VILÁGIRODALMI KÖRNYEZET

Az elmúlt csaknem három évtized bonyolult világirodalmi mozgását, jelenségeit nehéz felmérni, kísérlet is alig történt rá. Arra kell tehát szorítkoznunk, hogy olyan áramlatokra utaljunk, amelyek érintkeznek a magyar irodalommal, párhuzamosak vele vagy hatást gyakoroltak rá.

Az 1950-es évekre már több évtizedes múltra tekintett vissza és világirodalmilag is jelentős áramlattá vált a szocialista realista irodalom. A magyar olvasók és írók megismerkedtek azokkal a nagy művekkel, amelyek az irányzat legmagasabb rendű megtestesítői: Gorkij alkotásaival, Majakovszkij lírájával, Solohov prózájával, s mellettük pl. Gladkov, Szerafimovics, Fegyin és Leonov, A. Fagyejev, K. Pausztovszkij, I. Ehrenburg műveivel. Az ötvenes években váltak ismertté a nyugat-európai országok vagy a szomszéd népek szocialista realista irodalmának akkor vagy korábban keletkezett művei. Aragon regényei, Éluard kései lírája, Martin Andersen Nexő prózai epikája vagy Anna Seghers, Ludwig Renn regényei, R. Becher és Wl. Broniewski lírája, Jan Drda, Igor Newerly, Nikola Vapcarov munkássága, M. Beniuc és E. Jebeleanu költészete; P. Karvas és L. Kruczkowski drámái. E regények, versek, drámai művek a legmagasabb szinten képviselték a szocialista realista művészet legjobb eredményeit, pártosságát, népközelségét, korszerű kifejezőeszközökkel gazdagított realizmusát, szemléleti totalitását, és egyúttal példát mutattak a nemzetek és alkotók szerinti variánsokra is.

Ugyanezekben az években azonban a dogmatikus esztétika, a sablonná merevedett kritikai ideál s az adminisztratív eszközökkel még tovább torzított gyakorlat következtében megjelentek gyenge, sematikus művek is, amelyeket primitív, egyszerűsített, sokszor hamisított valóságlátás, alacsony művészi színvonal jellemzett. Magukon viselték a személyi kultusz idejének politikai torzulásait is. Ezeket a műveket ugyanolyan nagy propagandával terjesztették, mint az értékeseket, így a sematikus könyvek az alkotók és olvasók körében egyaránt ártottak a szocialista realista művészet tekintélyének, sőt miattuk a jelentős műveket is kezdték lebecsülni, s a szocialista realizmus létét kétségbevonni.

{144.} Az ötvenes évek közepétől megjelentek és előtérbe kerültek a szocialista realista művészetnek az addigitól elütő változatát képviselő művek, olyanok, amelyek nemcsak a kritikai realizmus eszköztárára építettek, hanem a múlt és jelen század más irodalmi irányzatára is. Legkorábban Bertolt Brecht műve került előtérbe, s gyakorolt mind a világirodalomban, mind a magyar irodalomban jelentős hatást: értelemre ható szikárságával, parabola- és tézisszerűségével, a társadalmi és erkölcsi problémák éles sarkításával. De megjelentek és sikert arattak a szovjet irodalom addig háttérbe szorított olyan alkotóinak művei, mint I. Babel, Jurij Tinyanov és J. Olesa írásai. A kortárs szocialista realista irodalom fejleményei: a szovjet líra új felvirágzása, az újfajta közéleti költészet és formák: a kisepika megújulása (A. Tvardovszkij), a lírai szimfónia megjelenése (Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Mieželaitis), a konfliktusokkal és nehézségekkel, a közelmúlt és jelen kérdéseivel való bátrabb szembenézés (Nagibin, Nyekraszov, utóbb Bikov, Raszputyin), a technika, természettudomány felvetette kérdések, megközelítések, a líraibb hangvételű próza virágzása jelei ennek az új fejlődésnek. Ilyen irányú erőteljes folyamat indult meg más szocialista országokban is (V. Minac, K. Brandys, Adam Wazyk, Erwin Strittmatter, Johannes Bobrowski). A nyugat-eruópai és a "harmadik világ" országaiban a szocialista realista irodalomnak gazdag új változatai fejlődtek ki, a népi hagyományra támaszkodva Kubában vagy a dél-amerikai államokban (Neruda és Guillén költészetének újabb szakasza, Carpentier prózája, általában a kubai irodalom), vagy ugyanitt a szürrealizmus megszüntetve megőrzött eszközeivel alkotott új szintézisekben. Nyugat-Európában, az olasz és francia irodalomban a kor problematikája, a munkásmozgalom konfliktusainak, belső problémáinak ábrázolása került előtérbe (pl. Aragon poémái, Semprun regényei). Mindezzel kapcsolatban meg lehet állapítani: a szocialista világirodalom vált a korszak egyik uralkodó áramlatává. Ennek részeként kell látnunk a kor magyar irodalmát is.

Erőteljes, meghatározó jellegű áramlata a kornak a realista irodalom, elsősorban a realista próza sok változata. A 19. század végi realizmusra támaszkodva vagy naturalista hagyományokra építve – intellektuálisabb jelleggel vagy az idősíkok, a belső monológok alkalmazásával – sokféle változat tűnik fel, Thomas Mann és R. M. du Gard műve, egyénisége még élő hatóerő. Az ötvenes években elsősorban az olasz neorealisták váltak ismertté irodalomban és filmben (Moravia, Pratolini, Italo Calvino), és jelentős hatást gyakoroltak az amerikai realista prózaírók, mindenekelőtt Hemingway művei, valamint az izlandi Haldór Laxness. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években újabb nagy erejű realista művek keletkeztek. A realista próza új áramlatai közül például a nyugatnémet irodalom önvizsgáló, önleszámoló vonulata, a Gruppe 47 és mások művei, mindenekelőtt Heinrich Böll és Günter Grass regényei, H. M. Enzensberger támadó éles {145.} lírája, az olasz neorealista próza újabb fejleményei (Lampedusa, Marcello Venturi), az angol "intellektuális regény", azaz az intelligencia körében játszódó művek (C. P. Snow, Kingsley Amis), a naturalista jellegű angol próza és dráma (Sillitoe, Wesker, Pinter). Ez áramlatok közé számítható a spanyol irodalom egy ága és mindenekelőtt az amerikai realista regény, amely – sokban támaszkodva Hemingway és Faulkner kezdeményeire – a kritikai realizmus eszközeit az intellektuális elemzésekkel, a belső monológgal gazdagítva vagy a lírai kompozíció felé hajlítva, új képét adta a hatvanas évek válságok közt vergődő, útját kereső emberének (J. D. Salinger, Styron, Updike, Capote, S. Bellow, Nelson Algren). A realista vonulat egy korábbi, a regényfolyam vagy a népi eposzhoz igazodó nagyregény példáját nyújtotta a csehszlovák és lengyel irodalom nem egy alkotása, a román Sadoveanu és a jugoszláv irodalom két nagy klasszikusa, Ivo Andric és Miroslav Krleža is. Végül a drámában a kor egyik legerősebb áramlata az ibseni és hauptmanni kezdeményeket továbbvivő lélektani, analitikus mű-forma, főleg O'Neill művének folytatóinál, elsősorban Arthur Millernél, Tennesse Williamsnél. A hatvanas évek közepétől jelennek meg a magyar színpadokon is a dokumentumdráma válfajai (Peter Weiss).

A negyvenes évek végétől bontakozott ki az egzisztencialista filozófia hatása alatt formálódott művek sora, sokfajta megformálási módban, műfajban és stílusban. Néhány évig úgy látszott, hogy a kor egyik legtartósabb áramlata lesz, más irányok azonban csakhamar háttérbe szorították. Jelentős termékei Sartre drámái, Simone de Beauvoir regényei; a legnagyobb hatást ez irányzathoz tartozók közül Albert Camus parabolisztikus, látszólagos szenvtelen leíró stílusban írt regényei tették, mint az emberi egyedüllét, elhagyatottság, szorongás, reménytelenség kifejezői. Camus és Franz Kafka újjáéledő művének ösztönzése következtében a magányt, elidegenedést tükröző parabolák, abszurd történetek hatalmas sora keletkezett. Amikor a szocialista országokban is láthatóvá lettek bizonyos rejtett ellentmondások, és nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus viszonyai között is felmerül az elidegenedés problémaköre, e nyitott kérdések megválaszolásának kísérleteképp ezekben az irodalmakban is megsokasodtak a parabolák, fellépett a groteszk, az absztrakt.

Az ötvenes évek vége felé és főleg a hatvanas években ért tetőpontjára az a hullám," amelyet a groteszknek a novellába való betörése és az úgynevezett abszurd dráma alkotott. A második világháború dezintegráló élménye, a személyiség szétbomlásának látványa, a negyvenes-ötvenes évek hidegháborúja, a kapitalizmusból és a szocializmusból való kiábrándulás, s evvel együtt az irracionalista filozófiák térhódítása együttesen magyarázzák és vitték sikerre színdarabban, filmben, regényben és versben ez irányt. S. Beckett regényei és darabjai, Jean Cayrol példája, Ionesco, Dürrenmatt s mások drámái képviselték nagy hatásúan, s mellette több mellékága, különböző alváltozata is feltűnt.

{146.} Voltaképpen ide is sorolható az ötvenes évek végének új fejleménye, a francia "új regény" is (Nathalie Sarraute, Michel Butor, Alain Robbe-Grillet), amely ugyancsak a személyiség dezintegrálódásának élményéből indult ki, tagadta a cselekményt, a világosan meghatározott személyiséget, és a regény feladatát – rokonságban a szcientista-technicista filozófiákkal – a tárgyak "objektív" leírásában vagy tudatfolyamok magnetofonhűségű leképezésében látja.

A lírában a "tárgy-líra", az elszigetelt Én lírája, a magány- és műköltészet változatai keltek új életre és hatottak, olykor elkésetten (T. S. Eliot, Paul Celan, Pierre Reverdy, E. Guillevic). Az abszurd és groteszk irányzatok sajátos válfaja fejlődött ki egyes szocialista országokban, főleg Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Lengyelországban, az ott fellépő politikai, társadalmi problémák tükreként is (Sl. Mrożek, T. Rózewicz, I. Klima, V. Paral, Hrabal, Vasco Popa). Az egzisztencializmusra épülve jelentős teoretikus és esszéirodalom bontakozott ki, ezek a művek (Hugo Friedrich könyvei, T. S. Eliot prózája, W. Kayser teóriái, s a mindezekből is merítő, de új utakra térő fiatal jugoszláv esszé) jelentős hatást gyakoroltak Magyarországon is a hatvanas évektől.

A hatvanas évek elején-közepén a két világháború közti avantgardhoz némileg hasonló hullám, a neoavantgard jelentkezett. Kibontakozásának talaja a kapitalista stabilizáció megrendülése, az új válságtünetek feltűnése, a gyarmatbirodalmak végleges felbomlása, a vietnami háború és az ezekhez az eseményekhez kapcsolódó értelmiségi lázadás, útkeresés volt. A nyugat-európai értelmiség válságérzetének s kiútkeresésének jeleként így bukkantak fel egyrészt az irodalmat nyelvi jellé, szöveggé redukáló áramlatok, végső szélsőségként a gépköltészet kísérletei. Másrészt nagy erővel törtek fel bizonyos anarchisztikus jellegű mozgalmak (a beat-irodalom az USA-ban, J. Kerouac, A. Ginzberg), amelyek olykor egyenesen a diáklázadásokba torkolltak. Az olasz neoavantgarde egyes áramlatai – E. Sanguineti és társai példáját követve – megtalálták az utat a forradalmi munkásmozgalomhoz is. Sajátos változatok, átmeneti formák, újfajta kísérletek sokasága bukkant fel így.

Végül: egyre erősödött a gyarmati sorból frissen felszabadult országok, a "harmadik világ" irodalma, és az érdeklődés homlokterébe kerültek a nem európai irodalmak is. Közülük a hatvanas évek végétől nagy feltűnést keltett a latin-amerikai próza. Elsősorban a kolumbiai G. Márquez, a perui M. Vargas Llosa, és a kubai Alejo Carpentier, mellettük a mexikói Juan Rulfo, az újra felfedezett Jorge Amado. A magyar irodalomban a reális és szürreális, a mély társadalmi érdeklődés és az áradó fantáziavilág, a népi élet mélységeinek, mítoszainak, hiedelmeinek megidézése és ugyanakkor a kérlelhetetlen pontosságú történetábrázolás egysége, együttes megvalósulása keltett rokonszenvet, saját, hasonló törekvések igazolásául is.

{147.} A magyar irodalmi élet és olvasóközönség az egész időszakon keresztül igyekezett követni a világirodalmi termést. Egynéhány év zártsága után, 1954-től fogva, de főleg 1957 után folyamatosan figyelemmel kísérhettük a világirodalom mozgását, s így hatások és befolyások bonyolult szövevénye kötötte össze irodalmunkat a világéval. Irodalmunk 1957 után jobban igyekezett igazodni a világirodalom nagy áramlataihoz, ugyanakkor a maga sajátos jellegzetességeit is jobban tudta érvényre juttatni.

A magyar irodalom és olvasók világirodalmi tájékozódásában jelentős szerepet játszottak a folyóiratok, mindenekelőtt az 1956-ban indult Nagyvilág, amelyet előbb Kolozsvári Grandpierre Emil és Gereblyés László, majd 1960 óta Kardos László, utóbb Kéry László szerkesztett. A gazdag szépirodalmi és kritikai anyagot publikáló folyóirat fő érdeme, hogy néhány év alatt pótolta a magyar olvasók világirodalmi tájékozódásának hiányait, és lépést tartva a világirodalom áramlataival, folyamatosan mutatja be az új irányzatokat, alkotókat és műveket. A Nagyvilág jelentős műfordítói és kritikusi gárdát nevelt. Fontos szerepet játszott a világirodalom ismertetésében a könyvkiadás, elsősorban az Európa Könyvkiadó, valamint a Magyar Rádió és legújabban a Magyar Televízió is. (Ezek történetéről, szerepéről a későbbiekben részletesen szólunk.)

A magyar irodalomtörténet és kritika is megtette az első lépéseket a világirodalom áramlatainak, jelenségeinek korszerű, friss értékelésére. Az e téren alkotott legjelentősebb összefoglaló teljesítmény a magyar tudomány eredményeire támaszkodó Világirodalmi Lexikon (Király István főszerkesztésében, Szerdahelyi István szerkesztésében). E kérdésekről a magyar esztétika, kritika, irodalomtörténet sok fontos alkotása született; a külföldi országok irodalmát összefoglaló monográfiák sora, az ugyane tárgyból megjelent tanulmánykötetek, antológiák, A XX. század külföldi írói című kislexikon (szerkesztette: Köpeczi Béla, Pók Lajos, 1968). Fontos szerepet játszottak a világirodalom jelen áramlatainak ismertetésében és értékelésében kiemelkedő teoretikusok és írók, mint Gyergyai Albert, Illés Endre, Kardos László, Képes Géza, Lukács György, Németh László, Sőtér István, Rónay György, Vas István, valamint Lukács György köréből elsősorban Almási Miklós, Hermann István, valamint Egri Péter és Mészáros Vilma; kritikusok, esszéisták, mint Kéry László, Nagy Péter, Szobotka Tibor; a szocialista országok irodalmával foglalkozó szakemberek, mint Dobossy László, Elbert János, E. Fehér Pál, Kerényi Grácia, Köpeczi Béla, Sziklay László, Török Endre; a nyugat-európai irodalmakról író Bajomi Lázár Endre, Mihályi Gábor, Rába György, Szili József, Ungvári Tamás; a modern filológia művelői, mint Halász Előd, Horányi Mátyás, Kardos Tibor, Mádl Antal, Sallay Géza, Sarbu Aladár, Süpek Ottó, Vajda György Mihály.