{IV-547.} Állatorvos-tudomány

Az európai és a hazai állatorvoslás új tudományos korszakának kezdetét a 19. század második felére teszik, amikor túl az állatbetegségek felismerésén és kezelésén a medicina veterinaria az egyetemes orvostudomány egyenrangú része lett. Felismerve az állat- és embergyógyászat közös területeit, azonos gondolkodás és kutatási szemlélet honosodott meg. A kórtani szemlélet és gondolkodásmód uralomra jutásának korszaka Louis Pasteur és Robert Koch fellépésétől, a mikrobiológiai és bakteriológiai kutatások kezdetétől számítható. Másrészt a mezőgazdaság, a vadgazdálkodás és az állattartás lényeges érdeke lett az állategészségügy állami garanciája és felügyelete, a lakosság érdekében az élelmiszer-egészségügy is szoros kapcsolatban állt az állami garanciával rendelkező állategészségüggyel. Mindennek következtében az állatorvoslás gyors fejlődésnek indult, és hamar bekövetkezett a szakosodás. Az állatanatómia, az élettan, a kórtan, a kórbonctan, a belgyógyászat, a gyógyszertan, a sebészet és műtéttan, a szülészet, a szemészet, az immunitástan, újabban a genetika. Jelentős szerepet kapott a prevenció (megelőzés) is: a járványok megelőzése, a szérum-előállítás, a higiénia, a takarmányozás stb.

A felsorolt feladatokra mind több jól felkészített állatorvosra volt szükség, akik nemcsak a tényleges – gyakorlati jellegű – állatgyógyászat és az állategészségügyi közigazgatás területén működnek, hanem sokoldalú szakemberként bekapcsolódnak a kutatásokba, a különböző kísérletekbe. A 19–20. század fordulóján – nemcsak gazdasági szempontokból – az állategészségügy és -orvoslás egyenrangúvá vált az emberorvoslással és -egészségüggyel, hiszen ismertté váltak az emberek és állatok közös betegségei, az állatok által terjesztett, emberekre veszélyes járványbetegségek. Az egészséges állatállomány a modern állam számára éppen olyan fontos lett, mint a lakosság egészségügye.

Az állatorvoslás az ókortól gyakorolt foglalkozás volt, a racionális-empirikus állatgyógyászatban sokkal nagyobb szerepet kapott a tapasztalat, mint a tudományos szemlélet. A gyógykovácsok, az állatgyógyászok ismereteiket tapasztalati úton szerezték, nemzedékről nemzedékre örökítették, de minden állattartó rendelkezett bizonyos szintű állatgyógyászati ismerettel és gyakorlattal. Az ember- és állatorvoslás kapcsolataival főleg az „emberorvosok” foglalkoztak, kísérleteiknél állatokat vettek igénybe, a gyakorlati gyógyítással foglalkozó sebészek szakmai fogásaikat és műtéti eljárásaikat gyakran állatokon kísérletezték ki.

Amikor a 18. század közepétől Magyarországon is kialakult az alsó- közép- és felsőszintű egészségügyi közigazgatás, a (járási, városi, vármegyei) tisztiorvosok feladatkörébe tartozott az állategészségügy felügyelete, az állatjárványok elszigetelése, a keleti marhavész elleni vesztegzárak elrendelése és biztosítása. Így a tisztiorvosok egyben állatorvosok is lettek; felügyeleti joguk kiterjedt a gyógykovácsokra, állatgyógyítókra, állatorvosokra, akiket a tisztiorvos vizsgáztatott, működési engedélyt csak tőle kaphattak. Ugyancsak felügyelete alá tartozott az elhullott állatok megsemmisítésének elrendelése, a dögkutak őrzésének biztosítása.

A felvilágosult abszolutizmus korában kezdődött el a hazai állatorvosképzés (pontosabban az állatgyógyítók oktatása), amikor II. József rendeletére 1787-ben a pesti egyetem orvosi karán felállították az állatgyógyászati tanszéket (1790-től intézetet), amelynek élére az orvosdoktor Tolnay Sándort (1747–1818) nevezték ki, aki egymaga oktatta az összes állatorvosi tárgyat. A tanfolyam időtartama egy esztendő volt, mindössze az írás-olvasás ismerete volt alapfeltétel. Tolnay irányította {IV-548.} az ennél rövidebb képzésben részesülő gyógykovácsokat is; a képzésben inkább a gyakorlat dominált. A hallgatók többsége a hároméves sebészképzésben vett részt; későbbi vidéki gyakorlatuk során jól hasznosították állatorvosi oklevelüket. A következő száz évben a falusi állatorvosok többsége ilyen oklevelet szerzett sebész és emberorvos volt, míg a patkolókovácsok igyekeztek megszerezni a gyógykovács minősítést. A 19. század első évtizedeiben a járási és a vármegyei egészségügyi közigazgatásban már feltűntek az állatorvosok: a járási állatorvosi feladatkört az egyéves tanfolyamon kiképzett állatorvosok, míg a vármegyei irányítást a sebész-állatorvosok végezték.

Az állatorvosképzés újabb reformjára 1851-ben került sor: a pesti egyetem orvosi karáról leválasztották az Állatgyógyintézetet; 1857-ben külön épületben helyezték el, ahol a tanszékvezető egyetemi tanáron kívül 4-5 tanársegéd is részt vett az oktatásban. Az átszervezett intézetben a képzési időt három évben határozták meg, a jelölteknek legalább négy gimnáziummal vagy reáliskolával kellett rendelkezni, a jelentkezési korhatár 17–24 év volt. A gyógykovácsi tanfolyam képzési idejét egy évre emelték fel, az elemi iskola elvégzése lett a követelmény.

Az új képzési forma nem aratott sikert: alig jelentkeztek, mivel a jelentkezési feltétel azonos volt a seborvosképzés követelményeivel, így a jelöltek többsége inkább oda jelentkezett. 1859-ben a képzési időt két évre csökkentették, a jelentkezőknél elfogadták az elemi iskola elvégzését. Ettől fogva az innen kikerülőktől tudományos ismereteket nem lehetett követelni, jó gyakorlati képzésben részesült állatorvosok lettek, akik közhivatalt sem tölthettek be.

E korszak két kiemelkedő állatorvosa – orvosdoktori oklevéllel – Zlamál Vilmos és Szabó Alajos volt.

Zlamál Vilmos (1803–1886) az Állatgyógyintézet tanáraként állat-belgyógyászatot és járványtant adott elő. Az első, alapvető szakirodalmi munkásságot kifejtő hazai állatorvos, aki 1874-ben fontos szerepet játszott az állategészségügyi törvény kidolgozásában.

Szabó Alajos (1818–1904) Zlamál Vilmos meghívására 1846-ban került az állatgyógyászati tanszékre, 1851-ben az Állatgyógyintézet egyetemi tanára lett. Zlamállal együtt az állatjárványtan kiemelkedő kutatója volt, jelentős szakirodalmi munkásságot fejtett ki.

A kiegyezés utat nyitott hazánk gyors polgári átalakulásának végrehajtására, azon törvény- és intézményrendszer kiépítésére, amelynek segítségével nemcsak felzárkóztunk Európa fejlett országainak sorába, hanem könnyebben illeszkedtünk a fejlett ipari-mezőgazdasági államokhoz. A mezőgazdaságnak – mint az ország legfontosabb jövedelemforrásának – kiemelt ágazata lett az állattenyésztés, amelynek védelme, fejlesztése gazdasági érdekké vált. Az 1874-ben megalkotott állategészségügyi törvény nemcsak az állatállomány egészségi védelmét biztosította, hanem elősegítette a járványok megelőzését, felállította az – emberegészségügytől független – állategészségügyi szolgálatot, az állategészségüggyel foglalkozó közigazgatási ágazat országos és helyi szervezeteit, a közegészségügyi állomások mintájára az állategészségügyi állomásokat, a vidéki és a városi hatósági állatorvosi szolgálatot. A törvényben megfogalmazott elvek végrehajtásához új követelményrendszerre épülő képzésre volt szükség, mely túllépte az addigi, állatgondozó szintű oktatást. A leendő szakembereknek a gyakorlati állatgyógyászaton kívül a járványok, betegségek felderítését célzó kutatásra is fel kellett készülniük, munkájuk a betegségek megelőzésére is kiterjedt. A mikrobiológia mindinkább bebizonyította egyes betegségek állatokra, emberekre való egyaránti veszélyességét.

Az Állatgyógyintézetből, 1875-ben, hároméves képzési idővel megalakult a Magyar {IV-550.} Királyi Állatorvosi Tanintézet, ahol a felvételi alapkövetelmény a hat gimnáziumi osztály elvégzése, a latin nyelv ismerete volt. A tanintézet oktatási programját, tanrendjét az orvosképzéshez igazították, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, illetve a miniszter nevezte ki a tanszékek professzorait, a tanszemélyzetet, ő hagyta jóvá a tan- és vizsgarendet. A képzésbe számos emberorvost vontak be. A tanintézetet 1890-ben Állatorvosi Akadémiává, 1899-ben Állatorvosi Főiskolává nyilvánították. Bár a doktori cím adásának jogát nem kapta meg, de megadták a magántanárrá fogadás lehetőségét. Az Állatorvosi Főiskolán a hazai orvostudomány nagyságai is tanítottak – így Thanhoffer Lajos, Regéczy Nagy Imre, Preisz Hugó, Korányi Sándor, Aujeszky Aladár, Udránszky László, Magyary-Kossa István –, akik később az emberorvoslás területén szereztek hírnevet, európai szakmai elismerést. Soha nem szégyellve állatorvosi főiskolai múltjukat, jelentősen hozzájárultak az emberorvosi gondolkodás meghonosodásához az állatorvos-tudomány területén. Thanhoffer Lajos (1843–1909), a századforduló kiemelkedő anatómusa és szövettani kutatója, több évtizedet töltött az Állatorvosi Tanintézetben, mielőtt az orvosi karon lett egyetemi tanár. Az élettani intézetben hosszabb-rövidebb időt töltött Klug Nándor, Preisz Hugó, Korányi Sándor, akik elsősorban az általános orvostudomány területén értek el kiemelkedő tudományos eredményeket.

A századfordulón tisztán megfogalmazódott az a követelmény, hogy az állatorvostudomány területén az általános orvos-tudomány kutatási, vizsgálati módszereit kell alkalmazni, azonos szemlélettel kell megközelíteni a felmerült kérdéseket. Az állat- és emberorvos-tudomány közelítése szempontjából kétségkívül Hutÿra Ferenc (1860–1934) volt a legnagyobb hazai és európai egyéniség, aki nemcsak az Állatorvosi Főiskola tudományos megszervezője, hírnevének megalapozója volt, hanem nemzetközi viszonylatban is számottevő eredményeket ért el az állatjárványok (elsősorban a sertéspestis), a betegségdiagnosztika és terápia területén. Az állatorvosi gyakorlatban megalapozta a tudományos kórboncolást. Állatjárványtani kutatásaiért nemzetközi elismerésben részesült. A sertéspestis kórtanának leírása, kórokozóinak felderítése lehetővé tette az ellene való védőoltások bevezetését. Kimutatta a sertéspestis vírusjellegét és kidolgozta az oltóanyag előállításának gyakorlati eljárásait. Ennek nemcsak állatorvosi, hanem gazdasági jelentősége is volt, hiszen az állatállomány százezres nagyságrendjét lehetett a pusztító kórtól megvédeni. A századforduló éveiben tanítványaival az állatorvosképzés tankönyveinek egész sorozatát írta meg, amelyeket több európai nyelvre lefordítottak. Sokoldalúságára jellemző, hogy foglalkozott a lépfene és a sertésorbánc kórfejlődésével és az ellene való védekezéssel, valamint a tetanusz gyógyításával és az Aujeszky-féle betegség járványtanával. Elsőnek írta le a sertésbrucellosist, erről alapvető immunológiai közlést jelentetett meg. A járványtani kutatások céljára 1907-ben megalapította Kőbányán a később oltóanyagkészítő gyárrá fejlődő Járványtani Laboratóriumot, amely 1912-ben felvette a Phylaxia nevet. Részt vett az állategészségügyi törvény módosításainak kidolgozásában. A szakirodalom Hutÿra méltatásában elsősorban azt emeli ki, hogy neki köszönhető az orvosi gondolkodás és szemlélet megvalósítása az állatorvosi gyakorlatban.

Hutÿra Ferenc

Aujeszky Aladár (1869–1933) nevét a nemzetközi szakirodalomban a róla elnevezett betegség (Aujeszky-kór) őrizte meg, amelyet 1902-ben írt le először, elkülönítve a veszettségtől. Tanulmányai jelentek meg a piaci vaj gümőbacilus-tartalmáról, a paratuberkulózis bacilusáról, a tyúktífuszról, a különféle virulenciájú lépfenebacilusok és staphylococcusok tenyésztésbeli {IV-551.} tulajdonságairól. Legjelentősebb kutatásai a veszettségre vonatkoztak.

A Hutÿra-iskola legnagyobb egyénisége Marek József (1868–1952) volt. 1897-ben hívta meg Hutÿra az Állatorvosi Főiskola belorvosi tanszékére. 1901-től a tanszék nyilvános rendes tanára, Hutÿra egyik legbensőbb munkatársa lett. Tudományos és oktatómunkája már a századfordulón nemzetközileg is ismertté tette nevét, elsősorban Hutÿra Ferenccel közösen írt tankönyvei és szakközleményei révén. Az Állatorvosi belgyógyászat c. tankönyvüket egész Európában használták.

Ugyancsak híres munkája a Klinikai diagnosztika (1902), amely szakmai tekintélyének megalapozója lett. Jelentősek a tenyészbénasággal, a mételykórral, a takonykórral, az állati richitisszel, a lóbetegségekkel kapcsolatos kutatásai. Elsőnek állapította meg a csirkék neurolymphomatosisát; ezt a betegséget később róla nevezték el. A mételykór ellen feltalált gyógyszere, a Distol világhírűvé tette Marek nevét, de a gyógyszert előállító Chinoin is e készítményével tört be a gyógyszer-világpiacra, így alapozta meg szakmai tekintélyét.

1934-ben az Állatorvosi Főiskola egyetemi rangra emelkedett, mint a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának Állatorvosi Osztálya működött tovább.

A 20. század kiemelkedő állatorvos-tudományi kutatója volt Manninger Rezső (1890–1970), aki 1928-ban megszervezte az Országos Állategészségügyi Intézetet. Szakmai érdeklődése elsősorban a mikrobiológia és immunológia elméleti kérdéseit ölelte fel, tanulmányozta a szerológiai eljárásokat, az allergiás próbák mechanizmusát, több kórokozó baktériumfaj tulajdonságait. Ezek közül különös figyelmet érdemelnek a B. anthracis indukált mutációira vonatkozó megállapításai.

Manninger Rezső

Szinte egész életén át foglalkoztatták a szalmonellás megbetegedések. Kutatta a madarak paratífuszát, a baromfitífusz fajtáit, járványtanát, a sertéssalmonellosist, a szarvasmarha-brucellosist, a lovak vírusos betegségeit, a „hurutos lóinfluenzát”, a sertéshimlőt és kórtanát, a ragadós száj- és körömfájás vírusának változékonyságát, a sertésbénulás járványtanát stb. Számos tankönyvet írt Mócsy Jánossal, Kotlán Sándorral.

Kotlán Sándor (1887–1967) szintén a hazai állatorvos-tudomány nemzetközi hírű képviselője volt. A parazitológia teljes területével foglalkozott, jelentős szerepe volt a parazitás betegségek leküzdésében. Számos ilyen betegséget leírt, szerepe volt az Országos Állategészségügyi Intézet parazitológiai osztályának és laboratóriumának felállításában. Irányításával indult meg a nemzetközi parasitosisos betegségek feltárása, leküzdése. Egyik alapítója volt a Magyar Parazitológiai Társaságnak.

Kotlán Sándor

Sályi Gyula (1903–1982) az állatorvosi patológia professzora volt, több baktériumos és vírusos eredetű fertőző állatbetegséget vizsgált és derített fel.

A II. világháború után, a szovjet típusú gazdaság kiépítésének időszakában a nagyüzemi állattenyésztésre való átállás az állatorvos-tudomány elé is ehhez igazodó feladatokat állított. Kutatási téma lett a nagyüzemi állattartás és -tenyésztés állategészségügyi biztosítása, a haszonállatok vágási idejének lerövidítése, a hústermelés érdekében a takarmányozás minőségi és mennyiségi mutatóinak kidolgozása, az állattenyésztés felgyorsítása. A kollektivizált állattenyésztés a hús- és tejtermelés fokozása, a tájjellegű fajták kinevelése céljaira fordította a kutatás irányát, a nagyüzemi állattartás állat-egészségügyi feltételeit is meg kellett teremteni. Ez nemcsak felszerelést jelentett, hanem szakembereket is kellett képezni. 1945-ben az állatorvosképzés a gödöllői Magyar Agrártudományi Egyetemen önálló karon folytatódott, a négy és féléves elméleti oktatást féléves gyakorlati képzéssel egészítették ki. Az 1951/52-es tanévtől bevezették az ötéves elméleti és egyesztendős {IV-552.} gyakorlati képzést, és a tanintézet ismét önálló főiskolává alakult. 1962-ben Állatorvostudományi Egyetem néven újra egyetemi rangra emelkedett, a tanszékek számát növelték, az oktatásban és a kutatásban részt vevő szakemberek létszáma ekkor meghaladta a száz főt. 1994/95-ben megindult az egyetemi zoológusképzés, ekkor 24 tanszék, három klinika, az Üllői Kísérleti Intézet tartozott az egyetemhez. A szakállatorvos-képzés 1970-ben indult meg. Az egyetemi képzésben 1989-ben a német, 1992-ben az angol nyelvű képzés is megindult, 1991-ben visszaállították a magántanári rendszert, 1994-ben elindult a PhD képzés is.

Az 1990-es évek közepén elindult egyetemi integrációs folyamatban az Állatorvos-tudományi Egyetemmel kapcsolatban több elképzelés született: felmerült az a terv is, hogy az állatorvosképzés önálló karként vonuljon be a Semmelweis Orvostudományi Egyetem orvosképzésébe, egyetemessé téve az orvosképzést. Ehelyett 2000-től a Szent István Egyetem (Gödöllő–Budapest) kara lesz.

Az Állatorvos-tudományi Egyetem neves professzorai közé tartozott Mócsy János (1895–1976), a Marek-iskola tagja, aki állatbelgyógyászattal foglakozott. Bartha Adorján (1923–1996) elsőként dolgozta ki az Aujeszky-kór elleni vakcinát. Kovács Ferenc (1921–) az Állatorvos-tudományi Egyetem Állathigiéniai Tanszékének alapítója. Fő kutatási területe a szervezet és a feltételesen kórokozó baktériumok közötti kapcsolatok feltárása, a multifaktoriális betegségek kórfejlődése, oktana. Mészáros János (1927–) kutatási területe a fertőző állatbetegségek kórjelzése, járványtana. Kutas Ferenc (1931–) biokémiával, Pethes György (1926–) élettannal, Rafai Pál (1940–) állathigiéniával, Simon Ferenc (1934–) gyógyszertannal, Varga János (1941–) járványtannal foglalkozik.

Az Országos Állategészségügyi Intézetet 1927-ben alapították, 1929-ben kezdte meg működését Budapesten. Feladata a bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségek ellenőrző vizsgálatainak elvégzése, a haszonállatok betegségeinek diagnosztizálása és a védekezés lehetőségeinek kidolgozása volt. A II. világháború utáni években az Országos Állategészségügyi Intézetnek alárendelt öt vidéki regionális intézetet létesítettek: 1948-ban Debrecenben, 1951-ben Kaposváron, Hódmezővásárhelyen, Győrben és Budapesten. 1952-ben az Országos Állategészségügyi Intézet oltóanyag-ellenőrző osztálya önálló intézetté, Állatgyógyászati Oltóanyagellenőrző Intézetté szerveződött, amely a legfontosabb diagnosztikumok termelését átadta a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetnek. Az Állategészségügyi Intézet feladatul kapta a fertőző állatbetegségek prevenciójának kidolgozását, igen sikeresnek bizonyult az állati gümőkor és a brucellosis elleni védekezés megoldása. Ugyancsak feladata a járványos és az egzotikus betegségek diagnosztikája, a diagnosztikai célú takarmányok vizsgálata, az oktatásban, a szakértésben való közreműködés, az állatbetegségek számítógépes nyilvántartása, a prevenció országos megszervezése.

Az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézetét (korábban Állategészségügyi Kutatóintézet) 1949-ben hozták létre.

1980-ban létesítették az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézetet, amelynek feladata az állattenyésztés mennyiségi és minőségi fejlesztése érdekében a tenyésztési és takarmányozási kérdések vizsgálata, a köztenyésztésben való alkalmazás módszereinek kidolgozása.

A hazai állatorvosi társadalom tudományos és bizonyos vonatkozásokban érdekvédelmi szervezettségét jelentette a Magyar Állatorvosok Társaságának megalakulása (1899), amely a hazai földön működő szakembereket tömörítette. E társaság lapja lett az elsősorban a gyakorlatot segítő Állatorvosok Lapja, amely 1945-től Magyar Állatorvosok Lapja néven jelenik meg.

{IV-553.} 1965-ben indították útjára az Állatorvosi Közleményeket, amelyet a Phylaxia Oltóanyagtermelő Vállalat ad ki (első évfolyamai Állategészségügyi Takarmányozási Közlemények címen jelentek meg). Elsősorban az állati fertőző betegségek megelőzésének és leküzdésének specifikus módszereivel foglalkozik. Az MTA idegen nyelvű tudományos folyóirata az 1948-tól megjelenő Acta Veterinaria Hungarica.