Megelőző orvostudomány

A megelőző orvostudomány terén alkalmazták a mikrobiológia felfedezéseit, megismerték a veszélyes kórokozók nagy részét és kidolgozták az emberi szervezet védekező képességének erősítését számos megbetegedés ellen. Az 1970-es évek végére a Föld himlőmentessé vált és a 2000. év eléréséig kívánja visszaszorítani az Egészségügyi Világszervezet vezetésével az emberiség a járványos gyermekbénulást, a kanyarót, a tetanuszt. A himlő elleni védőoltást az 1700-as évek vége óta ismerjük, a járványos gyermekbénulás elleni védőoltás, a kanyaró elleni védőoltás és a hatékony tetanusz elleni védőoltás a 20. század megelőző orvostudományának eredménye. Magyarországon az 1980-as évek óta nincs szükség himlő elleni védőoltásra, de addig is, már a 19. század utolsó harmadától a védőoltás kötelező volt. Nem is fordult elő himlős beteg a 20. század első évtizedétől Magyarországon. A kanyaró elleni védőoltást a vakcina kidolgozása után négy évvel Magyarországon is bevezették, ez az 1960-as évek vége, 1970-es évek eleje. A járványos gyermekbénulás elleni védőoltást 1963 óta tették kötelezővé Magyarországon. Ezek a betegségek már igen ritkán fordulnak elő, sőt nem fordulnak elő a védőoltások általánossá válása óta. A tetanuszoltást 1940-ben tették kötelezővé, az azelőtt születetteket pedig 60 éves korukban újra oltják. Így a tetanusz is évi 10 alatti előfordulásra esett vissza.

Egy másik program feladata a tébécé visszaszorítása. A tébécét is meg lehet előzni hatékony védőoltással. A 20. század első harmadában dolgozta ki Albert Calmette vezetésével a Pasteur Intézet a {IV-530.} BCG-oltást. Magyarországon 1948-ban vezették be az újszülöttek BCG-oltását, visszaszorítva ezzel a gyermekkori tébécés megbetegedéseket.

A megelőző orvostudomány a 20. században figyelmet fordított az ember környezetének egészségre ható hatásaira, ezek jelentős részét feltárta, és a harcot hirdetett az egészséges lakásokért, az egészséges iskolákért, az egészséges munkahelyekért. Magyarország ezen a téren az 1901-ben elhunyt Fodor József munkássága következtében élen járt, és tanítványai, különös tekintettel Darányi Gyula az iskola-egészségügy teljes körű tanulmányozásával és az iskolaorvosi tanfolyamok szorgalmazásával a fodori örökséget továbbvitték.

1945 után a foglalkozás-egészségügy, főként Tímár Miklós, majd Ungváry György irányításával nemzetközi szintre emelkedett. Egyes foglalkozási betegségek, így a foglalkozási eredetű idült légúti megbetegedések, vibrációs ártalmak kialakulásának körülményeit tisztázták és ezek alapján eredményes intézkedéseket hoztak ezek előfordulásának csökkentésére, megelőzésére.

A település-egészségügy, az urbanizáció higiénés hatásainak elemzése az 1950–1960-as években Magyarországon Bakáts Tibor nevéhez fűződik. Az általa vezetett Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) a kérdés komplex kutatását végezte és a tudományos eredményeket felhasználták az akkor igen intenzív lakásépítési program megvalósításában, különös tekintettel a hely kijelölésre, a zajártalmak csökkentésére.

A 19–20. század fordulóján Magyarországon igen nagy volt a csecsemőhalálozás. Ezer megszületett gyermek közül több mint 180 nem érte meg élete első évét. 1999-ben ez az arány 7-8, tehát 180-ról 8-ra csökkent. E szám csökkentésében mind a megelőző, mind a gyógyító orvostudomány jelentős szerepet játszott. A születések túlnyomó többsége még az 1950-es évek elején is házaknál történt, bábaasszony segítségével. A 20. század elején Tauffer Vilmos bizonyította be, hogy a bábák nem megfelelő kiképzése, munkásságuk nem megfelelő ellenőrzése igen jelentős szerepet játszik a csecsemőhalálozásban. Kidolgozta a Szülészeti Rendtartást, amit először egy-két városban, egy-két járásban próbált ki, majd 1927-től általánossá tett. A rendtartás egy igen szigorú jelentőrendszer. Az országban bárhol született gyermeknek, illetve szülészeti eseménynek (vetélés, méhen kívüli terhesség stb.) jelentésére sor került. A szülészeti eseményben szerepet játszó bába, illetve orvos jelentett szakmai főnökének, aki a jelentéseket összesítette és megküldte a területileg illetékes vezető szülészorvosnak. Ha a gyermek elhalálozott, akkor annak okát a jelentés alapján próbálták megállapítani és így fény derült az esetleges mulasztásokra is. Ez a jelentő rendszer még ma is működik. A Tauffer-féle Szülészeti Rendtartás adatait rendszeresen elemezték, de nem álltak meg a ténymegállapításoknál. Kötelezővé tették a bábák minősítését, emelték a bábaképzés idejét, gondoskodtak rendszeres továbbképzésükről. A rendtartás alapján hívták fel a figyelmet a problémákra és ezek megoldási lehetőségeire is. Az 1927-ben az amerikai Rockefeller Alapítvány segítségével létrehozott OKI már alapításától fogva célul tűzte ki, hogy a magas csecsemőhalálozást csökkenteni kívánja, annak okai elemzésével és az intézet égisze alatt kiképzett, a megelőzésre speciálisan felkészített egészségügyi védőnők munkájának igénybevételével. Johann Béla a magyar megelőző orvostudomány legkiválóbb 20. századi alakja, aki az OKI igazgatójaként kidolgozta az anya- és csecsemővédelem védőnőkre támaszkodó megelőző koncepcióját, és először mintajárásokban, majd országosan már belügyminisztériumi államtitkárként (a magyar egészségügy legmagasabb szintű irányítója 1876–1945 között a belügyminisztérium {IV-531.} keretében működött) az 1940-es évek elejétől megszervezte a Zöldkeresztes Védőnői Mozgalmat. A két világháború között a csecsemőhalálozás a századforduló indulási értékéről a felére csökkent, az 1960-as évek végére megközelítette a 30÷-et. A gyógyító munka, ezen belül a terhesgondozás, a korai problémafelismerés és a szülészeti és gyermekgyógyászati elérhetőség biztosításával az utóbbi 30 évben a jelenlegi európai szintű 8÷-es értékre csökkent.

Az alapvető népesedési mutatók tekintetében csak a csecsemőhalálozás jelentős csökkenése terén tudunk a 20. században eredményeket felmutatni. Ha a mutatók közül az élveszületési arányszám, illetve a halálozási arányszám adatainak alakulását követjük, akkor további teendőket kell meghatároznunk a 21. század hazai orvostudományának kutatói és alkalmazói számára. A 19–20. század fordulóján az élveszületési arányszám magas, 30 feletti értékeket mutatott, amely az 1990-es évek végére 10÷ alá csökkent. Ez azt jelenti, hogy a 20. század utolsó éveiben évente már 100 ezer új magyar állampolgár sem születik. Az ezer lakosra jutó halálozás mutatója az 1970-es évek közepéig jelentősen csökkent, ebben az időben 10÷ körüli értéket tapasztaltunk, majd az 1980-as évek elejétől az ezer lakosra jutó halálozás rendre meghaladja az ezer lakosra jutó születések számát és ez okozza azt, hogy míg az 1980-as népszámlálás idején 10 700 000 ember élt Magyarországon addig ez a szám 1999-re 10 100 000 alá csökkent. Ebben a szomorú képben igen jelentős szerepet játszik az élveszületési arányszám csökkenése, de az idő előtti halálozás, az ún. megelőzhető halálozás arányának jelentős emelkedése is. Megelőzhető halálozásnak nevezzük azt a halálozást, amit az orvostudomány eredményei és elérhetősége megfelelő alkalmazásával el lehetne kerülni. A 65 év alatti magyarországi halálozás 2/3-a időben felismerhető és gyógyítható betegség miatt jön létre, amit a 20. századi orvostudomány és a hozzáférhető egészségügy közösen el tudna kerülni. E betegségek között az egészségtelen életmód miatt a keringési, daganatos és emésztőszervi betegségek játszanak szerepet, nevezetesen a fiatalkori (65 év alatti) szívizominfarktus, a korai agyi érkatasztrófa, a tüdőrák és a májzsugorodás. Ha az orvostudomány nyilvánvaló eredményeit a lakosság pozitív egészségmagatartására kellő hatásossággal el tudnánk juttatni, akkor e négy betegség idő előtti halálozását visszaszorítva újra pozitívvá tudnánk tenni a természetes népszaporulatot. A megelőző orvostudomány presztízse nemzetközileg a 20. században egyértelműen nőtt, míg Magyarországon, különösen a II. világháború után, egyértelműen csökkent. A hazai megelőző orvostudomány – Fodor József igen értékes örökségével – európai szinten az elsők között állt. A 19. század végén hozott, közel 100 évig hatályos 1876. évi XIV. tc. az egészségről és az egészségügyről világszínvonalú volt. Kidolgozásában a 19. század végének legnagyobb orvostudósai vettek részt. Az első magyar orvosi iskola tagjai, akiket Balassa János, Bókay János, Korányi Frigyes, Fodor József fémjeleznek, fontosnak tartották a köz egészségügyével foglalkozni. Ezt a hagyományt kapta örökségül a 20. század hazai orvostudománya. A hagyomány tovább élt és természetes, hogy a két világháború, a forradalmak, az ország jelentős területvesztése közrejátszhatott abban, hogy a nem azonnali és látványos eredményt produkáló megelőző orvostudomány csak szűk művelői körére redukálódott és a gyógyító orvostudomány nagyjai előbb elvesztették érdeklődésüket, majd közömbössé váltak, később a közömbösség, a meg nem értés az ellenséges szemléletű kezelés irányába fordult. Különösen ártott és elősegítette ezt a negatív szemléletet és értékelést az a II. világháború utáni gyakorlat, hogy a megelőző jellegű orvostudomány egyetemi {IV-532.} tanszékei élére sokszor leváltott egészségügyi minisztériumi vezetők, egyetemi párttitkárok kerültek. A szomorú mutatók egyik oka ebben a gyakorlatban is rejlik, hiszen a gyógyító orvostudomány és az elméleti orvostudomány tanszékeinek vezetői – túlnyomó többségük – tudományos munkássága alapján, annak elismeréseképpen került vezetői pozícióba, ezért gyanakvással fogadták a „végkielégítettek” amúgy sem nagyon nagy aktivitást kifejtő esetleges kezdeményezéseit. Természetesen voltak a fentiek alól kivételek, így a debreceni egyetemen Kertai Pál tudományos munkássága eredményeire elismeréseként kapott tanszékvezetői kinevezést és lett a rendszerváltás után az első országos tisztifőorvos. Ő dolgozta ki azt a népegészségügyi programot, amelynek célkitűzései ma is megfontolandóak és senki által meg nem kerülhetőek. A rendszerváltás után főleg a vidéki egyetemek esetében ezen a kifogásolt kinevezési gyakorlaton már változtattak.

Balassa János

Bakáts Tibor

Fodor József

Korányi Frigyes

A megelőző orvostudomány alapvető feladata az is, hogy értékelje a lakosság egészségi állapotát, a tudományos módszerek a demográfia, a morbiditás, az epidemiológia, a szomatometria és az orvosi szociológia körébe tartoznak. A 20. században a fenti módszerek mindegyikét alkalmazták a kérdés kutatói és az általuk végzett vizsgálatok fő haszna, hogy tükröt mutatnak az ország közvéleményének, az ország vezetőinek arról, hogy a lakosság egészségi állapota hogyan alakul, milyen tényezők befolyásolják és hogy mit lehetne tenni az esetleges rossz mutatók kedvező irányba történő változtatására.

A demográfia, különösen a természetes népmozgalom értékelése a magyar statisztikusoknak, demográfusoknak és a statisztikával foglalkozó orvosoknak mindig kiemelt területe volt. A fent említett csecsemőhalálozás befolyását folyamatos demográfiai elemzések követték. Ezek közül ki kell emelni Barsy József és Sárkány Jenő 1963-ban megjelent, abban az időben nagy feltűnést keltett tanulmányát, amely az európai tendenciával ellenkező emelkedő hazai koraszülöttségi ráta egyik okaként a megismételt művi terhességmegszakítások magas gyakoriságát mutatta ki. Abban az időben ez a tanulmány volt az első, mely egy téves egészségpolitikai döntést, a terhességmegszakítások viszonylag korlátlan engedélyezését 1955–1962 között elemezte. Az 1960-as évek elején az élveszületettségi arányszám még nem volt olyan alacsony, mint az 1990-es évek végén, de a 20÷ fölötti értékről 1955–1962 között csökkent 16 alá. Barsy és Sárkány kimutatták, hogy a csecsemőhalálozás veszteségeinek legnagyobb részét az idő előtt világra jött alacsony születési súlyú magzatok teszik ki és az idő előtt világra jött magzatok anyai kórelőzményét elemezve azt is megállapították, hogy szigorú korreláció található az alacsony születési súlyú magzatok anyjánál a megelőző művi terhességmegszakítások gyakorisága között. Ez, a maga idejében nagy vitát kiváltó tanulmány a hazai orvosdemográfiai kutatások egyik tipikus példája a tekintetben is, hogy a megelőző orvostudomány kutatási eredménye, ha a társadalmi felelősségvállalást, sőt konkrét döntéshozók felelősségét feszegeti akkor nem biztos, hogy népszerű lesz az a kutató, aki ezt a kutatást végzi és ezt az eredményt közzéteszi.

A magyar helyzet szempontjából igen szomorú halálozási eredmények bemutatása az 1980-as évektől folyamatosan a KSH demográfiai részlegénél dolgozó Józan Péter tudományos munkásságának eredménye. A kiemelkedő korai halálozás pontos regisztrálása, különös tekintettel annak bemutatása, hogy Budapest ún. „úri kerületei” (I., II., XII.) halálozása európai szintű, míg a „szegényebb kerületek” (VIII., IX., X.) halálozása közép-keleti szintű, vagy hogy a születéskor várható {IV-533.} átlagos életkor jelentősen alacsonyabb Magyarország keleti felében, mint nyugati felében ezek azok a jelentős demográfiai kutatások, amelyek nemzetközi szinten is nagy figyelmet keltettek, ismertté tették a magyar demográfusok nevét és nemzetközi összehasonlításban is értékelhetővé tették a hazai halálozási és haláloki statisztikákat.

A lakosság megbetegedéseiről a morbiditási statisztika tájékoztat. A 20. században Magyarországon először egyes betegségek gyakoriságát igyekeztek megállapítani, ez főleg az ún. népbetegségek esetében volt szükséges és a két világháború között kidolgozták a gümőkor, a nemibetegségek, a trachoma gyakoriságát megállapító, tudományos úton elemzett jelentő rendszereket. A II. világháború után különösen a mindenki számára hozzáférhető egészségügyi ellátás tervezéséhez szükségesnek mutatkoztak azok az adatok, amelyek a lakosság megbetegedéseiről adnak tájékoztatást. A Szegedi Orvostudományi Egyetem és a Debreceni Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Szervezési Intézetei, valamint az Egészségügyi Minisztérium (EM) Statisztikai Osztálya az 1960-as évek elején általános morbiditási vizsgálatokat kezdeményezett Balassagyarmaton, Balmazújvárosban és Dorogon. Ezek összefoglaló, értékelő eredményei arra hívták fel a figyelmet, hogy egységesen kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy mit nevezünk betegségnek, kit nevezünk betegnek, mit jelent az orvoshoz fordult morbiditás, mit jelent a rejtett morbiditás, és ezek a metodikai kérdések többszörös egyeztetés után tisztázódtak. A három vizsgálat után világossá vált, hogy szükséges az egészségügyi tervezés számára egy új, reprezentatív országos morbiditási vizsgálat. Ezt, az EM Egészségügyi Szervezési, Tervezési és Módszertani Központja vezetésével a hazai öt orvostudományi egyetem társadalomorvosi intézeteinek konzultatív segítésével, amelyben a vezető szerepet az Orvostovábbképző Intézet Egészségügyi Szervezési Intézete játszott Kádár Tibor vezetésével, 1977–1978-ban a lakosság 2÷-ének bevonásával végezték el. A Központi Országos Morbiditási Vizsgálat (KOMOV) jó példája volt annak, hogy az alkalmazott statisztika, valamint a nemzetközi morbiditási vizsgálatok eredménye alapján egzakt, az egész országra kivetíthető eredményekhez jussanak. A vizsgálat feltárta az egy év alatt a mintába került lakosság orvoshoz fordulását az egészségügyi ellátás minden szintjén, elemezte a mintába kerültek halálozását, halálokait, a vizsgálat végén szűrővizsgálaton vettek részt a mintába kerültek, hogy rejtett idült megbetegedéseikre fény derüljön és a vizsgálat évében kéthetente felkereste őket egy kikérdező biztos, hogy felderítse volt-e valami problémájuk az egészségükkel és hogy azt hogyan oldották meg. Ilyen minden részletre kiterjedő morbiditási vizsgálatot azóta hazánkban nem végeztek. A KOMOV tudományos eredménye, hogy bebizonyosodott, ahhoz, hogy a teljes valóságot feltárjuk sok szempontú vizsgálatokat kell végezni. A már akkor hozzáférhető számítógépes feldolgozás lehetősége nélkül az adatfelvétel eredményeit feldolgozni nem lehetett volna, tehát a KOMOV tanulságai alapján bizonyosodott be, hogy lehet, hogy kell és hogy hogyan kell a modern informatika lehetőségeit felhasználni az egészségügyi kutatásokban.

A lakosság átlagéletkora nő és az idősebb emberek már csak életkoruknál fogva is inkább betegek, mint a fiatalabbak. Az idősekkel foglalkozó gerontológia és annak orvosi vonatkozásait magába foglaló geriátria kialakulása a 20. század első harmada óta folyik. A gerontológia egyik megteremtője Verzár Frigyes a debreceni egyetem professzora volt. Bár gerontológiai kutatásait túlnyomó többségében már nem hazánkban, hanem Svájcban folytatta, mégis sikerült neki a gerontológiát és a geriátriát hazánkban is megalapoznia. Az {IV-534.} öregedés élettanának, pathofiziológiájának terén Haranghy László, majd Beregi Edit munkássága jelentős. A geriátriának egyik ága az idős lakosság szociális helyzetével és annak egészségükre gyakorolt hatásával foglalkozik. A megelőző orvostudomány ezen ágában nemzetközi visszhangot is kiváltó longitudinális szociális geriátriai vizsgálatot Károlyi György végzett, aki Hajdúszoboszló 60 éven felüli lakosságát vizsgálta meg 1964-ben egészségi és egészségügyi ellátási szempontból, majd a több mint 1400 fő, 60 éven felüli népességet napjainkig is követte, tanulmányozta megbetegedéseiket, halálokaikat, adaptációjukat, gyógyszerfogyasztásukat, orvosi ellátás iránti igényüket.

Az epidemiológia feladata a tömegesen fellépő megbetegedések tanulmányozása, lefolyásuk követése, a létrejöttükben szerepet játszó tényezők feltárása, melyek eredményeképpen lehetőség nyílik arra, hogy a kérdéses betegség tömeges előfordulását visszaszorítsák. A 19–20. század fordulóján Magyarországon is tömegesen fellépő járványos fertőző betegségek okoztak nagy gondot, ezért az 1950-es évek végéig a hazánkban folyó epidemiológiai kutatások fő területe a járványos fertőző betegségek gyakoriságának előfordulása, oki elemzése volt. Az OKI-ban Petrilla Aladár vezetésével a két világháború között és Rudnay Ottó vezetésével egészen az 1970-es évekig folytak kutatások, és írtak le hazai sajátosságokat a hastífusz, a skarlát, a járványos gyermekbénulás, a kanyaró, a rózsahimlő előfordulásában és elemezték a védőoltások eredményességét. E kutatások bizonyították be, hogy egyes betegségek megelőzésénél szükség van újraoltásra. E kutatások értékelték a különböző típusú oltóanyagok közötti különbségeket és e kutatások alapozták meg azokat az eredményeket, amelyeket a járványos fertőző betegségek visszaszorítása terén az ország egészségügye a 20. században elért. Nemzetközi szinten egyedülállóan magas százalékú védőoltási teljesítésünk alapjai voltak e kutatások.

Az 1950-es évektől az epidemiológia nemzetközi iránya a tömegesen előforduló nem fertőző betegségek tanulmányozására, epidemiológiai elemzésére irányult és a magyar klinikai orvostudomány egyes részvevői – a megelőző orvostudományban dolgozó kutatók előtt – már az 1960-as években megkezdték a nem fertőző betegségek epidemiológiai módszereket is alkalmazó tanulmányozását. Kiemelendő e vizsgálatok közül az Országos Kardiológiai Intézet Szervezési és Módszertani Osztálya által kezdeményezett ischaemiás szívbetegség gyakoriságát és lefolyását, majd visszaszorítását célzó számos vizsgálat Lamm György vezetésével, amelyek kapcsán bebizonyították, hogy a nemzetközileg leírt rizikófaktorok Magyarországon is megtalálhatók. Bizonyították, hogy a magyar konyha különösen magas koleszterintartalma miatt igen nagy terhelést ad a lakosságnak. Részt vettek az Egészségügyi Világszervezet által koordinált, több városra kiterjedő experimentális epidemiológiai vizsgálatban, az ún. clofibrat study-ban, amelyben Skócia és Csehszlovákia is részt vettek. Megállapították, hogy a clofibratot öt évig rendszeresen szedett akut szívizomelhalás veszélyének kitett lakosság körében a betegség ritkábban fordult elő, mint azok között, akik ugyanez idő alatt közömbös placebót, vagy semmilyen szert sem szedtek.

Az Országos Onkológiai Intézet Szervezési és Módszertani Osztálya Péter Zoltán vezetésével próbált nemzetközileg is összehasonlítható adatokat szerezni a különböző rákos megbetegedések előfordulásának fajtáiról, de ez a törekvés tulajdonképpen exakt tudományos eredményre csak a Szabolcs-Szatmár megyei Onkológiai Gondozó megszállott vezetőjének, Juhász Lajosnak sikerült, aki nemzetközileg is értékelt longitudinális adatokat adott Szabolcs-Szatmár megye különböző {IV-535.} lokalizációjú rákok előfordulásának alakulásáról az 1950-es évek végétől az 1980-as évek végéig.

Az 1970-es években Simonovits István a lakosság körében előforduló vashiányos vérszegénység gyakoriságát állapította meg és felhívta a figyelmet arra, hogy ez a kóros állapot sokkal nagyobb gyakorisággal fordul elő, különös tekintettel a 10 éven felüli nőkre és a terhesekre. A feltárt széles körű epidemiológiai vizsgálat alapján nagyobb figyelmet fordítottak erre a hiánybetegségre. Természetesen az említetteknél jóval több klinikai epidemiológiai vizsgálat és kutatás folyt Magyarországon, de volumenben az említettek a kiemelendők.

A lakosság egészségi állapotát a lakosság testi fejlettsége is jelzi. A lakosság testi fejlettségének változása, annak követése igen fontos jelzője a lakosság gazdagodásának, fejlődésének ill. elszegényedésének. A testi fejlettség megállapítását szolgálják a szomatometriai vizsgálatok. A 20. században a gyermekek testi fejlődését három ilyen vizsgálat írta le. A 1980-as években Eiben Ottó végzett reprezentatív vizsgálatokat a magyar gyermekek és ifjak magasságának, testtömegének alakulásáról. A három vizsgálatot összevetve megállapítható, hogy a 19–20. század fordulójához viszonyítva, a 20. század végén a magyar gyermekek magasabbak, de testtömegük is jobban nőtt a kelleténél. Az is követhető, hogy az 1980-as években a magyar gyermekek be- és kilégzési mellkörfogata, és a kettő közötti különbség is csökkent, tehát a gyermekek egy része nyurgább, de légzési kapacitása rosszabb, mint korábban. Ezt bizonyítják a 20. század utolsó éveinek sorozási eredményei is és a kutatók feltételezik, hogy ebbe a gyerekek lecsökkent fizikai aktivitása, a fiatalok kevesebb mozgása játszik szerepet.

Az egészségügyi szociológiai és orvosszociológiai vizsgálatok a 20. század második harmadától kerültek az érdeklődés középpontjába a nemzetközi tudományos fórumokon. A II. világháború előtt a magyar orvostudomány legnagyobb visszhangot kiváltó orvosi szociológiai jellegűként is értékelhető vizsgálata a Sós József professzor által végzett vizsgálatsorozat, amelynek eredményeit 1943-ban, a Magyar néptáplálkozástan című könyvében tette közzé. A könyv ismertette a különböző ételeket és azok fogyasztását is. Az országos vizsgálat, amely a lakosság sok rétegére kiterjedt, étrendeket is elemzett, felmérte, hogy a mintába került lakosság több héten keresztül milyen ételeket fogyasztott, majd ezeknek az ételeknek táplálkozástudományi szempontból elemezte összetételét, és térképet rajzolt arról, hogy mit eszik a magyar napszámos, annak családja, mit eszik a tisztviselő, a szellemi szabadfoglalkozású és hogy az általuk elfogyasztott táplálék elegendő-e a fejlődésükhöz, egészségük fennmaradásához, ill. mi hiányzik, milyen mértékben, milyen mennyiségben. Sós professzor, aki a Gyógyszertani Intézet munkatársa Pécsett, a Kórélettani Intézet professzora Budapesten, közegészségügyi felügyelő sem gondolta, hogy e vizsgálataival a magyar orvosi szociológiai vizsgálatok első és talán mindmáig legértékesebb, nemzetközi figyelmet kiváltó kutatását is elvégezte.

Az orvosi szociológia művelése 1948–1970-es évek között nem volt preferált, ilyen típusú kutatásokat az akkori vezetés nem támogatott. 1970-es évek közepétől alakultak ki orvosi szociológiai iskolák Budapesten Molnár László, Pécsett Tahin Tamás vezetésével, akik a lakosság különböző rétegeinek egészségi helyzetére és egészségügyi ellátási igénybevételének értékelésére végeztek vizsgálatokat, de a legjelentősebb orvosi szociológiai tanulmánysorozatot Losonczi Ágnes tette közzé, melyben világosan rámutatott arra, hogy a meghirdetett társadalmi egyenlőség az egészség és az egészségügy terén milyen hatalmas társadalmi különbségeket jelent földrajzilag, iskolai végzettségben, {IV-538.} kultúrában egyaránt. Ezeknek a vizsgálatoknak azért volt igen nagy a jelentősége, mert rámutattak arra, hogy a társadalmi helyzet még az ideálisnak meghirdetett, elvben esélyegyenlőséget nyújtó szocializmusban is jelentős társadalmi különbségeket produkál, nemcsak a mindennapi életben, hanem a betegségek esetében és a betegségek ellátása terén is. Az 1980-as éveknek orvosi szociológiai kutatási érdeklődése az egészségügy, mint rendszer szociológiai problémái felé fordult és ezen a téren Szalay Júlia, Orosz Éva és Antal Z. László szociológusok tárták világosan a közvélemény elé a magyar egészségügy autarkikus hierarchiáját, és azt, hogy ez az autarkia jelentősen akadályozza az egészségügy korszerűsítését, gazdaságosságát, elfogadottságát egyaránt.

Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) ellátja a hivatalos felügyeletet és koordinál megyei és városi szinten is. Az országos tiszti főorvos Molnár Ilona. Az ÁNTSZ mellett működik két egészségügyi központ: a Johan Béla Országos Epidemológiai Intézet Straub Ilona vezetésével és a Fodor József Országos Közegészségügyi Központ, amelyhez több intézet tartozik: az Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetz (alapító Sós József, igazgató Rodler Imre); az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézet (igazgató Ungváry György); az Országos Joliot-Curie Sugárbiológiai Intézet (igazgató Köteles György); az Országos Környezetegészségügyi Intézet (igazgató Pintér Alán) és a Kémiai Biztonsági Intézet (igazgató Tompa Anna).