A KRITIKA MEGVÁLTOZOTT SZEREPE

A két világháború közötti magyar irodalom legtekintélyesebb folyóirata, a Nyugat a kritikai életben is kiemelkedő szerepet játszott, magas színvonalat képviselt, igyekezett mindig irodalmi mértékkel, nem pedig külső szempontokkal mérni, és helyet biztosított a második és a harmadik nemzedék esszéinek és bírálatainak is. E folyóirat körül elsősorban az írói kritika vált uralkodóvá: Babits, Kosztolányi és a nagy nemzedék többi írói a műveket irodalmon belüli jelenségekként szemlélték és elsősorban esztétikai értéküket méltányolták, de nem elégedtek meg az impresszionista jellegű benyomások rögzítésével, rámutattak az alkotást életre hívó külső okokra, az életrajzi és lélektani motivációkra is. Mesteri fokra fejlesztették a műjellemzéssel összeforrasztott íróportré műfaját – erről tanúskodtak Kosztolányi íróarcképei – és a kritikának azt a fajtáját, amely a mű {372.} művésziségéről a szóban forgó alkotással egyenértékű képet nyújtott az élményazonosulás és a fogalmi tisztaság, pontosság nyelvén, miként ezt Babits Írók két háború között és a Nyugatban folyamatosan közölt Könyvről könyvre című rovatának kritikái bizonyították. A Nyugat kritikái "az irodalmat, a szellem tisztaságát és szabadságát védelmezték", ahogy ezt Babits megfogalmazta, de az ő írásaiból is az derült ki, hogy a szellem tisztasága nem az elefántcsonttorony rokon fogalma volt: az irodalmi érték védelmét jelentette.

A történelmi-társadalmi tényezőkre is érzékeny marxista kritikai szemlélet ekkor még meglehetősen szűk körben hatott. Csak a kritikaírásra koncentráló személyiség aránylag ritkán jelentkezett: a nagy generáció legjelentősebb bírálója alighanem Schöpflin Aladár volt, a fiatalabbak közül Halász Gábor bizonyult e vonatkozásban is jelentékeny ítéletalkotónak, nemzedékéből nála figyelhetjük meg leginkább azt a következetes igényt, hogy a műveket igyekezett meghatározott mércével mérni, s belső fejlődése során a klasszicizmus eszményétől eljutott végül az újrealizmusig. Fontos kritikusi életművet alkotott Németh László is, aki nemzedékének "organizátoraként" termékeny szempontokat adott a kortárs irodalom bírálatához és értékeléséhez. A szocialista szemlélet legszínvonalasabb képviselője Bálint György volt, aki azzal hozott új nézőpontokat a kritikába, hogy az olvasók figyelmét a művek szociális és világnézeti tartalmaira irányította, s az irodalom világát összekapcsolta a korkérdésekkel, az írótól az írástudó felelősségét kérte számon. Politizáló kritikus és publicista volt, az irodalomtól azonban nem közvetlen politikai hasznosságot követelt, hanem irodalmiságon átszűrt harcos szellemiséget, ezért lehetett egyik előfutára a felszabadulás után szélesen kibontakozó kritikai publicisztikának.

A felszabadulás után hosszú évekig egymás mellett élt és harcban állt a Nyugat eszményeit őrző, azt kiteljesíteni igyekvő kritikai magatartás s a marxista kritika, mely figyelmét intenzíven kiterjesztette az alkotás társadalmi hátterére és következményeire is, jelentékenyen kitágítva így a kritika hagyományos határait. Nem véletlen, hogy a korszak legjelentősebb marxista gondolkodói, mindenekelőtt Lukács György és Révai József – akik kritikusként is működtek ezekben az években – fokozott figyelemmel és érzékenységgel fordultak a magyar irodalom forradalmi hagyományai felé. A megújuló, a forradalmi változás korszakát élő társadalom igénye természetessé tette és igazolta e törekvésüket még akkor is, ha e hagyomány kiemelése révén az irodalmi múlt és a fejlődés másik pólusa egy ideig némiképp homályban maradt. Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Madách Imre, Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán életművének tanulságaira jóval kevesebb figyelmet fordított ekkoriban a kritika, mint Petőfiére vagy Adyéra. Ez azonban érthető, hiszen ezeket a korszakos életműveket meg kellett tisztítani a két világháború közötti torzításoktól, s {373.} vissza kellett állítani eredeti forradalmi tartalmukat, mely a kor számára ösztönző példa és haladó hagyomány lehetett.

A változás igényére társadalmi méretekben visszhangzó szemléletmód magyarázza, hogy a marxista kritika erősen polarizált, amikor a múlt forradalmi hagyományát elemezte és értékelte. A felszabadulás után elsőnek megjelent folyóirat, a Magyarok is Ady jegyében indult, e programból még hiányzott az egységes szemléletmódra való törekvés, a filológia addigi eredményeinek beépítése egy egységes, társadalmi genezisű képbe. Erre a feladatra vállalkozott Lukács György (Ady, a magyar tragédia nagy énekese című tanulmányában), majd nyomában a fiatal marxista kritikusok, akik Ady "új arcát" (Lukácsy Sándor írásának jellemző címe) igyekeztek megrajzolni. Lukács György gondolatait szélesítette tovább Révai József Ady-könyvében, melynek egyik nagy újdonsága az volt a kor kritikája számára, hogy a mű és alkotója mögé felrajzolta a kor történeti és szociológiai hátterét is. Nem véletlenül figyelmeztetett Lukácsy Sándor idézett tanulmányában: " ... az esztétikai vizsgálódások semmiképp sem nélkülözhetik azt az alapot, melyet a szociológiai-ideológiai módszer nyújt, úgy, ahogy azt Lukács és Révai iránymutató munkáiban találjuk. Irodalomtörténetünkre s egyáltalán szellemi életünkre nézve mi sem kívánatosabb, mint hogy hasonlóan avatott kutatók tollán táruljon föl előttünk nemcsak Ady költészete, hanem egész irodalmi múltunk, egész szellemi örökségünk." A társadalomra, a történelemre is kitekintő vizsgálati módszertől való idegenkedést, a kritika készületlenségét e vonatkozásban jelzi az is, hogy Földessy Gyula ekkor még azért szállt vitába Révai Ady-képével, mert szerinte a zsenit nem lehet egyetlen politikai-ideológiai szemlélet alapján sem magyarázni, értelmezni.

Midőn Lukács György A marxista kritika feladatairól szólva az irodalomszemlélet kiindulási pontjának vallotta Marx Adalékok a közgazdaságtan bírálatához című művét, voltaképp azt a feladatot állította a kritika elé, hogy vizsgálnia kell a műalkotások társadalmi genezisének kérdését. "Ha nem tudjuk – írta a többi között –, hogy valamely mű mely osztály talaján nőtt, mely osztály ideológiáját fejezi ki, semmit sem tudunk róla." A társadalmi-történeti szempontok meghatározó bekapcsolása a kritikába természetesen vitákat szült. E nézeteltérések rendkívül szenvedélyesek voltak, hiszen hamarosan középpontjukba került a huszadik századi irodalmi hagyomány bonyolult kérdésköre, melyben jó néhány – a Nyugat eszményeit valló – író és kritikus érzelmi szempontból is érdekelt volt. Az eszmecserék élességét fokozta az a tény is, hogy a kritikában hamar felvetődött a tartalom és kifejezésmód összefüggéseinek kérdése, s jó néhányan meglehetős szkepszissel azt vallották, hogy a kettő között nincs törvényszerű megfelelés: a véletlen műve, milyen eszközöket választ az író mondanivalójának megfogalmazására. "A költői tartalomnak és a költői kifejezésmódnak az összefüggéseit meglehetősen durva eszközökkel tudja {374.} csak megközelíteni, kikutatni az irodalmi tudatosítás műfaja: a kritika" – írta Lengyel Balázs A mai magyar líra (1948) bevezetésében. S másutt még élesebben, egyértelműbben fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot: "Nem tudunk még minden esetben feleletet adni olyan kérdésekre, hogy ez vagy az az írói mondanivaló miért ebben vagy abban a formában jelentkezett, miért szükségszerű függvénye a tartalomnak egy kifejezési stílus."

A tartalom és forma megfelelésének és összefüggésének bonyolult kérdése természetesen arra ösztönözte a kritikát, hogy történeti kiindulású vizsgálatok segítségével is igyekezzék tisztázni, hogyan, milyen változatokban jelentkezett e probléma a múltban. De a múltelemzést az is szükségessé tette, hogy a maga informatív tartományának határai között a kritika is igyekezett választ keresni, a múlt milyen tévedései, félreismerései okozták a második világháborút, s melyek irodalmunknak azok a rétegei, melyek továbbra is az élő és igaz hagyomány példáit kínálják az új körülmények között. Ezért is vált a két világháború közötti irodalom a kritikai harcok ütközési pontjává. Hiszen az élő irodalom tekintélyes hányada a maga legszemélyesebb előzményének és indítójának vélte a Nyugatot (nem véletlenül indult a Magyar Csillag programjának kiegészítéseként, folytatójaként a Magyarok, s – mint ezt Ottlik Géza mondja el – a Nyugat újraindításának gondolata is foglalkoztatta az írókat), a legtekintélyesebb marxista kritikusok, Lukács György és Révai József viszont az emigrációban gyakran bírálták a lapot, noha méltányolták annak antifasiszta-humanista értékeit, szellemi függetlenségének itthon példaadó voltát, a fasizmussal való nyíltabb szembeszállást kérték számon rajta. A nyomukban induló fiatal marxista kritikusok egy része hevesen, türelmetlenül, olykor neofita hévvel sürgette a hagyomány e rétegével való megsemmisítő leszámolást.

Az irodalomkritika szerepe, feladatköre ezekben az években kezdett gyökeresen átalakulni. A marxista kritika az irodalmat társadalmi összefüggéseiben fogta fel, a műveket nem önmagukban, hanem osztály – és világnézeti meghatározottságukban szemlélte. Eszerint az irodalmi alkotás, esetleg függetlenül írója szándékától, társadalmi és politikai tartalmú nézetrendszert képvisel, eszméivel visszahat a társadalomra, és részt vesz a tudatformák harcában, a haladás és a reakció küzdelmében. Lukács fejtette ki ekkortájt megjelenő könyveiben, magyar és világirodalmi tárgyú tanulmányaiban, hogy a társadalmi alap és a felépítmény – így az irodalom – között szoros kölcsönhatás áll fenn, amelyet nem lehet mechanikusan értelmezni, de azt tudni kell, hogy a társadalmi viszonyok végső soron mindig determináló erőként működnek. Megszabják az irodalmi irányok jellegét, és döntő szerepet játszanak a realista és a nem realista tendenciák felbukkanásában is, ennélfogva ezeket a csupán belsőeknek látszó irodalmi törekvéseket az ideológia szerves részének és a világnézeti harc fontos tényezőjének kell tekinteni. Azt is Lukács tanulmányai tárták fel, hogy {375.} míg a kapitalista kor társadalmi valóságából különféle individualista és formalista irányzatok nőttek ki, addig a demokrácia új társadalmának a realizmus alkotómódszere felel meg, s azért ez, mert a realizmus képes a kapitalizmusban szétszakadt embert újra köz – és magánéletének egységében ábrázolni, amely egységet a valóságban a demokratikus társadalom teremti majd meg. Realizmus és demokrácia egymást feltételező összefüggése magával vonta azt is, hogy az irodalom ideológiai és világnézeti jelentőséget kapott, s a róla folyó véleményalkotás és vita politikai színezetet nyert. Ez az irodalomfelfogás a kritikának is kitüntetett szerepet juttatott azáltal, hogy az irodalom képviselte világnézeti eszmék tudatosítását kellett elvégeznie. Az irodalombírálat kilépett az irodalmiság köréből, és a demokráciáért folyó ideológiai küzdelemben vállalt felvilágosító, mozgósító feladatokat; a világnézeti eszmecsere fontos eszköze, fegyvere lett. Az irodalom műhelykérdései, formaproblémái is ezen a körön belül merültek fel.