Pátkai Imre, Szíjj József, Vertse Albert, Sterbetz István és Schmidt Egon nevéhez fűződik.

A világon élő mintegy 4600 emlős állatfajból Magyarország mai területén 88 faj fordul elő. Éhik Gyula és Dudich Endre A magyarországi emlősök és azok külső rovarélősködőinek határozó táblái (1924) című műve nemcsak az emlősök, hanem a szorosan hozzájuk kötődő parazita rovarok (legyek, vérszívó tetvek stb.) azonosítását is célul tűzte ki. Az emlősök védelmét és népszerűsítését is felvállaló Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület gondozásában nemrég megjelent könyvecske, Ujhelyi Péter A magyarországi vadonélő emlősállatok határozója (1994), amely sok tekintetben a legmodernebb összefoglalását adja mindannak, amit a magyarországi emlősfajok jelenlegi állatrendszertani helyzetéről, előfordulásukról tudni kell, több tévhitet is eloszlatva.

A hazánkban élő 88 emlősfajból 58 került a természetvédelmi törvény védelme alá, közülük kilenc: négy denevérfaj, a földikutya, a hiúz, a vidra, a csíkos szöcskeegér és – tévesen – az európai nyérc fokozottan védett.

A nálunk élő emlősöket hat rendbe osztjuk, amelyek az apró cickánytól a hatalmas szarvasbikáig meglehetősen változatos fajokat képviselnek. Az emlősök különleges csoportja a denevérek (Chiroptera) rendje. Nálunk 26 fajuk él, s az utóbbi években kutatócsoport is alakult megfigyelésükre (Magyar Denevérkutatók Baráti Köre). Sok tekintetben pontosították a hazai fajok elterjedésének térképét (Dobrosi Dénes: A denevérek elterjedése és védelme Magyarországon. 1994), és két új faj megjelenését is észlelték. 1991-ben az alpesi denevér (Pipistrellus savii) került elő a Bükk hegységből, 1993-ban pedig a fehérszélű denevér (Pipistrellus kuhli) a Dunántúlról. Ezek az érdekes adatok mutatják, hogy még az oly jól ismertnek vélt gerinces állatok esetében is van kutatnivaló Magyarországon.

Az emlősök hazai kutatói: Éhik Gyula, Dudich Endre, Méhely László, Manninger Gusztáv Adolf, Topál György (denevérek).

Az állatok viselkedését, magatartását az etológia kutatja, amely több tudományágat – genetika, fiziológia, neurobiológia, ökológia, evolúciós tudomány – fog össze. Jeles hazai képviselője Csányi Vilmos, akinek nevéhez tudományos munkásságán kívül számos publikáció fűződik.

{IV-499.} Az élővilág fejlődésével, a leszármazással, a változatok, fajok, nemzetségek, családok kialakulásával és származási kapcsolataival foglalkozó tudományág az evolúció. Kitűnő hazai kutatói Vida Gábor, Juhász-Nagy Pál, Varga Zoltán.