| Orvosi biológia | TARTALOM | Neurobiológia |
FEJEZETEK
Az orvostudományi kutatások kísérleti iránya az 1850–1860-as években indult meg. Sokan Claude Bernard francia fiziológus nevéhez kötik, aki a belső környezet állandóságát az egészség princípiumának tekintette, és annak szabályozási zavarait vélte a betegségek okának. Ez kiegészíti a kor uralkodó, elsősorban Rudolf Virchow által megfogalmazott cellulárpathológiai felfogását, amely szerint a betegség elsődleges oka a sejtek működésének megváltozása. Angliában Sir Michael Foster munkásságával 1870-re teszik a kísérletes élettan megindulását, míg német területen Johannes Müller sokrétű munkája után Karl Ludwig bécsi, majd lipcsei fiziológus (a különböző mozgások időbeli regisztrálására készült kymograph bevezetője) fénykora esik ezen időszakra.
A kísérleti orvostudomány irányzata a pesti orvoskaron 1860-ban kezdődött. Amikor Czermak János elhagyta az egyetemet, utóda az Élettan Tanszéken a Kolozsvárról jött Jendrassik Jenő lett. Czermak régi intézete – a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán – mindössze egy szobácskából állott, és jobbára csak a tananyag demonstrálására és kevésbé új tudományos felismerések keresésére szolgált. Jendrassik Jenő a kísérletes megközelítést elsősorban az izomműködés vizsgálatában alkalmazta, bevezetve a fizikai {IV-512.} mérőmódszereket. Az izom rángásgörbéi, áramfelvételi sajátosságai, és azok időbeli elemzései az akkortájt rohamosan fejlődő kísérletes fizika alkalmazásai voltak az élettanban. Ő volt az első, aki a fizikai elveken alapuló pontos mérést tartotta fontosnak. Ki is dolgozott egy jól működő mechanikai ingerlő és regisztráló berendezést, az ejtő-myographot, amelyet csak a későbbi elektrotechnikai eszközök tettek túlhaladottá. Jendrassik Jenő gondolatainak, szakmai igényességének legfőbb továbbvivője fia, Jendrassik Ernő, aki az experimentálást a belgyógyászati és neurológiai klinikai munkásságba is bevitte, és így szellemi őse a 20. század első felében a meghatározó klinikai kísérleti kutatásoknak is. Közvetlen munkatársai és tanítványai: Balogh Kálmán, a gyógyszertan és a kísérletes kórtan, Klug Nándor, az élettan, Thanhofffer Lajos, az anatómia, Török Aurél, az antropológia művelői vitték tovább a kísérleti elvet a rokon tudományszakokba.
Balogh Kálmán (1835–1888) a kísérletes élettani alapból kiindulva főleg a gyógyszertan területére terjesztette ki az experimentálást, elsősorban méregtani kutatásai révén. Mesterséges gyomornedvet készített, és ennek kapcsán bebizonyította, hogy a pepszin fehérjét emésztő hatása csak sav jelenlétében indul meg. Kísérletileg tisztázta a pupillaszűkítés és -tágítás idegi mechanizmusának alapjait, valamint meghatározók a vesét érintő kutatásai. Számos vegyület (pikrinsav, higanydietil, szublimát, terpentinolaj, ciánhidrogén, mustárolaj stb.) hatását tanulmányozta főleg tengerimalacon, a leírások, a dózis-hatás összefüggések és a vélt hatásmechanizmusok magyarázatai máig élvezetes olvasmányok. Művei jobbára csak magyarul jelentek meg, így az abban foglalt úttörő megállapítások csak évtizedek múlva kerültek a világ tudomására, jobbára idegen szerzők által. Közleményei mellett két tankönyvet is írt: Általános kór- és kórjelzéstan (1865), Gyógyszertan (1866). Különös gondot fordított – mint a gyógyszertan tanára – a gyógyszerismeret és a receptírás tanítására. Több mint húsz éven át vett részt az orvoskar irányításában mint jegyző, majd hét éven át az orvoskar dékánjaként. Közéleti tevékenységet is kifejtett, tagja volt az MTA-nak és Országos Közegészségügyi Tanácsnak. Tanítványai közül Bókay Árpád a gyógyszertan, Hőgyes Endre a kórtan területén vitte tovább szellemét, Tóth Lajos 1890-ben miniszteri tanácsos majd államtitkár lett, aki Klebelsberg helyetteseként több évtizeden át meghatározója volt az orvoskari építkezéseknek, gondoskodott azok felszereléséről (így Balogh közéleti-adminisztratív ténykedésének is megvolt a méltó követője).
Hőgyes Endrének (1847–1906) kutatói munkája a Balogh-tanszéken teljesedett, amit bizonyít, hogy 1875-ben kinevezték a kolozsvári Ferenc József Egyetem Általános Kór- és Gyógytani Tanszékének élére. Mostoha körülmények között (egy régi kolostorban kapott összesen 112 m2 alapterületen négy helyiséget), munkatársak nélkül (öt orvostanhallgatót véve maga mellé segítségül), szinte a semmiből kellett kiépítenie a kísérletes orvostudományt és a modern kórtani oktatást.
E jelenség nem ismeretlen az orvosi oktatás történetében; később is előfordult, hogy egy-egy nagy egyéniség (például Went István Debrecenben, Szentágothai János és Lissák Kálmán Pécsett, Szent-Györgyi Albert Szegeden, Sós József Budapesten) köré szerveződve érdeklődő és áldozatkész medikusokból később a szakma meghatározó nagyjai kerültek ki.
1883-ban a budapesti Általános Kórtani Tanszék élére kerül. A tanszéket az abban az esztendőben felavatott központi orvoskari épület (Üllői út 26.) harmadik emeletén helyezték el, ahol egy 140 fő befogadására alkalmas tanterem mellett egy kicsiny tanári dolgozószoba (egyben könyvtár), tanári, illetve tanársegédi laboratórium, valamint előkészítő céljait szolgáló, {IV-513.} összesen öt kicsiny helyiség szolgált az intézet otthonául. A harmadik emeleten olykor a víznyomás sem volt elegendő, így Hőgyes egészen 1904-ig az akkori Rákos (mai Hőgyes Endre) utca 9. alatt megnyílt Pasteur Intézet és Kórtani Intézet felépültéig kérvényekkel bombázta a főhatóságot a tanszék méltóbb és jobb elhelyezése végett. Egész működése alatt küzdött azért, hogy a kórtan kötelezően vizsgaköteles szigorlati tantárgy legyen, hogy a tantárgyat megfelelően elismertesse. Tudományos munkásságának három nagy vonulata különböztethető meg; élettani, elsősorban veseélettani munkássága, melynek kapcsán lényeges megfigyeléseket tett a vesevelő és vesekéreg keringésének különbözőségét illetően; sokat idézett (és később Bárány Róbert által Nobel-díjjal jutalmazott) labirintus-kutatásai elsősorban a kolozsvári évekre esnek, míg budapesti éveiben meghatározó volt a veszettségellenes oltás új módozatának kilakítása. Már két héttel Pasteur úttörő közleményének megjelenése után átoltja a veszettség vírusát egy veszettségben elhalt kisfiú agyáról egy kísérleti állatra. Kidolgozza a szárításos módszer helyett a hígításos módszert; a saját maga által passzált a fix, azaz a virulenciájában legteljesebb vírust használta, ugyanis Pasteur senkinek sem adott saját törzséből, arra hivatkozva, hogy másutt nem biztosítottak azok az elővigyázatossági rendszabályok, amelyekkel a laboratóriumi fertőzés elkerülhető. Egy esztendővel a munkálatok megkezdése után már jelentésben számol be az MTA-nak, így 1890-ben megkezdheti a rendszeres védőoltásokat, amelyről a tízéves működést összesítő beszámolóban bizonyítja, hogy a korábbi 15–20%-os halálozás 1% alá csökkent. Megerősítést nyert, hogy az általa alkalmazott hígításos módszer néhány tized százalékkal jobb hatásfokú, mint az eredeti szárításos módszer. Az első tíz esztendőben több mint tízezer orvosolt egyénről ad számot. Hőgyes úttörő megállapításait németül és franciául is közzétette, így a Nothnagel-féle nagy belgyógyászati kézikönyvben az ő tollából jelent meg a külön kötetként is terjedelmes méretű Lyssa (veszettség) kötet.
Közéleti tevékenységében tettenérhető egy hármas vonulat; tanszéki utóda Balogh Kálmánnak, Markusovszky Lajostól veszi át és haláláig folytatja az Orvosi Hetilap szerkesztését, míg Balassa utóda a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat titkári, majd elnöki funkciójában. Az Orvosi Hetilap minden év első számában megjelent, Az év lejártán, az új év elején című tárcái röviden összefoglalják az év legfontosabb bel- és külföldi tudományos eredményeket, történéseket.
Az orvosi könyvkiadásban a mintegy ezer nyomtatott oldalnyi évi kontingens egyre nagyobb hányadában adtak ki hazai szerzőket, és egyre csökkent a külföldi fordítások száma. Az egyik nagy vállalkozás volt a Belgyógyászat hatkötetes kézikönyve Bókai Árpád, Kétli Károly és Korányi Frigyes szerkesztésében, amelynek második kötetében Hőgyes foglalta össze a vérbetegségek kór- és gyógytanát.
1903-ban két hallgatójának, Goldner Viktornak és Hőnig Adolfnak jelent meg egy kézírással írt, sokszorosított jegyzete. Hőgyes hatása az utódokra nagyobb és szélesebb volt, mint ahogy ezt munkássága alapján gondolnánk. Egyik tanítványa, Lőte József a kórtan bakteriológiai kísérletes irányát előbb Kolozsvárott, majd Szegeden fejlesztette tovább. Korányi Sándor tanársegédje volt Hőgyesnek, a veseműködés iránti érdeklődését itt alapozta meg, egyenes irányt szabva a Korányi Sándor–Rusznyák István–Bálint Péter–Hársing László által képviselt nefrológiai iskolának. Aujeszky Aladár a bakteriológia-virológia, Dalmady Zoltán a balneológia területén vitte tovább a kísérleteket, míg Székely Ágoston – Székely Bertalan festőművész fia – utóda lett a Pasteur Intézet igazgatói székében, valamint az Orvosi Hetilap főszerkesztői {IV-514.} posztján. A szorosan vett kísérletes anyagcsere-kutatást, illetve biokémiai irányzatot tanítványa és utóda, Tangl Ferenc vitte tovább Hári Pállal.
Tangl Ferenc (1866–1917) és Hári Pál (1869–1933) a hazai anyagcsere-kutatás és biokémiai iskola megteremtői. Az iskolát Tangl Ferenc alapozta meg, majd Hári Pállal mintegy másfél évtizedes együttműködés következett, amelyet Tangl halála után Hári újabb bő másfél évtizedig folytatott. Tangl Ferenc orvosi tanulmányaihoz azzal az eltökélt szándékkal fogott, hogy elméleti pályán kíván maradni. Az orvostanhallgató Tanglnak a szív túltengéséről írott pályamunkáját Hőgyes Endre mutatta be az MTA-n, és rögtön meghívta intézetébe gyakornoknak. 1891-ben az Állatorvosi Főiskolán elvállalta az Élet- és Szövettani Tanszék vezetését, ahol egy év múlva nyilvános rendes tanárnak nevezték ki, előzőleg azonban egy egész évet európai vezető élettani és életvegytani intézetekben töltött tanulmányúton. 1896-ban kinevezték az újonnan alakult Állatélettani és Takarmányozási Állomás igazgatójává, ahol a takarmányok összetételét és annak fejlődésre való hatását vizsgálták, így az állattenyésztés közvetlen gyakorlati segítséget adó fejlesztő tevékenységét irányította. Egész életében arra vágyott, hogy egyetemi keretek között az orvoskaron élettant taníthasson. Ez csak élete végére, nagy vargabetűkkel valósult meg, hiszen 1902-ben Plósz Pál halála után elfoglalta az orvoskari Élet- és Kórvegytani Tanszéket. 1906-ban, Hőgyes halála után a Kórtani Tanszékre került, és csak 1914-ben jutott el az Élettani Tanszék élére. A szervezet energiaforgalmával 1894-től foglalkozott. Az ontogenezis energetikáját kíséretek útján határozta meg és összehasonlította különféle állatokon (madárembrió, pisztrángpete, légyálca stb.) a fejlődésük, illetve átalakulásuk közben elhasznált kémiai energiamennyiséget. Fontos a különböző szervek energiafelhasználásának, valamint a középnagyságú állatok respirációs szekrényének, majd elektromos kaloriméterének megkonstruálása. Külföldi hírnevét jelzi, hogy az első kutató volt Magyarországon, akinek pesti (egyetemi), vagy budai (állattakarmányozási) intézetében állandóan dolgoztak külföldi vendégek, illetve ösztöndíjasok. Az intézetből megjelent különlenyomatokat úgynevezett Füzetekbe rendezte, élete folyamán a Füzetekből 11 kötet jelent meg. Akadémiai előadásában, 1910-ben előre vetítette a betegségek mechanizmusának biokémiai megértésére és tisztázására irányuló törekvéseket. Tanítványai, Verzár Frigyes, Hári Pál, Farkas Géza és Weiser István valamennyien elismert kutatók lettek.
Hári Pál (1869–1933) Berlinben szerzett orvosi diplomát, ahol a gasztroenterológiában nagy nevet szerzett Boas tanítványaként dolgozott. 1902-ben a Bókay Árpád vezette Gyógyszertani Intézetbe, majd egy év múlva Tangl intézetébe került. 1907-ben lett magántanár, 1915-ben vette át az Élet- és Kórvegytani Intézet vezetését. Alig van a biokémiának olyan területe, amelyben maga vagy tanítványai ne dolgoztak volna. Kedvenc területe a Tangl Ferenctől örökölt energiaforgalom vizsgálata volt, ahol az állatkísérletek után az emberek számára használható direkt kalorimétereket szerkesztett. Figyelemre méltóak a vérfesték kérdésével foglalkozó munkái. A különböző típusú vérfestékek spektrofotometriás paramétereinek megállapításai máig érvényesek. Előszeretettel dolgozott fel ritka klinikai eseteket, amelyekben anyagcserezavar állt a háttérben. Vizsgálta a vértranszfúzió hatását, megállapította az adrenalin vérnyomásemelő és cukorégetést fokozó hatásának egyidejűségét.
Tanítványai többek között Szörényi Imre, Mosonyi László, Hermann Vilma, Simonovits István, Aszódi Zoltán. Medikusként dolgoztak Hári mellett: Bálint {IV-516.} Péter, ifj. Verebély Tibor, ifj. Nékám Lajos stb. Az egyetem 1933-tól szüneteltette az Élet- és Kórvegytani Intézet működését, majd az csak a II. világháború után nyílt meg újra.
Huzella Tivadar (1886–1951) orvostudós a modern magyar biológiai tudományok egyik úttörője volt. Medikusként Petrik Ottó professzor mellett dolgozott a budapesti orvoskar II. sz. Kórbonctani Intézetében. 1916–1921 között Kromprecher Ödön mellett kórboncnok adjunktus. 1921-ben az új debreceni egyetem orvoskarán az Anatómiai Intézet igazgatója. Tudományos érdeklődése a sejt- és szövettan volt, az anatómiai előadások nagy részét munkatársaira bízta. Huzella az általános biológiát részesítette előnyben, és mindent megtett, hogy a biológia az orvostanhallgatók tanrendjébe kerüljön. Sok konfliktusa volt tanártársaival és a kormányzattal. Különösen Orsós Ferenc professzorral. Orsós a törvényszéki orvostan, Huzella pedig a Szövet- és Fejlődéstani Intézet tanára volt. Orsós volt egyébként az az orvosprofesszor, akit a németek egy nemzetközi bizottság tagjaként a lengyel tisztek katyini tömegsírjához felkértek vizsgálatokra. 1949-ben az MTA Orsóst kizárta (128 társával együtt) az akadémiai tagság kötelékéből. Orsós 1945-ben külföldre távozott (Németországban lett professzor), nem tért haza, 1989-ben az MTA nem rehabilitálta.
Huzella a pesti orvoskaron elszigetelődött, míg Debrecenben minden további nélkül oktathatta az általános biológiát, ezt Pesten megtiltották. Kutatómunkájának biztosítására saját kis családi birtokát áldozta fel Alsógödön, a Duna-parton. 1930-ban itt épített fel egy biológiai kutatóállomást. Az alsógödi biológiai állomást a Huzella család felújította az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek; itt épült fel az MTA Duna-kutató Állomása.
Huzella nézőpontja szerint a sejttan a biológia alaptudománya, és egyúttal ágazatai és az orvostudomány közötti kölcsönös vonatkozások gócpontja. Elismerését jelenti, hogy a Nemzetközi Sejtkutató Társaság elnökké választotta. Elsőként írt biológia tankönyvet Általános biológia címmel (1933). Életéről és munkásságáról utóda, Törő Imre írt könyvet: Huzella Tivadar (A múlt magyar tudósai sorozatban, Bp. 1973.).
Szent-Györgyi Albert (1893–1986) a magyar Nobel-díjasok között az egyetlen, aki itthon (Szegeden) érte el kutatási eredményei révén a legnagyobb tudományos elismerést. Az angliai Cambridge Biokémiai Intézetében a Nobel-díjas F. G. Hopkins mellett, majd az USA-ban, a rochesteri Mayo klinikán folytatta munkáját. 1930-ban Klebelsberg Kunó meghívta a szegedi orvosi vegytan tanszékre, vezető professzornak. Egyik alapvető felismerése volt a tápanyag dehidrogenálása, illetve az oxigén aktiválása a szövetlégzésnek nem alternatívája, hanem egy láncfolyamat része. Másik felfedezése egy erősen redukáló anyaghoz vezetett, amely növényekben és a mellékvesében egyaránt előfordul. Így jutottak el a paradicsompaprika kipréselt nedvéből egy olyan anyaghoz, amelyről Vargha Lászlóval együtt egyértelműen bizonyította, hogy az anyag azonos a C-vitaminnal (aszkorbinsav). 1936-ra beérett másik kutatási vonala. Az izomszövet sejtlégzésének tanulmányozásával kimutatta, hogy a fumársav katalitikus szerepet játszik a folyamatban. Ez a két eredmény szerepel az 1937. évi orvosi-fiziológiai Nobel-díj odaítélésének indoklásában. 1940-től kezdve az izommozgásra koncentrált. A II. világháború után nagy meglepetést keltettek ezek a vizsgálatok a világ biokémikusai körében. 1945–1947-ben Szent-Györgyi Budapesten folytatta kutatásait, és egyre inkább a biofizika felé {IV-517.} fordult. 1947 végén elhagyta az országot, és az USA-ban, a Woods Hole-i Tengeri Biológiai Intézetben kapott egy laboratóriumot.
Még szegedi professzorséga alatt meghívta Szalay Sándort, a későbbi debreceni professzort, hogy építsen ultrahang berendezést egér-rákszövet specifikus elpusztítására. Ezt a kisérleti vonalat folytatta Woods-Hole-ban is, vagyis igyekezett a daganatos szövetek biokémiai sajátságait felderíteni. Szegedi iskolájának számos kiváló munkatársa segítette kutatásaiban: Banga Ilona, Laki Kálmán, Gerendás Mihály, Erdős Tamás, Lóránt László, Mihályi Elemér, Ernst Jenő és Straub F. Brunó. A szegedi orvostudományi egyetem később felvette a Szent-Györgyi nevet is. A Szent-Györgyi iskola többfelé ágazott és tovább élt. A véralvadás területén Laki Kálmán és Loránd László, az elasztáz felfedezésével és a kötőszövet biokémiájának vizsgálatával Banga Ilona ért el komoly eredményeket. A nátrium-pumpa felfedezéséhez vezető út Straub F. Brunó és Gárdos György nevéhez fűződik. A kemoterápia elméleti alapjainak és a gyulladások mechanizmusának nagy alakja volt Jancsó Miklós (1903–1966) orvos, a szegedi egyetem Gyógyszertani Intézetének igazgatója.
A pécsi Élettani Intézet munkássága Lissák Kálmán és Grastyán Endre professzorok nevével forrt össze. Lissák Kálmán (1908–1982) 35 éves korában a pécsi egyetem orvoskarán az Élettani Intézet tanára lett. Fél évet tölthetett Graz-ban a Farmakológiai Intézetben (a későbbi Nobel-díjas Otto Loewi mellett), majd Berlinben (1936–1937) a Collegium Hungaricum ösztöndíjával W. Tredelenburg intézetében, ahol az elektrofiziológiával ismerkedett. 1937–1939 között W. Cannon intézetében dolgozott. Lissák a szinaptikus transzmisszió tárgykörében mintegy tucatnyi közleményt publikált Cannonnal együtt, és megindította hazánkban a feltételes reflexek kutatásának alapjait. 1951-ben intézetében jött létre az első hazai Pavlov laboratórium. A klinikai elektro-enkefalográgia (EEG) ügyét is felkarolta. Évtizedeken át a Magyar EEG Társaság elnöke volt, 1980-ban megszervezte a Nemzetközi Élettani Társaság budapesti kongresszusát.
Grastyán Endre (1924–1988) a természet- és társadalomtudomány határterületei felé fordult, ahol a fiziológia, a pszichológia és a medicina érintkezik. A Lissák-iskola legjelentősebb tagja volt, egyben Lissák tanszéki utóda. Elsőként írta le a hipocampusnak (e rejtett agykérgi területnek) a tanulásban betöltött szerepét. Jelentősek a feltételes reflex megerősítési mechanizmusát elemző közleményei. Alkotó tevékenységének utolsó évtizedében a játék élettana és lélektana foglalkoztatta.
Beznák Aladár (1901–1959) nevéhez fűződnek az anyagcsere-folyamatoknak a szimpatikus idegrendszer szabályozására vonatkozó első kísérletei. Igazgató volt az Élettani Intézetben (1932–1946) és a tihanyi Biológiai Kutató Intézetben (1946–1948). Stockholmi és londoni évek után 1954-től haláláig az ottavai Élettani Tudományos Intézet igazgatója. Beznák elsősorban az anyagcsere élettani kérdéseivel foglalkozott, nemzetközileg is jelentősek táplálkozás-élettani kutatásai. Feleségével, Hortobágyi Margittal együtt a mellékvese működésmódja és a szív alkalmazkodó-képessége tárgykörében végzett kutató munkát. Több publikációja közül említjük Hortobágyi Margittal és Hajdú Istvánnal együtt írt dolgozatát a repceolaj táplálkozás-élettani értékéről (1943). A mellékvese kórélettanáról, az edzés élettanáról, a gyomormozgás mechanizmusáról publikált, kétkötetes orvosi élettan tankönyve 1938–1939-ben jelent meg.
| Orvosi biológia | TARTALOM | Neurobiológia |