A MARXISTA IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁS MÓDSZERTANI PROBLÉMÁI

Nemcsak a 19–20. századi magyar irodalom fejlődésének történeti újraértékelésében hatott felszabadítóan Lukács és Révai munkássága, nemcsak a fő kulminációs pontok, irányzatok és írók helyének kijelölésében, hanem – ettől elválaszthatatlanul – a korszerű módszertani-esztétikai {290.} szempontok kidolgozásában és alkalmazásában is. Ők a marxista esztétika alapelemeinek a 30-as években történt rekonstruálása és rendszerré építése után kezdték konkrétan "alkalmazni" e módszert a magyar irodalom folyamatára. Az 1945 utáni magyar irodalomtörténetírás számára viszont inkább egy "fordított" hatás érvényesült: a marxista esztétika és irodalomelmélet, módszer és értékrend iránti érdeklődés felerősödését a magyar irodalom fejlődésének az – elsősorban éppen a Lukács és Révai képviselte – új szemlélet fényében bekövetkezett revelációszerű megvilágosítása, történeti értékelése motiválta. A "történeti" és "módszertani" oldal elválaszthatatlan egymástól, ez utóbbiról is kell még néhány szót szólni.

Bármennyire torzította is az alapelveket a dogmatizmus, s bármennyire árnyalta, gazdagította is azokat a marxista irodalomelmélet újabb fejlődése, leegyszerűsítettségükben is a lényegre utalnak a tükrözés, a történetiség és a tartalomközpontúság korán megfogalmazott kategóriái. Korszerű értelmezésük azt bizonyítja, hogy a marxista módszer lényegi kérdésekben haladta meg a három nagy polgári irodalomtudományi iskolát, de kritikailag hasznosítja (hasznosítania kell) azok összes átfunkcionálható értékét is. "A műalkotások igazi történetét az szabja meg, hogy a változó történelmi valóság mindenkor adekvát visszatükrözését adják. Ismét hangsúlyozni kell, hogy minden esetben az új társadalmi-történelmi tartalom határozza meg a műalkotás tartalmát is, formáját is, tartalom és forma konkrét dialektikus összefüggését. Ha így tekintjük a dolgokat, igenis megvan – Kanttal szemben – a műalkotások objektív kritikai megítélésének lehetősége az esztétikai törvények ismerete alapján" – írja 1949-ben Lukács György. Kissé csikorgóan megfogalmazott, de számos korábbi esztétikai tanulmány által, pl. a művészi forma objektivitásának elemzésével már hitelesített ez a megállapítás A marxista kritika feladataiban.

Nem külsődleges, "szociológiai" szempontot erőltet rá tehát a marxizmus a művészet saját világára, s nem is az irodalmi szféra önállóságát tagadja. Sőt: a marxista módszer éppen azáltal képes a formák sajátos szerveződésének titkairól is új felfedezéseket tenni, hogy a forma – ontológiai, és nem időrendi értelemben vett – konkrét tartalmi eredeztetését (a világképtől meghatározott művészi tartalom "logikai" elsődlegességét, tehát nem "test és ruha"-szerű kettéválasztásukat) vallja és bizonyítja.

Jelzi ez egyúttal az értékelés lényegét is a marxista irodalomtörténetírásban: a költői-írói szubjektumot átjáró társadalmi-emberi tartalom nemcsak a formának meghatározója, de egyben a – megformált esztétikumban tételeződő – par excellence művészi értéknek is. A haladó mondanivaló szándéka, a tézis önmagában, formátlanul, rossz műben még nem tesz értékessé, műalkotássá egy szöveget: a forma rendezi műalkotássá, költői nyelvvé, esztétikai üzenetté az anyagot, a tézist, a szöveget. Ám a formált tartalom konkrét minőségét már csak a világképből indulva értékelhetjük meggyőzően. Mindaz, ami formai-stiláris újításnak, irodalmi forradalom-{291.}nak tűnik, valójában "csak" következménye az új élettartalmaknak. Normatívvá, történetietlenné éppen nem a mindig konkrét, tartalomközpontú értékelés válik, hanem a formalista poétika, mivel önelvűeknek, a priori értékeknek, jelentés- és funkciónélkülieknek tekinti a formákat. A marxista irodalomtudományi módszer "normativitása" viszont nem valóságfölötti, hanem éppen a formák valódi történetiségét, ontológiáját és funkcióját felfejtő értékorientáció.

Ez a módszertan a 30-as évektől kezdve – ha ellentmondásosan is, de – érvényesült a marxista irodalomesztétikában. A magyar szocialista irodalomtudomány fejlődésének első szakaszában érthetően a legfontosabb világnézeti-ideológiai-történelmi-esztétikai alapelvek megfogalmazása volt a legsürgősebb feladat. Az idealista módszerek polemikus meghaladása, a fiatal tudományág közvetlen társadalmi funkciója és belső munkamegosztásának természetes fejlődése egyaránt indokolta ezt. A marxista módszer történetisége, tartalomközpontúsága ekkor tehát az eszme- és társadalomtörténeti megközelítést tette szinte uralkodóvá, holott e kettő összekapcsolódása nem szükségszerű. A poétikai, sőt kommunikációelméleti megközelítés is érvényesülhet marxista (történeti materialista) módon, a strukturális-poétikai műelemzés pedig nem szükségszerűen strukturalista; aminthogy viszont az eszme- és társadalomtörténeti, szociológiai szempont gyakran idealista koncepció keretében jelentkezik.

Az egyetemes és hazai szocialista irodalomtörténetírás fejlődésében nem ez a kezdeti, szükségszerű – hogy úgy mondjuk – munkamegosztásos aránytalanság, módszertani prioritás volt a baj, hanem ennek későbbi abszolutizálódása és dogmatizálódása – a más megközelítések (poétikai, stílustörténeti, komparatisztikai, szemiotikai) lehetőségének és hasznosításának eleve bizalmatlanul kezelése, a marxista módszer osztályharcos történetisége felől a "formalizmus" bélyegével megideologizált adminisztratív akadályozása – okozott torzulást. Nem Lukács György és Révai József erősen esztétikai és történeti megközelítése volt tehát szűkítés, hanem a nyomukban meginduló szakkutatások egyoldalúan politika- és eszmetörténeti jellege, leegyszerűsítő ahistorizmusa, a polgári iskolák hasznosítható vívmányaitól való elzárkózás, az irodalomelmélet elhanyagolása, illetve merev azonosítása az esztétikával. A tudományfejlődés dialektikája azután természetszerűleg csapott át egy időre az "antidogmatizmus"-sal indokolt ellenpólusba. Esetenként a polgári iskoláknak nemcsak hasznosítható, átfunkcionálható részeredményeit, megközelítésmódjait, de szemléleti-módszertani koncepcióit is átvette a marxista szándékú, de már objektíve eklektizálódó irodalomtudomány, s úgy igyekezett harcba szállni az önálló irodalomelmélet megteremtéséért, hogy már-már zárójelbe tette az irodalomtudomány marxista esztétikai alapjait, pl. a nyelvi-poétikai kérdéseket elszakította a műalkotás társadalmi-történelmi ontológiájától.

{292.} Modellszerűen, s nem portrészerűen kíséreltük meg Lukács és Révai irodalomtörténeti koncepcióját, illetve a magyar marxista irodalomtörténetírás genetikus alapelveit összefoglalni. Nemcsak (sőt nem is elsősorban) a két személyiség bemutatása volt a cél, hanem inkább a magyar marxista irodalomtörténetírás felszabadulás utáni három évtizedes fejlődése "problémaszerkezeté"-nek felvázolása. Mivel mind az eredet, mind a későbbi viták szempontjából kulcsjelentőségű e két életmű, középpontba állításukkal a tudománytörténeti fejlődés néhány fontos vonását, ellentmondását és törvényszerűségét igyekeztünk megragadni. Már csak azért is, mert ebben a történeti vázlat elé kimerevített állóképben – vagyis Lukács és Révai történetileg kibontakozó koncepciójában – nagyon is bennefoglaltatnak a mozgások: a három évtizedes fejlődés mai eredményei és tanulságai is. Ellentmondásos út vezetett idáig.