| Zaklatott évek | TARTALOM | A Válasz mint ihlető |
Már 1943-ban felmerült Szabó Lőrincben, hogy valamilyen formában rendszerezze önéletrajzi emlékeit. Rába György, a költő egyik monográfusa idézi az Egy eltűnt városban ide vonatkozó megjegyzését: "Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlékezés rajzik fel lassan bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában." A történelmi események akkor meggátolták abban, hogy tervét megvalósítsa. A rendszertelenül felgomolygó életanyag egységbe forrasztásához, verssé rendezéséhez belső nyugalomra volt szüksége, melyet a felszabadulást követő zaklatott hónapokban nehezen sikerült kiküzdenie. Gyakran érezte úgy, hogy "minden remény" elhagyta, az {170.} életkedvet, az alkotás vágyát csak kedves, alkalmi asylumokat teremtő barátai keltették fel ekkor benne. Az önéletrajzi regény terve azonban nem hagyta nyugodni. Valószínű, hogy az a tücsökszótól hangos budai este, amikor belefeledkezett e furcsa zene ütemébe, s elkezdte írni a verseket, már a kész életanyagot mozgósította benne, s az "áradó" tücsökzene inkább arra inspirálta, hogy munkája közben az emlékezés sajátos logikája szerint haladva, nem az időrend szigorú, lineáris vonala mentén szerkessze meg művét. A tücsökzene, amely "nem tűri, hogy gondolkozz", olyan lélektani helyzetet teremt, amelyben egymást követhetik a múlt eseményei anélkül, hogy szilárd logika fűzné össze őket, egyik emlék hívja életre a másikat, az emlékező pedig kialakít magának egy olyan élethelyzetet, amely egyszerre teszi lehetővé, hogy belülről és kívülről szemlélje a múltat, s benne önmagát, kiszakadva a tér és idő korlátai közül, olyan pozícióban, mely épp az emlékek sugárzásában lehet és lesz idillikus.
Ez az elképzelt, kiküzdött idill voltaképp a megromlott világ ellenpólusa. Az igazolások körüli hercehurcák és a sajtótámadások jogos és kevésbé jogos vádjai elől Szabó Lőrinc a gyermekkor szigetére menekült, virtuális világot teremtve magának, melynek az a különös varázsa, hogy egyszer már részese volt, s most, újra átélve, megteremthette magának benne azt a békességet, melyet hiába remélt a dúlt hétköznapokban. Nem véletlen, hogy szinte makacs kitartással kereste ekkoriban a függetlenséget, a nyugodt, harmonikus alkotó munka feltételeit. Mert a képzeletbeli tücsökzene üteme "elkapta", nem engedte, hogy gondolkozzék, pontosabban hogy a jelenről gondolkozzék. Naplójában kínzó őszinteséggel és belső hitellel jelenítette meg ezt a már-már paradox alkotói állapotot: "Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult, a szellemem azonban, vagy annak is valami központi kis része, magva pusztíthatatlan; ez tartott, ez fogott, ez irányít! Az írta a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?" A "gyermek" szó nem véletlenül fordul elő feljegyzéseiben. A gyermekállapot – mely a Tücsökzene egyik fontos eleme – különös őszinteséget, az események sajátos szemléletét tette számára lehetővé, megóvta attól, hogy szembenézzen élete negatívumaival, viszont lehetővé tette, hogy megkísérelje nyomon követni személyiségének kialakulását és érlelődését. A gyermeki szemlélet magyarázza, hogy sokszor lényegtelen eseményeket, epizódokat is elmond a múltból, olyan jeleneteket, melyek a gyermek, az érlelődő szellem számára mégis fontosak, s amelyeknek egy-egy emléktöredéke beleépül az érett ember gondolatvilágába.
A kötetté rendezett Tücsökzene 1947 könyvnapjára jelent meg, de – mint Kabdebó Lóránt kutatásai nyomán tudjuk – "nem könyvnapi jelleggel". A Magyar Élet kiadásában megjelent mű ekkor 352 darabot tartalmazott, az egyes versek előtt rövid, tájékoztató címekkel. Élete legvégén ismét bővítette, alakította az eredeti változatot, ekkor készült el annak Utójátéka Helyzetek és pillanatok címmel. Ez a tizennyolc új vers immár a búcsú keserű állapotát rögzíti, a {171.} halálközelség szorongásában élő és alkotó személyiség életszemléletének, az elmúlásra való nyitottságának szívszorító dokumentumaiként.
A "verses regény" műfaja – Szabó Lőrinc maga említi, hogy felgyülemlő önéletrajzi emlékeit "verses és prózai" formában akarta feldolgozni – a múlt század végén virágzott föl irodalmunkban. Ez a régebbi változata azonban jobban tapadt a valósághoz, mint huszadik századi párja, inkább volt regényszerű. A Margita élni akar, Ady alkotása már – mint szerzője mondja – "bomlott nemregény", Kosztolányi pedig A szegény kisgyermek panaszaiban jórészt kikapcsolta az epikus elemeket, és elsősorban szubjektív nézőpontot valósított meg. A Tücsökzene mint állapotrajz, kétségtelenül Kosztolányi művével tart rokonságot, de annál lényegesen objektívebb szemlélet alapján éli újra a gyermekkort. A Tücsökzene – mint Rába György írja Szabó Lőrinc költészete és a világirodalom című tanulmányában – "a 'megszűnt Én' művészete, de a társas és a természeti élet, sőt az eszmélkedés megfigyelésében ezért oly gazdagok különböző valóságszintjei".
A Tücsökzene 1957-ben elnyert végső formájában hatalmas szimfóniára emlékeztet, melynek egyes tételeit a szemlélet racionalizmusa, pontossága, a valósághoz való hűsége fűzi egybe. Aki ezeket a verseket írta, nem a filozófus módjára, de annak kielégíthetetlen ismeretszomjával kérdez rá a világra. A maga módján ebben is a boldogság természetét igyekszik leírni, de nem elvont, etikai normák szerint, hanem a pillanatban, a megvalósulás izzásában ragadva meg:
| A legfőbb boldogság, a legkötőbb, |
| a legodaadóbb, istenitőbb, |
| az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, |
| az, amelyben két világ egy zene, |
| az, amelyben a szellem szárnyra kél, |
| az, amely már tán nem is szenvedély, |
| az, amely fény, súlytalan súlyegyen, |
| az, amelyben minden jel végtelen, |
| az, amelyben már mozdulni se mersz, |
| az, amelyben örökbéke a perc, |
| az, amelyben megszakad a tudat, |
| az, amelyben kicseréled magad, |
| az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, |
| s ha ébredsz, a költészet kezdete: |
| A legfőbb tudás nem a szépeké – |
| bárkié, ki a túlsó partra jut, |
| s tovább vinni, a közös menny fölé, |
| Kué Fi és Kleopátra se tud. |
| (283. A legfőbb boldogság) |
{172.} "A holdfényes éjszakában", amikor a tücsök zenéje útjára indította benne a művet, újból rádöbbent az egyén és a mindenség fájdalmas ellentétére. Egyfelől ott a külvilág, a maga "zengő, önfeledt boldogság"-ával, másfelől pedig az egyén, az én a maga "nyughatatlanság"-ával. A Tücsökzenében hatalmas visszaemlékezés keretei között ezt az ellentétet igyekszik kiegyenlíteni, s megtalálni azt az élethelyzetet, "amelyben két világ egy zene". Ahhoz azonban, hogy a világ disszonáns hangjai megbékélt, tiszta harmóniában olvadjanak össze, vissza kell ásnia a kezdetekig, az öneszmélés első pillanatáig, hogy onnan indulva megtalálhassa az egyén és a világ összekapcsolódási pontjait. S ha a teljes harmóniát nem érzi is kiküzdhetőnek ("Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság."), az egész mű hatalmas ívet alkot élet és halál között, s a teljes emberi élet látomását vetíti elénk.
A teljességet és az emberi hitelt szolgálja a ciklus részletekbe menő aprólékos valóságábrázolása. Szabó Lőrinc nem szűnő kíváncsisággal hajol az élet apró jelenségei fölé, s azokat olthatatlan szenvedéllyel, már-már a leíró természettudomány gondosságával jeleníti meg, anélkül azonban, hogy elveszítené a költői távolságtartás és átlényegülés fölényét. Minden tárgy és természeti jelenség megnyílik előtte, s amint egyre mélyebben hatol beléjük, úgy érzi: szeme láttára tágul ki az egész világegyetem. "Képekben és mintákban a világ / így gyűlt körém..." – írja az 56. versben. Ez a folyton gazdagodó, benyomásokból és általánosításokból épülő és építő világegyetem szinte észrevétlenül gazdagítja őt magát is. Megőriz olyan benyomásokat, melyek egyszeriek, elraktároz olyan emlékeket, melyeket betemetett a múlt, visszaperelhet a haláltól elmerült arcokat, s egyfajta panteisztikus életérzésnek átengedve magát, belemerülhet az idő és a lét folyvást változó folyamába, amely sosem ugyanolyan, mint volt, mégis visszaidézhető, megragadható a tények pontos tudása által:
A Szabó Lőrinc életművével foglalkozó szakirodalom, de a Tücsökzenét elemző írások is – elsősorban Rónay Györgyé – rámutatnak ennek az időszemléletnek és múltidézésnek lehetséges világirodalmi párhuzamaira. Szabó Lőrinc valóban "az eltűnt idő nyomában" jár, amikor érlelődésének éveit vallatja, s úgy teszi ezt, hogy teljességgel belehelyezkedik az időfolyamba. "Proustnak és a Tücsökzene Szabó Lőrincének közös eszménye a szabadulás az idő tömlöcéből – írja Rába György –, s erre mindketten ugyanazt az eszközt használják: az emlékezést. Az elenyészett múlt feltámadása, a rajzó emlékek érzéki erejű újraélése, a szuverén szabadság megvalósulása, a lét lényegének megragadása." Kétségtelen, hogy a Tücsözenében is – mint ahogy Szabó Lőrinc lírájának más helyein is – felsejlik az a gondolat, hogy a világ lényege irracionális akarati tényező (ezt állította filozófiájának középpontjába Schopenhauer), s ezt vágyainkban, reményeinkben át is élhetjük. De Szabó Lőrinc tovább halad, amikor az idő kötöttségeiből kiszakadva, mégis alávetve magát a percek egymásutánjának, összekapcsolja azt a valóságos világ mikroelemeivel. Mert ezek az apró és érzékelhető atomok, molekulák adják számára azt a lehetőséget, hogy megtapintsa és kifejezze saját személyiségének leglényegét, a gyermekben tetten érje a felnőttet, s emennek gondolkodásából visszakövetkeztessen gyermeki énjére. Az Én pillanatnyi állapota megszűnik ebben az ábrázolásban, helyébe lép az emlékekből és a szellemi válogatás eredményéből összeszőtt "Megszűnt Én", s a költő visszajut egy olyan állapotba, melyben "mintha lelki életének valamiféle prelogikus állapotát vagy inkább tevékenységét ragadná meg: azt, amelyikben az asszociációk spontán játékában még nem érvényesül az értelem kiválasztó és rendszerező munkája" (Rónay György: Szabó Lőrinc: Tücsökzene. It 1959/2. szám).
Ezt a kettősséget sugallja a Tücsökzene szerves és tudatos felépítésével is. A felidéző és emlékező darabokat összekapcsolják és az elmélkedés állapotának magasabb régióiba emelik a közbeékelt meditatív részletek, melyek nemcsak az életrajzi egységeket különítik el egymástól, hanem az érzés különböző szféráit is bemutatják. Az egyes verseken belül is megfigyelhető azonban Szabó Lőrincnek az a törekvése, ahogy a múlt különféle tényeinek felidézése, az egykori állapot gazdagsága révén igyekszik eljutni a létezésnek egy örök állapotához, mely a buddhista eszmevilágnak jellegzetes összetevője. Buddha szerint – aki hatott Szabó Lőrincre – az "érzéki örömök régiójá"-nak legfelső ege mindig a létezés állapotában marad, míg a világrendszer többi része folytonosan keletkezik és elmúlik. A Tücsökzene egész világát áthatja a lét körforgásának baljós tudata, de az is megfigyelhető benne, hogy a költő felfelé törekedve, a léten túli létre függesztve tekintetét igyekszik kiküzdeni a maga számára a múlhatatlanság biztonságát. Ezért {174.} is járja végig a kontempláció, az elmélkedés köreit, s eszmélkedése annál intenzívebb, mennél több tapasztalati tény segíti a világ megismerésében. Sokszor és némi joggal kifogásolták a Tücsökzene elemzői, hogy Szabó Lőrinc világszemlélete csak az izolált énre korlátozódik, s amint a múltból életre kelt egy hajdani rokont vagy ismerőst, ezt is csak a saját magával való kapcsolatában ábrázolja. Ebben is a buddhizmus tanítását követi, amely szerint az én által átélt világ – melyre jellemző az érzéki sokféleség, a színek, hangok, illatok állandó jelenléte – attól elválaszthatatlan, a kettő egységet alkot, s a létben voltaképp olyan életjelenségeknek és áramlatoknak jelenlétére következtethetünk, melyek egymás mellett, de egymással sosem érintkezve haladnak a kiapadás meg nem jósolható időpontja felé. A Tücsökzenének a felidézett múlt által nyomatékosított felismerése az – s ez is a buddhizmusra utal vissza –, hogy minden földi dolog múlandó és szenvedésekkel telt, ugyanakkor azonban az ember kialakíthatja magában azt az életszemléletet, mely a boldogság előfeltételét megteremtheti benne. A Tücsökzenében Szabó Lőrinc nagy erővel szólaltatja meg a buddhista tannak azokat az eszméit, melyek szerint az individuum megújulhat, illetve azokat a tulajdonságokat, melyek e megújulás előfeltételei. Ezért sem csodálhatjuk, hogy a ciklusban hangsúlyozott szerepet kap az érzéki és a nemi vágy s a teljes, a megélt élet iránt való nem palástolt vonzódás, a létteljességnek a tények felidézése és aprólékos gonddal történő felsorolása által való birtokbavétele. Elsősorban itt kell keresnünk a Tücsökzene már-már természettudományos pontosságának és aprólékos valóságrajzának magyarázatát. Nyomon követhetjük, amint Szabó Lőrinc következetesen igyekszik kiküzdeni e jellegzetesen buddhai erényeket, melyek által az egyén fokról fokra emelkedhetik a tökéletesség egyre magasabb régióiba, hogy legvégül egy tökéletesebb létrendben szülessék újra (mint erre ugyancsak találunk utalást a ciklusban).
Ugyanakkor azonban a Tücsökzenében számtalan olyan részletre is bukkanhatunk, melyek Szabó Lőrinc legszemélyesebb, bár korábbi szerepét némiképp eszményítő, stilizált érzéseit vetítik elénk. Ám sokkal szenvedélyesebb lírikus volt, semhogy a sorok mögül ne bukkannék elénk az ő szenvedésektől barázdált, kissé túlságosan is elrajzolt arcmása. Önmagát Jóbhoz hasonlítja, amint sebeit vakargatva fájdalmas tanácstalansággal ül az élet képzeletbeli szemétdombján. "... bent ezer sebe méltatlankodik" a világ vélt bántásai miatt. Gyöngének és "keresztény"-nek mondja magát, aki alázatosan tűri az "ellenséges" világ bántalmait. "Ne vétkezzetek tovább ellenem!" – írja a 300. darabban (Gyöngeség). Azt is érzékelteti, hogy "kint" megváltozott a világ: "... delel a nap; / nagy béke zsong", ő azonban nem lehet ennek részese, mert ellenségeinek szenvedi "ádáz fulánk"-ját. Bármily művészien és tudatosan igyekszik hát belehelyezkedni egy, a tökéletesség felé irányuló életállapotba, személye megbántottságát, fájdalmait nem tudja és nem is akarja palástolni. Elsősorban ebben rejlik a magyarázata, hogy a kortárs kritika, de a későbbi elemzések egy része is felemás alkotásnak ítélte a Tücsökzenét, melyből hiányzik a lelkiismeret-vizsgálat őszinte gesztusa, a viviszekció mélysége. Ha a Tücsökzene nagyobbik részének keletkezési idejére és Szabó {175.} Lőrincnek a háború előtti magatartására gondolunk, ezekben a kritikus megjegyzésekben volt igazság. Zelk Zoltán "a gyalázatos esztendők visszfényét" hiányolta Szabó Lőrinc ciklusából, s igaza van Kabdebó Lórántnak, amikor megjegyzi, hogy a kritika "elsősorban az aktuálpolitikában gondolkodott" a Tücsökzene elemzésekor. Szigeti József – akinek megjegyzései sokáig orientálták a Szabó Lőrinccel kapcsolatos észrevételeket – Magyar líra 1947-ben című tanulmányában azt vetette a költő szemére, hogy a "társadalmi öntudatnak" arra a fokára sem jutott el, mely A sátán műremekeit jellemezte. Később, némiképp módosítva szélsőséges elutasítását, finomította hajdani nézeteit Szabó Lőrinc költészetének értékeléséről (1955) című írásában. Szigeti ebben ismét azt hangsúlyozta, hogy az igazán nagy és jelentős lírikusnak nem szabad ellepleznie az élet és a kor negatív tendenciáit, s meg kell őriznie "kritikai distanciáját" negatív élményeivel szemben is. Épp ezt a gesztust hiányolta leginkább a Tücsökzenéből, s ez a vélekedése sokféle formában visszhangzik a kritikai közgondolkodásban. Szabó Lőrinc azonban eleve hangsúlyozta a megismerés töredékes voltát, amikor az általa leírt és ábrázolt valóságanyagot beleépítette az olvasó reflexív tudatába:
| A szín forog, és amit elhagyok, |
| egészítse ki a ti álmotok. |
| (157. Gyerekvilág) |
Illyés Gyula a Válogatott versek már idézett bevezetésében úgy értékeli a Tücsökzenét mint a költő védőbeszédét, s valóban: Szabó Lőrinc múltidéző gesztusában, jobban mondva abban a módban, ahogy e múltból válogat, érezni az önmentés szándékát, mely a jelenre is érvényes, hiszen az emlékekbe feledkezve kialakította a maga számára a szemlélődés tartós állapotát, azt az ókori bölcsekre emlékeztető élethelyzetet, amely nyugalmat, benső harmóniát biztosít gyakorlójának, még akkor is, ha körötte ellentéteiben forr és lávázik a világ. A szemlélet szűrőjén válogatott világ természetesen nem a teljes, nem is lehet az. De amit belőle meglát és megláttat a költő, az is a vegetáció végtelen gazdagságát, kifejezhetetlen szépségét jelzi: benne harmonikus, már-már idilli egységbe forrva jelenik meg ember és természet. S ez az idill akár teljes is lehetne, mint az antik költészeté, ha Szabó Lőrinc nem volna sokkal izgékonyabb s neurotikusabb alkat, semhogy olykor-olykor ki ne esnék szerepéből, s ne éreztetné, hogy e megszépítő messzeséget szenvedő, elesett, az élet által megtépázott ember idézi, akinek legfőbb gondja, hogy valamiképpen kapcsolatot találjon egykori s romlatlanabb önmagával, s így jusson közelebb azokhoz az erényekhez, melyeket a világ megtagadni látszott tőle: a szeretethez és a megértéshez, melyet oly sokszor pazarolt hajdani környezete rá, a gyermekre. A Tücsökzenében – mint ezt Kabdebó Lóránt elemezte – a kapcsolatteremtés szándéka, ember és ember viszonyának tisztázása az egyik legfontosabb és leghangsúlyosabb költői törekvés, a vers gondolatvilágának jellemzője.
{176.} De bármennyire befogja is a Tücsökzene szemhatára a világot, bármily érdeklődéssel fordul is benne a költő olykor-olykor a másik ember felé, legfontosabb törekvése mégiscsak az, hogy önmagával vessen számot, s az életrajzi tények újszerű elrendezésével megalkossa az önszemlélet vetületét, mely abban mindenképpen csatlakozik a régebbihez, hogy konkrét élettényeket véve kiindulópontul s azokat szinte lépésről lépésre kifejtve jut el a konklúzióig, amely többnyire csattanóként zárja a verseket, egyszersmind reflexív elemekkel gazdagítja a reális képeket és leírásokat. Szabó Lőrinc sosem volt szemérmes költő, a Tücsökzene önéletrajzi indítéka pedig kifejezetten nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy életútját áttekintve elvégezze életgyónását is, természetesen úgy és olyan formában, ahogy jónak látja, önkényesen csoportosítva a fontosnak és meghatározónak érzett tényeket és találkozásokat, másszor mellőzve olyan eseményeket, melyekre pedig a kortárs olvasó épp a legkíváncsibb lett volna, s amelyek kimaradásuk tényével alighanem joggal ingerelték a kritikát. Az őszinte vagy annak szánt önvallomás jelleget mélyíti és nyomatékosítja a választott versforma, mely szinte mindenütt erősen közeledik az élőbeszéd lejtéséhez, s a ciklus rímelése, az a csak rejtve s finoman érvényesülő halk zengés, melyet olykor-olykor alig lehet észrevenni a sorok végén. Mintha a költő, akinél többet nagyon kevesen tudtak a versről, éreztetni akarná, hogy az őszinte beszéd kényszere arra készteti: megszabaduljon a verselés minden fölösleges sallangjától, s eljusson a spontán beszéd természetes lüktetéséig. Lengyel Balázs mutatott rá elemzésében (Kettős arckép) arra, hogy a Tücsökzene rímelésének e jellegzetességei nem előzmények nélküliek irodalmunkban: már Arany Jánosnál is felbukkantak hasonló példák, "ami pedig a csattanóra kihegyezett s költői nyelvvel emelt ábrázolásmódot illeti, annak Kosztolányi karcolat-stílusában fedezhetni fel az egyenes ősét: Szabó Lőrinc nem rejtett poentírozása Kosztolányi elegáns poentírozására rímel". Ez az elegancia azonban az érzés zaklatott hevületével keveredve állandó nyugtalanságban, izzásban hajtja egyik gondolatot a másik után. Vibrálóvá, befejezetlenné teszik az egymásra toluló gondolathalmazokat az állandó enjambement-ok, amelyek ugyancsak a köznapiság érzését sugallják:
Ahogy az élet szüntelen megújul és elmúlik, ahogy benne megállíthatatlan folytonossággal egymásra épül élet és halál, ugyanúgy torlasztja Szabó Lőrinc egymásra a Tücsökzene új és új képeit. Ez a képi gazdagság, már-már tobzódó sokszínűség a lebírhatatlan, örök vegetáció poétikai megjelenítése, a ciklus egyik legbravúrosabb összetevője. Pontosság és költői elvonatkoztatás, zsúfolt sokszínűség és már-már aprólékos hitelesség; ezek a költői jegyek teszik gazdaggá és teljessé a Tücsökzene világát, s ezek azok a jellemvonásai, melyek a kor magyar lírájának is egyik mértékadó példájává avatták. Hiszen elsősorban a Tücsökzene Szabó Lőrince lett az Újhold nemzedékének is egyik legfontosabb ösztönzője, az a Szabó Lőrinc, aki a maga törekvései és a Babitséi között mintegy hidat épített a ciklus Babitsot idéző darabjaiban. Ha vannak a ciklusnak önvallomás és életgyónásszerű szakaszai, elsősorban ezek a részletei azok! Ezekben hatolt Szabó Lőrinc igazán mélyre a múltba, ezekben próbálta leginkább összegezni annak tapasztalatait és megtalálni azokat az életrajzi pontokat, melyeket érett fejjel, keserű tapasztalatainak birtokában bizonyára másként alakítana. S azért is igen fontosak és jellemzőek a Babitsot idéző részletek – melyek elemzésének Lengyel Balázs például külön tanulmányt szentelt –, mert bennük – kivételesen – tetten érhetjük Szabó Lőrinc igen ritkán megnyilatkozó nosztalgiáját is. Bármily népszerű és útmutató jelentőségű lírikus volt is, önös egyénisége és természete miatt szinte sosem gyülekeztek köréje tanítványok, hiányzott belőle az iskolaszervező irodalmár nyugodt türelme és önmagát megosztani tudó alázata. Kivételes mélységben értette a verset, s a Tücsökzene nem egy, a megélt múltra utaló részlete bizonyítja, hogy úgy szívta magába az új és új benyomásokat, mint a szivacs a vizet, ugyanakkor azonban nem hiányzott belőle a tudatosság rendszerező elve sem. Hiányzott viszont belőle Mikes Lajos nyugodt, derűs életszemlélete és Babits önátadó, szemérmességén is győzedelmeskedő tanító magatartása. Nem véletlen, hogy épp Babitscsal kapcsolatban mondja ki életútjának egyik legfájdalmasabb mérlegéül: "Nincs senkim kívüled." Ez persze túlzás volt, s a vallomás hitelét némiképp megkérdőjelezheti, hogy a Tücsökzene idején kelt naplórészletek azt jelzik: Szabó Lőrinc szinte az üldözési mániáig fokozódó szélsőséges idegállapotban volt, Babits mégis a tanárt, az önmagát megosztani tudó személyiséget jelképezi itt, olyan emberi erényeket, amelyek belőle hiányoztak, s amelyek hiányát most fájlalja igazán, s amelyek bizonyára hozzájárultak igen nehéz helyzetéhez.
{178.} Több mint tíz esztendő választja el a Tücsökzene Utójátékát (Helyzetek és pillanatok) a ciklus többi tagjától. Míg a többi részben a régmúltból indult az emlékezés szabálytalan fázisain át a jelen felé, itt az utolsó tíz év legjellemzőbb önéletrajzi elemeivel igyekezett teljessé tenni a ciklus önéletrajzi rétegét. Nem a valós vagy látszólagos teljességre törekedett, inkább mozaikszerűen kiragadott egy-két epizódot, ezért a berekesztő, búcsúzó versekben kétségtelenül érezhető egyfajta töredékesség is. Ugyanakkor némelyikben megdöbbentő hitelességgel érezteti és jeleníti meg betegségeit, ahogy sokat próbált szíve egyre nehezebben bírta növekvő terheit:
| Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek? |
| Mozgó polipok ágyamon. Kezek. |
| Cselédek? Kezek bent és odakint |
| s a szívem körűl. És kezek megint, |
| kezek, fenyegetően, tétován |
| s szolgálatkészen ... ahogy a cigány- |
| mesékben! ... Száraz kitin-bőr-kezek |
| s árnykezek, kik asztalt terítenek: |
| vagy tőrt rántanak? Másznak a falon, |
| átinognak a csukott ablakon |
| s szétolvadnak a levegőbe, ki |
| és be, (mint Macbeth boszorkányai); |
| de hidegek, némák, kísértetek, |
| denevérként surranó vészjelek, |
| póktündérszörnyek, ötlábú kezek; |
| nem tudom, mik ... élők s gépiesek ... |
| Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt. |
| Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetük! |
| (353. Szorongás) |
Míg a korábbi versekben a tények makacs és aprólékos részletezésével az élet szüntelen megújulása és továbbhaladása mellett tett hitet, e tizennyolc darab összetartó ereje a halál, a vég felé közeledő ember pontos tényérzékelése, szinte aprólékos gonddal, percről percre ábrázolja egy-egy szívrohama perceit (365. Szívtrombózis, Tihany), s azok az élettények, melyeket ábrázolása tárgyául választott, valamilyen formában ugyancsak az elmúlással kapcsolatosak. Szabó Lőrinc költészetének – s ebben is Kosztolányira utal mint előképre – fontos eleme az elmúlás gondolata, a léten túli lét sugallata, mely egyben egy tökéletesebb szellemi állapot valóságát is jelképezte számára. A Tücsökzene Utójátékában megszűnik e stilizált halálkép, helyébe a szorongatottság, a félelem érzése lép, mintha minden perccel, minden pillanattal közelebb kerülne hozzá "a világűr magánya, hidege". A halálra való nyitottság, a véggel szemben kiszolgáltatott, {179.} magányos ember életútjának "térképvázlatát" írta meg ebben a tizennyolc versben, melynek hangulata, pontos és kérlelhetetlen helyzetrajza Kosztolányi utolsó verseit idézi. Szabó Lőrinc is az egyedi ember végérzésének krónikása, s Kosztolányihoz hasonló az a gesztusa is, ahogy belenyugszik a vég kikerülhetetlen tényébe, s elhárít magától minden hiú, üres vigasztalást:
| ... üres a vég s mind hiú a gyász: |
| Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás. |
| (369. A miskolci "Deszkatemplom"-ban) |
Még a Hajnali részegség jellegzetes képe is megvillan az egyik versben: "Ünnepély ma a megbűvölt világ / s nagy némajáték: éjfél s egy között", mintha huszonegynéhány évvel Kosztolányi után Szabó Lőrinc is ugyanolyan makacs kitartással fürkészné a távol égi jeleket, hogy kiolvashassa belőlük a sorsára vonatkozó megfellebbezhetetlen üzenetet. Aligha véletlen, hogy a Tücsökzene záró darabjában a búcsú hangulata a jellegadó, "álommá zsongul a tücsökzene", minden "elül", s az "ezüstcsöndű fény" játszik csak "a pók sokszögű tündérlemezén". Aki így búcsúzik, leszámolt már az élettel, de földi léte utolsó percéig rabja s hű kifejezője maradt azoknak az élettényeknek, melyeket kevesebben fejeztek ki hitelesebben, művészibben és alázatosabban, mint éppen ő.
| Zaklatott évek | TARTALOM | A Válasz mint ihlető |