Zaklatott évek

A felszabadulást követő hetekben és hónapokban, alighogy szerveződni kezdett az irodalmi élet, Szabó Lőrinc körül – akiről, háború alatti költészetének mélypontjára célozva joggal írja Rába György, hogy a Vezér című versben "egy politikailag jellemezhető diktátortípushoz írt ódát" – máris szenvedélyes viharok dúltak. Rendőri felügyelet alá helyezték, majd ennek megszűnte után 1945 áprilisában "négynapos és hároméjjeles vizsgálati fogság"-ba került. A polgári radikális és a szociáldemokrata beállítottságú lapok hevesen és némi joggal támadták jobboldali magatartása miatt. Különösen Zsolt Béla és Horváth Zoltán volt engesztelhetetlen ellenfele. Nevét a háborús bűnösökéi között emlegették. Májusban került sor ügyének utolsó rendőrségi kivizsgálására. Május 8-án Illyés Gyula közbenjárására került szabadlábra. A hivatalos vizsgálat lezárulása azonban nem tisztázta írói helyzetét. Májusban került sor az igazolási tárgyalásra, melyen {168.} felolvasta Bírákhoz és barátokhoz című védőbeszédét. Az eljárás híre nagy port vert fel, megmozdultak a költő barátai és ellenfelei. Érezte, hogy "erkölcsileg" kell csatát nyernie, erre azonban nem kerülhetett sor, mert az írók igazolását közben megszüntették. Ezután szakmai igazoló bizottság elé került, ahol újságírói ténykedéséért kellett számot adnia. 1945 szeptemberében "feddéssel" igazolták. Az igazolási eljárás befejezése után megnyílt előtte a rendszeres költői tevékenység lehetősége. Először műfordításai jelentek meg a Magyarokban, de amikor készülő versciklusából, a Tücsökzenéből nyolc darabot közlésre átadott Kardos Lászlónak, a Budapesti Székesfővárosi Irodalmi Intézet kiadóvállalati vezetője, Vázsonyi Endre vétójogával élve megakadályozta ezek megjelentetését. Versei először az újrainduló Válaszban, majd a vidéki folyóiratokban jelentek meg. Kötetben műfordításai láttak napvilágot: Az orosz irodalom kincsesházában és Cs. Szabó László Márvány és babér című gyűjteményében. 1947 végén az Írószövetség is tagjai közé választotta. Tiltakozásul Bóka László, Kárpáti Aurél és Zsolt Béla kiléptek a vezetőségből. "Szabó Lőrinc felvételében egyetértett Gergely Sándor és Kassák Lajos, Illyés Gyula és Fodor József, Veres Péter és Barabás Tibor" – kommentálta később némi iróniával az eseményeket Bóka László.

Hogy mennyire felzaklatták és bizonytalanná tették Szabó Lőrincet a körülötte forrongó indulatok, azt pontosan felidézi 1945 áprilisa és szeptembere között írt Naplója. Anyagi helyzete is igen nehéz volt, barátainak és tisztelőinek írt leveleiből gyakran hallhatunk ki kétségbeesett segélykiáltásokat. Idegeit megviselték a nélkülözések, az ostrom hetei alatt kényszerű összezártság is. "... nagyon idegesek lettünk – írja egyik 1945 áprilisában keltezett levelében –, hiszen annyian éltünk szinte egymás hasában, beleiben, s annyi időn át!"

Szabó Lőrincre mindig jellemző volt, hogy környezetét és a világot csak mint ihletőt vagy csak mint az ihletés közegét szemlélte. Ezekben a számára rendkívül nehéz hetekben és hónapokban a munkába menekült: bámulatos termékenységgel fordított, s "minden rezzenését igénybe vette egy nagyarányú új költői munka", amelyről azt is elárulta levelében, hogy "a legrosszabbkor kezdtem el... de olyan legjobb lendületben, hogy azért még az életemet is eladtam, vagy elhagytam volna". Egyre fokozódó kedvvel dolgozott a mindinkább terebélyesedő verscikluson, a Tücsökzenén, s az a néhány kisebb verse, melyet nagy munkája mellett még papírra vetett, érdekes ellentétben van az összegzés igényével írt ciklus hangulatával. Emez némiképp stilizáltan idézi vissza az életutat, a lírai versekből viszont hitelesen olvashatjuk ki Szabó Lőrinc idegrendszerének labilitását, kiábrándultságát, azt a tévhiedelmét, hogy ellenségekkel van körülvéve, akik teljesen igazságtalanul várják tőle, hogy őszintén vessen számot múltjával. Hiteles vallomása volt ekkori közérzetének a Keserű órán:

Zenghet, mint roppant cimbalom,

a dicső ég, vagy Salamon

éneke, könyvtárak esze,

engem be nem csap már sose;

{169.} undorít, hogy részed vagyok

s még jobban, hogy, ha meghalok,

beléd fúlok, rothadok át,

te, te, köpedelem világ!

Ám ez csak az egyik szólama ekkor írt kisebb költeményeinek. Legalább ilyen erős és meggyőző a másik is, az életé. Az önmagába tekintő költő döbbenten kérdi, hogyan zsúfolódhatott lelkébe ennyi kín és szenvedés: olyannak látja magát, mint a száz sebből vérző világ szimbólumát (Mégis isteni?), hogy aztán végül megálmodja magának a boldog, a képzeletbeli lét teljességét, mely azonban nem légies, nem tűnő varázslat, hanem kézzel fogható és átélhető, s amely szépségével, delejes áramával szinte himnikus hálaadásra készteti:

Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,

buggyan ajkamra a szív, az öröm,

a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,

hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, (...)

(Hálaadás)

A megtalált és kiküzdött egyensúly érzése, egyfajta stilizált önszemlélet jelenléte azonban nem ezeket a ritka lírai verseket hatja át elsősorban, hanem sokkal inkább összefüggő, nagy ciklusát, a Tücsökzenét. De már ekkor felbukkan nála az a költészetét korábban is jellemző szemléletmód, mely az apró tények szinte mikroszkopikusan pontos leírásából bontja ki a világra kérdező ember örök kíváncsiságát, azt az alapérzést, mely e szenvedésekből és ellentétekből gyúrt létet mégis csodálatosnak és kiismerhetetlennek látja: ez a lírai formáló elv teszi oly hatásossá az Eső ...?-t, amelynek tényszerű indításában felsejlik már a későbbi remekmű, A földvári mólón is.