A KRITIKA SZEREPÉNEK ÁTALAKULÁSA (1957–1975)

FEJEZETEK

Az irodalom intézményei közül 1956–1957 viharos hónapjaiban legkisebb kihagyással a könyvkiadás működött. A folyamatban levő munkák – főként 1957-ben – sorra megjelentek. Köztük igen jelentős művek is. A kritika, újjászervezésének folyamata lassúbb lévén, eleinte nem tudott élni e lehetőségekkel. Egy-egy mű jelentőségét vagy problémáit jelezte ugyan, de vagy a régi reflexek merevségével, vagy óvatoskodón kikerülve a nehezebb kérdéseket. Az irodalompolitika vonalának meggyőző stabilitása s az új művekben halmozódó kérdések ösztönző és kényszerítő hatására azután kibontakozott az a folyamat, mely máig tart, s amelynek során kritikánk is kinőtte gyermekbetegségeit, s közelebb jutott a feladataihoz méltó szinthez.

Szembeötlő, hogy irodalmunknak 1956 után kibontakozó új szakaszát az előzőekkel milyen szoros szálak fűzik össze, hogy a kontinuitás, az újrakezdés dialektikája mennyire valóságos problémája a kritikának. Az 1956 utáni változások a művészi életben nem a belső erők hatására jöttek létre – mint erre Pándi Pál figyelmeztet –, a fő tényező a politika volt. A kibontakozást hosszú ideig megnehezítette a politikai gyanakvás és egyfajta "presztízsdiktatúra" (Király István kifejezése) együttes jelenléte. Ugrásszerűen megnövekedett az irodalmi és művészeti viták száma, s ez pozitív jelenség volt egyfelől, hiszen lehetőséget adott a nézetek konfrontációjára, új elemek bekapcsolására, ugyanakkor azonban a polémiák eszmei bizonytalanságot is szültek.

Az irodalom berkeiben először a modernizmus értékelése kapcsán csaptak össze a különféle nézetek. 1957-ben az írók egy része még hallgatott, alig ocsúdva 1956 tragikus eseményei nyomán. Ekkor jelentkezett az az új költői csoportosulás, amely a Tűz-tánc antológiával szerveződött egységessé. Az antológia költői elkötelezett lírájukat, szemben a korábbi stílrealizmussal, avantgarde eszközökkel igyekeztek még kifejezőbbé tenni. A kritikának szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, vajon van-e létjogosultságuk az avantgarde irányzatoknak, mit adhatnak ezek napjaink {409.} művészetének. (A vita később a képzőművészetben is tovább gyűrűzött.) A viták szenvedélyességét csak növelte, hogy az irodalompolitika, szemben a korábbi, helytelen gyakorlattal, nagyvonalúan arra az álláspontra helyezkedett, hogy az irodalmi vitáknak az irodalom területén kell megoldást keresniük és találniuk. Megnőtt tehát a kritika lehetősége, de felelőssége is, hiszen a viták megoldását sok esetben a kritikusoktól és esztétáktól várta a közvélemény.