Diagnosztikus és gyógyító orvostudomány

A 19–20. század fordulója orvostudományának minőségi változását hozta az a szemlélet, amit Korányi Sándor vezetett be a belgyógyászati diagnosztikában, ez a szemlélet a funkcionális diagnosztikai szemlélet volt. Korányi Sándor határozta meg először a beszűkült vese fogalmát, ugyanis kimutatta, hogy a megbetegedett vese által kiválasztott vizelet összetétele eltér a normálistól. De azt is felfedezte, hogy a vese képes arra, hogy a szervezet folyadékterhelésétől, ill. kiszáradásától függően megváltoztassa a vizelet fagyáspontját, majd később a fagyáspont helyett a fajsúly-meghatározás került az érdeklődés középpontjába, és így is leírták, hogy a fenti esetekben a vese képes a vizelet fajsúlyát is változtatni. E funkcionális diagnosztikai szemlélet forradalmasította a belgyógyászatot, igényelte a laboratóriumi vizsgálatokat és megteremtette az orvosi laboratóriumi szakmát. Korányi ezen alapvető és nemzetközi szinten elsőként végzett megfigyelései mellett megalapította azt a magyar belgyógyászati iskolát, amely olyan orvos kutatókat adott az országnak, mint Gömöri Pál, aki a veseeredetű magas vérnyomás kutatásaival lett világhíressé, Rusznyák István, aki a nyirokkeringés kórtanát művelte nemzetközi szinten, illetve aki a flavonszármazékok élettani, kórélettani és gyógyászati hatását kutatta az 1940–1950-es években. A hazai belgyógyászat kiemelkedő kutató és oktató személyisége volt Haynal Imre kardiológus, továbbá Magyar Imre, aki a tudományos gasztroenterológia hazai megteremtésében és a gasztroenterológiai iskola megalapításában játszott szerepet az 1960–1980-as években. Tőle függetlenül jelentős tudományos és tudományszervező szerepe volt még a gasztroenterológiában Wittmann Istvánnak, aki az 1960–1970-es években a gasztroszkópos diagnosztika hazai megalapozója és elterjesztője volt.

Gömöri Pál

Rusznyák István

A Korányi-iskolától független, a bécsi Wenkebach professzor tanítványaként dolgozott 1960-as években Gottsegen György, aki a kardiológiai diagnosztika és a funkcionális kardiológiai pathofiziológia terén a légzés és a keringés szervrendszerének {IV-539.} egymásra utaltságáról végzett alapvető vizsgálatokat kóros körülmények között. Napjainkban a Korányi-iskola tanítványainak tanítványai vezetik a hazai belgyógyászatot, közülük kiemelkedik Romics László, aki a lipidanyagcsere kóros elváltozásait kutatja, nemzetközi szinten is elismerten.

Az 1900-as évektől az 1920-as évek közepéig dolgozott a gyermekgyógyászat terén ifj. Bókay János. A világos megfigyelésen alapuló járványtani és gyermekgyógyászati leírása a gyermekkori bárányhimlő és a felnőttkori övsömör közös eredetéről, annak bizonyítása és következetes publikálása eredményezte, hogy a mai nemzetközi irodalomban is közölt legnagyobb gyermekgyógyászati tankönyvek név szerint idézik az 1900-as évek elején közzétett felfedezését. A két világháború közötti gyermekorvoslás kiemelkedő személyisége volt Heim Pál a Gyermekgyógyászati Klinika igazgatója. Utóda Dobszay László.

Kerpel Frónius a Pécsi Orvostudományi Egyetem gyermekgyógyász professzora volt az 1950-es évektől, majd a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Gyermekklinikáját vezette. Tudományos kutatása az 1950-es években még igen gyakori csecsemőkori sorvadás folyamatának megértésére irányult. E kutatások során írta le a csecsemőkori folyadékháztartás alapvető sajátosságait, ezen belül a csecsemőkori só-, vízháztartás normális és kóros körülmények közötti tulajdonságait. E vizsgálatai elsők voltak a maguk nemében a világon és meghatározói voltak a csecsemőkori kiszáradás tudományos igényű kezelése bevezetésének is. A 20. század utolsó harmadában a szegedi egyetemen egy új gyermekgyógyászati iskola alapozódott meg Boda Domonkos vezetésével, aki a nemzetközi tapasztalatok igen gyors adaptálásával tette lehetővé, hogy a gyermekgyógyászat terén ne alakuljon ki elmaradás Európához képest. Ugyancsak a gyermekgyógyászat terén szerzett nemzetközi közismertséget Ivády Gyula, aki egy a 20. század közepétől leírt igen súlyos, főleg koraszülötteknél fellépő tüdőgyulladás, a plazmasejtes pneumónia gyógyítására vezetett be egy kemoterápiás készítményt a Pentamidint. Azért csak a koraszülötteknél lépett fel ez a betegség, mert kórokozója, egy egysejtű élőlény, a Pneumocistis Carinii, csak legyengült, vagy kifejletlen immunrendszerű embereket képes megbetegíteni. Ivády Pentamidin-kezelése eredményesnek mutatkozott koraszülötteknél, de a világhírt nem ezért, hanem azért nyerte el, mert ez a tüdőgyulladás volt az egyike azon betegségeknek, amelyek felhívták a figyelmet a HIV-fertőzésre, az AIDS betegségre. 1981 után egyre több felnőtt betegnél diagnosztizáltak ilyen tüdőgyulladást, ami addig csak koraszülött csecsemőknél fordult elő, hiszen a HIV-fertőzés legyengíti, károsítja a felnőtt betegek védekező (immun-) rendszerét, ezért nyílt lehetősége a Pneumocistis Cariniinek arra, hogy sok ilyen embert megbetegítsen.

Az 1950-es évek végén Véghelyi Péter felismerte a hibernálás jelentőségét, 15 évig volt a Magyar Gyermekorvosok Társaságának elnöke.

A gyermekkorban fellépő daganatos betegségek közül a legrettegettebb volt az 1960–1970-es évek előtt a heveny lymphoid leukémia, ami ez idő előtt hat hónapon belül megölte a gyermekeket. Az 1970-es évek közepétől a nemzetközi orvostudomány kidolgozott egy igen agresszív gyógyszeres kezelést, de ez csak akkor volt eredményes, ha a betegséget időben felismerték. Létrehoztak olyan centrumokat, ahol a kezelést a legmagasabb szinten tudták nyújtani. Schuler Dezső érdeme, hogy részben a gyógyszeres kezelés kipróbálásával, részben a megfelelő centrumok megszervezésével lehetővé tette, hogy ezek a gyermekek időben eljussanak a megfelelő központokba és ott a megfelelő kezelést megkapják. Ezzel {IV-540.} az eljárással hazánkban is sikerült ennek a rettegett betegségnek a halálozását 30% körülire csökkenteni és a gyermekek többségének túlélést, egészséges életet biztosítani.

Az 1950-es évek közepétől fejtette ki tudományos oktató és gyakorlati tevékenységét Pető András, aki a veleszületett és szerzett gyermekkori mozgászavarok javításában nemzetközi érdemeket szerzett. Kidolgozta a megmaradt funkciókra épülő konduktív mozgásterápiát, amelynek segítségével addig járóképtelen gyermekek járni tudnak, mozgásképtelen gyermekek önmaguk ellátására megtaníthatók. Ezeket a segítő embereket, az ún. konduktorokat a Pető által kidolgozott tematika szerint képzik az 1960-as évek végétől Magyarországon, de az 1970-es évek végétől, 1980-as évek elejétől már a világ számos országában. A Pető-féle konduktív mozgásterápia a 20. század orvostudományában igen tiszteletreméltó helyet ad Magyarországnak.

A 19. század utolsó éveinek jelentős felfedezése, a röntgensugár tette lehetővé először, hogy élő ember szervezetébe belássunk. A diagnosztikus radiológia Magyarországon is már az 1900-as évek első éveiben meghonosodott, de tudományos eredményeket csak a 20. század második felétől produkált. Ratkóczi Nándor, aki az 1940-es évek közepétől volt radiológus a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Nemzetközileg is elismert munkásságot fejtett ki a gyomor-bélrendszer röntgen- diagnosztikája terén. Utóda Zsebők Zoltán a hazai radiológia felzárkóztatását végezte el, illetve kezdte meg az 1960-as évek közepétől. A radiológia Zsebők halála után kevésbé fejlődött, ugyanis egyre drágább gépeket találtak fel és a tudomány művelése ezen a téren gépfüggővé vált.

A 20. század második felének nagy diagnosztikus orvostudományi felfedezései közé tartozik az ultrahang-diagnosztika megteremtése és bevezetése a gyógyászatba. Az 1960-as évek eleje óta ismeretesek a nyugati világ orvostudományában az első közlések arról, hogy a szervezetbe vezetett ultrahang visszaverődését megfelelő készülékkel képernyőn fel lehet fogni és a visszaverődött sugarakat kép formában is meg lehet jeleníteni. Az ultrahang-diagnosztika elsősorban a szülészet-nőgyógyászat terén, majd a kardiológia terén került bevezetésre, hiszen az ultrahang segítségével a röntgensugár károsító hatását ki lehetett védeni, el lehetett kerülni a terhes anyák vizsgálatánál, a szívről pedig, sem a szívizom vastagságáról, sem üregeiről, sem billentyűiről könnyen kivitelezhető képet adó vizsgálatot nem (addig csak szívkatéter segítségével) lehetett végezni. Az 1970-es években az ultrahangvizsgálat a hasi szervek diagnózisában is létjogosultságot szerzett magának. Maga a vizsgálat egyszerű, hátránya, hogy drága gépet igényel. Éppen a drága instrumentumok beszerzésének nehézsége miatt az ultrahangvizsgálat öt-tíz évvel később honosodott meg. A hazai ultrahang-diagnosztika bevezetői részben radiológusok, részben klinikusok voltak. A debreceni radiológus professzor Péter Mózes, a zalaegerszegi Radiológiai Osztály igazgatója Lélek Imre, a Kardiológiai Intézet Ultrahang Osztályának vezetője Lengyel Mária, az Orvostovábbképző Intézet belgyógyász főorvosa Szebeni Ágnes voltak azok, akik az ultrahang-diagnosztika terén a hazai alapvető vizsgálatokat, tudományos megállapításokat tettek közzé és tevékenyen vettek részt az ultrahang-diagnosztika széles körű elterjesztésében.

Az operatív orvoslás, a sebészet jelentős ága az orvostudománynak. A 19. század második felétől, a műtéti narkózis, valamint az aszeptikus körülmények megteremtésétől (az utóbbiban Semmelweis munkássága volt a kezdet) vált lehetővé a nagy műtétek elvégzése. A 19–20. század fordulója után e műtétek megkönnyítése, időtartamának csökkentése igen fontos {IV-541.} célkitűzés volt, és ebben a feladatban számos technikai újítást, különleges műtéti megoldási formák kidolgozását lehetett és kellett bevezetni. A magyar sebészek az 1900-as évek első éveitől beírták nevüket a tudománytörténetbe, részben különleges műtéti megoldások kidolgozásával. Hültl Hümér, Pólya Jenő speciális gyomorcsonkoló eljárásokat fejlesztettek ki, melyek alkalmazása könnyebbé tette mind a gyomorrák, mind a fekélybetegség műtétes megoldását. Világra szóló felfedezés, feltalálás volt 1908-ban az a gyomorvarró gép, amit Hültl Hümér dolgozott ki, és amit Petz Aladár tökéletesített az 1920-as évek elején. A Hültl–Petz-féle gyomorvarró géppel még ma is dolgoznak szerte a világon. Ezzel az igen elmés szerkezettel a gyomorcsonkolás menetét lehetett felgyorsítani, amikor egy csavarással két kapocssort rakott a gép az átvágandó felületre és így a közöttük végzett egyidejű metszéssel a varrás oldódott meg. Valamennyi modern gyomor-bélvarró gép a Hültl–Petz féle koncepció alapján működik azóta is, a Petzelés pedig a német orvosi nyelvben a gyomorvarrás elfogadott műszava ma is.

A két világháború között Magyarországon Verebélyi Tibor nevéhez fűződik egy sebészi iskola kialakulása, a II. világháború utáni sebészek nagy számban ezen iskola tanítványai voltak.

A tudományos sebészképzés központja az 1960-as évek végétől az 1980-as évek végéig Szeged volt. Petri Gábor a kísérletes sebészet, majd az operatív sebészet terén iskolateremtő aktivitást fejtett ki, ő ismertette el a sebészet tudományos programjait. Ide tartozik minden olyan eljárás, ami lehetővé teszi, hogy egy műtétet elvégezzenek, vagy amely valamilyen műtét új elvégzésének módszereit jelenti, és ami a műtéten átesettek utókezelését, lábadozását szolgálja. Ezen megfogalmazás alapján dolgoznak ma is hazánkban sebészek a szívsebészet, a transzplantáció, a baleseti ellátás terén, valamint a hagyományos általános, gasztroenterológiai és onkológiai területeken.

A nemzetközi tudomány az 1940-es évek végétől regisztrálja az eredményes, szíven belüli műtéteket, ezután dolgozták ki az ún. motoros szívműtétek technológiáját, amelynek lényege, hogy a műtét során egy mesterséges szerkezet gondoskodik a beteg vérének áramoltatásáról és oxigénizációjáról, s így a szívben lehet operálni. Magyarországon szíven belüli műtéteket az 1950-es évek közepétől végeztek Kudász József, Temesvári István és Littmann Imre operáló csoportjai. A motoros szívműtéteket az 1960-as évek elején tették hozzáférhetővé, de az akkori elzártság miatt a magyar orvosoknak és műszaki tudósoknak fel kellett találniuk saját szívmotorukat. Az egészségügyi vezetés az 1970-es évek elejétől fogadta el a szívsebészeti profil regionális szintű bevezetését. Lehetővé vált, hogy fiatal orvosokat ösztöndíjakkal külföldre küldjenek, hogy megtanulják az új módszereket, elsajátítsák azok tudományos alapjait és szerezzenek jártasságot azok alkalmazásában. A nehezen megszerzett ösztöndíjakkal kiküldött szívsebészek közül több mint tízen nem tértek haza. E nagyszámú tehetséges kutató és gyógyító orvos ilyen módon való elvesztése az 1980-as években jelentősen hátravetette a szívsebészet hazai fejlődését. Az 1980-as években tűnt fel Papp Lajos szívsebész, aki nemzetközileg is fontos kutatásokat végzett a kardiológiai termográfia terén. A debreceni egyetemen Péterffy István fejt ki eredményes mellkas- és szívsebészeti munkát.

A transzplantációs sebészet megvalósítása nemzetközileg az 1960-as, Magyarországon az 1970-es évek közepétől regisztrálható. Jelentős érdemeket szerzett Szécsény Andor, majd Perner Ferenc, akik először teremtették meg a veseátültetések, majd a májátültetés hazai lehetőségeit. Szívátültetést Magyarországon 1992-ben végeztek először Szabó Zoltán vezetésével. Közel harminc évvel később, {IV-542.} az első, Dél-Afrikában végzett műtét után.

Az 1980-as évek végén vezették be a sebészeti és nőgyógyászati műtétek terén a laparoszkópos operációt széles körben, amelynek technikai feltételei voltak. Ki kellett dolgozni a miniatűr videokamerát, vizsgálni kellett, hogy az emberi szervezet hogyan viseli el, ha a hasüregbe több liter közömbös gázt vezetnek, azért, hogy a négy hozzávetőlegesen 0,5-1 cm átmérőjű szondát és azokon keresztül a műszereket, ha bevezetik, azok mozgását a hasüregben a gázfeltöltés lehetővé tegye. A sebészek és a nőgyógyászok igen gyorsan meg tudták szervezni, hogy a módszernek tudományos központjai kialakuljanak (elsősorban a Pécsi Orvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján), és a módszer használatára szervezetten megtanították az ország sebészeit. Az 1990-es évek közepétől már alig akadt olyan sebészeti osztály, ahol a laparoszkópos epehólyag-eltávolítás nem volt mindennapos gyakorlat. Az epesebészetben a laparaszkópos módszer mellett a műtéti kínálatot bővítette a Kaposváron dolgozó Rozsos által kifejlesztett mini- és mikrolaparotómiás epehólyag-eltávolítás és az azt lehetővé tevő műszerek kidolgozása és bevezetése. A nemzetközileg is elfogadott módszer azon esetek többségében, ahol a laparoszkópos módszert nem lehet alkalmazni, lehetővé teszi, hogy ugyanolyan rövid gyógyulási idővel, mint amit a laparoszkópos technika adott, és csupán 3–5 cm-es heggel távozzon a beteg, a korábbi 20 cm-es vágások, és a lassúbb gyógyulású hagyományos epehólyag-eltávolítási műtétekkel szemben.

A szülészet-nőgyógyászat tudományában is működtek magyar kutatók a 20. században. A csecsemőhalálozás tárgyalásakor már említett Tauffer Vilmos, aki nemcsak a szülészeti rendtartás bevezetésével volt világhírű, hanem számos nőgyógyászati műtét első magyarországi megvalósítója is volt. A két világháború között, majd a II. világháború után a szülés során a fájástevékenység mérésére, illetve regisztrálására dolgozott ki először a világon műszereket Lóránd Sándor. Tokográfjai, tokométerei, majd minitokométerei – azok használatának klinikai elemzése, egy új tudomány, a fájástevékenység alakulásának számszerű kifejezése és egy új gyakorlat, a szülés előrehaladásának értékelése a fájástevékenység alapján – voltak nemzetközi szinten is az alapjai.

Az 1950-es évektől számítjuk a császármetszés átértékelését. A császármetszést túlnyomó többségében akkor végezték, amikor már az anyát nem lehetett megmenteni és a magzatot próbálták így e módszerrel élve világra hozni. Zoltán Imre munkássága ezen a téren alapvető változást hozott. Ő alkalmazta először a szülészet tudományában és gyakorlatában az ún. preventív császármetszést, amikor mind az anya, mind a magzat érdekében a szülés terhelésétől az anya megvédése érdekében egyes olyan beteg asszonyok számára is lehetővé tette a gyermekszülést, akik addig az igen megterhelő természetes szülési folyamat miatt nem vállalhattak gyereket.

A szülészet-nőgyógyászat gyakorlata során találkoznak az orvosok legtöbbször a fejlődési hibákkal, a veleszületett, ill. az öröklött megbetegedésekkel. Nem véletlen, hogy a szülészet-nőgyógyászat művelői közül sokan foglalkoznak a veleszületett rendellenességek időbeni felismerésével, az örökletes ártalmak korai kiszűrésével. Ezen a téren Czeizel Endre az 1970-es évek óta a genetikai epidemiológiai vizsgálatok hazai bevezetésével nemzetközi hírnévre tett szert. Az általa feltárt veszélyeztető tényezők hatásának kiküszöbölésére kidolgozott modellje, az optimális családtervezési modell, ugyancsak magasszintű nemzetközi elismertségét mondhat magáénak. Az általa leírt magzatvédő vitamin alkalmazása a veleszületett {IV-543.} fejlődési rendellenességek kialakulásának az esetek közel felében elejét tudja venni. Ezt a vizsgálatot és ezt a módszert az Egészségügyi Világszervezet minden országban alkalmazandónak találta.

A klinikai genetika területén a különböző ártalmak felismerését, az ilyen terhességek monitorozását tudományos szinten értékelik napjainkban Papp Zoltán és munkatársai.

Az ideggyógyászat terén a 19–20. század fordulóján Jendrassik Ernő klinikai kutatásai voltak figyelemre méltóak. Bevezette a hetero-degeneratio fogalmát az idegrendszeri betegségek leírásában, az agykéregre vonatkozó vizsgálatai alapján alkalmazta a róla elnevezett műfogást a térdreflex kiváltásánál. Jendrassik az 1910-es években ideggyógyászi professzorsága mellett a belgyógyászat professzora is lett és számos határterületi kutatást végzett a két tudományágban. Jelentős az az elmélete, amely a Basedow-kór belgyógyászi és ideggyógyászati vonatkozásait írja le. Jendrassik klinikai szemléletű ideggyógyászati felfogása mellett az 1910–1920-as években alakult ki a magyar ideggyógyászati iskola, főként ideg-kórszövettani szemléleti alapon Schaffer Károly vezetésével. A Schaffer-iskola jelentősen gazdagította ismereteinket a központi idegrendszer kóros elváltozásainak makro- és mikroszintű morfológiai leírásában. Schaffer tanítványa volt a magyar idegsebészet megalapozója Sántha Kálmán, aki a debreceni egyetemen az ideggyógyászat professzoraként az 1940-es években honosította meg az idegsebészeti gyakorlatot. Sántha Kálmánt az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején tanszékétől, akadémiai tagságától megfosztották és csak kevéssel halála előtt, 1956 tavaszán rehabilitálták. Száműzetése alatt Balassagyarmaton folytatta tudományos kutatásait és eredményei nemzetközi szinten is figyelmet váltottak ki. Pásztor Emil idegsebész az Országos Idegsebészeti Intézetben fejtett ki értékes munkásságot.

Az 1920–1930-as években a magyar szemészet is számot tarthatott a nemzetközi elismerésre, különös tekintettel Blaskovics László professzor munkásságára, akinek szemhéj- és kancsalsági műtétei, mint Blaskovics-féle műtétek nemzetközi szinten ma is közismertek. Ugyancsak a szemészet területén dolgozott Imre József, aki Hódmezővásárhelyen szemkórházat alapított és a trachoma ellenes küzdelemben nemcsak tudományos, hanem népegészségügyi jelentőségű eredményeket is elért. 1909-től előbb a kolozsvári, majd a szegedi egyetemen volt a szemészet professzora. Fia ifj. Imre József Blaskovicshoz hasonlóan a szemészeti plasztikai műtétek terén szerzett magának nemzetközi elismerést és úttörő munkásságot végzett hazánkban a szemideghártya-leválás és a szaruhártya-átültetés műtéteinek terén.

Politzer Ádám nevéhez fűződik a világon az első Fül-Orr-Gége Klinika megalapítása 1873-ban Bécsben. Bár Politzer Ádám egész munkásságát a bécsi egyetemen fejtette ki, mégis szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a fül-orr-gégészet terén ma is közismert fülkürtbefúvásos kezelés az úgynevezett „politzerezés” magyar ember találmánya. A 20. század utolsó harmadában fejtette ki munkásságát Ribári Ottó, aki számos fül-orr-gégészeti műtét hazai meghonosításában, beleértve a középfül-átültetés műtétét is, játszott szerepet. A gégemetszés helyett új eljárást dolgozott ki Lichtenberg György, Jári József, Rovó László és Czigner Jenő.

Az urológia tudományának hazai kialakulása, első egyetemi klinikájának megszervezése és a világhírű magyar urológiai iskola létrehozása Illyés Géza nevéhez fűződik. Utódai közül Babics Antal volt a másik nagy iskolateremtő urológus az 1950–1960-as években. Babics Antal a hydronefrózis és a veseelgennyesedés kutatása terén váltott ki nemzetközi elismerést. Noszkay Aurél és Bálint József urológus-sebészi műtétei nemzetközi elismerést arattak.

{IV-544.} A bőrgyógyászat, venerológia két kiemelkedő hazai személyisége századunkban id. Nékám Lajos és Király Kálmán. Nékám professzor a két világháború között fejtett ki igen nagy aktivitást a vérbaj visszaszorítása terén, miközben az általános bőrgyógyászat kiváló művelője is volt. Király Kálmán az 1970-es években nemcsak hazai, hanem az Egészségügyi Világszervezet keretein belül világszerte elismert laboratóriumi kutatásokat folytatott a vérbaj korai diagnózisa és visszaszorítása területein.

A 20. század második felében került sor az alapvető haematológiai felfedezésekre, ill. az ezeken alapuló haematológiai gondozás bevezetésére világszerte. Ezen a téren Budapesten Hollán Zsuzsa és Simonovits István, Szombathelyen István Lajos, Szegeden Gál István szervezték meg a haematológiai betegek felkutatását, gondozását és az ellátásukban igen fontos vérellátás megszervezését.

A 20. század utolsó harmadában a civilizált világban igen gyakori megbetegedés lett az agyi érkatasztrófa, ami számos embert nyomorít meg és visz el idő előtt. E betegségcsoport jelentőségének hazai elismertetését, az Agyérbetegek Országos Központjának kialakítását Nagy Zoltán és Kakuk Ilona szorgalmazta. Működése kapcsán honosodott meg a hazai orvosi köztudatban e betegségek összefoglaló neve, a stroke.

A baleseti sebészet ugyancsak 20. század második felében vált le az általános sebészetről, hazai kiemelkedő alakja Manninger Jenő, aki az Országos Traumatológiai Intézet igazgatójaként és az Orvostovábbképző Egyetem professzoraként ismertette el önálló tudományként hazánkban a baleseti sebészetet, a traumatológiát.

Az első fogászati tanszéket Árkövy József alapította. Neves fogorvosok: Hattyasy Dezső, Bánóczy Jolán, Tóth Károly, Huszár György és Holló József.

Az egyes klinikai szakterületek vázlatos ismertetése után e fejezetben arról is számot kell adni, hogy az orvosi tudomány művelését az 1900-as évek elején a budapesti, a kolozsvári és a pozsonyi egyetem orvosi fakultásain végezték. A klinikák felépítése Trefort Ágoston és Markusovszky Lajos érdeme. A trianoni békeszerződés után a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi egyetem Pécsre települt és folytatta többek között az orvosképzést is, és a két világháború között új egyetem, ezen belül új orvosi kar létesült Debrecenben, így a két világháború között négy egyetemnek volt Magyarországon orvosi fakultása. Az 1950-es évek végén szovjet mintára nálunk is létrehoztak egy önálló Orvostovábbképző Intézetet, amelyik leválasztotta az egyetemek orvosi karairól a szakorvosképzést és az 1950-es évek elején ugyancsak szovjet mintára az orvosi karok önálló orvosi egyetemként az Egészségügyi Minisztérium szakmai felügyelete mellett leváltak a tudományegyetemekről. Ez az önállóság részben jó volt, de voltak hátrányai is. Előnye volt az egészségügyi szemléletű szakmai irányítás, de hátrányára is szolgált, hogy az egészségügy napi gondjaival foglalkozó, szakirányítási feladatokat ellátó minisztériumtól sokszor távol álltak a tudományos kutatás kérdései, különös tekintettel az alaptudományokra. A rendszerváltás után 1995-től az orvosegyetemek szakirányítási feladatát újra a Művelődési ill. az Oktatási Minisztérium látja el és 2000-től az orvosi egyetemek többsége karként integrálódik a tudományegyetemek karaihoz. A két orvosi egyetem (HIETE és SOTE) egyesül Semmelweis Egyetem néven.

A tudományos kutatás hazai eredményeinek művelését elősegítették a különböző orvosi egyesületek, társaságok. A 19–20. század fordulóján már több évtizedes munkásságot tudott maga mögött a Magyar Királyi Orvos Egyesület és a 20. század első évtizedeiben alakultak meg hazánkban az egyes orvosi szakmák tudományos társaságai. E tudományos társaságokat a II. világháború után az Egészségügyi {IV-545.} Dolgozók Szakszervezete kebelezte be és vonta ellenőrzése alá, majd az 1960-as évek közepén az orvostudományi társaságok leváltak a szakszervezettől és létrehozták a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségét a MOTESZ-t. A MOTESZ jelenleg is összefogja e tudományos társaságok többségét, fórumot teremtve a tudományos tevékenység közzétételére. Ugyancsak e tudományos eredmények közzétételét szolgálják a különböző orvosi periodikák. A Markusovszky Lajos által 1857-ben alapított Orvosi Hetilap és az 1860-as évek elején Poór Imre által alapított Gyógyászat volt a két hazai orvosi folyóirat. A két világháború között számos egyéb szakmai profilú folyóirat jött létre és ezeknek száma 1999-ben már 70 felett van. Az MTA Orvosi Osztálya az 1950-es évek elején öt angol nyelvű folyóiratot hozott létre: Acta Medica, Acta Morphologica, Acta Paediatrica, Acta Chirurgica, Acta Physiologica.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár gyűjti a hazai orvostörténeti emlékeket. (Egykori igazgatója Antall József, jelenleg Kapronczay Károly vezeti az intézményt.)